A dualizmus kori magyar gazdaság termelési kapacitásának jelentős bővülése ellenére a fejletlen hazai peremvidékek kétkezi munkavállalóit az elosztási vi-szonyok aránytalanságai, s a századvég romló megélhetési feltételei alaposan próbára tették. A szőlőkultúra jelentős részét – ahogy Franciaországban és Itá-liában – a filoxéra hazánkban is tönkretette, miközben az első tőkés vállalko-zás-alapítási láz (Gründerzeit) eredményeit az 1873-as pénzügyi válság söpörte el. A modern állam kiépülése az adóterhek növekedésével járt, s az évekig el-húzódó tagosítással tömegek szorultak ki a közföldek használatából. Mindez szerencsétlen módon egybeesett a demográfiai robbanás időszakával, amikor is az eltartott családtagok száma tovább növekedett.
A dualista rendszerben a magyar gazdaság makacsul őrizte feudális jegyeit.
A több százezer katasztrális holdra rúgó kötött birtokok léte, szabad birtok-forgalomból történt kiragadása a földtulajdonlás végletes aránytalanságainak egyik legfőbb tényezőjévé vált. Az iparosodás üteme ugyan a század utolsó harmadában felgyorsult, részaránya azonban még közel sem érte el azt a mér-téket, hogy érdemi javulás következzék be a munkaerőpiacon, vagyis, hogy a mezőgazdaságban feleslegessé váló tömegek hosszabb távú megélhetését – az átmeneti infrastruktúra-teremtő közmunkák után – a városokban összponto-suló ipar biztosítsa.
A tömeges elszegényedésnek a délkeleti országrészben sajátos, kistérségi okai is voltak. Az élet- és munkakörülményeket jelentősen visszavettették a Ke-leti-Kárpátok mostoha természetföldrajzi adottságai. Az összterület majdnem felét erdőségek, 15%-át rétek foglalták el, s csupán egyötöde volt szántó
(en-nek azonban, közel 20%-a egész évben ugaron maradt). A gyenge termőtalaj, a meglehetősen rossz minőségű és elavult technikai eszközök és az alacsony trá-gyafelhasználás együttes alacsony termésátlagokat eredményezett.29 Nem vélet-lenül támogatta állami akció a trágyatelepek létesítését. E vidéket igen alacsony vagyoni és jövedelmi szint jellemezte, a szegénység általánosnak mondható: a birtokosok közül itt a legmagasabb azoknak az aránya, akik évente 5 koronánál kevesebb földadót fizetnek (több mint kétszerese az országos átlagnak), viszont a legkevesebben vannak az 50 koronánál többet adózók és a 10–50 koronát fizetők is.30
A hegyvidéki Székelyföldön az ipar nem fejlődött,31 s a növekedés előfelté-telének tekinthető erdélyi körvasút is csak késve, 1909-ben készült el, miközben a predeáli vasúti határátkelő – különben örvendetes – 1879. évi átadása sok szé-kely fuvarost fosztott meg a biztos megélhetésétől. Az 1886-ban kirobbanó és évekig elhúzódó vámháború a székely és szász kisiparosok százait vágta el biztos romániai piacától. Minek következményeként a hanyatló vállalkozások jelentős számban kényszerültek a Kárpátok túloldalára települni, ahol a szakemberhi-ánnyal küszködő fiatal román állam tárt karokkal fogadta a képzett munkaerőt.
(Noha ez a minőség a nyugati piacon aligha lett volna versenyképes.)
A migrációs folyamatokban a „taszító okok” mellett tehát egyfajta túlol-dali gazdasági „szívóhatás” is érvényesült. Románia nem csak letelepedést, de vállalkozási- és adókedvezményeket is biztosított a hiányszakmák művelőinek.
Így kerekedtek fel a határvidékről a posztókészítő hétfalusi csángók, székely és szász iparosok,32 akik már évtizedek óta a román piacra alapozták
megél-29 „…a székely a húgylét kiengedi az istállójából az utcára, úgy, hogy eső után egész barna lé folyik a patakokban….” Idézi: Nagy M 2015, 224.
30 Nagy M 2015, 222., 224. L. még: Uő 1997.
31 L. Balaton 2004.
32 A Szászföldről már az 1870-es években megindult a kivándorlás, mivel a szász falvak és parasztbirtokosok ugyanazokkal a problémákkal küzdöttek, mint az ország sok részében, egyetlen lényeges különbséggel: a szászok körében elenyésző volt a birtoktalan agrárnépesség aránya. Nagy M 2007, 101. A túlnépesedett hegyvidéki régiók fokozott megélhetési gondjai azonban távolibb megyék lakóit is a Regátba vezették, igaz, többnyire mezőgazdasági idénymunkákra. Nyitra megyéből pl. „600–1000 ember szokott leginkább Romániába kivonulni évenként a mezei munkák idején”. Idézi: Nagy M 2008, 91.
hetésüket. A befogadó ország jogszabályi környezete egy ideig még szebbik arcát mutatta, a századfordulóra azonban már piacvédő intézkedések óvták a hazai munkavállalókat a külföldiekkel szemben.33 (A Romániát új hazának választó kivándorlók többsége hazai román volt, akik viszont élvezték a pozitív megkülönböztetés előnyeit.34) A romániai munkavállalás feltételeinek drámai romlása csak a századfordulóra tudatosult a hazai közvéleményben, s tovább rontott a kivándorlás hazai kedvezőtlen megítélésén. Jelentős volt ugyanak-kor a vélemények szóródása. Míg Széll Kálmán miniszterelnök a nemzetiségek magasabb kivándorlási veszteségével nyugtatta magát,35 a közgazdász Hegedüs Lóránt a piac kíméletlen törvényeinek érvényesülését érzékelte, mondván: a cseléd a szomszédságban „általános fogyasztási cikk, mint a thea, vagy kávé, melynek behozatala a szükséglet szerint igazodik.”36 A demográfus Thirring Gusztáv tudományos megállapítása pedig a tömeges beolvadást rögzítette azzal, hogy Romániát „a magyarság évszázados nagy temetőjének” nevezte.37 Hasonló véleményen volt Poliány Zoltán bukaresti újságíró, aki szerint az ame-rikai célországokkal és Romániával szemben a „nagyhatalmi” tekintélyt
erősí-33 A román gazdasági sovinizmusra példa, hogy a korábban nemzetközi díjakkal kitüntetett regáti magyar kocsigyártókat 1895-ben már nem hagyták kiállítani Franciaország és Romá-nia közlekedési és ipari vásárain. Barabás 1908, 430.
34 Az 1879. október 13-án módosított 1866-os román állampolgársági törvény szerint idegen csak 10 év helyben lakás esetén szerezhetett állampolgárságot, amennyiben igazolni tudta, hogy a társadalom hasznos polgára. A törvény 9. §-a értelmében idegen állam románjai, amennyiben igazolják, hogy eredeti állampolgárságukról lemondtak, a parlament egyszerű jóváhagyásával azonnal gyakorolhatják politikai jogaikat. Beszédes adat, hogy 1899-ben 260 772 hontalan zsidó élt az országban, miközben már az 1878-as berlini nagyhatalmi kongresszus Románia szuverenitásának elismerése fejében előfeltételül szabta állampolgár-rá fogadásukat. Ezzel szemben azt csupán 4272 fő nyerte el a törvény 2. §-a értelmében, amely azon személyeknek kivételes elbánást biztosított, akik jelentős tőkével, vagy talál-mánnyal gazdagítják az országot, vagy vérüket hullatták a nemzet szolgálatában (pl. az 1877–78-as orosz–török háborúban). Barna 1908, 81–82.
35 Mint írta: „…bárminő ijesztő legyen az első pillanatra is önmagában a kivándorlás, ha a népesedési statisztika szemüvegén át a nemzeti államiság kiépülése szempontjából nézzük, egy mondhatni üdvös jelenséggé változik” mert a kiáramlók többsége nemzetiségi… Széll Kálmán levele Agenor Gołuchowski közös külügyminiszternek. Tisztázat, 1903. márc. 6.
Kemény 1964, 530.
36 Hegedüs 1902, 23.
37 Thirring 1904, 6.
tő, s a szociális bajokon is enyhíteni képes gyarmatosítás lehetősége legfeljebb Bosznia vonatkozásában merült fel.38 Ezért itthon az idegen államok felvirá-goztatására szegődő életerős munkavállalót legkevesebb kivándorlási ügy-nökök félrevezetett áldozatának tekintették. Általánosnak mondható ugyan-akkor a szülőhazával szembeni hálátlanság vádja; visszavándorlók esetében
„felforgató” idegen eszmék terjesztésével súlyosbítva. A honelhagyás már a miatt is szigorú erkölcsi megítélés alá esett, mivel a távozók jelentős része fiatal férfi volt, akik nem csak honvédelmi kötelezettségüknek nem tettek eleget, de hátrahagyott feleségeik is kicsinyes szóbeszéd céltábláivá váltak. Nem szólva a törvénytelen, vagy akár közönséges csonkacsaládban felnövő gyermekek ne-velési és társadalmi beilleszkedési gondjairól.
A mások mellett Ugron Gábor, ellenzéki székely politikus által kezdemé-nyezett kivándorlási kongresszusokon jogászok, közgazdászok, demográfusok, rendészeti szakemberek, politikusok és írók közösen próbálták felmérni a ki-vándorlás okait, szerteágazó hatásait, s megtalálni a „kór” hatékony ellenszerét.39 A szakemberek számára ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy a Belügymi-nisztérium intézkedései nem hozhatnak áttörést. A kivándorlási propaganda tiltása, az útlevélkiadások szigorítása (pl. 23 év alatti nők nem kaphattak úti okmányt) és a határőrizet megerősítése a sokágú problémának csupán tüneti kezelését jelentették. A helyzet súlyossága megkívánta volna, hogy a törvényi szabályozók felülvizsgálatán túl gyökeres gazdasági- és társadalmi reformin-tézkedések történjenek az elmaradott vidékek és leszakadó néprétegek hely-zetének javítására. A kormányzati jó szándék meglétét jelezik Darányi Ignác földművelésügyi miniszter úgynevezett „hegyvidéki”, felvidéki és székelyföldi gazdasági segélyakciói, valamint azok az állami megrendelések, amelyekkel a nehéz helyzetben lévő kisiparnak dobtak mentőövet. A szabad forgalomból százezer holdakat kiiktató hitbizományok viszont csillapíthatatlan földéhséget
38 Bosznia-Hercegovinát „gyarmati jellegű függelék”-nek nevezte, ahol a magyar népesség-többlet „természetes lefolyást találhat”. Poliány Zoltán emlékirata. 64. MNL OL K 26 ME 604. cs. 636/1904 XVIII. t.
39 A kérdés romániai vetületét a Magyar Közgazdasági Társaság két ülése is napirendre tűzte.
A leánykereskedelem égető problémáját az 1895-ös párizsi büntetőjogi kongresszus s 1897-ben a budapesti ülésszak tárgyalta. Hegedüs 1902, 14., 20.
idéztek elő,40 ám a feudális kiváltságait féltékenyen őrző politikai és gazdasági elit képtelennek bizonyult a sokak által áhított földreform végrehajtására. Tá-gabb értelemben az örvendetesen gyarapodó társadalmi javak igazságosabb elosztására, ami által középtávon kezelhetővé vált volna a tömegek fokozó-dó elégedetlensége, de vélhetően a soknemzetiségű társadalom kohéziójának gyengülése is.
Ezen az áldatlan helyzeten tehát legfeljebb is enyhíthettek azok a jó szán-dékú, de szerves társadalmi programmá mégsem érő kezdeményezések, ame-lyek a szociális kérdés megoldásához szükséges felelős magatartás létezését, ám elégtelen voltát is jelzik a századvégen. 1889-ben Hunyad vármegye főispánja Kun Kocsárd hozott létre alapítványt a belső telepítések támogatására. Lukács Béla kereskedelemügyi miniszter 1894-ben egyeztetett befolyásos gyárosokkal az ipari munkaalkalmak bővítéséről (pl. a Ganz-gyár, a Rimamurányi Vasmű, vagy a Danubius gyár berkeiben). A Marosvásárhelyi Székely Társaság 1899-ben alakult meg a délkeleti régió gazdasági-szellemi felemelésének, s a kérdés sajtó általi napirenden tartásának programjával. Az Erdélyrészi Magyar Közművelő-dési Egylet – ismertebb nevén az EMKE41 – pedig munkaközvetítői szerepet vállalt székely cselédek budapesti alkalmazása érdekében.
Mindezen kezdeményezések ellenére a népesség kiáramlás üteme a 20. szá-zad elejére csak nehezen csillapodott.
A megélhetési válság kárvallottjait sokféle ok késztethette szülőföldjének elhagyására: volt, aki az adóhatóság vagy a végrehajtó elől menekülve, s volt aki puszta kalandvágyból fogott vándorbotot; mások az aszály, jégverés, vagy az állatállományt pusztító járványok miatt.42
E migrációs folyamatok jellegzetes társadalomlélektani mozzanata, hogy a kollektív nemesség emlékét makacsul őrző székelyek a társadalmi rangvesztés lelki terhét nehezen tudták elhordozni. A hagyományos életforma
átalakulá-40 A kiváló közgazdász a föld- és erdőjuttatásban látta volna a legkézenfekvőbb megoldást, azonban adatokkal támasztotta alá, hogy a mérhetetlen nagyságú kötött birtok miatt mind-ez kivihetetlen. Csíkban 55,5%, Háromszékben 37,19%, Torda-Aranyos vármegyében 36,09%, Udvarhely vármegyében 36,95% volt a hitbizományok részaránya. Uo. 94–96.
41 L. Pákéi 1910.
42 Barabás 1901, 424.
sának vesztesei, ha nem voltak is képesek korábbi, megszokott életmódjukat, szintjüket fenntartani, mégis makacsul próbáltak ragaszkodni hozzá, ami rend-szerint teljes eladósodásukhoz vezetett. Ám szégyennek tartották volna rangban azonos ismerősökhöz elszegődni, ezért inkább idegenben próbáltak szerencsét.
Végső soron büszkeségből, önbecsülésük megóvása érdekében.43 A kortársak ennél közönségesebb, olykor rosszhiszeműbb magyarázattal is szolgáltak. Egy regáti magyar tanító szerint a hazainál (kezdetben) két-háromszor magasabb munkabér volt a Romániába költözés legfőbb mozgatója.44
A kérdés avatott ismerője, a közgazdász Hegedüs Lóránt szomorú iróniával, mégis együttérzően úgy jellemezte a helyzetet, hogy a székelység – merthogy a Regátba áramló magyarok túlnyomó többsége a határőrök ivadéka volt – kény-telen a jövőjét a román vámtörvényből és az Egyesült Államok bevándorlási kvótájából kiolvasni.45
A székelyföldi kivándorlás egyik legfőbb konkrét oka az erdőgazdálkodás hanyatlása volt. Holott az évszázados határőr-életforma átalakulásával éppen az erdő kínált lehetőséget a túlélésre. A közszékelység maradéka az elidegeníthe-tetlen közös erdőbirtokon makkoltatta sertéseit, s a hegyi legelők szarvasmar-háit és juhait táplálták. Az állattartás révén mindennapi táplálékhoz, piacon ér-tékesíthető áruhoz (lásd tejtermékek) jutott, s ruházkodott (pl. bőr, gyapjú). Az erdő az otthonteremtéshez építőanyaggal, a munkaeszközökhöz szerszámfával szolgált, s innen került tűzifa is télire. Amikor azonban a körvasút megépítésé-nek tervét élelmes vállalkozók megneszelték, nyomott áron erdőjogot vásárol-tak. Egy gazdának általában 5–30 erdőjoga volt a közösben, ám a betelepülők
43 A Frunzeneştiben élő Lakatos József – legalábbis részben – erre az „úrhatnám” életfelfogás-ra vezette vissza az amúgy is csekély eltartó képességű Csík lakóinak tömeges kivándorlását.
BMÚ, 1905. okt. 1.
44 Meglehetősen elmarasztaló megfogalmazásában: „Mindnyájukat a meggazdagodás vágya űzte…”. Jakab János tanár szerint, míg egy kocsis a Regátban 15 frank (gyakorlatilag ugyan-annyi korona) bért és teljes ellátást kapott, addig otthon csak 5-öt, egy szolgáló Bukarestben 10–15-öt, míg odahaza csak 5-öt. Az iparosoknak viszont a magas iparcikk árak jelentettek vonzerőt. Egy pár cipő az óhazában 5 frank, míg Romániában 10, egy magyarhoni öltöny 30, míg egy regáti 50 frankba, egy kocsi Romániában 700, míg a Kárpátok túloldalán csak 500 frankba került. Bukarest lakósai: A magyarok. BMÚ, 1906. aug. 12.
45 Hegedüs 1902, 23.
2–3 erdőjoggal a közös javak élvezetében egyenlő jogot szereztek. A későbbi-ekben aztán éppen ők, a betelepülők vitték keresztül a tagosítást. S a közföldek kisajátításával a többség számára virágzó állattartás – minden járulékos előnyé-vel – lehanyatlott.46 A túlnépesedő Székelyföldön a megélhetési válság a gyor-san bekövetkező birtokaprózódással tetőzött.
Az 1880-as években a Tömösi-, a Gyimesi- és a Vöröstorony-szoroson ke-resztül kiépült a közúti összeköttetés Romániával,47 ami szó szerint is kikövezte az utat a kivándorláshoz, noha a határ menti közműfejlesztés átmeneti munka-alkalmat is jelentett a székelység számára. Hegedüs Lóránt romániai tanulmány-útja során mindenesetre százával találkozott a Brassótól csak bakugrásra lévő román királyi nyaralóhelyen Sinaián, s a szomszédos Buşteniben vasutasokkal, cselédekkel és orosz egyenruhába bújtatott magyar, szász kocsisokkal.48
A kiegyezés környékén még jórészt a szász és magyar kisipar látta el ipar-cikkel Havasalföldet, s a román hadsereg posztószükségletének javát is Brassó elégítette ki. A hitelhiány és a nyugati tömegcikkek azonban tönkretették a vi-rágzó üzleti kapcsolatokat,49 s a román felvevőpiacra alapozó dél-erdélyi kisipar már nem tudta kiheverni az 1886-ban kirobbant vámháború csapásait. Minthogy az ország egyik legelmaradottabb szegletében vontatottan haladó modernizáció csak távlatilag ígért javulást, a már kialakított vásárlói ügyfélkapcsolatok és ked-vező lehetőségek megtartásának egyetlen módja maradt: az üzleti értelemben is vízválasztóvá váló határ átlépése. Azaz a termelői kapacitások Romániába tele-pítése. A Kárpátok túloldaláról hömpölygő emberáradat eredményeként román földön egyes szakmák esetében átmenetileg jelentős magyar befolyás alakult ki.50
46 Barabás 1901, 426–427.
47 Kertész 1913, 56.
48 Hegedüs 1902, 8.
49 Emlékirat a romániai magyarok nemzeti szervezése tárgyában. MNL OL K 26 ME 548. cs.
3879/1901 XXXI. t. 811. asz.
50 Barabás 1901, 433., 435. Ezt tükrözik Lucian Boia szemérmes statisztikai adatai is, amelyek az „osztrák–magyarok” különböző szakmákon belüli kiemelkedő arányát mutatják a kor-szakban. Pl. a 2681 gépészből és kovácsból 877 volt osztrák–magyar, a 775 lakatos közül 280, a 196 esztergályosból 53, a 3206 cipész és csizmadiából 837, az 2650 szabó közül 533, az 1007 szakácsból 559, végül a 23 927 házi szolgából 12 474 osztrák–magyar honpolgár, utóbbiak 2/3-a nő (8039 fő)! Boia 2015, 16–17.
A kezdeti sikereket a xenofób román államban mind sűrűbb csalódások követték. A korábban új hazájuknak nemzetközi díjakat szerző magyar ko-csi-gyártókat 1895-ben adminisztratív eszközökkel tartották távol a bukaresti és franciaországi nemzetközi ipari vásároktól.51 A román iparosság és a román piac védelmének általános protekcionista gyakorlatát kicsinyes, zaklató intéz-kedések tetézték (mint a név- és cégtáblák szigorúan megkövetelt román he-lyesírása).52 Így nem csoda, hogy a módosabb magyar iparos, vagy kereskedő üzleti érdekből németnek vagy románnak adta ki magát, portékáját a nagyobb becsben tartott francia felirattal készítette, vagy cipőit, szöveteit a már-már áru-védjegyként használt romános „Braşov” (Brassó) származási hely megjelöléssel forgalmazta.53
Új jelenség a századvégen, hogy a korábban anyagi és erkölcsi megbecsülést szerzett magyar iparosok és vállalkozók visszacsúsztak a társadalmi ranglétrán:
például kocsi-tulajdonosokból bérkocsisok, istálló-szolgák, a kisiparosból gyári munkások lettek.54 Utóbbiakat különösen a fegyver- és vasúti gépgyárak alkal-mazták szívesen. A külföldieket hátrányosan megkülönböztető gyári törvények értelmében aztán tömegével bocsátották el őket, noha kenyérféltésből számo-san nemzeti hovatartozásuk „átértékelésétől” sem riadtak vissza. (Így jártak a főváros Tabaci, azaz „tímár” városnegyedének vasöntödei alkalmazottjai, a Mandrea cipőgyár több száz munkása, a dohány-, gyufa- és papírgyár alkalma-zottjai.)55 A kikötőkben, tengerparti nyaralóhelyeken magyar dokkmunkások és pincérek szolgáltak. A pincérek, akárcsak a cselédek, gyógyszerészek, kereske-dők, vendéglősök, kovácsok, intézők, stb. a honfitársaktól elszigetelt életformát folytattak,56 ami esetükben sem kedvezett a nemzeti azonosság megtartásának.
A határ közeli Azugán is sok székely vállalt munkát a sör- és üveggyárakban,
51 Uo. 430.
52 Uo. 434.
53 Uo.
54 Emlékirat a romániai magyarok nemzeti szervezése tárgyában. MNL OL K 26 ME 548. cs.
3879/1901 XXXI. t. 811. asz.
55 Barabás 1901, 435.
56 Uo. 436. Hegedüs Lóránt Csernavodában a dokkmunkások között észlelt sűrű magyar be-szédet. Hegedüs 1902, 9.
a kékfestő- és posztóüzem a szakmabéli hétfalusi csángók bázisintézményének számított. A munkaadók itt telekkiutalással próbálták „röghöz kötni” az ide-gen munkaerőt. Az eladósodás és románosodás akut veszélyét eseteként csak a munkaviszony felmondása árán lehetett elhárítani.57