Meglehetősen nehéz feladat a politikai rendszer ma már könyvtárnyira rúgó amerikai irodalmának az áttekintése. Éppen ezért csak arra vállalkozom, hogy elsősorban az amerikai politológiában legelterjedtebb és legjellemzőbb politikai rendszerfelfogást, a strukturalista-funkcionalista irányzat elméletét röviden ismertessem.
Az amerikai politológia és politikai szociológia politikai rendszerfelfogásának négy fő elméleti forrását jelölhetjük meg. Mind a négy szerves része a mai amerikai politikaelméletnek, még akkor is, ha természetesen vannak viták az egyes szerzők között. Az azonos társadalomszemlélet, az elméleti háttér és a fogalmi apparátus azonossága azonban olyannyira egybeforrasztja a nézeteket, hogy a köztük levő különbségek gyakran háttérbe szorulnak.
Az amerikai politikaelmélet négy fő elméleti alapja és összetevője:
1. A parsonsi strukturalista-funkcionalista társadalomfelfogás.
2. Az általános rendszerelmélet és annak fogalmi apparátusa.
3. A behaviorista (viselkedést elemző) pszichológiai irányzat.
4. Az óriási mennyiségű empirikus összehasonlító politikai rendszerelemzés és tipológia, amely az első két elméleti összetevőn alapszik.
Ahhoz, hogy az amerikai strukturalista-funkcionalista politikaelmélet politikai rendszerfelfogását jobban megismerjük, elengedhetetlen, hogy kicsit részletesebben – de csak a lényegre utalva – felelevenítsük annak elméleti alapjait.
Talcott Parsons a társadalmat értékorientációs és normatív struktúrák integrált rendszereként fogja fel, amely interperszonális viszonyokban funkcionál. A társadalmi rendszerek elsajátítása a szocializáció révén, stabilizálása a legitimáció révén történik. A társadalomnak legitimált és közös értékrendszere van, ami a szocializáció során egyéni motívumokká válva, normatíve rögzült motivációk formájában irányítja az egyén választásait a konkrét interperszonális viszonyokban. A társadalom interperszonális viszonyainak a hordozói – az elméleti elemzésekben – az Ego és az Alter, akiknek kölcsönviszonyaiban elevenednek meg a szerepelvárások és az intézményesült szerepegyüttesek.
Minden társadalom négy fő funkciót valósít meg:
1. Kulturális minták, értékek, normák fenntartása – vagyis reprodukciós funkciót –, amelynek fő eszköze a szocializáció. Ez a funkció elsősorban a családban, az iskolában, a kis csoportokon belüli szemtől szembe kapcsolatokban valósul meg.
2. A környezethez való alkalmazkodást a társadalom adaptációs funkciója biztosítja. Ez elsősorban a gazdaság, a termelés szférájában valósul meg.
3. A célkitűző és vezérlő (egyes szerzőknél instrumentális) funkció a társadalom irányítását biztosítja. Ez a funkció elsősorban a politikai rendszer szférájában a hatalmi törekvések szabályozásával, ellenőrzésével, a kitűzött célok legitimálásával és végrehajtásával, a társadalom erőforrásainak (gazdasági, szellemi stb.) mozgósításával valósul meg.
4. Az integrációs funkció a társadalmi alrendszerek közötti kohéziót biztosítja elsősorban, a kommunikációs folyamatok fenntartásával.
A négy fő funkció és a hozzájuk tapadó struktúrák absztrakt és analitikus alrendszerei a társadalomnak. Az absztrakt és analitikus struktúrákon és rendszereken belül léteznek a valóságos alrendszerek. Egy-egy valóságos alrendszer több analitikus struktúrához – rendszerhez – is tartozhat.
(Például a család mint valóságos alrendszer, elsősorban a reprodukciós funkcióhoz kapcsolódik, de részt vesz az integrációs funkció, sőt az adaptációs funkció megvalósításában is.)1
E. W. Wiseman a társadalom alrendszereit kettős alapon csoportosítja:
1. A társadalomnak vannak funkcionális alrendszerei, vagyis az előbb említett négy fő társadalmi funkció szerinti elvont és analitikus alrendszerek, tehát: a reprodukciós, az adaptációs, a célkitűző és az integrációs alrendszerek. Minden alrendszer több funkciót valósít meg, de valamely funkció ellátása elsődlegesen jellemző rá.
2. A társadalom strukturális alrendszerei, amelyek konkrétak (családi viszonyok, etnikai, foglalkozási csoportok, vallási csoportok és viszonyok stb.).
Ezek a konkrét strukturális alrendszerek több funkcionális alrendszerben is működnek, „áthajlanak” a funkcionális alrendszerek között.
Minden alrendszer többfunkciós, de mindegyiknek van egy kizárólagos funkciója is. Minden alrendszer számára a többi alrendszer alkotja a környezetet, és az alrendszerek között kölcsönös közvetítő viszonyok léteznek. Az alrendszereken belül további alrendszerek (sub-sub systems) léteznek.2
David Easton korabeli politikai rendszer „munkamodellje” (1957) már az általános rendszerelmélet kategóriának a kifejezéseivel jelent meg. D.
Easton volt az, aki talán a legtöbbet tette azért is, hogy a rendszerelmélet újabb és újabb elméleti tételeit azonnal átültesse a politikai rendszerek elméletébe. Easton 1957-es tanulmányában3 a politikai rendszer még egy üres „négyzet” volt, amelyet akkor még senki sem „töltött ki” folyamatokkal, funkciókkal. Többet írtak akkor még a „négyzet” és a környezete viszonyáról, kapcsolatáról, mint a politikai rendszeren (a „négyzeten”) belül lejátszódó folyamatokról. A politikai rendszer „üres négyzete” felé inputok (követelések és támogatások) haladnak a társadalmi környezetből, a „négyzetek” felől pedig outputok (döntések és politikák) haladnak a környezet felé. Az outputok által átalakított környezet visszacsatoló hatása teszi teljessé az ábrát. A politikai rendszert jelölő „négyzet” elég sokáig „üres” maradt. D. Easton azt tartotta, hogy a „négyzeten”, a politikai rendszeren belül lezajló formalizált mechanizmusok és folyamatok a leíró államtudományokból úgyis ismertek, nincs mit vizsgálni a döntési folyamatokon, a szervezeti viszonyokon, annál inkább érdekes a kapcsolat a „négyzet” és a „környezete” között.
1 Parsons, Talcott: The Social System. The Free Press, Glencoe Illinois, 1951; Essays in Sociological Theory. The Free Press, Glencoe Illinois, 1960; Politics and Social Structure. The Free Press, New York, 1969.
2 Wiseman, H. W.: Political Systems (Some Sociological Approaches). Frederick A. Praeger Publishers, New York, 1966 (különösen 1–20. oldalak: Some General Concepts).
3 Easton, D.: The Political Systems. Alfred A. Knopf, New York, 1953. A politikai rendszer első munkamodelljét lásd: An Approach to an Analysis of Political Systems. World Politics IX. No. 3 April 1957. 81–94.
D. Easton későbbi munkáiban (1965) adaptálta a rendszerelmélet új elemeit a politikai rendszerhez, így a „nyílt” és „adaptív” rendszerek elméletét.
A politikai rendszer környezetét két részre osztotta, megkülönböztetve a politikai rendszer belső (társadalmi) és külső (nemzetközi) környezetét. A politikai rendszer két fő funkcióját az értékek allokálásában, telepítésében és azok elfogadtatásában, az egyeztetés megszervezésében jelölte meg.
A politikai rendszer felé haladó input és output folyamatok pontosabb meghatározását is kidolgozta D. Easton. Eszerint nem minden környezeti hatás jelent inputot a politikai rendszer szempontjából, csak azok, amelyek változást, reagálást váltanak ki a politikai rendszeren belül. A politikai rendszer outputjai közül pedig csak a hatóságok döntései és akciói fontosak, amelyek változást idéznek elő a környezetben.
D. Easton figyelme a politikai rendszer „négyzetére” terelődött, és két jelentős elemmel gazdagította saját (és akkorra már sokak által elfogadott) felfogását. Az egyik a politikai rendszer ún. „folyamatmodelljének” a kidolgozása volt. A politikai rendszeren belül nem statikus elemek és viszonyok léteznek, hanem „hatalmas és állandó átalakítási folyamatok”. Ehhez kapcsolódik a másik újdonság, az, hogy ezek az átalakítási folyamatok a politikai rendszeren belül konverziós (átalakító, átváltoztató) funkciókat valósítanak meg: a politikai rendszer igényeket és támogatásokat vesz fel, és ezeket a hatóságok – a politikai rendszerben elfoglalt helyükhöz kötődő felelősségük alapján – outputokká alakítják át. „A konverziós folyamatok a hatóságok felé folynak, hiszen az igényeket hozzájuk címezték... az igények indítják meg a politikai rendszer alapvető aktivitásait. A hatóságok – a rendszerben elfoglalt helyük következtében – különleges felelősséget viselnek az igényeknek outputokká való alakításában.”4 D. Easton korai „munkamodellje”
végül még egy lényeges elemmel gazdagodott, ugyancsak a rendszerelméletből véve az ötletet, a rendszerek „állóképességének” vagy „tanulási képességének” a politikai rendszerre alkalmazásával.
A teljesség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a politikai rendszer „növekedése” vagy „tanulási képessége” témakörben Karl W. Deutsch elemzései a legteljesebbek. K. W. Deutsch részben D. Easton, részben Robert Dahl és T. Parsons elméletére támaszkodva alkalmazta a rendszerek sajátos tanulási képességének elméletét a politikai rendszerekre.5
Az ötvenes évek második felében és a hatvanas évek elején óriási ütemben indultak el a politikai rendszerek empirikus-leíró elemzései. Az Easton, Wiseman, Almond és mások által kidolgozott politikai rendszer „munkamodell” egyre differenciáltabbá vált, és ezáltal egyre alkalmasabbnak mutatkozott arra, hogy a „munkamodell” felhasználásával a politikai rendszerek tömegét analizálják, összehasonlítsák. Ezeknek a jelentősége főleg két vonatkozásban emelhető ki. Az egyik, hogy a „munkamodell” alkalmasnak bizonyult különböző politikai rendszerek elemzésére és összehasonlítására. Eközben a „munkamodell” is finomodott, sokan kritizálták, főleg a politikai rendszer elemeit és funkcióit érte sok bírálat, pontosító megjegyzés. Mindenesetre a „munkamodell” és a kategóriák meglehetősen tág keretei lehetőséget adtak a politikai élet folyamatainak többnyire leíró jellegű feldolgozására, anélkül, hogy a politikai rendszer „munkamodelljét” vagy fontosabb kategóriáit (inputok; támogatások és követelések; outputok;
döntések és vezérlések; visszacsatolás stb.) el kellett volna vetni. Természetesen érte totális bírálat is, méghozzá elég korán, ezt a „munkamodellt” és a politikai rendszer ún. hétfunkciós felfogását (amelyet G. A. Almond dolgozott ki), például Leonard Binder Iran: Political Development in a Changing Society című könyvében (University of California Press, Berkeley, 1962). L. Binder bírálata sem olyan éles akkor, ha jobban szemügyre vesszük, mivel csak összevonta a politikai rendszer elemeit és funkcióit, azt állítva, hogy a politikai rendszer lényegileg két elemből áll: a hatalmi kapcsolatokból, amelyek a kényszerítő erőszak monopóliumából erednek (ez is almondi és azon túl weberi „hagyaték”) és a hatalmat legalizáló akciókból. Szerinte a politikai rendszer tanulmányozása nem más, mint a társadalmi hatalom legalizációjának tanulmányozása a társadalmi interakciós szituációkban.
4 Easton, D.: A Framework for Political Analysis. Prentice Hall, Englewood Cliffs N.Y., 1965. A System Analysis of Political Life. New York, London, Sydney, Wiley, 1965.
5 Deutsch, K. W.: The Nerves of Government. New York, 1963; Politics Government (How People Decide their Fate). Houshton Mifflin, Boston, 1970.
A politikai rendszerek összehasonlító elemzése és tipológiája mutatja meg a legszembetűnőbben a strukturalista-funkcionalista irányzat
„munkamodelljének” hiányosságait. Ezek az elemzések leírják és összevetik a politikai rendszereket, de nem értik meg igazán, nem képesek a politika és a társadalom mélyebb összefüggéseit feltárni, az egyes politikai rendszerek történelmi meghatározottságát és különbségeiket megmagyarázni.
A strukturalista-funkcionalista politikai rendszerelmélet alapjainak és forrásainak a számbavétele után megkíséreljük röviden összefoglalni – több szerző kiegészítő és pontosító megállapítására támaszkodva – a strukturalista-funkcionalista elmélet politikai rendszermodelljét most már nem az eastoni „munkamodellt” véve alapul, hanem annak korrigált, kiegészített változatát. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy ez a politikai rendszerfelfogás nem egy szerző felfogása, hanem egy irányzaté, és bármennyire eltérnek is az egyes felfogások a részkérdésekben (pl. Wiseman idézett munkájában szinte megrökönyödik azon, hogy Almond a társadalom általános funkciói közül a célkitűző funkciót elhagyta összehasonlító kritikai elemzéseiben), annak ellenére egy komoly és népes tudományos irányzat legjelesebb képviselőinek mára már tudományos szemléletté erősödött felfogását ismerhetjük meg. Az amerikai strukturalista-funkcionalista politikaelméleti irányzat politikai rendszerfelfogásának a lényegét a továbbiakban foglaljuk össze.