Az ideológiának az egyéni identitás biztosításában játszott szerepe különbözőképpen hangsúlyozódik a társadalom egyes rétegeiben. Az értelmiség soraiban mindig nagyobb volt a fogékonyság az ideológiákra, illetve más dimenzió mentén az ifjúságot lehet kiemelni mint a mindenkori ideológiák bázisát. Jó néhány elméleti reflexió ezért az intellektuelek belső problémájának fogja fel az ideológiai szférát, vagy az ifjúság pszichikai sajátosságaiból következő állapotként tárgyalja az ideológiai elkötelezettséget.
Ha az eddigi nagy pályát befutó ideológiák elterjedésének történeti tényeit vizsgáljuk, nem lehet letagadni az értelmiség és az ifjúság, illetve még nagyobb gyakorisággal az értelmiségi ifjúság szerepét az egyes ideológiák társadalmi elterjesztésében. Az is megfigyelhető volt, hogy amíg
1 A 3–6. alfejezet a Bihari Mihály – Pokol Béla: Politológia (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2009) c. tankönyvből átvett rész, szerzője: Pokol Béla.
egy ideológia bázisát – általában az adott ideológia kezdeti szakaszában – az ifjú értelmiségiek adják, az ideológia eszményibb állapotban egzisztál, azaz kevésbé konkretizálódik, kevésbé teszi érzékibben megragadhatóvá politikai szimbólumok útján, illetve ilyenkor az ideológiák kevésbé pragmatikusak, nem napi empirikus részjelenségekre adnak választ, hanem az empíriától jórészt eloldódottan (és azt sokszor félresöpörve) átfogó kérdésekre koncentrálódnak. Ezt kitűnően példázza a szocialista eszme elterjedése a XIX. század második felétől, amikor egy-egy országban a követők döntő része ifjú értelmiségi volt. (Pl. Olaszországban hosszú ideig akkor még fehér hollónak számított egy-egy valódi munkás a szocialista párt soraiban.)
Az azóta eltelt időszak alatt sokban változott az ideológiák értelmiséghez és ifjúsághoz kötöttsége. Ennek egyik oka a tágan vett szellemi munkában részt vevők arányának sokszoros kibővülése a fejlett polgári államokban. (Még ha ezeket nem is lehet maradéktalanul besorolni az értelmiségiek közé.) A felsőfokú végzettséggel rendelkezők aránya eléri sok helyen a felnőtt lakosság 35–40%-át, és ha a növekedés dinamikáját kivetítjük a jövőbe, akkor néhány évtized múlva ezekben az országokban a társadalom döntő többsége majd idetartozik. Az ideológiák intellektuális szellemi munkát igénylő elsajátítása tehát a társadalom nagy része számára lehetővé válik, és azt, hogy kiben alakul ki erősebb ideológiai töltöttség, azt kevésbé konkrétan a réteghelyzet, mint inkább az egyéni pszichikai körülmények határozzák meg. Persze, hogy konkrétan milyen ideológia felé fog vonzódni, azt befolyásolja majd réteghelyzete is. Így végül a nyugati társadalmaknak az a 10–20%-a, amelyen belül erős vagy közepesen erős a tények tudati feldolgozásánál az ideológiai artikuláció, ma már a társadalom minden rétegéből rekrutálódik. (Allerbeck–Kaafe–Klingemann, 1979) (Még ha magasabb is a fiatalok és a magasabb végzettségűek aránya e körön belül.)
Az ideológiák egyének felé történő továbbításában egy sor intézmény is részt vesz: politikai szervezetek, tömegtájékoztató eszközök, iskolai szocializáció, illetve az átfogó kulturális szféra. A politikai pártok alakváltozásai, a társadalmi tudati szint emelkedése hangsúlyváltozásokat hozott magával az ideológiákat az egyének felé továbbító mechanizmusok között. A XX. század elején pl. a tömegpártok álltak itt is a középpontban, és mindenestől akarták áthatni híveik életét. Ezzel szemben az utóbbi évtizedekben a pártok és híveik kapcsolata jóval lazább lett. Míg a múlt század elején nagyrészt politikai téren tudatilag inaktív tömegeket is igyekeztek szervezetileg a pártok magukhoz láncolni, addig mára a legtöbb helyen csökkent a párttagság aránya, és a társadalom politikai reflexiós képessége nagyobbrészt a pártokon kívül szerveződik. (Noha közvetett szerepe itt is van a pártoknak: sajtójuk, az általuk finanszírozott könyvkiadók befolyásolása révén stb.) A fő hangsúly az ideológiák világképeinek és értékpreferenciáinak továbbításában az egyének felé egyre inkább áttelepült a tágan vett kultúra és tömegkommunikáció szférájába. (Később még kitérünk rá, hogy az egyes ideológiákat hordozó művek jellege hogyan módosult korunkban, amikor az ideológiák változási kényszere felgyorsult.) Az ideológiák legitimációs funkciója, a fennálló vagy az alternatív politikai rendszerek igazolásának biztosítása nagyrészt megvalósul az egyéni identitás biztosításával együtt. A világ és az emberi társadalom struktúráinak felvázolása és az egyes egyén elhelyezkedése ebben már involválja azt a politikai rendszert, amelynek struktúrája logikusan következik a felvázolt képből. A fönnállót támogatni igyekvő ideológiák fontos tételei között mindig megtalálhatjuk – vagy analitikailag kiolvaszthatjuk – a politikai rendszer „épp így létének” igazolására hivatott érveket. Persze, ha hosszabb ideig áll fenn egy politikai berendezkedés, sokszor teljesen háttérbe szorulnak a legitimációs érvek. Csak ha egy ellenideológia támadni kezdi a fönnállót, és kétségbe vonja igazságosságát, jogosságát, akkor elevenednek fel az explicit legitimációs törekvések. Jó példa erre a polgári politikai rendszerek válsága az 1920-as években, amikor minden oldalról kezdték megkérdőjelezni a parlamentarizmust mint „üres formát”, és a fönnálló rendszer szinte védtelen volt ideológiailag, mivel a felvilágosodás korában még nagyon is explicit igazoló elvek az azóta eltelt időszak alatt – követelményei megvalósulásai arányában – háttérbe szorultak. A bal- és jobboldali ideológiák támadásai nyomán aztán a világháború után új életre kelt a rég elfelejtett emberi jogok és szabadságok doktrínája. Sokszor azt tapasztalhatjuk, hogy egy-egy ideológia legitimációs téziseit az ellenfél explikálja, hogy megcáfolhassa, és az ellenfél által tisztábban megfogalmazott alakban válnak az adott ideológiai tételrendszer részeivé. Kitűnő példa
erre Carl Schmitt német államjogász munkássága, aki az 1920-as, 30-as években mint a parlamentarizmus és a polgári demokrácia konzekvens ellenfele egy sor olyan művet írt, amelyek azóta is a legkiválóbbaknak számítanak a parlamentarizmus elemzésében, és megvilágításai jórészt a parlamenti demokrácia önértelmezésének részévé váltak. (Lásd összefoglaló művét: Carl Schmitt: Verfassungslehre. Dritte Auflage. Duncker–
Humblott Verlag, Berlin, 1957.)
Az egyes ideológiák továbbítását az állami-politikai döntési folyamatok felé a politikai pártok és kisebb mértékben az érdek-képviseleti szervek biztosítják. Egy-egy párt politikusi gárdája kormánypárttá válva, megkapja az állami döntési folyamatok kulcspozícióit, ahol a felmerülő döntést igénylő kérdésekben (törvényhozási munka, egyedi stratégiai döntések stb.) alternatívák között kell választania. A pártpolitikus által magával hozott ideológiai tételrendszer minél differenciáltabb és részletekbe menően konkretizált, annál biztosabban kijelöli a politikus számára az ideológiailag legmegfelelőbb alternatívát. A politikus tehát a konkrétan felmerülő problémákra az ideológiából dedukálja válaszát. Az ideológiai tételek így jogi rendelkezésekké transzformálódnak, illetve a közigazgatási apparátus társadalomszervező munkája során megvalósulnak, másrészt diszfunkciókat hoznak létre, amennyiben inadekvátak voltak az ideológiai válaszok a megoldásra váró problémákhoz.
Az ideológia állami döntésekbe továbbításának ez az útja azonban inkább csak a XX. század első felében volt jellemző a polgári társadalmakban.
A koherens ideológiai tablók korában a politikai pártok jobban kötődtek egy-egy markáns és zárt ideológiai rendszerhez, és hatalomba kerülve vezérfonalként szolgáltak az ideológia tételei az állami döntések kialakításánál.
A második világháború utáni évektől Nyugat-Európában a politikai pártok háttérbe szorulásának és az érdek-képviseleti szervek középpontba nyomulásának lehetünk tanúi. Ez a változás az ideológiák és az állami döntési mechanizmus összekapcsolódásában fontos hangsúlyeltolódásokat hoz létre, illetve kiegészíti az ideológiák alakváltozását. Röviden úgy fogalmazhatjuk meg ennek lényegét, hogy az állami-politikai munkában háttérbe szorul az előzetes-elvont ideológiai tételekből a dedukció aránya, növekszik az egyes felmerülő problémák empirikus tényeinek tényleges feldolgozása, és az adott állami döntés elsősorban ezek fényében alakul, kevésbé az ideológiai tételekre tekintettel. Vagyis az állami központi döntéshozatali folyamat a korábbi ideológiai-normatív meghatározottság helyett ad hoc empirikus tényfeldolgozásra épül át. Ebben a folyamatban pedig feltartóztathatatlanul növekszik az érdek-képviseleti szervek szerepe, amelyek jobban be tudnak kapcsolódni az empirikus tények feldolgozásába, és annak kapcsán igyekeznek egy-egy társadalmi csoport érdekeinek érvényesítésére. Ebből következik az is, hogy az absztrakt ideológiai rendszerek küzdelmét háttérbe szorítják az egyes konkrét állami döntések létrehozásakor összecsapó érdek-képviseleti szervek küzdelmei.
Az ideológiák alakváltozását az utóbbi évtizedekben nagyrészt az állami döntési folyamatoknak az ilyenfajta alakulása is kikényszerítette. Ennek modernizációs értékétől nem lehet eltekinteni. Beilleszthető ez abba az átfogóbb tendenciába, hogy a társadalmak reflexív-kognitív potenciálja mindinkább kibomlik; korábban spontán módon működő folyamatok reflexió alá kerülnek, befolyásolásuk nem kizárólag absztrakt történetfilozófiai válaszokkal, hanem esetről esetre empirikus tényfeltárással és ebből általánosított tételek segítségével történik.
Így szemlélve sokkal maradandóbbnak és mélyebb változásnak kell tekinteni a politikai mechanizmusok érdek-képviseleti szervekre alapozódását Nyugat-Európában, mint azt jó néhány elmélet a neokorporatizmus irodalmán belül teszi. Ez a változás csak a jéghegy csúcsa, amely egy sor társadalmi szféra struktúraváltozásának hatásait közvetíti a politikai akaratképzés felé. Az ideológiák alakváltozása, a tudomány empirikus alapokra átépülése és szorosabb bekapcsolódása a társadalmi reprodukcióba, a politika és a közigazgatás részleges elválása említhető itt elsősorban.