A konzervativizmus bírálta és elvetette:
1. a francia forradalmat (1789) és különösen a jakobinus diktatúrát,
2. a liberalizmus elméletét és ideológiáját és annak az egyéni szabadságot (a negatív szabadságot, a mindentől való elvont szabadságot) középpontba állító értékrendjét,
3. a szabad versenyes kapitalizmus piacközpontú társadalomfelfogását, a piacgazdaság mindent meghatározó szerepének állítását,
4. a szocialisztikus eszmék és ideológiák társadalmi egyenlőséget megteremteni kívánó törekvéseit, egyáltalán a társadalmi egyenlőség értékét, 5. a múltbeli tapasztalatokra és a gyakorlati tudásra alapozó szemléletmód helyett a jövőre nézve feladatokat, elveket és célokat megfogalmazó
eszmék uralmát, az elvont elvek „diktatúráját”.
A konzervativizmus keletkezésében a legnagyobb szerepet Edmund Burke (1729–1797) híres könyve, a Töprengések a francia forradalomról (1790) játszotta.
Burke nem volt egyedül a korabeli Angliában, akik hevesen és élesen bírálták a francia forradalmat, a jakobinus diktatúrát, de kétségtelen tény, hogy a Töprengések volt a legnagyobb hatással az angliai konzervativizmus kialakulására.
Burke élesen bírálta azt, hogy a forradalomban egy kisebbség, a jakobinusok intéztek támadást a kormányzat és az erkölcsök ellen. A központi kérdés a szabadság volt, amitől egy kisebbség megfosztotta a franciák többségét. A jakobinusok által irányított Franciaország pontosan olyan volt, mint egy meghódított ország. A jakobinizmus nivellált az egyenlőség nevében, nihilizmust hirdetett a szabadság nevében, abszolút és teljes hatalmat gyakorolt a nép nevében. A francia forradalom nem törődött a konkrét hús-vér emberekkel – a parasztokkal, a polgárokkal, a papokkal, a nemesekkel –, csak annak az új emberfajtának a kinevelésével, vagyis a forradalom vezetőivel, akik ha kell, az erőszak és a terror eszközeit alkalmazzák az emberekkel szemben.
„Mindent mérlegre téve, a francia forradalom a legelképesztőbb esemény, amely a világon megtörtént” – írja Burke a Töprengésekben.
Burke-höz hasonlóan Alexis de Tocqueville is a francia forradalom rendkívüliségét hangsúlyozta, és – szintén Burke-höz hasonlóan – egybevetette az amerikai szabadságharccal, amely olyan emberek műve volt, akik egyaránt szem előtt tartották az egyének és a társadalom érdekét.
Burke a francia forradalmat inkább az abszolút hatalomért folytatott, semmint a szabadságért vívott küzdelemnek tartotta, olyan értelmiségi politikusok művének, akiknek nem volt kockáztatnivalójuk (lásd R. Nisbet: Konzervativizmus: álom és valóság. 1996).
A. Tocqueville már nem a forradalmi diktatúra, hanem a „konszolidált demokrácia”, a „demokratikus zsarnokság” képét festi le – pár évtizeddel Burke Töprengéseinek megjelenése után –, amikor azt írja: „… olyan egymáshoz hasonló és egyenlő emberek tömegeit látom, akik szüntelenül önmaguk körül forognak, hogy kicsinyes és közönséges örömöket szerezzenek maguknak. … Fölöttük pedig ott lebeg egy végtelen és oltalmazó hatalom…, [amely] kizárólagos, részletekbe hatoló, rendszeres, előrelátó, szelíd … nem zsarnokoskodik a nemzetek fölött, csak gúzsba köti, elnyomja, elgyengíti, megszürkíti, bárgyúvá teszi, végül félénk, iparkodó nyájjá alacsonyítja mindegyiket, pásztoruk pedig a kormány lesz.”
A Tocqueville által adott kritikai leírás feltehetően J. Bentham „legnagyobb számú embernek a legnagyobb boldogságot” biztosítani kívánó utilitarista társadalmára vonatkozik.
A demokráciáknak leginkább önmaguktól kell tartaniuk – írja R. Nisbet –, utalva Burke demokráciakritikájára: „A tökéletes demokrácia tehát a legszégyentelenebb dolog a világon. Mivel a legszégyentelenebb, egyúttal a legvakmerőbb is.”
Az angol konzervatívok gúnyt űztek a szabadság és a volonte genaral rousseau-i, jakobinus felfogásából. Így írtak róla: amikor az állampolgár borotválkozáskor a tükörbe tekint, egy tízmilliomodnyi zsarnok arcát és egy egész rabszolgáét látja.
Jean-Jacques Rousseau Társadalmi szerződésében kifejtett szabadságeszménye a „valamitől való szabadság”-ot jelenti, szemben a „szabadság valamire” elvével, ami az egyes emberen túlmutató célok, közösségek vagy valamely ügy előmozdítására irányul.
A konzervatív elnevezés az 1830-as évektől kezdett meghonosodni François-René de Chateaubriand (1768–1848) Le Conservateur című hetilapja révén.
A konzervativizmus nem ideológia, hanem eszme, gondolkodási mód, „előítélet”, „prepolitikai”
jelenség
Szinte minden konzervatív mereven elutasítja azt, hogy a konzervativizmust olyan ideológiaként jelöljék meg és kezeljék, mint a liberalizmus vagy a szocializmus ideológiákat.
A konzervatívok ideológia-megnevezés (megnevezés-) elutasításának mély szemléleti és kritikai alapjai vannak. A konzervativizmus filozófiai szemléletmódja miatt nélkülözi az aktivizmust, az erőszakolt változtatásokat, a jövőre irányuló társadalmi célkitűzéseket, az utópiákat s azok mindenáron való megvalósításukra törekvést, amelyek pedig nélkülözhetetlen összetevői a politikai ideológiáknak.
A konzervatívok saját felfogásuk megnevezésére előszeretettel nyúlnak vissza Burke megnevezéséhez, aki azt írja a Töprengésekben, hogy kész
„elég merészen megvallani” – ebben a felvilágosult korban, amikor sokan sutba dobják előítéleteiket –, hogy ő nagyon is becsben tartja és őrzi
azokat (ti. az előítéleteket), és ragaszkodik hozzájuk. Az „előítélet” Burke-nél egyfajta gondolkodásmód, amely a tudás, a megértés, az érzés egyfajta módját jelenti, olyan tudást, amelyet csak a hagyomány és a tapasztalat nyújthat. Az előítéletnek megvan a maga bölcsessége, mely megelőzi az értelmet. Szemben áll a felvilágosodás „természetre és tiszta észre” hivatkozó dedukcióival. Az előítélet „veszedelem esetén könnyen alkalmazható;
a szellemet előzetesen a bölcsesség és az erény egyenes pályájára vezérli, s nem engedi, hogy a döntés pillanatában az ember habozzon, kétkedő, tanácstalan vagy határozatlan legyen”.
Az előítélet tehát a hagyományban rejlő bölcsességnek az egyéni szellemben fellelhető kivonata.
Az előítélet szemben áll a „tiszta racionalizmussal, az okoskodók, a számítgatók és az ökonomisták” felfogásával.
Burke után az „előítélet” kifejezés nem honosodott ugyan meg, de preracionális és tradicionális magva és tartalma fennmaradt a konzervatív gondolkodásban.
Mások, például John Henry Newman a Grammar of Assent című művében (Az igenlés grammatikája) a „helyes ítéletet” (good sense) és a „józan észt” (common sense) emelte ki a konzervatív gondolkodás fő „érzékeiként”.
A konzervatív gondolkodás a „tudás sajátos típusa”, s ebben a tudástípusban a „valaminek a tudása” a lényeg, szemben a „valamiről alkotott tudással” (William James). Ez a tudás olyan gyakorlati tapasztalatok összessége, amelyekre a mindennapi életben teszünk szert, s szervesen épül be jellemünkbe, s általános „beállítódássá” vagy „ösztönné” alakítjuk át. Ennek a tudásnak a legfőbb erénye a közvetlenség és a gyakorlatiasság, ami alapvetően különbözik a – Mannheim Károly kifejezésével élve6 – „progresszív”, utópista tudástól, illetve gondolkodástól.
Michael Oakeshott (1901–1990) a Racionalizmus a politikában című művében (megjelent: Jelenkor, 1993/6.) két tudástípust különböztetett meg: az egyik a „technikai tudás”, a másik a „gyakorlati tudás”. Az elsőt az értelem segítségével könyvekből vagy tanteremben sajátítjuk el, a másik szigorúan a tapasztalatokra korlátozódik, valamilyen tevékenységhez kapcsolódik, amit megtanulunk, s szellemünk és személyiségünk elidegeníthetetlen részévé vált.
Oakeshott szerint a modern nyugati gondolkodás politikai racionalizmusa a technikai tudás összegezése és felmagasztalása. (Amit William James a „valamiről alkotott tudásnak” nevezett.)
„Európa újabb kori történetét ellepték a politikai racionalizmus tervezetei” – írja Oakeshott. Ezek a tervezetek, utópiák átfogják az emberi természetet, a történelem menetét, irányt akarnak szabni neki, s minden reformtörvény hátterében a „racionalizmus politikája” érhető tetten. A politikai racionalisták áldásukat adták a „felvilágosult despoták” uralmára. S ha történetesen nem egy ilyen despota volt uralmon, a nép teremtett magának egyet.
Irving Babbitt (1865–1933) Democracy and Leadership (Demokrácia és vezetés, 1924) című művében a „demokratikus imperializmus” kifejezést használja arra a helyzetre és állapotra, amikor az individuális ész jogot formál az emberek fölötti közvetlen irányításra, majd ezt kiterjeszti a társadalom minden fontos szférájára. R. Nisbet szerint Babbitt a liberális és a szocialista értelmiségi csoportokra gondolt, amikor ezt írta:
6 Mannheim Károly: A konzervativizmus. Ford.: Kiss Endre. Cserépfalvi kiadó, 1994, 74. „Az időélmény eltérése az, hogy … a progresszív gondolkodó a mindenkori jelent a jövő kezdeteként, a konzervatív pedig a múlt utolsó állomásaként éli át.”
„Egyetlen mozgalom sem példázza az állítólagos demokratikus mozgalomnál jobban azt a módot, ahogyan egy jól szervezett és elszánt kisebbség a tehetetlen és szervezetlen tömegek akarata fölött uralkodhat.” (R. Nisbet: i. m. 50.)
A konzervatív gondolkodásban a gyakorlati politizálás természetes és sajátos forrása az egyénben meglévő „prepolitikai” szféra. Ebben gyökerezik és ebből táplálkozik mindenféle politikai gondolkodás – írja Thomas Stearns Eliot (1888–1965). Ez a réteg, ez a tudásszféra hosszú idő alatt jön létre, a legkülönbözőbb emberek, tudósok, esszéisták, sőt kimondottan gyakorlatias politikusok munkája révén.
A modern konzervativizmus „pre-politikai” rétege annak a politikai gondolkodásnak a hagyománya – írja R. Nisbet a Konzervativizmus: álom és valóság című könyvében –, amelyik Edmund Burke-kel kezdődik, és a jelenkorban olyan vezető gondolkodói vannak, mint Russel Kirk, Michael Oakeshott, Bertrand de Jouvenel.
Jól láthatjuk ebből a „tudásönképből” és felfogásból, amelyet a konzervatívok maguk írnak le önmaguk gondolkodásáról, hogy nem csupán terminológiai vitáról van szó, amikor elutasítják azt, hogy a konzervativizmust – miként a liberalizmust vagy a szocializmust – ideológiának nevezzék.
A konzervatívok tudás- és gondolkodásmódja, történelem-, társadalomfelfogása, eszme- és értékrendszere áll szemben, elutasító módon, az ideologikus gondolkodás minden fajtájával.