A magyar munkavállalók vélhetően legnépesebb csoportját a mezőgazdasági idénymunkások tették ki,87 akik jövedelem-kiegészítés céljával toborzó uradal-mi ispánok hívására ideiglenesen keltek át a Kárpátokon túli világba (többnyire rövid határátlépési igazolvánnyal).88 A hazainál két héttel korábban kezdődő mezőgazdasági idényre a családfők rendszerint falubeli ismerősökkel csoporto-san indultak el, földjeiket felesbe kiadva a szomszédoknak, gyermekeiket szét-osztva a rokonság között.89
A felszerszámozott erdélyieket a vasúti tranzitállomások (Ploieşti, Buka-rest) magyar vendéglősei közvetítették a munkáltatóknak.90 A tolmács szerepét is ellátó szállásadók ezért jutalékot kaptak, de további hasznot húztak a silány élelmiszer-ellátmányt kipótolni hivatott vacsorarendelésekből, és alkalmi
hitel-85 A századfordulón a Bukarestben élő pap a román főváros közel félszázezres magyarjából a családtalan cselédek és iparos segédek arányát 90%-ra becsülte. BMÚ, 1902. ápr. 27.
86 Bálinth 1901, 166–190.
87 Galacon, Putnik Béla konzuli tisztviselő szerint (a kiadott útlevelek alapján) a kikötőváros magyarságának mintegy 70%-a napszámos volt, míg a cselédek aránya 20%, az iparosoké 5% körül alakult. BMÚ, 1901. dec. 1./nov. 18.
88 Barabás 1901, 439.
89 Uo. 425.
90 Uo. 440. Kertész József, bukaresti tanító szerint „Görög, szerb, bolgár, sok esetben román vagy német korcsmárosnak, kereskedőnek többnyire mind magyar származású neje van, de erről tudni már egyik sem akar.” BMÚ, 1902. máj. 25.
nyújtásokból is. A munkásokat a vendéglőkből uradalmi szekeresek szállítot-ták a földekre. A 2–6 fős csoportokban elszegődő munkások „húshagyó” étek, némi pálinka, de elfogadható fizetség fejében általában két hétig tartózkodtak egy helyen. Sokan az aratást megelőzően kapálással kezdték, takarmánykaszá-lással (árpa, zab) folytatták, majd csépléssel gyarapították bevételeiket. De vol-tak, akik télire a városokba húzódva favágással tartották fenn magukat.91
A migránsok keresménye jövedelemadó-köteles volt. A nem fizetőket ese-tenként megveretés, vagy néhány napos hatósági elzárás figyelmeztette a haza-térés időszerűségére. Ezt a román vámosok – jövet-menet – a náluk talált tartós élelmiszerek megdézsmálásával nyomatékosították.92
A moldvai logofetek (uradalmi intézők) kecsegtető ajánlatai tavaszonként a bukovinai székelyek93 túlnépesedett falvaiból való fiatalokat is csoportos külföldi munkavállalásra bírták. Bojárok földjén, 60–150 kilométeres távolságban végeztek talajművelést és betakarító munkákat. Alkalmazásuk feltételeire jellemző, hogy a hazatérőket féregtelenítették, ruháikat kifőzték.94 A messzire szakadt székelység azonban a puszta létfenntartás érdekében a higiéniás veszélyeknél súlyosabb megpróbáltatásoknak is ki volt téve… A teljes fizikai-erkölcsi kiszolgáltatottságot jelentő „Móduvába járás” ügyében a józseffalvi igazgató-tanító 1910-ben az oszt-rák csendőrhatóságnál tett panaszt. „Az iskolás gyermekekkel való kereskedést”
a fiatalkorúak útlevélkérelmeinek elutasításával sikerült korlátok közé szorítani.95 Viszont semmilyen tiltó rendelkezés nem tudta útját állni a székelyföldi cse-lédlányok tömeges kiáramlásának! A Romániai Magyar Újság cikkírója szerint
91 Uo. 440–441. A 28 kéve = 1 kalao/kalangya búza learatásáért 1 frank 20 banit fizettek. Egy jó arató 3–4 kalangyát vágott le naponta. Természetben naponta négyenként 1 liter pálinkát, kétnaponta egy cipót kaptak. Tartalmas húsételt (rendszerint juhhúsból) azonban hetente csak két alkalommal, puliszkát viszont ötször ehettek. Napjában 11 órakor tök-, uborka-, alma- vagy szilvaleves. Délután 4-kor hagyma, kőkemény szárított, sózott oláhtúró, némi lével. Este többnyire saját pénzen kellett kipótolni a gyenge kosztot, a hiányzó kalóriát. Előfordult, hogy elküldtek maguk közül valakit vásárolni, s dolgoztak helyette is, hogy olcsóbb legyen az étel, mint a (Tódor vagy a két Gyuricza nevű) kocsmárosnál. Barabás 1901, 440–441.
92 Uo. 439.
93 L. Makkai 2000 94 Sebestyén 1989, 85–87.
95 A bukovinai hatóságok végül rendeletben tiltották meg, hogy az iskolás gyermekek útleve-let kapjanak. MNL OL K 26 ME 1210. cs. 4498/1912 XVII. t. 129. asz.
a székelyföldi kivándorlók 67%-a fiatal nő és leány volt.96 Ez az állítás egybevág a galaci konzulátus munkatársának adataival, mely szerint a kikötővárosban a magyar kolónia közelítőleg kétharmada97 (mintegy 1500 fő) nő volt. S közülük 1232 (81%) cselédként szolgált. (Hatvanan 15 év alattiak!)
Rajtuk kívül 46 „kéjnő” szerepelt a nyilvántartásban.98 S hogy a két „alkal-mazotti” kategóriát milyen vékony határ választotta el egymástól, erről egy reg-áti katolikus pap tanúskodott, aki egy brăilai, szüzességét vesztett elsőáldozó gyermeklány (!) gyónásakor tudta meg, hogy sok helyen a háziúr a béralkuban feltételül szabja, hogy a cselédlány az ifjú urat boldogítsa, mert az így (egyetlen
„civil” partnerrel) védett lesz a nemi betegségek ellen.99 Minthogy azonban a cselédlányok védettsége nem volt tárgya a munkaszerződéseknek, gyakran ép-pen a háziak hibájából következett be a nem kívánt terhesség. A Romániai Ma-gyarok Nagy Képes Kalendáriuma jórészt ezen eseteknek tulajdonította, hogy az al-dunai kikötővárosban 1863 óta anyakönyvezett magyar gyerekek fele tör-vénytelennek számított, azaz házasságon kívül született – ami akár végleg lejtő-re juttatta a cselédek életét…100 Például azzal, hogy az esett lány a gyerekét 20 lejért (közel teljes havi keresményéért!)101 kiadhatta dajkának, hogy megőrizze eltartóképességét.102 Ily módon adósságcsapdába kerülve viszont nem sok vá-lasztása maradt: egy a korábbinál sokkal jövedelmezőbb állást, vagy emberba-rát „támogatót” kellett találnia…
96 Veridicus: A kivándorlás mocsaraiból. (1.) RMÚ, 1911. júl. 27.
97 Erre a foglalkoztatási kimutatásból következtethetünk: A város magyarjai között 1 gyógy-szerész, 2 gyáros, 5 folyami tisztviselő, 5 hivatalnok, 3 tanító, 11 kereskedő, 1 fényképész, 42 cipész, 18 asztalos, 9 szabó, 4 pincér, 6 betűszedő, 16 üveges, 41 háziszolga, 52 kocsis, 619 napszámos és 76 munkanélküli szerepelt a jegyzékben. Amennyiben az összes kategó-ria munkavállalóit férfinek vesszük is, összlétszámuk alig haladja meg a 40%-ot. A galaczi magyarok száma (2.) BMÚ, 1902. szept. 21.
98 Uo.
99 A brăilai esetet álnéven vélhetően Lischerong Mátyás, a gyóntató pap maga írta meg.
Veridicus: A kivándorlás mocsaraiból (1.) RMÚ, 1911. júl. 27.
100 Naptár 1911, 27.
101 BMÚ, 1902. szept. 21.
102 A dajka viszont sokszor mákgubós tejjel itatta a gyermeket (mákozás), hogy az elbódított kisded mellé továbbiakat vállalhasson. A kalendárium cikkírója szerint a Regátban ettől is volt oly gyakori a gyermekhalál és a szellemi visszamaradottság. Naptár 1911, 27.
A helyzet súlyosságára utal, hogy dr. Rejőd Alpár a „húskereskedés” megfé-kezése érdekében egyenesen az ország első számú vezetőjéhez, Tisza Istvánhoz fordult. Mégpedig azzal a lesújtó érveléssel, hogy a romániai magyar lányok 42% [?] feslett életű, s minden száz elszerződött cselédlányból 70 nyom nélkül eltűnik. Nyílt levelében keserű szavakkal ezt írta: „És soha ki nem fogy már Bukarest, Galac, Braila, Constanca és Ruszcsuk, Sofia és Belgrád fertőzött le-bujainak száza a magyar nők tisztességének, részletben való kiméréséből. Hát nincs segítség…?”103
A Monarchia diplomáciai képviseletei azonban nemcsak Romániából, ha-nem az Oszmán Birodalomból, Egyiptomból, Perzsiából, de még Indiából is jelezték, hogy aggasztóan nagy a magyarországi származású prostituáltak szá-ma. Számos esetben Galacról, Bukarestből, vagy Brăiláról hazaérkező székelyek jelentették a hatóságoknak, hogy falubeli hajadonokkal találkoztak bordélyhá-zakban, vagy látták őket, amint az utcán árulják magukat.104
Jelentős létszámban a zöldhatáron át,105 emberkereskedők közvetítésével érkeztek a Budapestnél jóval közelebbi román fővárosba. A székely lányok ke-lendőségét – esztétikai adottságaikon túl – tiszta, dolgos és megbízható voltuk is növelte a román munkaerőpiacon. Leginkább a szakácsnők háziasszonyi eré-nyeit ismerték el, akiknek fizetése jóval felülmúlta a cseléd- és szobalányokét.106 A cselédek a munkaadók címeit egymástól szerezték, vagy a rendőrségen nyilvántartott igénybejelentés szerint szegődtek el. A nagyobb városokban közvetítők is működtek, ahol éjjeli szállást is kaphattak az újonnan érkezők.
A borsos áron kiváltott arcképes cselédigazolványt gyakorta a rendőrségen
he-103 RMÚ, 1912. máj. 12.
104 Nagy B 2010
105 Egy galaci konzulátusi tisztviselő 1898-ban feljegyezte, hogy a rossz hírű magyar kocsmá-ban (báska) a rendőrség 30–40 szerződés nélküli cselédlányt (több 12–14 évest is!) vett őrizetbe, s közülük csak néhánynak volt útlevele. Putnik 1901, 827.
106 Egy szakácsnő 30–80 frankot (lejt) kapott havonta, továbbá napi kenyérpénzt, 2 deci bort, s ünnepek alkalmával akár ajándékot is. Reggel 7/8-kor érkezett, reggeli után a darabonttal (konyhaszolga) a piacon vásárolt, 12-re ebédet készített, majd kis szabadidő után 6 órára vacsorát. Este 8 (legkésőbb 10) órakor térhetett haza, a családjához. A cselédek ezzel szem-ben csak havi 15–30 frankot kaptak, s napi 20 bani kenyérpénzt. Szabadidejük gyakorlatilag nem volt, ha nem számítjuk kéthetente pár órás kimenőjüket. Barabás 1901, 438.
lyezték letétbe (a visszaélések elkerülése végett), ahol sikertelen alku esetén új címért jelentkeztek, vagy okmányukat kikérve tovább álltak. Általában a gazda házában, külön cselédszobában laktak. Aki a helyben lakás kockázatait nem vállalta, szinte a teljes keresményét a magas lakbérre és drága ruházati cikkekre költhette.107 Havi munkadíjuk 15–30 frank volt a teljes ellátáson kívül. Rendkí-vüli igénybevételükre jellemzően csupán kéthetente kaptak kimenőt.108 A sze-rencsésebbek önmegtagadó szolgálati évekkel a hátuk mögött, bőséges életta-pasztalatokkal és csekély megtakarítással tértek vissza szülőföldjükre. A szemre való fiatal nők gyakorta bojárok, zsidó, görög, vagy örmény kereskedők ágya-sai lettek, életútjuk – szervezett bűnbandák közreműködésével – reménytelen sorsszerűséggel vezetett a legsötétebb örömtanyákra, Odesszától Szalonikiig, s még tovább…109 (Innen ered a környező nyelvekben meghonosodott „hunga-ra”,110 „vengerka” vagy „mađarica”, azaz magyar nő jelentésű szavak pejoratív zöngéje.) A „székely leányok sokramenendő dámaságának” bemutatóhelyéül szolgáló városi parkok és lebujok „kirakati” alanyainak sorsával társadalompo-litikai síkon az 1895-ös párizsi büntetőjogi kongresszus, majd az 1897-es bu-dapesti szakmai konferencia is foglalkozott.111 Noha a magyar belügyminiszter a balkáni magyar prostitúció visszaszorításának érdekében már az 1869. okt.
1. 3390. r. számú körrendeletben utasította a törvényhatóságokat, s Hunyadtól Csíkig a határ menti vármegyék alispánjait, hogy a szóban forgó nők határátlé-pését hiúsítsák meg. A később megszerveződő csendőrség elsődleges feladata a fiatalok és útlevél nélkül utazók kiszűrése, valamint a leánykereskedő háló-zatok felderítése volt. A szigorítások kudarcát jelzi, hogy a századfordulón a bűnbandák megfékezésére nemzetközi kiadatási egyezmények megkötése vált szükségessé.112
107 A cselédkönyv kiváltása 4–5 lejbe került évente. Egy pár cipőért 20 lejt (frank) kellett fizet-niük. Magasak voltak a lakhatási költségek is. Putnik 1901, 832.
108 Barabás 1901, 437–438.
109 A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 14 oldalas javaslata a Romániai akcióhoz. MNL OL K 26 ME 548. cs. 2198/1901 XXXI. t. 811. asz.
110 A Hungara. BMÚ, 1906. máj. 20.
111 Hegedüs 1902, 14., 20.
112 A belügyminiszter 1902. ápr. 16-ai átirata a miniszterelnöknek. MNL OL K 26 ME 659. cs.
1599/1902 XXII. t. 661. asz.
Az iparos szakmák művelői – az idénymunkásokhoz hasonlóan – lánc-szerű migrációval vettették meg a lábukat román földön. Különösen a ko-rábban áttelepült iparosság körében az útlevélkérelmezésekben 20–50 fős, közösen útra kelő csoportok azonosíthatók. Mivel új állomáshelyükön nem szívesen alkalmaztak helyi munkásokat, az iparos mesterek, ha tehették, ma-gukkal vitték családtagjaikat, segédjeiket, tanoncaikat, illetve az egyéb kise-gítő személyzetet (kocsis, szolga), s ezek családtagjait. Az így kialakult kis kolóniák minimálisra csökkentették az érintkezést a helyi lakossággal, a velük való találkozási alkalom jórészt a piaci beszerzésre és a késztermékek érté-kesítését szolgáló vásárra korlátozódott, vagyis jellemzően a környezetüktől elkülönülten működtek.113
Ha tehát migrációs szempontból van is hasonlóság az idénymunkások tö-megével, a regáti tartózkodásuk hosszát és minőségét tekintve a két csoport jól elkülöníthető egymástól. Az egyéni iparosok köre ugyanis letelepedett élet-formát folytatott, s nagy részük biztos egzisztenciával rendelkezett. A Kereske-delemügyi Minisztérium századfordulós adatgyűjtése szerint számuk mintegy 2500 főre rúgott: 600 kovács és patkókészítő, 150 lakatos, 100 asztalos, 750 ci-pész, 150 tímár, 180 szabó, 50 szíjgyártó, 25 kőműves, 300 városi fuvaros, 100 kerékgyártó, s további 150-en egyéb szakmákban. A 800 háztulajdonosból azonban mindössze 300 rendelkezett tehermentes ingatlannal. Ez a megelőző évtizedekben kifejezetten jómódú réteg a századfordulóra nagyrészt eladóso-dott és deklasszálóeladóso-dott.114
Az említetteken kívül a román áruforgalom bonyolításában mintegy 150–
200 magyar kereskedő is közreműködött,115 akik a jobb érvényesülés érdekében alkalmasint németnek vallották magukat.116 A román fogyasztókkal és
szak-113 Nagy B 2010. A román fővárosban a Calea Moşilor környékén mintegy félezer jómódú csíki székely iparos élt a 19–20. század fordulóján, ezért a környéket a helybéli magyarok
„bukaresti Csíknak” nevezték. BMÚ, 1902. nov. 30.
114 Márffy-Mantuano Rezső 1903. márc. 31-ei jelentése Láng Lajos kereskedelemügyi miniszternek. MNL OL K 26 ME 744. cs. 3408/1903 XVIII. t. 406. asz. (ld. 426/1908 XX. t.
234. asz-nál.) 115 Uo.
116 Emlékirat a Romániai akció gazdasági ágához. MNL OL K 26 ME 548. cs. 3879/1901 XXXI. t. 811. asz.
mabeliekkel való intenzív kapcsolattartás, a mindennapos román beszéd, s a magyar kolóniáktól való elszigeteltségük folytán gyorsan felszívódtak a gaz-danemzet tömegébe, csakúgy, mint a szolgáltató ágazatban működő pincérek, gyógyszerészek, fényképészek, vagy akár a románul jól tudó (hétfalusi) csángó perecárusok, vendéglősök.117