(1915. december 7.)
36Gróf Andrássy Gyula:
[...]
Most főleg a czenzura kérdésével kivánok foglalkozni. (Halljuk! Halljuk!) Ez szigorú köte-lessége az ellenzéknek. A dolog lényegénél fogva úgy áll, hogy a visszaélés ellen intézményes garancziák nincsenek, nem is igen lehetnek. A dolog lényegénél fogva diszkréczionárius jog-ról van szó, amelyet ellensulyozni, korlátozni csakis a kellő, nyilt, alapos kritikával lehet.
Jogszabályokkal nem lehet a kormány kezét megkötni, annál inkább kötelességünk minden hibát megróni és nézni, vajjon a czenzura azon keretek között, mozog-e, amelyeket a nagy érdekek megszabnak. Én az utolsó vagyok – és azt hiszem, hogy e parlamentben nincs is egyetlen ember sem, aki ebben más nézetet vallana, – aki tagadná, hogy ma ebben a nagy harczban nincs az a szabadságjog, amelyet félre ne kellene tenni az állam érdeke, a győzelem érdeke szempontjából. A sajtószabadság bármily nagyfontosságu, ma másodrangu azon nagy érdek mellett, hogy győzzünk, azon nagy érdek mellett, hogy egyetlen magyar ember se vesz-szen el, hogy hamis hirek adása által a katonai helyzet ne befolyásoltassék.
36 KN, 1910. XXVII. kötet, 592. ülésnap.
Azt hiszem, hogy ebben nézeteltérés nincs és én odáig megyek, hogy ezen a legszűkebb korláton tul is elismerem a czenzura jogosultságát. Olyan czikkeket, hiradásokat, amelyek máskor utólagos büntetést igényelnének, az ország érdekében el kell nyomnunk, mert nagyobb károkat okozhatnak az izgatások, amelyek a közbékét veszélyeztetnék. Az ilyet előre meg kell esetleg akadályozni. Lehetnek ilyen esetek, de ilyenkor ilyen esetekben a prezumpczió a sza-badság mellett szól. Csak olyan esetben tartom helyesnek a beavatkozást, ahol az igazán meg-indokolható s ahol igazán közel van a várható káros és veszedelmes eredmény. De általában véve nincs szükség erre a kemény czenzurára. Hisz a czenzura egy bizonyos mérvig a közvé-lemény akaratában is rejlik. A közvéközvé-lemény ma – Istennek hála – nem akarja a belső harczot.
A közvélemény annyira el van foglalva a nagy nemzeti érdekek által, olyan nyomás alatt van, annyira érzi a felelősség sulyát, hogy már maga a közvélemény is garanczia arra, hogy a sajtó elcsapongni nem fogna. De magában a sajtóban is bizhatunk és azt hiszem, a sajtó bir elég komolysággal, elég felelősségérzettel, hogy sohse zárkóznék el a megfelelő vezetéstől, irányitástól, ellenkezőleg, maga keresné azt. Tehát nincs semmi ok a nagy szigorra.
A szabadság, a szabad sajtó, a kritika, a nagy nyilvánosság nagybecsű dolgok, nagybecsű dolgok a háboru alatt is. Annak hiánya érezhető az egész vonalon. (Igaz! Úgy van! bal- felől.) Igen sok visszaélés oka az, hogy a visszaélő tudva, hogy bizonyos kényes kérdésekről egyál-talában nem szoktak ma a lapok nyilatkozni, bátran elköveti a visszaélést. Egyes kérdések, pl. az élelmezés kérdése, a nagy világháboru gazdasági feladataival való megküzdés kérdése, amelyek most ujak, igénylik az egész intelligens társadalom munkáját, igénylik azt, hogy mindenki, főleg az, aki esetleg ezeknek a rendszabályoknak sulyát érzi, aki szenved alattuk, szintén felszólalhasson.
Hol tehesse ? A parlamentben ritkán vannak ülések és amikor ülések vannak is, bizonyos javaslatokat tárgyal a ház, amikor általános dolgokról beszélni nem lehet. Hiszen most is, nincs költségvetés, mint igen helyesen mutatott reá t. barátom, gróf Károlyi Mihály, amit én is sajnálok, mert magam is jobbnak tartanám, ha egy hosszabb költségvetési vita keretében módunkban lenne felsorolni az ország sok nyomorát, azt a sok kis kivánságot, kis sérelmet, ami elkeseriti a társadalmat. Mert semmi sem keserit el annyira, mint az az érzés, hogy sé-relmem van, de nem szabad elpanaszolnom. (Igaz! Úgy van! balfelől.) Semmi sem keserit el annyira, mint az az érzés, hogy sérelmem van és az nyomja el annak kifejezését, aki a sérelmet okozza. (Igaz! Úgy van! balfelől.)
És általában igazán megszégyenitő dolog az a gyakori sok üres fehérlap a sajtóban. Én ezt másutt sehol sem látom. (Ellenmondások jobbfelől.) Jártam Németországban, de ott nem láttam a czenzurának ilyen nyomait. Nem láttam ezeket a fehér lapokat, mert ott meg tudják előzni az ilyesmit. Ezek a fehér lyukak mindenesetre ijesztik a lakosságot. Izgatják. Azt hiszik, hogy bajok történtek, veszélyek vannak, amiket el kell titkolni, és akkor a közönség bizalmat-lanná válik, abban sem hisz, amit kinyomatnak, mert azt mondja, igaz, hogy ez megjelent, de a csattanója a dolognak abban a részben volt, amit a czenzura törült. Vagy pedig azt hiszi, hogy itt visszaélés van, amit leplezni akarnak. Egyszóval a bizalmat, azt az érzést, hogy tudja, mi történik, hogy nem akarják félrevezetni, ezt az érzést gyöngiti a czenzura. Ennélfogva nagyon vigyázni kell a czenzura kezelésénél. Egyes dolgokban határozottan uj bajokat okoz az, hogy czenzura van. Itt van pl. a külügy.
Én általában hibásnak tartom a külügyi kérdések tekintetében gyakorolt erős, szigoru czenzurát. Mert mi ennek a következménye? Az, hogy tulajdonképen a kormány válik fele-lőssé a lapok külpolitikai akcziójáért, ami pedig nagyon kellemetlen dolog, mert bármiképen
nyirbáljuk is ezeket a külügyi közleményeket, becsuszhatnak a lapokba olyan dolgok, amik nem veszélyesek, nem károsak, ha mindenki tudja, hogy az csak egy lap egyéni véleménye, de veszélyesekké és károsakká válnak abban a perczben, amint azt mondják, hogy hisz ezt a kormány engedélyezte. (Igaz! Úgy van! a bal- és a szélsobaloldalon.) Hogy pedig mindez ré-szemről nem a fantázia szülötte, ezt bizonyítja az olasz tárgyalásokra vonatkozó Vöröskönyv.
Eszerint 1915. február 15-én báró Macchio nagykövet azt jelenti báró Buriánnak, hogy Edi-nában, az odavaló sajtóban nagyon rossz impressziót keltett az, hogy tekintélyes bécsi lapok minden territoriális konczesszió ellen állást foglaltak (olvassa:) »Weil sie von der Censur nicht beanstandet wurden«. Ez okozta a nyugtalanságot, enélkül mindenki természetesnek tartotta volna, hogy akad olyan bécsi lap, amely eleve tiltakozik minden területi átengedés ellen, igy azonban ennek diplomácziai sulya van.
És most is a legutóbbi napokban olvastam neutrális államokról olyan czikkeket, amelyek, ha egy lap véleményét fejezik ki, veszélytelenek, de, ha az a nézet, hogy ezt a kormány engedé-lyezte, hogy ezt eltűri, elnézi, esetleg talán szereti is, akkor igenis, nagyon károsak lehetnek.
Itt van egy másik példa, ami a német tőkére vonatkozik. Az »Uj Nemzedék«, amelyre most különösen rájár a czenzura, (Felkiáltások balfelől: Úgy van! Független lap! A legjobb lap!) kezeim közt lévő számából a czenzura törölt egy czikket, mely úgy hallom, valami belügyi kérdésről szólt. (Zaj a baloldalon.)
Állitólag valami irodalmi kérdésre vonatkozott ez a törölt czikk.
Ezzel szemben azonban ugyanebben a számban a német tőkének olyan megtámadtatását olvashatjuk, amely ismét nem veszélyes ha egy laptól ered, de igenis veszélyes, káros és elíté-lendő, ha mögötte a kormány áll, csak olyan formában is, hogy ezt nem tartja veszélyesnek.
A földgázról ir a lap és azt mondja, hogy a német tőke itt, Magyarországon nem magyar politikát fog csinálni, hanem román politikát csinál. (Közbeszólások balfelől: Természetesen!) Kérem, én ezt a kérdést nem akarom vitatni. Ha majd esetleg sor kerül rá, ha ez a kérdés napirenden lesz, akkor lehet, hogy hozzászólok. Én csak azt mondom, hogy nagy hiba, ha a kormány ott, ahol czenzura van, ilyesmit keresztülbocsát, főleg mikor alkalom van arra, hogy a német tőke ide jöjjön. Ilyen körülmények között, ha czenzura van, meg kell védeni a német tőkét az ellen, hogy ilyen támadásnak legyen kitéve. Természetes, hogyha nincs czenzura, akkor ez csak egy kritika, olyan mint a többi, és a német tőke tartozik ezt eltűrni. Szabad országban a legkülönbözőbb vélemények meg vannak engedve.
De általában tul is megy a czenzura azokon a korlátokon, amelyeket a közérdek megszab.
Nem akarok itt most több adatot felhozni, csak egypár esetre akarom a t. ház fi gyelmét te-relni. (Halljuk!) Pl. amikor azt kérték az ujságoktól, hogy (olvassa:) »Augusztus 21-én az »Az Est« külön kiadásában megjelent annak a hirnek átvételét, hogy nálunk külföldi mintára konczentrácziós kabinetet fognak alakítani, mellőzni sziveskedjenek.« (Élénk derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hát arról nem szabad irni, hogy konczentrácziós kabinet van készülő-ben? Hogy milyen országos érdek vezethette a czenzurát ebben, azt nem tudom. Lehet, nem tudom, hogy ez csak annak a czenzornak a hibája. (Mozgás balfelől.)
Elvégre minden közegért nem is vállalhat az ember felelősséget, azonban van ilyen eset nagyon sok (Úgy van! balfelől) és ugy hallom, maga a ministerelnök ur a szükséges korláton tulmenő direkt utasitásokat adott tárgyalások alkalmával; ugy hallottam, – ha nincs ugy, csak egy szavába kerül a ministerelnök urnak és ha azt mondja, hogy nem igy van, akkor elejteni ezt, – hogy ő azt mondta volna, hogy pl. a czimer kérdését nem szabad tárgyal-ni. (Élénk mozgás a bal- és a szélsőbaloldalon.) Hát hogyan jut ő ahhoz, hogy ezt eltiltsa!
(Úgy van! Úgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ha arról volna szó, hogy valaki esetleg lázitó hangon irna erről, akkor előáll annak a lehetőségnek a mérlegelése, hogy vajjon a közérdek nem kivánja-e ennek megakasztását, de hogy a czimerkérdésnek mikép való megoldását kritika tárgyává ne legyen szabad tenni, azt elitélni ne legyen szabad, ezt, bocsánatot kérek, ha nem látom. (Helyeslés balfelől.)
Van azután más eset is. Pl. hogy a ministerelnök ur kijelentette volna, (Halljuk!) hogy egy bizonyos éles hangon való kritikát – azt hiszem, valami győri tanárról, aki a közoktatásügyi ministert dicsérte – nem fog eltűrni. (Derültség és mozgás a bal- és a szélsőbaloldalvn.) Hát hogy jut hozzá a t. ministerelnök ur, hogy ez ellen tiltakozzék? Abba a jogkörbe, amelyet az ország érdekei adnak neki, ez be nem illeszthető, ez már pártpolitika. Azután meg azt mondták (Halljuk! Halljuk!) – írásos bizonyítékát nem láttam, hanem azt mondták – hogy Szekfüre, a történetiróra vonatkozólag állitott fel ilyen korlátokat, aki ellen a támadást én egyénileg sohasem helyeseltem, mert ezt a tudomány szabadságába ütköző dolognak tartom, azonban szerintem joga van mindenkinek ezt tenni, ha akarja és a háború semmiképen sem komplikálja ezt a kérdést; a háboruban és a háboru után egyaránt támadhatja az ő irányát az, aki azt veszélyesnek tartja és a kormánynak nincs jogában ezt korlátozni.
Vagy, hogy csak egy példát hozzak fel, (Halljuk!) mikor a kormány az idei termés értékesitése kérdésében még nem intézkedett, akkor kiadott egy rendeletet vagy fi gyelmez-tetést a hadfelügyeleti bizottság sajtóalbizottsága a lapoknak, amelyben azt mondja (olvassa:)
»Egyúttal fi gyelmébe ajánlja a bizottság a t. szerkesztő uraknak azt is, hogy az évi termés értékesitésének kérdése a legközelebbi napokban megoldást fog nyerni és amint a kormány véglegesen megállapitotta a szükséges intézkedéseket, ezeket haladéktalanul nyilvánosságra fogja hozni. Az ügy érdekében kivánatos, hogy addig az újságok e kérdéssel ne foglalkoz-zanak.« (Derültség a bal- és a szélsőbaloldalon.) Tehát addig, mig a kormány nem intézi el a kérdést, hallgasson a sajtó! Miért? Hiszen inkább készitse elő, inkább jöjjön a maga részéről is jó gondolatokkal és könnyítsen azokkal az előkészitő munkálatokon.
Lehet, hogy ennek valami különös oka van, de én ezt magamnak nem tudtam megmagya-rázni, és ezekből mindenesetre minden tulzás nélkül konstatálhatni vélem azt a tényt, hogy a sajtóczenzura intézményével önkényszerüleg élnek; hogy itt sokkal messzebb mennek, mint azt a közérdek, a háborus helyzet érdeke igazolja.
[...]