B. Ikonográfiai bevezető
1. A haláljelek hitbe és kultúrába ágyazottsága
Élők és holtak a judaizmus világában. Amint a fejezet alcíméből kitűnik, ez a disszertáció a hajdan élő, virágzó zsidó közösségeket akarja bemutatni – elsősorban – a temetők világán keresztül. Ha hűek akarunk maradni a judaizmus szelleméhez, hangsúlyoznunk kell, hogy a judaizmus az élők és nem a holtak vallása. Az élők és a holtak világát el kell különítenünk egymástól. Amint Raj Tamás a Zsidó eszmék és jelképek37 című művében hangsúlyozza:
A holtak és az élők világa(…) külön világ, amelyet – éppen az élők érdekében – szét kell választanunk egymástól. A Talmudban a halottat arámi nyelven bar-minán (egyenlő nem közülünk való) elnevezéssel illetik. Ha valakit eltemetünk, a hozzátartozót gyászsorfal kíséri vissza a sírtól, hogy elszakadjon a szeretett lény nyughelyétől, amelyet harminc napig (a gyászidő alatt) fel sem szabad keresnie. A gyászimát, a kaddist csak közösség (legalább tíz felnőtt férfi) jelenlétében szabad elmondani, hogy a gyászoló visszaszokjon az életbe, az emberek közé. És valahányszor elhagyjuk a temetőt, jobb kezünkkel egy fűcsomót tépünk ki, és azt magunk mögé dobjuk, elválasztva az élőket a holtaktól. Ilyenkor egy bibliai mondatot is szokás elismételni: „Virágozzanak, mint a mező füve.” (Zsoltárok könyve, 72. fejezet 16. vers.)
A zsidó vallás nagy tisztelettel emlékezik meg a halottakról, az ősök kultusza is jelentős helyet foglal el a liturgiában, ám a szertartások és a törvények mind az élőknek, s nem a holtaknak szólnak. Rövidre szabott életünkben kell helytállnunk, a jót és az életet választanunk, mert halálunk után nem kapunk újabb esélyt. Az élet vallásáról és vállalásáról szól a naponta többször is elmondott zsoltárvers: „Nem a holtak dicsérik az Örökkévalót, sem a néma világ lakói, hanem mi dicsérjük az Urat, mostantól fogva mindörökké.” (Zsoltárok könyve, 115. fejezet 17-18. vers).
A legősibb kulturális alaptörvények egyike: a halottat el kell temetni. A feleségét, Sárát gyászoló Ábrahám hettitákkal alkudozik a sírról.38 A telek a rajta lévő barlanggal a hettitákról jogszerűen Ábrahámra szállt, temetőhelyül. Ábrahám így a halott (a múlt) révén szerzi meg a jövőt. A halott jelével a majdani élet ígéretét. A halál az emberi élet része – így a temetés az emberi méltóság gesztusa. A sírokat „mindenki számára láthatóvá kell tenni: a sírok fölé valamilyen jelet (maccéba vagy macévá / álló kőlap vagy sírjel / cijum) kell állítani”. A sírkövet általában a temetés első évfordulóján szokás állíttatni.39 A fejfa már keresztény hatásról tanúskodik. A fejfa a halott fejénél álló faragott faoszlop.40 A sírdomb azon részéhez szúrták vagy ásták le, amely a halott feje fölött volt. Eredetileg fallikus szimbólum lehetett. A fejfák formája a helyi hagyományban gyökerezik. Régi kegyeletes szokás a zsidó társadalmakban a halottak nyughelyének emlékkővel való megjelelölése.
Némelyek már a harminc gyásznap után, mások pedig csak a gyászév elteltével állítanak
37 Raj Tamás: Zsidó eszmék és jelképek. A zsidóság hitvilága és közgondolkodásának filozófiája, Saxum Kiadó, 9. 106-107. old.
38 Mózes első könyve, 23. fejezet 14. vers.
39 Oláh János: Judaisztika, Bookmaker Kiadó, Budapest, 2005, 146. old.
40 Kemény fából hasáb alakúra, leggyakrabban téglalap alakúra kifaragott oszlop; mintegy kettő- négy méter hosszú.
10.13146/OR-ZSE.2015.001
sírkövet az elhunyt emlékére és tiszteletére.41 A sírkő állításának kettős a célja: 1) Hogy megörökítsük a halott emlékét. 2) Tanúskodik arról, hogy „drága halottaink iránti kegyelet még a síron túl is virraszt”.42 Végül arra szolgál, hogy ébrentartsa történeti tudatunkat. A temető a zsidó történet élő, kiapadhatatlan kútforrása.
A szemiotikában elsősorban Ch. S. Peirce nyomán három jeltípus különböztethető meg: az index (egyszerű jelzés, tartalommutató), az ikon (grafikus megjelenítés) és a szimbólum (jelkép). A sírjelek csak ikonok vagy szimbólumok lehetnek. A fejfákra vésett díszítőjelek ugyancsak lehetnek ikonikusak és szimbolikusak. A fejfák vagy sírkövek (természetesen nem minden típus) egy sor szemantikai információt formai jelekkel fejeznek ki. Némileg egyszerűsítve: férfi-női nemet faragással, az öreg-fiatal ellentétet színezéssel, a gazdag-szegény ellentétet pedig az oszlop méreteivel.43
A haláljelek feliratai között jelentős különbségek vannak terjedelemben, az adatok jellegében, a megfogalmazásban. A kegyeleti jelek legrövidebb feliratai csak az áldozat nevét tartalmazzák, esetleg a születés és a halál időpontját. A versben vagy prózában írt sírfeliratok nem szükségszerűek. Az ilyen kiegészítők néha csak egy mondatból állnak, máskor hosszabb, prózai szövegből, versszakból vagy egész versből.
J. Roth és K. Roth megállapítása szerint44, amíg a „nyugati” kultúrákban a halál, a temetés és ennek ünnepei rendszerint rejtett, elkendőzött formában kerülnek csak megemlítésre, Délkelet-Európában a halál és az elhunyttal kapcsolatos számos ünnepet nyilvánosan teszik közzé, gyászjelentések vagy nekrológok jelennek meg a halált a mindennapi élet látható részévé téve. Az elhunytat általában a közösség (család, rokonság) nevében említik, és ennek a közösségnek a morális értékeit hangsúlyozzák.45
A halál jele kultúrától függő, helyileg változó. Sok helyütt éppen azzal jelölik, hogy nem jelölik. Régibb és újabb népeknél elég elterjedt módja a temetésnek a víz alá merítés vagy vízre bocsátás is, amelynek kivált hajós és tengerész népeknél láthatni többé-kevésbé jellemző példáit. Ilyen a viking temetés: a vikingek a halottat a felgyújtott hajón bocsátották
41 Dr. Farkas József rabbi: Hitéletünk szertartásai és szokásai, Budapest, 1941, 120. old.
42 U.ott.
43 Kiss Erika: A halottak tisztelete. Elmélkedések zsidó temetőkről. Szakdolgozat. OR-ZSE Művelődéstörténeti Szak, Budapest, 2008, 146. old. (Vö. Hoppál Mihály: A kiáltás jelei. In: Haláljelek, szerk.: Kovács Ákos, az Országos Közművelődési Központ kutatása alapján, Kiadja az Egészség Egyesület, Budapest, 1989, 26. old.)
44 Juliana Roth – Klaus Roth: Die Publicität des Todes. Öffentliche Todesanzeigen (Nekrologe) in Südosteuropa (SIEFF Coingress, 1987, Zürich).
45 Hasonlóképpen nagyon tanulságos a gyászjelentések szövegeinek tartalmi vizsgálata, annak felismerése, hogy még a legegyszerűbb, előre kinyomtatott és kézírással csak néhány adatban kiegészített gyászhír is milyen mély értelmű társadalmi elvárásokat képviselhet. (Voigt Vilmos: A gyász jelentése. In: Haláljelek, szerk.: Kovács Ákos, az Országos Közművelődési Központ kutatása alapján, Kiadja az Egészség Egyesület, Budapest, 1989, 13.
old.)
10.13146/OR-ZSE.2015.001
tengerre.46 Keleti kultúrákban a kiszárító napnak vagy a madaraknak adják át a tetemet.
Másutt porrá égetik a testet és a hamvakat a szélbe szórják. India legnagyobb fiának, Mahatma Gandhinak a hamvait a folyóba szórták. Igaz, a Gangesz ott „szent folyónak”
számít. De lám, a halálnak így nem marad maradandó jele. Mégis, ennek is van pozitív jelentése. A gesztus kulcsa a hitben rejlik. Ezekben a társadalmakban (és emberekben) igen nagy a hit ereje. Ha úgy tetszik, nincs szükségük „jelszerű bizonyítékokra”. Nincs szükségük
„emlékeztetőre”, mert állandóan emlékeznek. Egyértelmű számukra, hogy ami egyszer élt, létezett, az nem semmisül meg, az megmarad. Azért nem kell nekik jel, mert akire utalnak, az nem „távollévő”.Teljesen más felfogást tükröz az egyiptomi halottkultusz. Az egyiptomiak több mint háromezer esztendeig úgy vélték, hogy a test konzerválása biztosítja a lélek számára az örök életet, ezért mumifikálták halottaikat.
A zsidó hagyomány haláljelei közül a szimbólumokkal részletesebben fogunk foglalkozni és kitérünk a feliratokra is. A judaizmus – amint mondtuk – az élők és nem a holtak vallása. Az engesztelés napja (jom kipur) a halottakra való emlékezés napja is. Az ünnep « bejövetele » előtt (még világosban!) a családfő gyertyákat gyújt, melyek egészen jom kipur « kimenetéig », tehát másnap estig égnek. Az egyik gyertya az élőkre való emlékezést, míg a másik a halottakra, az elmúlásra való emlékezést szolgálja. Jom kipur alkalmával a zsinagógában a nős férfiak felveszik a kitlit (fehér halotti köntös), mely emlékeztet az elmúlásra és megtérésre int, majd még naplemente előtt elkezdődik a szertartás, érvénybe lépnek a tilalmak. A jom kipuri reggeli (sáhrit) imára vonatkozóan „A Tóra és a háftára olvasása után a halottakról megemlékező szertartást tartjuk meg (mázkir), melyben megemlítjük az eltávozott rokonoknak, a közösség halottainak, mártírjainak nevét, emléküket megőrizendő. Ha meghal valaki, nem világit már « fénye », akkor szokás e « fényt » egy gyertyával pótolni, melyet az elhunyt fejénél gyújtanak meg közvetlenül halála beállta után.
Egy megokolás szerint ez Jób könyvének (XXIX, 2-3) az alábbi soraira utal: « Vajha úgy volnék, mint a múltnak napjaiban, mint a napokban, mikor Isten megőrzött engem; mikor ragyogott fejem fölött mécsese s világosságánál sötétben jártam. » Szokásban van abban a szobában ahol a haláleset történt egy gyertyát vagy mécsest égetni hét napon át a süve alatt (vagy harminc napig, a slosim alatt), szülők elhunyta esetén pedig végig a gyászév alatt. Az emlékmécsest, héberül: nér nesámát (jiddisül: nesómeliht) mindig meggyújtjuk a zsidó naptár (luáh) szerinti halálozási évfordulón azon hozzátartozóink emlékére, akikért kötelesek voltuk az előírt szabályok szerint gyászt megtartani. Ezt az évfordulót (tekufát jom hámitá), a
46 Révai Nagy Lexikona, XVIII. kötet, Babits Kiadó, Budapest, 1985, 114. old.
10.13146/OR-ZSE.2015.001
halálozás napját nevezzük jiddis szóval járcájtnak.Szokás szerint otthon és a zsinagógában is meggyújtjuk a mécsest és azt egy teljes napon át égetjük, így is emlékezvén az elhunytra.
Nesómelihtet gyújtunk még jom kipur „bejövetele” előtt (még világosban!) is, mely egészen jom kipur „kimeneteléig”, tehát másnap estig ég. Főleg hászid körökben volt és van szokásban, hogy sírlátogatás alkalmával gyertyákat és örömtüzeket gyújtanak.
Az erdélyi zsidó temetők vizsgálatakor is találkozhatunk az exhumálás jelenségével.
Tudjuk, hogy nem való megbolygatni a halott sírját és megzavarni nyugalmának örök békéjét.
A jeruzsálemi Talmud azért tanítja: Nem szabad a tetemet, sem annak csontvázát átvinni az egyik helyről a másikra, sem egyik előkelő helyről más hasonló helyre, sem másodrangú helyről alsóbbrendűbb helyre, sem rosszabb helyről jobb helyre, annál kevésbé előkelőbb helyről alsóbbrendű helyre. Ellenben a saját tulajdonát képező sírhelyre szabad; mert a halottnak kedvére való, ha ősei mellé temetik.47 Látni fogjuk, hogy az exhumálások mindig kényszerhelyzetben, indokolt esetben fordulnak elő. A vallási törvény a következő esetekben megengedi az exhumálást: 1) Előre mélyített sírba, ahol nem kell megbolygatni a halott nyugalmát. 2) Ha a holttetemet családi sírboltba (kever mispocho) viszik át. 3) Ha ideiglenes sírhelyén helyezték el. Itt mindenképpen tekintetbe veszik a megboldogult végső akaratát, illetve végrendeletét.48
Abban az esetben, ha attól kell tartani, hogy a víz be fog hatolni a sírverembe, vagy más oldalról fenyegeti veszély, például a sír feldulása ember vagy állat részéről, mert a sírhely nem terül el védett, biztos, fallal kerített temetőben, megengedhető az exhumálás.
Elvégezhető akkor is, ha a hatóság közérdekből elrendeli a temető megszüntetését az országút kiszélesítése vagy vasútépítés céljából. Az exhumálás csak tizenkét hónap múlva hajtható végre „mipné cherdáth hadin”, az istenítélettől való félelem miatt.49
A temetőkultúra vizsgálata a néprajztudományon belül. A temetőkultúra vizsgálata a néprajztudományon belül régóta az egyik legkedveltebb kutatási terület. A gyűjtések és feldolgozások azonban különböző igénnyel és eltérő célok kitűzésével készülnek.
Magyarországon Balassa Iván fogalmazta meg a temetőkutatás módszereit és vizsgálati szempontjait. Eszerint, „a feldolgozás nagy részét az egyes falvak temetőinek bemutatása teszi ki, az ismertetés egy és ugyanazon metódusát követve: a település elhelyezkedése, lakossági összetétele és megoszlása, jellegzetes foglalkozási ágak, a temető története,
47 Móéd Kátán I. 80d.
48 Dr. Farkas József rabbi: Hitéletünk szertartásai és szokásai, Budapest, 1941, 125. old.
49 U.ott.
10.13146/OR-ZSE.2015.001
jellegzetes sírjelek bemutatása, a falu temetőjének általános jellemzése”.50 A balassai elvek e disszertáció esetén is hasznos útmutatásként szolgáltak, de esetenként el is távolodtunk tőlük.
Balassa Iván módszere mellett – melyet nagyívű monográfiájában, a Magyar falvak temetőiben ír le – más módszereket alkalmazó kutatók útmutatásai is termékenyítőleg hatottak e disszertáció módszertani megközelítésére. Ilyen Kunt Ernő A halál tükrében című munkája, melyben – a néprajzi szakirodalomban szokatlan módon – szociálpszichológiai és szemantikai módszerekkel közelíti meg a thanatológia kérdéseit.51
A zsidó temetői hagyományokat úgy fogjuk megmutatni, hogy azokat semmiképpen nem ragadjuk ki a földrajzi-történeti kontextusból. A történeti forrásanyagok segítségével esetenként kitérünk a vidéki temetők és sírjelek korábbi történetére is, és teret szentelünk azon nevezetes személyiségek bemutatásának is, akik adott tájhoz, temetőhöz, hagyományhoz kötődtek. Külön kategóriát képeznek azok a haláljelek, melyeket a nem természetes halállal meghaltak hozzátartozói, utódai emelnek. Gyilkosságok, tömeggyilkosságok haláljelei, elsősorban a vészkorszakot jelző borzalmak emlékei ezek, melyek külön kutatási területet képeznek, kívül esve mind a néprajztudomány, mind a művészet illetékességi körén, amolyan
„demarkációs övezetet” képezve. Ezek a haláljelek mégis szorosan kötődnek a zsidóság temetőinek vizsgálatához és gyakran egyazon vizsgálati helyszínen találhatók.52