Az a rendkívüli hatalom, amellyel a kormány a kivételes törvények alapján bir és az a körül-mény, hogy a kormány ezt a hatalmat nem mint pártközi kormány, hanem mint pártkor-mány gyakorolja, maga után vonja, hogy ha majd a háborúnak vége lesz, teljes felelősséggel álljon oda a nemzet elé és vállalja a felelősséget mindenért, ami a háboru alatt történt. Ép ezért a magam szempontjából helyesnek tartanám azt, hogy azok a jelentések, amelyek a kivételes hatalom gyakorlásáról szólnak s a ház előtt fekszenek, épugy, mint a novemberi kép-viselőházi cziklus alatt történt, most se tárgyaltassanak, hanem csak akkor, amidőn a teljes szólásszabadság, a teljes sajtószabadság a kritika teljes szabadságát is megengedi.
Hogy beszédemben mégis érintem a rendkívüli hatalmat, teszem ezt azért, hogy arra a hátralevő időre, amely a háború befejezéséig és a kivételes hatalom megszüntetéséig van, elmondhassam szerény nézeteimet arról, hogy a kormány a rendkívüli hatalmat hogyan és miképen gyakorolja.
Felmerül elsősorban a czenzura kérdése. A kivételes törvény a czenzura határát a hadvi-selés érdekeiben szabja meg; azt mondja, hogy a kormány annyiban gyakorolhat czenzurát, amennyiben és ameddig az egyes közlemények a hadviselés érdekeit érintik.
Én ugy érzem, hogy ez a határ nem mindig van betartva. A jelentésekből azt látom, hogy a kormány azzal a hatalmával, hogy egyes ujságok megjelenését eltilthatja, csak a legritkább esetben élt. E tekintetben semmiféle szemrehányó szavam a kormány ellen nincs; azonban azt tapasztalom, hogy egyes sajtóközlemények megjelenése igen gyakran megtiltatik, anélkül, hogy a hadviselés érdeke ezt megkívánná, anélkül, hogy erre alapos ok volna
[...]
Gróf Batthyány Tivadar felszólalása az első indemnitási javaslat képviselőházi vitájában.
(1915. május 4.)30
Gr. Batthyány Tivadar: T. képviselőház! (Halljuk!) A háború kitörésének pillanatától kezd-ve bizonyos elkezd-veket, bizonyos princzipiumokat állítottam fel magamnak és tartottam szemem előtt, amelyeket betartani a közéletben, különösen a parlamenti téren működő férfi aknak szerintem hazafi as kötelességük és amelyekkel egyúttal körülhatárolom azokat a jogaimat is,
29 KN, 1910. XXVI. kötet, 576. ülésnap.
30 Uo.
amelyeket gyakorolnom nemcsak szabad, de hazámmal szemben egyszerűen kötelességem is.
(Helyeslés a szélsőbaloldalon)
Ezeket a határokat én olykép állítom fel, hogy mindenekelőtt meg kell tenni mindent, tá-mogatni kell mindent, ami a háború sikerét reálisan előmozdítja és kerülni kell mindent, ami a háború sikeres befejezésével ellenkeznék, ami a háború sikerének gyengítését eredményezné.
Azonkívül azt az irányelvet tűztem magam elé, hogy a magam, a kormányéval esetleg ellen-kező véleményét én csak azon esetekben nyilvánítom, ha azok a törvényes terminusok vagy az események folytán aktuálisok, vagy pedig, ha autoritativ oldalról hozatnak bizonyos problé-mák napirendre, mert akkor azokkal szemben állást foglalni, igenis kötelességünk. (Úgy van!
a szélsőbaloldalon.) Mert utóvégre is a nemzet bennünket nemcsak a béke, hanem a háború idejére is azzal küldött ide, hogy legjobb meggyőződésünk szerint szolgáljuk hazánkat. Ezt pe-dig a kritika, a vélemény őszinte megnyilvánulása utján tesszük. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.)
Ezen szempontokból kötelességemnek tartom, t. ház, mai beszédem során a legnagyobb tárgyilagossággal, a legnagyobb szakszerűséggel hozzászólni bizonyos, autoritativ oldalakról felvétett problémákhoz. Hangsúlyozom, hogy egészen szakszerűen, egészen tárgyilagosan és már előre kijelentem: őszintén sajnálom, hogy kénytelen vagyok ma itt bizonyos kérdéssel behatolóban foglalkozni, de ha ezt teszem, annak az igen tisztelt kormány intézkedése az oka.
Majd beszédem során – hangsúlyozom – erre még visszatérek.
[...]
Áttérek most egy témára, amelyet sajnálatomra kell ismételten szóbahozni. A sajtó czenzura kérdése ez. (Halljuk! Halljuk! balfelől.)
Meglehetősen fi gyelemmel kísérem a német, az osztrák és a magyar sajtóczenzurát és megvallom, ezen a téren is a legnagyobb mértékben utánzandó példának vagyok bátor a t. ministerelnök ur és a t. belügyminister ur fi gyelmébe ajánlani a német sajtóczenzura el-járását. A németek eltalálják azt a juste milleut, amely mellett tájékoztatja a közvéleményt bizonyos, az ország határain kívüli eseményekről, anélkül azonban, hogy ezzel a hadviselés érdekei a legkevésbbé is tangáltatnának. Nekem természetesen semmi kifogásom sem lehet az ellen, hogy mindaz, ami a hadviselésre tartozik s nem való a nyilvánosság elé, a legszigorúbb czenzurával zárassák el előle. A mi czenzuránknál azonban meglehetősen szokásossá vált az az eljárás, hogy nemcsak megtiltják bizonyos közlemények megjelenését, hanem a czenzura szerkeszt is, átszerkeszti a közleményeket. Kérdem én, megfelel-e ez a józan ész követelmé-nyeinek? Mert utóvégre a nagy czél érdekében lehet megtiltani azt, hogy valamit kiírjanak, de már megmondani, hogy igy és igy írják meg, belestilizálni valamit a közleménybe: az egyéni és a sajtószabadságnak olyan megsértése, amely ellen határozottan tiltakoznom kell.
(Helyeslés balfelől.)
Van egy gyűjteményem a sajtóczenzura virágaiból is. Ebből is elő akarok adni valami ke-veset, nem a legnevetségesebbekből, hanem a komolyakból. Itt van a kezemben az Országos Iparegyesületnek a háború alatt megjelent munkája, az 1914. évről szóló jelentés. Azt hiszem, erről a régi magyar egyesületről valami forradalmi velleitásokat mégsem lehet szupponálni.
Ez az egyesület kötelességéhez híven utal a jelentésben azokra a bizonyos inkonveniensekre, melyekre novemberben már utaltam itt a házban s amelyek a különböző szállítások terén meglehetősen sok kellemetlen kitörésre vezettek; mondom, utal ezekre és bizonyos konkrét adatokat említ fel.
A következménye az volt, hogy a czenzura megtiltotta, hogy az Országos Iparegyesület kiadványának ez a része a napisajtóban megjelenjék. Engedelmet kérek, ez nemcsak nevet-séges, de egyszersmind igen szomorú is, mert ha ilyen komoly testület ilyen komoly hangon rámutat bizonyos hibákra, bizonyos fekélyekre, amidőn ezt teszi és módot ad arra, hogy e bajok nyilvánosságra kerüljenek, preventive ezzel igen sok – bocsánatot kérek a kifejezésért – disznóságnak elejét lehet venni. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.)
Ha itt azután túlságba megy a sajtóczenzura, sokkal többet árt, mint amennyit használni vél. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.)
Nemrégiben valami rendelet jelent meg, hogy eddig nem volt szabad az Operában német nyelven énekelni, most szabad németül énekelni. Eszem ágában sincs, hogy a házat azzal a témával szórakoztassam, melyik álláspont a helyes. Megvallom, a magam szempontjából igen kevés súlyt helyezek erre a kérdésre. De hogy a sajtónak joga van ehhez hozzászólani, hogy joga van egy több évtizedes álláspont megváltoztatásánál a maga véleményét elmondani, ehhez, azt hiszem, szó nem fér és mégis úgy vagyok értesülve, hogy a sajtóczenzura ezt is megtiltotta.
Itt vannak azok a bizonyos kellemetlen atroczitások, amelyek a maguk kicsinyességében alkalmasak voltak arra, hogy bizonyos keserűséget idézzenek fel a magyar lelkekben. Ezeket a sajtóban különböző pártárnyalatu lapok szóba hozták, de ezeknek további fejtegetését is eltiltották, az atroczitások elkövetését azonban nem akadályozták meg.
Végül legyen szabad a czenzurának még egy igen érdekes – hogy is mondjam csak – stik-lijére felhívnom a t. ház fi gyelmét. Ez az, amidőn Magyarország volt ministerelnökének, közgazdasági tudásunk egyik legkiválóbbjának, Wekerle Sándor volt ministerelnök urnak igazán kiváló értékű közgazdasági és pénzügyi tanulmányát is a czenzura az utolsó perczben csak megfelelően preparált formában engedte a közvélemény elé terjeszteni.
Én nem ismerek Magyarországon olyan embert, akit hivatottnak tartanék arra, hogy We-kerle Sándor pénzügyi és közgazdasági fejtegetései felett bírálatot gyakoroljon olyan értelem-ben, hogy azoknak közzétételét megakadályozza, vagy megállapítsa, hogy mi való azokból a közvélemény elé, mi nem.
[...]
Ezeket azért mondottam el, hogy kérjem az igen t. ministerelnök urat és mindazokat a ténye-zőket, akik ebbe befolynak, hogy méltóztassék a sajtóczenzuránál – én nem az ott működő urakat okolom, mert hisz azok, akik csinálják, utasítások szerint járnak el – méltóztassék azoknak kissé liberálisabb utasításokat adni és talán direktívául azt adni, hogy amennyit a német czenzura megenged, ugyanabban a keretben adják meg nekünk is a sajtószabadságot.
[...]
Alig hogy kitört a háború, Németország egyik legkiválóbb tudósa és politikusa, a tegnap is idézett Franz von List kezébe vette a háború utáni helyzet kérdését. Politikus és tudós Német-országnak ez a kiváló férfi . Azt mondotta, hogy a maga részéről ép úgy, mint társai, Georg Irmer és Kari Lamprecht, szükségesnek tartja a háború zajában, a háború tüzében, a háború nagy mozgalmai és izgalmai közepette is, hogy felvesse azt a kérdést, mi történjék a háború után a szövetséges nemzetekkel, a neutrális nemzetekkel, sőt bizonyos ellenséges nemzetekkel való gazdasági és politikai relácziók tekintetében is.
[...]
E kiváló férfi ak megindítottak egy »Zwischen Krieg und Frieden« czimü brosüra-sorozatot, amelybe Németország legkiválóbbjai írnak önálló dolgozatokat. Követ ték azután Franz von List-et és társait a német irodalom más előkelőségei is. Egész sorozata van az ilyen kiadmányoknak.
[...]
Megvallom, t. képviselőház, amidőn az első ilyen brosürát a kezembe vettem, megijedtem, hogy az Isten szerelméért, most a háború közepén taglaljuk mi a jövő kérdését? De elolvasva egyet-kettőt-hármat ezen brosürákból, amelyek kezdve a kultúrától, a tudomány különböző ágaitól, átlépve a politikai, a közjogi alakulatok kérdésének tanulmányozására, rátérnek vé-gezetül a legfontosabbra, a közgazdasági problémákra, arra a meggyőződésre jöttem, hogy kalapot kell emelnem Németország ezen nagy fi ai előtt, mert megvolt a bátorságuk kimon-dani azt az igazságot, hogy igenis most, csakis most a háború alatt kell nekünk bizonyos kérdésekkel foglalkoznunk, mert hiszen a háború után, közvetlenül a háború befejeztekor ezeket a kérdéseket már meg kell oldani.
[...]
Ajánlom az igen t. ház tagjainak, hogy kövessük mi is Németország ezen kiválóságai nak tanácsát és foglalkozzunk ezen kérdésekkel.
[...]
Követve a németek példáját, szintén szakdolgozatban szakszerűleg elmondani a magam igénytelen nézeteit. Ebben azonban meg lettem akadályozva. t. i., mikor az anyagot gyűj-töttem, – amint méltóztatik látni, egy pár szemelvényt el is hoztam magammal, – akkor véletlenül kezembe került egy brosüra kefelenyomata.
A brosürát egy barátom irta és az tartalmánál fogva a német szövetség magasztalása volt, de volt benne egy pár, véleményem szerint igen jogosult allúzió egy német brosürára, amely most már nyolczadik kiadásban jelenik meg, e czim alatt: Berlin–Bagdad. Erre a brosürára, mondom, az én t. barátom néhány igen illedelmes tárgyilagos megjegyzést tett, mintegy kérve német szövetségesünket, hogy amikor ezeket a nagy problémákat tárgyalják, legyenek fi gyelemmel a mi specziális nemzeti érdekeinkre, közjogi viszonyainkra stb. Az én barátom brosurájának a kefelenyomatára a következő eredeti rávezetés történt: »A hadvezetőség a saj-tóbizottságot felkérte, hogy Németországnak és a monarchiának a háború után alakulható viszonyáról fejtegetéseket ne engedjen.« (Derültség a baloldalon.)
Most abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy a német tudományos világ kitűnőségei megtisztelnek bennünket azzal, hogy sokat foglalkoznak – és bárcsak még többet foglal-koznának – a magyar viszonyokkal és igyekeznek a háború utáni helyzetre nézve bizonyos eszméket felvetni. Magyarország minden könyv kereskedésének kirakatában ott látni mind-ezeket a brosürákat, azokat mindenki megveheti és helyesen, Isten mentsen, hogy ez ellen tiltakozzam.
[...]
Én azonban a sajtóczenzura állásfoglalásának ezen megismerése óta nem mertem tollat ragadni, mert az ember nem ir egy 100–200 oldalas munkát csak azért, hogy a czenzura azután a non possumus-t ráüsse. Ezt az ember nem teszi meg, bármennyire tisztelje is a sajtóczenzura büróját.
Gr. Károlyi Mihály: Pályi Edének azonban szabad!
Gr. Batthyány Tivadar: Igen helyesen utal t. képviselőtársam arra, hogy van kivétel, ameny-nyiben, miután a Budapesti Naplóban napvilágot láttak bizonyos tervezetek a középeurópai ál-lamok szövetségéről, megjelent ugyanattól a szerzőtől, egy magyar hírlapírótól, »Deutschland und Ungarn« czímen egy brosüra is, amely szintén bizonyos ideákat fejteget. Én az állam-szövetség eszméjével nem tudnék szimpatizálni és így a hírlapíró úr munkájával szemben is szívesen kifejtettem volna álláspontomat. Mivel azonban ezt a czenzura miatt máshol nem tehetem, ne vegye tőlem rossz néven a t. ház, ha ezeket itt elmondtam és ha még utalok a következő konkrétumokra is.
[...]