A modern nemzetek kialakulása az 1789-es francia forradalomhoz és az azt követő évtizedekhez, évszázadokhoz köthető Európában. Minden modern nemzet (a francia, az olasz, a német, a magyar, a lengyel, a román, a zsidó nemzet) sajátos történelmi, társadalmi folyamatok eredményeként és hatására jött létre.
20 „Éppen ezek az elemek és tételek alkalmasak arra, hogy a legvilágosabban és leginkább félreérthetetlenül megragadjuk azt, ami a »nemzet« modern fogalmában az ismérvek sokféleségén túl közös, s határozottan elválik a történeti tartalmaktól. Csak a legfontosabb háromra korlátozódva, az egyik ilyen tétel (ill. követelmény), hogy minden ember egy bizonyos nemzethez tartozik (vagy kell, hogy tartozzék), s viszont: minden nemzetnek az azt alkotó individuumok elvileg egyenlő tagjai. (A 18. sz. előtt a natio különféle koncepciói szerint valaki nyelvi, regionális vagy rendi értelemben egyidejűleg többféle „nemzet” tagja lehetett, a formális jogegyenlőség fogalma pedig ismeretlen volt.) A másik maga a nemzeti szuverenitás merőben új koncepciója, melynek értelmében a politikai hatalom és szervezet, maga az állam a „nemzet” fogalmának függvénye: csakis a nemzeti szuverenitást kifejező állam legitim; ha ilyen nem létezik, létre kell hozni. (…) Végül a szóban forgó modell értelmében a nemzet par excellence politikai lojalitás tárgya, sőt e viszonylatok közt domináns helyet foglal el; a lojalitások konfliktusa esetén, ha pl. az állam nem fejezi ki a nemzeti koncepciót, az állampolgári hűség eszmeileg legitim módon megszeghető a nemzethez való hűség jegyében. (A 18. sz. előtt valamely nemzetiséghez való tartozás önmagában általában nem politikai kötelék, s mint a csoportlojalitások egyik neme, típusos módon alárendelődik az individuumot kötő politikai fidelitas sokféle formájának.)” (Szűcs, i. m. 1. 208–208.)
Az egységes nemzetté válás folyamatának nincsen egyetlen „királyi útja”. A modern „nemzetté válás”, az egységes államnemzet-építés (nation-building) vagy a nemzeti lét és forma kiharcolása és elismertetése egy többségi „államnemzet” keretében, illetve mellett megismételhetetlen és egyedi történelmi folyamatok eredménye. Kétségtelen tény, hogy a polgári forradalmak – a politikai szabadságjogok és a jogegyenlőség kiterjesztésével – óriási lendületet adtak a nemzeti öntudatra ébredésnek, a többségi vagy/és a kisebbségi nemzetek politikai megszerveződésének oktatási és kulturális autonómiára törekvéseiknek vagy a többségi nemzetállam kereteiből való kiszakadásnak. Ez történt a többségi magyar nemzetállam feldarabolásával és a környező országok kis nemzeti államainak a megalakulásával a trianoni békeszerződés után.
A modern nemzetek kialakulását, a nemzeti öntudatra ébredés pillanatától a „nemzeti lét” és „nemzetként való megnyilvánulás” eseményeit különböző nacionalizmusmagyarázatok és nemzeti eszmetörténetek szeretik konkrét történelmi eseményekhez kötni.
• A francia nemzet és a nemzeti gondolat megteremtésében és tudatosításában jelentős szerepe volt (Honoré Gabriel Riqueti, Comte de) Mirabeau (1749–1791) és Emmanuel Joseph Sieyès (1748–1836) vitájának arról, hogy a francia nemzet része-e az egész nép. Sieyès 1789. januári röpiratában fejti ki, hogy a nép mint tömeg közvetlenül és szervezetlenül nem képes kinyilvánítani akaratát. De a „közös törvények alatt élő” és
„az azonos törvényhozás által képviselt polgárok mind tagjai a nemzetnek”. A nemzet tehát nem más, mint „közös törvények alatt élő és azonos törvényhozás által képviselt állampolgárok együttese”.
A francia „nép” a képviseleti állam és a jogegyenlőség révén vált „nemzetté”.A szuverenitás alapja a nemzet („minden szuverenitás elve a nemzetben lakozik”). A nemzet: a törvény előtt egyenlő egyének szövetsége, akik egységes és oszthatatlan szuverenitással rendelkeznek. Ez az egységes nemzetállam és a nemzeti szuverenitás deklarálása a modern francia nemzet megteremtésének a pillanata.
Az egységes francia nemzet politikai és jogi deklarálásához csatolják sokan az 1792. szeptember 20-i valmyi csatát, amikor is a szedett-vedett, innen-onnan toborzott francia hadsereg a nála sokkal jobban kiképzett és felszerelt porosz hadsereg csapatai ellen a „Vive la Nation” csatakiáltással indult harcba és állt helyt. Visszaemlékezések szerint a csatát megtekintő német írófejedelem, Goethe ennek hatására nyilatkozta az ütközet után, hogy „ez a nap és ez a hely új korszakot nyit a világtörténelemben”.
• A német Johann Gottfried von Herder (1744–1803) – egykori königsbergi diák és Kant tanítványa –, aki üdvözölte és nagyra értékelte a „francia nép” tettét, jelentős és nagy hatású hagyományt teremtett a modern német nemzettudat, a „kulturális nemzet” eszméjének a kidolgozásával.
A herderi nemzetfogalom összekapcsolódott a német nemzeti mozgalom kezdeti szakaszával, annak antifeudális elemeivel. Herder gondolatainak, nemzetfelfogásának a legnagyobb és leghatásosabb eleme az a célkitűzés, hogy „a legerősebb szálakkal, szellemiekkel fűzze össze Németország tartományait”. Németország egysége „szellemében”, „nyelvében” és „irodalmában” van – vallotta Herder.
Herder szerint a nemzet „organikus közösség”, amelybe tagjai beleszületnek, és az organikus közösséggel együtt kapják és sajátítják el a közös nyelvet. A nyelv és a nemzet között szétszakíthatatlan kapcsolat van. Mindkettőt csak egymásból lehet megmagyarázni. A nyelv mindig egy népnek a nyelve: „az országnak, a népének és történetének lenyomata”.
A nemzeti közösség összetartó eleme „a népek genetikus szellemének és jellemének” közös vonásai, amelyek fakadnak az „égtájból”, „az életmódból”, a „neveltetésből”, az „erkölcsök szelleméből”. Elismeri, hogy ezek – a „népszellem” (Geist des Volkes), a „néplélek” (Seele des Volkes), a „nemzet szelleme vagy géniusza” – épp annyira megmagyarázhatatlanok, mint amennyire kiolthatatlanok.
A nemzet önazonosságát Herder szerint a nyelv biztosítja a kultúra, a filozófia, a tudomány területein egyaránt.21 Németországot és a német nemzetet mint szellemi egységet irodalma és a nyelve teremtette meg – írja Herder.
A modern német nemzet megteremtésének eszköze a közös nyelv és a közös kultúra, összekapcsolva a német nemzeti géniusszal.
• Sok szerző a „nemzetállam” első teoretikusai között említi az olasz Niccolò Machiavellit (1469–1527). Kétségtelen tény, hogy Machiavelli A fejedelem (írta 1513 őszén, első nyomtatott kiadása 1532-ben jelent meg Rómában, pápai indexre téve 1559-ben) című művének utolsó (XXVI.) fejezete a következő címet viseli: Buzdítás Itália elfoglalására és a barbárok keze közül való kiszabadítására.
Machiavelli azt írja a Fejedelemnek (Firenze fejedelméről van szó), hogy egész Itália népe azért könyörög Istenhez, hogy küldjön valakit, aki megváltja a „barbár gyalázattól” Itáliát, és felszabadítja azt. Szükséges egy hadsereg, hogy általa és az „itáliai virtussal megvédhessük magunkat az idegennel szemben”. Itália népéről (népeiről) mint „olaszokról” beszél, akiknek közös célja Itália felszabadítása, mivel „mindenkinek büdös már ez a barbár uralom” – írja Machiavelli. Az „egységes területre” (Itália), az „olasz népre”, a Mi-tudattal rendelkező csoportra, az olasz kultúrára és az Ők-csoportot jelentő „barbárokra” hivatkozás kétségtelen egységes nemzettudatra és azonos politikai célkitűzésekre utal. Az olasz „területállam”
és „nemzetállam” megteremtésére végül is csak mintegy 250 év múlva (1871-ben) került sor. A „nemzetépítés” (nation-building) igazán a nemzeti állam megteremtése után gyorsult fel Itáliában.
• A XX. század végén, sőt napjainkban is tanúi vagyunk nemzetek kialakulásának és újfajta nacionalizmusok működésének.
Rogers Brubaker a nemzetépítésre törekvő nacionalizmusok két alapvető változatát különbözteti meg, amelyekre a nacionalizmusirodalom nem fordít elegendő figyelmet.22
a. Az első nacionalizmustípus az „államra törekvő”, a nemzetállam megalkotását célzó nacionalizmus.
b. A második nacionalizmustípus a már meglévő állami-politikai, szervezeti és intézményi rendszerre támaszkodó és azt felhasználó nemzetformáló, nemzet-előmozdító vagy nemzetiesítő nacionalizmus, amelynek célja „a politikai intézményrendszer etnicizálása”, etnikai-vallási kultúrával való „átitatása”.23
Ilyen „nemzetiesítő” államok voltak az Oszmán, a Habsburg és a Romanov Birodalmak hanyatlása után kialakult új államok. Ezek nemcsak nemzetállamok voltak, hanem olyan „nemzetiesítő államok”, amelyek „egy bizonyos etnokulturális államalkotó nemzet birtokában levő és céljait szolgáló államként értelmezhetők, amelyek nyelvét, kultúráját, demográfiai helyzetét, gazdasági jólétét és politikai hegemóniáját az államnak kell megvédenie és előmozdítania” (R. Brubaker).
21 Herder hatalmas lökést adott a német nyelvújító mozgalomnak, az anyanyelv tisztaságának és nemzeti jellegének fejlesztéséhez. Kantot, A tiszta ész kritikája íróját szigorúan bírálta: „a kritikai filozófia barbarizmusokkal borította el a tudományos nyelvet”. Kant egy mesterséges nyelvet teremtett, amellyel tönkretette és meggyűlöltette „szellemének eszközét”.
22 Rogers Brubaker: Nacionalizmus új keretek között. L’Harmattan – Atelier Kiadó, Budapest, 2006.
23 Idevágó munka pl. Deutsch, Karl: Nationalism and Social Communication. Cambridge, Mass., 1953.
A „nemzetiesítő” államok modelljei alakultak ki a trianoni békeszerződés után Magyarország határai mentén a két világháború között, vagy idesorolható a két világháború közötti Lengyelország is R. Brubaker szerint.
A „nemzetiesítő” államok modelljei figyelhetők meg a mai új nemzetállamokban is, amelyek a Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia utódállamai.24
A „nemzetiesítő” államnemzetek és nacionalizmusok három jelentős alternatív modellje vethető fel R. Brubaker szerint:
• Az egyik, a „polgári állam” modellje, amelyben minden állampolgár birtokában van az állam, és az állam minden polgár céljait szolgálja, tekintet nélkül nemzeti vagy etnikai hovatartozásukra.
• A másik modell a két- vagy soknemzetiségű államok modellje, amelyekben két vagy több államalkotó nemzet birtokában van az állam, és szolgálja azokat. (Lásd Belgium vagy Svájc.)
• A harmadik modell, a kisebbségi jogi modell, amelyben az állam nemzeti állam, de nem nemzetiesítő, és a kisebbségi csoportok tagjai nemcsak állampolgári minőségükben egyenlőek, de bizonyos specifikus kisebbségi jogokkal is rendelkeznek, főleg a nyelvhasználat és az oktatás területén, ezáltal védve őket a nemzetiesítő asszimilációtól.
R. Brubaker az új nacionalizmusok között megkülönbözteti egyrészt az „anyaországi nacionalizmusokat”, amelyek politikája túlnyúlik a nemzetállam területén kívül élő, más államokban kisebbségi etnikumként létező anyanemzet tagjai felé.
Másrészt léteznek a „kisebbségi nacionalizmusok”, amelyek politikája kapcsolódik az adott nemzetállam többségi nacionalizmusához, esetleg annak
„nemzetiesítő” államnemzeti formájához és az anyaországi nacionalizmushoz egyaránt (Brubaker, 2006).