A láthatóan erős védelmi érdek, mely jelentős államszervezeti változásokat is eredményezett, a háború közeledtével egyre intenzívebben befolyásolta mind a jogalkotást, mind pedig a végrehajtó hatalmi döntéshozatalt és működést. Igaz, a döntéshozók nem tudták előre, hogy a következő háború történelmi léptékben is új lesz, egy totális háború, mely hosszú éveken át, földön, vízen és – ekkor még korlátozottan, de – levegőben is, rendkívüli intenzitással zaj-lik majd. Ennek ellenére nem is lehetett kérdés, hogy a háború kirobbanásának pillanatától kezdve, az élet és a jog számos területén az immár háborús érdekké váló védelmi érdeknek kell alárendelni számos érdeket, jogot, szabadságot.
A háború klasszikus természete alapvetően a hadkötelesek személyében, valamint a rek-virált, vagy forgalomkorlátozás alá eső anyagi javak, illetve az irányított gazdasági működés hatásaiban jelentette a legnagyobb korlátozást. Ez meglátásom szerint napjainkig nem válto-zott. A polgári jogállam létrejöttével azonban a szabadságjogok egyre szélesedő listája, vala-mint megerősödött érvényesülése is felkerült újdonságként a háborús érdekből korlátozható, vagy felfüggeszthető jogok képzeletbeli lajstromára.
A korabeli államvezetés – különösen a már békeidőben kiismert fenyegetések egy része miatt – különösen fontosnak tartotta, hogy a haderő materiális érdekeinek biztosítása mellett a lehetőségekhez mérten a hátország békéjét és rendjét is a lehető legnagyobb mértékben fenntartsa, valamint, hogy a rendelkezésre álló eszközökkel megakadályozza az izgatásokat éppúgy, mint az ellenséges kémtevékenységet. Ez a törekvés pedig egyértelműen egybeesett azzal a jogkorlátozási körrel, melynek forrásaiba a jelen kötet olvasója betekinthet.
A sajtó szabadságát háború idején szükségszerű bizonyos korlátok közé szorítani. Addig ugyanis, amíg békében a lakosság tájékoztatása szempontjából fontos, hogy a nagyobb ka-tonai mozgások a tömegtájékoztatás körébe essenek, addig ez háború idején kifejezetten hátrányos, sőt tilalmazandó. Emellett a sajtó- és a különböző nyomdaipari termékek már a XIX–XX. században is kimagasló fontosságú eszközt jelentettek azok kezében, akik hatni kívántak a lakosság nagyobb csoportjaira, függetlenül attól, hogy a kívánt hatás a hadviselői szellem fenntartása, vagy épp az azzal szembeni ellenérzések kialakítása volt. Mindezeken felül azt is látni kell, hogy a sajtó rejtett eszköz is a kémkedés módszertárában, melyben in-formációkat lehet továbbítani, találkozókat lehet egyeztetni, vagy éppen dezinformálni lehet.
38 Uo.
Ezek a körülmények pedig a felügyeletet, a kémelhárítás sajtóra való kiterjesztését, valamint adott esetben a sajtókorlátozást is megfontolandó eszközzé tették az egyes államok kezében, függetlenül azok parlamentáris tradícióitól. Ezt hazánk döntéshozói is tudták.39
A szabadságjogok, és különösen a sajtó és média szabadságához fűződő jogok korlátozása ugyan kényes és rendkívüli felelősséggel járó eszköz tehát az állam kezében, aminek jó és rossz történelmi tapasztalatai is vannak. Azt azonban nem lehet elvitatni, hogy vannak olyan békeidejű40 és válságidőszaki, vagy különleges jogrendi fenyegetések, melyek során ezt az eszközt is fel kell használni a nagyobb jó, a közrend és közbiztonság, az állami és társadalmi stabilitás fenntartása érdekében. Ennek eszköztára egyes információk, adatok – minősített adatként történő – nyilvánosságtól való elvonásától, a hírközlés időszakos szüneteltetésén át egészen a különleges jogrend idején bevezethető központosított hírközlésig, vagy egyes hír-források korlátozásáig terjedhet a fenyegetés jellege és a fenyegetettség szintje függvényében.
Ahhoz azonban, hogy ezen eszközöket megfelelően alakítsuk ki a jogállam mércéje és a reális valóság igényei szerint is, valamint ahhoz, hogy ezek esetleges alkalmazása valóban a köz-jót szolgálja hosszú távon is, elkerülhetetlenül szükséges a történelmi tapasztalatok feltárása, értékelése, és lehetőség szerinti átültetése napjaink gondolkodásába is a vizsgált kor körül-ményeitől egészen a kialakított és foganatba vett jogi eszköztárig. Ezen megkerülhetetlenül fontos feladatból vállal szerepet jelen kötet a soron következő oldalakon, hozzájárulva ezzel egy újabb hiány pótlásához az állam védelmi funkciója tekintetében. rámutatva egy a jogál-lami fejlődés szempontjából neuralgikus, mégis megkerülhetetlen eszközre a sajtókorlátozási szabályozás hazai előzményeivel, melyeknek az elsődleges létalapját az állam védelmi, majd szűkebben háborús és harcképességi érdekei adták, kvintesszenciáját azonban mindvégig az állami és társadalmi érdekek oltalmazása és érvényesítése jelentette.
39 Vö.: Kelemen Roland: Sajtószabadság vagy hadiérdek: Az első világháború dilemmája. Katonai Jogi és Ha-dijogi Szemle, 2014/2. 67–108. Farkas Ádám – Kelemen Roland: Háborús sajtószabályozás a kiegyezés védelmi jogi rendszerében. Jog, állam, politika, 2015/4. 79–93.
40 Ilyenként tekinthetünk napjainkban például azokra az esetkörökre, melyek az elektronikus hírközlésről szóló 2003. évi C. törvény 136. § (1) bekezdés c) pontja szerinti szolgáltatás szüneteltetéshez kellő okot szol-gáltatnak külön válságszabályozás – mint amilyen például a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet, vagy a katasztrófaveszély –, illetve különleges jogrend bevezetése nélkül. Hasonló békeidejű korlátozási lehetőségként jeleníthető meg a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló 2010. évi CLXXXV. törvény 177. § (1) bekezdés a) pontja szerinti közrendvédelmi, közbiztonsági, vagy nemzetbiztonsági célú szankcióalkalmazás lehetősége, még akkor is ha e körben a honvédelmi érdek – meglátásom szerint helytelenül – külön nem került megjelenítésre.