Társadalmi beilleszkedés

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Jakab Réka (Pldal 100-107)

II. 3. 6. 3. Egyesületek

II. 4. Társadalmi beilleszkedés

Benda Gyula megállapítása szerint a feudáliskori városokban élő különböző közösségek inkább csak politikai és jogi értelemben különültek el, társadalmi kapcsolatrendszerüket tekintve nem. Ebből következően a helyi társadalmak a valóságban összetettebbek voltak annál, mint ami a jogrendből következett. Az egyes társadalmi csoportok vizsgálatánál ezért nemcsak a csoport saját belső társadalmi viszonyainak feltárására van szükség, hanem a mellettük élő, jogi értelemben tőlük elkülönülő más csoportokkal fennálló kapcsolataik megismerésére is. Egy városi társadalom komplex vizsgálata a társadalmi kiscsoportok mikroelemzésével lehetséges. A társadalmi folyamatok elemzésekor nem elegendő a gazdasági vagy társadalmi jelenségeket képviselő adatokat egymás mellé tenni, hanem az azok közt fennálló összefüggéseket szükséges elemezni, és a közösségekre, mint funkcionáló rendszerre kell tekinteni.410 Megállapítása szerint a „társadalmi jelenségek gazdasági, művelődési, politikai kontextusokba ágyazódnak be.”411

A szeriális történelemfelfogás szerint az egymást követő gazdasági ciklusok meghatározó hatással vannak a népesedési folyamatokra, továbbá a társadalom szerkezeti és mentalitásbéli változásaira.

A társadalmi folyamatokat olyan külső tényezők befolyásolják, mint például a földrajzi helyzet vagy a konjunkturális viszonyok. A táji adottságok hatással vannak a gazdasági tevékenység jellegére, a gazdasági konjunktúra pedig befolyásolja a népesedést, mégpedig pozitív irányban. Válságok idején növekszik a halandóság, és a gazdasági életre is negatív hatással vannak.

Pápa város zsidó közösségének a városi társadalomba történő beilleszkedési folyamatának megismeréséhez először a befogadó város társadalmának jellemzőit mutatjuk be röviden. Ezt követően – elsősorban az összeírások adatainak mikroszintű elemzésével – a helyi zsidó közösség társadalmi rétegződését vizsgáljuk. A városi közösségbe történő integrálódás mértékéről, sikeréről, vagy sikertelenségéről a rekonstruálható kapcsolatrendszer vizsgálatával remélünk képet kapni.

Az Esterházy családdal kötött örökös szerződések következtében elkülönülő városrészek (Belsőváros, illetve Alsó- és Felsőmajor) nemzetiségi és rendi jogállás tekintetében is vegyes helyi városrészi társadalmat alkottak. Némi leegyszerűsítéssel a Belsővárost tekinthetjük a polgárvárosnak, a külső városrészeket pedig inkább paraszti községeknek. Ez a meghatározás azonban elsősorban életmódbeli jellemzőket takar, hiszen a két városrész lakossága rendi értelemben tagolt volt. Mindkét városrészben laktak a végvári időszakból itt maradt (főként armalista), illetve azt követően beköltözött nemesi családok, és különböző etnikumú adózók.

Vallási tekintetben nagy átalakulás ment végbe a 17. és a 18. század folyamán. A Belsőváros lakossága már a török kor vége előtt katolikus többségűvé vált, a külső városrészek vallási összetételének megváltozása pedig az 1720-as évektől megindult, német és szláv ajkú lakossággal történő földesúri betelepítés után következett be.412 Utóbbiak – főként a külső városrészekben – a korábban színmagyar közegben így az etnikai arányokat is megváltoztatták. A céhes polgárság földesúri tiltás következtében kizárólag katolikus mestereket tömöríthetett.

Az 1730-as évekig – akárcsak más dunántúli mezővárosokban is – a helyi kereskedelmet „görög” (tulajdonképpen inkább ortodox vallású délszláv) kereskedők

410 BENDA 1987. 147–148.

411 BENDA 2008. 21.

412 HUDI 1995a. 17–18., HUDI 1995b. 98.

bonyolították. Korlátozott számuk miatt ők azonban a város etnikai arculatán nem képviseltek karakteres vonást. A helyüket átvevő zsidó betelepülők aránya a kedvező életlehetőségek következtében azonban folyamatosan emelkedett, így a város vallási, etnikai jellemzői a 18. századtól a 19. század közepéig folyamatosan változtak. A nagyszámú zsidó betelepülés következtében a történelmi felekezetek aránya a városban folyamatosan csökkent.

4. táblázat: A városi lakosság felekezeti megoszlása413

Felekezet Lélekszám 1782

Felekezet aránya 1782 (%)

Lélekszám 1847

Felekezet aránya 1847 (%)

Római katolikus

6623 77,83 7500 60,82

Református 999 11,74 1343 10,89

Evangélikus 427 5,01 541 4,39

Izraelita 460 5,40 2947 23,90

Összes felekezet

8509 100,00 12331 100,00

Mindössze korszakunk végéről van adatunk Pápa város lakosságának nemzetiségi-nyelvi megoszlásáról. 1847-ben készült vármegyei alispáni jelentés a zsidóság nyelveként a héber megjelölést használta. Ez azonban itt a felekezet szerinti megkülönböztetést jelenti, hiszen a pápai zsidók nyelve – eltekintve a reformkori bizonyos fokú magyar nyelvi asszimilációtól – a német volt, a hébert csupán a liturgia és a vallás nyelveként használták.

Mivel a nyelvhasználatra vonatkozó adat pontosan megegyezik a zsidó lakosság ekkori városi lélekszámával, egyben tekinthető etnikumra vonatkozó adatnak is.

5. táblázat: A város nemzetiségi megoszlása a lakosság nyelve szerint414

A lakosság nyelve Összlakosság

Magyar Héber Német Szláv

9165 2947 213 7 12332

74,32 23,90 1,73 0,05 100 %

Pápán a feudális társadalom elitjének tekinthető főrendet a város földesurai, az Esterházy család tagjai képviselték, akik azonban nem laktak itt. Birtokpolitikájuk és gazdasági törekvéseik révén azonban jelentős befolyással voltak a helyi társadalomra, amelynek felső szintjén valójában a tulajdonképpeni középrétegek helyezkedtek el. A város politikai elitjét ugyanis kétségtelenül a céhes polgárság és a jómódú köznemesség alkotta, akik a város területén ingatlanokkal rendelkeztek.415 Utóbbiak gyakran a vármegyei hivatali elitbe is betagozódtak. A nemesség többségét az armalista nemesek tették ki (88%), és igen kevés volt a birtokkal rendelkező nemes. Az 1741-ben összeírt 125 pápai nemes közül mindössze ketten éltek curiális telken, többségük uradalmi telket bérelt. 1780-ban az összeírt 194

413 HUDI 1995b. 98. alapján. SIN1994. 36–37. VeML IV. 1.b 94/1848. február 3.

414 Uo.

415 Pápán a nemesség ritkán szerzett polgárjogot, így nem került be a városi önkormányzat testületeibe, azonban alkalmazottként, képzett értelmiségiként tisztséget szerezhetett a városi önkormányzatban. HUDI

1995a. 104.

nemesi család közül mindössze 46 volt birtokos.416 1806-ban önálló nemesi községet alkottak, amely a város különböző részein élő nemesség önkormányzata volt. Vagyoni helyzetüket tekintve a nemesek 12,21%-a birtokkal rendelkezett, 87,79% százalékuk birtoktalan volt.417 Az adózó népesség nagyobb részét iparosok, kisebb részét pedig kereskedők alkották, akik testületekbe tömörültek (céhek, kereskedőtársulatok). A belsővárosiak tagjaik közé csak katolikusokat vettek fel. Többségük a 18. században polgárjoggal rendelkezett, a 19. század elejére azonban körükben a polgárjoggal rendelkezők aránya lecsökkent.418 A városban lakó, céhes kötelékbe nem tartozó iparosok és elsősorban közvetítő, illetve házaló kereskedelmet folytató városlakók általában nem rendelkeztek polgárjoggal. Többnyire ők alkották a saját kézi munkájukból élő (napszámos, cseléd, szolga, üzemi munkás) városi alsó réteget.419 Közülük néhányan azonban (elsősorban a zsidók) több alkalmazottal dolgoztak, azonban polgárjoguk nem lévén – bár vagyonuk, jövedelmük alapján lehetséges lett volna – politikai vagy társadalmi értelemben nem tartoztak a városi társadalom felső körébe.

A városba beköltöző zsidóság eltérő módon és különböző mértékben, de a város minden társadalmi rétegével kapcsolatokat tartott fenn. Az elitet képviselő uradalmi tisztek nem csak a befogadásukról döntöttek, hanem a zsidó közösség belső életébe is közvetlenül beavatkoztak például az elöljárók választásakor, vagy az úriszék elé kerülő közösségi és egyéni ügyekben is. A földesúr joghatósága és gazdasági szerződései révén a közösségi intézményrendszer formálódására és bizonyos mértékig a „külvilággal” való érintkezés módjának alakulására is hatással volt. A zsidóság a számára biztosított vallási elkülönülés mellett a mindennapi élet területén – elsősorban kiterjedt gazdasági tevékenysége és városi lakhatása révén – már a kezdeti időkben bizonyos mértékű alkalmazkodásra, formálódásra kényszerült. Idővel kiterjedő gazdasági tevékenységével, közössége belső társadalmi differenciálódásával városi társadalmi integrációja is több síkon, egyre szélesebb spektrumban zajlott, majd a rendi korszak végére a vallásügy és a politikai jogok kivételével már csaknem kiteljesedett.

A társadalom alsóbb rétegeivel is elsősorban kereskedelmi és pénzügyi tevékenysége, továbbá ingatlanügyei folytán került kapcsolatba. A vonatkozó tilalmak megszűnése után a 19. század elejének zsidó összeírásai már sok zsidó háztartásban regisztráltak keresztény szolgálónépességet, továbbá a zsidók által bérelt vagy alapított üzemek (papírmalom, pipagyár) is alkalmaztak keresztény munkásokat. A háztulajdonnal nem rendelkező zsidó lakosság bizonyos része keresztény családokkal lakott egy fedél alatt.

Az első betelepülőket követő újabb beköltözőknek a már létrejött helyi zsidó közösségbe is be kellett illeszkedniük. Ennek legkézenfekvőbb esetei a beházasodás, vagy az alkalmazotti viszony létesülése lehetett.

A zsidó közösség vagyoni rétegződéséről a jövedelem-összeírások segítségével készíthetünk metszetet egy-egy adott évből, ezáltal összefüggéseiben láthatjuk az anyagi viszonyokat. A gazdasági jellegű szerződésekben, vagy a házvásárlások esetében feltüntetett összegek alapján az adott zsidó szereplők vagyoni erejéről alkothatunk némi fogalmat. A rendelkezésre álló adatok időbeli és tartalmi esetlegessége, illetve egyenetlensége miatt a közösség egy adott időszakra érvényes társadalmi jellemzőiről nehéz átfogó képet alkotni. Az egymást tartalmi szempontból kiegészítő adatsorok időben

416 ILA,KOVACSICS 1964. 316.

417 HUDI 1995a. 103.

418 Hudi József kimutatásai szerint az 1828-as összeírásban szereplő 3762 adózónak mindössze 26%-a rendelkezett városi polgárjoggal. HUDI 1995b. 100.

419 Uo. A városi társadalmi rétegekre, köztük is különösen a polgárságra és hivatalviselő nemességre vonatkozóan lásd Hudi József kutatásait, különösen HUDI 1995a, 1995b

nem minden esetben feleltethetők meg egymásnak. Ezért a rendelkezésre álló források elemzésével csak nagyságrendileg érvényes jellemzőket állapíthatunk meg.

Az időben előre haladva elemezvén a zsidó összeírásokat, a következő megállapításokat tehetjük. Az első két konkrét zsidó személy, akik a pápai uradalommal kapcsolatba kerültek, Jacob és Isac Hirschl már eleve befektetésre alkalmas tőkével rendelkeztek, amivel képesek voltak jogot szerezni haszonvétel kibérlésére, továbbá – valószínűleg raktározás céljából – házat vásároltak és ezek mellett kereskedtek.

Feltételezésünk szerint még kétlakiak voltak; Pápa mellett Győrben is kereskedtek.

Tehetősségükhöz nem fér kétség. Megélhetést biztosító alap nélkül az uradalom ekkor nem adott volna letelepedési engedélyt idegeneknek. Néhány évtized múlva, az 1730-as évek közepén a városban élő 11 zsidó családfő közül mindössze egy volt kézműves iparos. Két családfő tevékenységét nem ismerjük közelebbről, csak annyi bizonyos, hogy ők máshol élő zsidók szolgálatában álltak. A többi családfő közül hat kizárólag kereskedésből élt, ketten pedig boltos kereskedésük mellett pálinka-, illetve hamuzsírfőzéssel foglalkoztak.

Ez utóbbit űző Philippus Jacob „több lábon állva” a legnagyobb adót fizette, szolgálókat tartott és igavonó állataiból ítélve fuvarozással is foglalkozott.420 Az 1744-ben hadiadó fizetése céljából összeírt zsidók fele, hat család élt kereskedésből, ketten pálinka-, illetve hamuházat béreltek. Ők fizették a legnagyobb mértékű adót, közülük az egyik az iménti Philippus Jacob volt.421

Az 1781-ben összeírt földesúri telken élő 52 családfő majdnem fele (22 fő) kereskedő volt, ezek kétharmada (16 fő) harmadik kategóriába sorolt kalmár, egyharmada (6 fő) bőr- és gyapjú nagykereskedő tőzsér. A kalmárok többsége is nyersanyaggal kereskedett, és mindössze két házaló volt köztük.422 Ebben az évben a zsidó kézművesek száma 11 fő volt. Már ekkor megfigyelhető a későbbiekben is – és legtöbb helyen – tapasztalható sajátosság, hogy a zsidó kézműves iparosok többsége szabó, illetve irhás. A családfők egynegyede segéd (manuelista) volt, továbbá a rabbi és a templomszolga mellett összeírtak két alamizsnán élő családfőt is. Pálinkafőzéssel ekkoriban csupán egy családfő foglalkozott.

Másfél évtized múlva már csaknem kétszer ennyi zsidó háztartást számláltak Pápán.423 A 94 családfő közül 4 özvegyasszony volt, rajtuk kívül még további 3 özvegy tartozott a közösséghez. Ebből az időből már pontos adatok állnak rendelkezésünkre a családfők foglalkozási és jövedelmi megoszlásáról. Ekkoriban 69 %-uk kereskedő volt, s az összes családfő jövedelmének 72 %-a származott kereskedésből. A harmadik kereskedői adókategóriába sorolt 20 kereskedő összjövedelme 2640 forint volt, ami egyenként 132 forintos évi átlagjövedelemnek felel meg. A 45 házaló kereskedő ennél sokkal kisebb jövedelemmel rendelkezett, hiszen az összesen 1440 forintos jövedelem alapján átlagosan csupán évi 32 forintot kerestek. A 20 kézműves családfő (21,2%) átlagos 60 forintos jövedelme alapján e két kereskedő réteg között helyezkedett el jövedelmi viszonyai tekintetében. Két kereskedőnek háza és lovai után is származott jövedelme. Velük együtt a zsidó háztulajdonosok lakbérből származó összes jövedelme 260 forintra rúgott.424 1795-ben egyetlen zsidó lakos sem bérelt haszonvételt, viszont a jövedelmek között egy szántóföld hasznából származó 68 forintos jövedelmet is regisztráltak. A 9 koldust nem számolva a 85 családfő teljes évi összjövedelme 5649 forint volt, ami egy háztartásra vetítve nagyjából 66 forintos átlagjövedelmet jelent. A 94 háztartásban összesen 19

420 MZsO VII. 622–625.

421 VeML IV.1.b 1/1744. július 25.

422 MOL C 43 F. 2. nr. 226. (1781)

423 MOL C 55 F. 1. nr. 54. (1795)

424 Négy évvel később 31 zsidó háztulajdonosról tudunk. MOL P 1216 capsa 61. nr. 113.

szolgáló, cseléd, vagy segéd élt, tehát a háztartások egyötödére jutott egy-egy ilyen személy.

1822-ben a 214 összeírt családfő 54,7%-a élt kereskedésből és mindössze 9,8%-uk volt kézműves. Az összeírás tanúsága szerint a családfők 35,5%-a teljesen szegény volt.

Az összes családfő éves összjövedelme 9845 konvenciós forint volt. A legnagyobb jövedelemmel, 600 forinttal Krausz Salamon rendelkezett, őt követte Munk Ádám és Herzfeld Simon 400–400 forinttal. Utóbbiak ezekben az években községi elöljárók voltak.425

Az 1831-ben készült jövedelemösszeírás, amely nagy valószínűséggel csak a letelepedési engedéllyel rendelkező zsidó lakosságot tartalmazza (220 háztartás), a korábbi időszakhoz képest jelentős jövedelemcsökkenést dokumentált.426 A számok meglehetősen egyértelmű folyamatokról tanúskodnak. A zsidóság körében domináns szakmát képviselő kereskedelem továbbra is a legnagyobb arányt képviseli, a kereskedők abszolút száma nőtt, de lakosságon belüli arányuk jóval alul maradt a 18. század végén mért aránynál. A 3 tőzsér, 49 kereskedő és 30 házaló a családfők 37%-át tette ki. Ez azonban nem jelentette a foglalkozási szerkezet megváltozását egy másik kereső réteg javára. A kézművesek száma ugyanis abszolút mértékben és arányban is drasztikusan, mintegy egytizedére, illetve egynegyedére csökkent le a korábbi időszakhoz képest. Mindössze 5 családfő (2,3%) élt kézművesipari munkából. Az újonnan megjelenő 2 bérlő mellett, az összeírás tanúsága szerint a zsidó háztartásfőknek több mint a fele, 127 családfő elszegényedett és semmilyen jövedelemmel nem rendelkezett, hárman pedig teljesen csődbe mentek.427 A jövedelmüket vesztett családfők nagy száma mögött ugyanakkor korábbi kereskedők és iparosok húzódnak meg, kb. 2/3-ad – 1/3-ad arányban, akik egy következő konjunkturális időszakban újra jövedelmet szereznek. A bevallott 3180 konvenciós forintos éves összjövedelmet elosztva, 14,5 forint jövedelem jut egy háztartásra, ami körülbelül egyötöde a korábbi háztartásokra jutó átlagjövedelmeknek. Ezt a némileg félrevezető adatot nem tekintve, a kereső háztartások közt osztva fel a jövedelmet is azt látjuk, hogy lényeges jövedelemcsökkenés következett be a 18. századvégi állapotokhoz képest.

Ez összhangban áll a gazdaságtörténet-írásban megállapított konjunktúra- és dekonjunktúra ciklusokkal, amelyek szerint a napóleoni háborúkat követően gazdasági válság következett be és csak a harmincas években indult be újabb gazdasági fejlődés.428 Mindazonáltal úgy véljük, hogy a számok inkább a tendenciát, mintsem a valóságos helyzetet tükrözik.

Az 1799. évi összeírásban szereplő 130 belső- és külsővárosi zsidó családfő társadalmi-vagyoni rétegződéséről általánosságban az alábbiak állapíthatók meg. 31 családfő saját házában lakott. Foglalkozásuk megjelölése hiányában keresetük forrásáról nem sokat tudunk megállapítani, ám mindenképpen őket tekinthetjük a közösség tehetősebb tagjainak, akiknek az albérlőként befogadott zsidó lakosaiktól bizonyos mértékű állandó jövedelmük származott. A házatlan zsellér zsidó családfők/háztartások száma ekkor 99. Többségük foglalkozását szintén nem ismerjük, de tudjuk, hogy köztük kell keresnünk a legszegényebbeket. A 12 letelepedési engedéllyel nem rendelkező családfő közül nyolc keresztény házában, négy pedig zsidónál lakott. Egy részük a befogadójuk szolgálatában állhatott. A házatlanok közt viszonylag sok koldust is találunk;

425 MOL C 55 F1 nr. 36. (1822)

426 VeML IV.1.b 1347/1831. június 27. Conscriptio populationis status et proventuum judæorum in comitatus Wesprimiensis processu Papensi […] anno 1831. Papensis.

427 Az ilyen nagyarányú elszegényedést túlzónak vélve, itt látjuk tetten érhetőnek azt a korábbi óvatos megállapításunkat, hogy az adóztatás megkerülése érdekében bizonyos mértékű jövedelem-megtagadással kell számolnunk. Ebben az esetben nem csupán a nagy számok miatt gondoljuk ezt, hanem azért is, mert az összeírást a helytartótanács éppen akkor rendelte el, amikor Veszprém megye – a többi megyéhez hasonlóan – a jövedelmek csökkenése miatt a felgyülemlett óriási adóhátralékok elengedését kérte.

428 BENDA 2008, BÁCSKAI 1989

számuk 13, és nagyobb részük (9 családfő) szintén keresztény családnál lakott. Ugyanez érvényes a 7 özvegyre is, akik közül csak egy lakott zsidó házában. A meglepő arányok arra a feltételezésre vezetnek, hogy a nincstelenek, és valószínűleg az özvegyek közül is többen családjaikkal cselédként, szolgálóként éltek a keresztények háztartásában, valószínűleg velük egy kenyéren. Az összeírásban szereplő 8 zsidó községi alkalmazott fele zsidók házában lakott, fele pedig két városi polgár házában. Közülük a rabbi és a kántor lakbérét szokás szerint a község fizette.

A zsidóságon belüli vagyoni különbségek meglétére két különböző időszakból fennmaradt vagyonleltár szolgál bizonyítékul, amelyek két szélsőséges példát mutatnak.

Az 1804-ben készült egyik összeírás a Krausz Leopold árváira maradt ezüst tárgyakat, ruhákat és ágyneműt vette leltárba. A több ezer forintos szabad tőkével rendelkező nagykereskedő után nagy értékű javak maradtak. Ezek megléte elsősorban nyilvánvaló tezauráció, nemesfémben történő értékfelhalmozás, vagy értékőrző befektetés. A tárgyak jellege a család vagyoni helyzetén túl azonban a birodalom nyugati tartományaiban, a cseh, morva és osztrák területeken ekkorra már kialakult városi polgári minta követését mutatja, mely mintával a kereskedelmi és vallási kapcsolatai révén a Magyarországon megtelepült zsidóság folyamatosan találkozik. Migráns elemek lévén, a zsidók megmártóznak a nyugati kultúrában és annak közvetítőivé válnak a magyarországi városi tárgyi kultúrában és életformában.429 A Krausz Leopold háztartásában összeírt tárgyak430 ezen életforma sajátosságai közül egyértelműen utalnak a kávézás és a teázás szokásaira (kávés- és teáscsészék, ibrikek, cukortartó), kifinomultabb étkezési szokásokra (a kanál mellett villa és kés is megtalálható a tágyak között). A viseleti darabok közt selyemből készült ruhákat is találunk (lájbi, harisnya, kalap, palást). A család morva kereskedelmi kapcsolataira utalnak a számba vett textíliák (arany paszomány, morva csipke).

Az értékes háztartási és viseleti darabokon kívül a családnak a zsinagógában volt még öt tórája („Mózes-könyv”) és öt pár széke, amelyek évente 13 forintos jövedelmet hoztak az árvák részére. Feltűnő a 66 és fél forint összértékű könyvek említése, ami jelentős mennyiséget sejtet.

Jóval szerényebb körülmények között élt Klein Mátyás és felesége, akiknek 1835-ben folyt adósságperé1835-ben fedezetül zár alá vett ház leltározásakor ingóvagyonuk az alábbiakból állt: 2 ló, 1 vasas kocsi,431 1 politúrozott almarium , 2 asztal, 1 puhafából készült rozzant ágy, 2 keményfából készült ágy, 1 falióra, 3 dunyha, 9 vánkos, 9 párna, 1 téglázó vas,432 2 fali gyertyatartó, 1 réz lógó gyertyatartó, 1 templomi szék. Továbbá volt még nekik 1 rossz kanapéjuk, 2 szalma (fonatos) és 2 keményfából készült hátas székük, 1 kendőtartójuk és 1 vas tepsijük.433

A kereskedés szabályozására hozott 1840:16. tc. kötelezővé tette a kereskedés hivatalos helyen (pl. törvényhatóságnál) történő bejegyzését. Ha a kereskedő házas volt, nyilvántartásba vették a felesége hozományát és a férj által móringként kikötött összeget.

Ennek csőd esetén volt jelentősége, amikor a feleség hozománya és móringjának kifizetése elsőbbséget élvezett. Az 1841-ben vezetni kezdett pápai nyilvántartásban több zsidók által kötött házassági szerződést is rögzítettek.434 Az összegekből nyilvánvalóvá válik az egyébként keresztény házaspárok esetében is érvényes szokás, hogy a férj által hitbérként

429 VeML IV.1.b 170/1804. június 18. Ismert tény, hogy a Magyarországon letelepedett morvaországi zsidók nemzedékeken át fenntartották vallási, rokoni és üzleti kapcsolataikat származási helyükkel, és így a morva területek gazdasági és társadalmi viszonyainak közvetítőivé váltak Magyarországon. GRÜNWALD,SCHEIBER

1963. 13., VARGA 1992. 74–75.

430 Lásd Függelék!

431 Megvasalt, abroncsos kocsi.

432 Vasaló.

433 VeML IV.1.b 2621/1835. december 14.

434 VeML V.2. Kereskedőbejegyzések könyve, 1841–1861.

lekötött összeg a feleség pénzbeli hozományának felét tette ki. Ha volt, akkor jellemzően megnevezték a hozomány ingó (ruha, ékszer) részét is. Ezekből az adatokból benyomást szerezhetünk egyes pápai kereskedők vagyoni helyzetéről. A vizsgált 14 házassági szerződésben megnevezett összegek 200 és 13000 váltóforint között mozogtak. A legkisebb hozománya a Stern Bernát házalóhoz férjhez adott Lövy Kádinak volt. 400 váltóforint volt Fux Mátyás kocsmáros feleségének, Bichler Rozáliának, akinek apja gabonakereskedő volt. Hirschler Albert pápai rőfös kereskedő 1846-ban 26 évesen vette feleségül a 19 éves Politzer Mári pesti zsidó lányt, akinek tetemes, 5000 ezüstforintos hozománya fejében 2500 ezüstforint hitbért kötött le. A menyasszonynak ezen felül 2000 pengőforint értékű egyéb hozománya is volt. A férj Miksa nevű testvére, aki 1848-ban boltoskereskedő volt, 1845-ben Szauer Ninával kötött házasságakor 1000 ezüstforint hitbért kötött le. Egy másik rőfös kereskedő, Spitzer Jakab is magas, 2600 pengőforintos móringot ajánlott fel felesége, Krausz Katalin 5200 pengőforintos hozománya fejében.

A kisebb összegekre szerződést kötők közt lisztkereskedőket, kocsmárosokat találunk.

Hofner Elkán kocsmáros Száli nevű lánya 1843-ban Goldschmidt József pékhez ment feleségül. Hozománya 1000 váltóforint és ruhák voltak, amelyért férje a hitbéren felül egy pár aranyfüggőt és egy aranygyűrűt adott jegyajándékként. A megkötött szerződéseknél legtöbbször Frankfurter Herman kántor és Ungár Salamon templomszolga voltak jelen.

A házassági szerződésekben lekötött összegekre hozott néhány példa is mutatja a zsidó kereskedőrétegen belüli különbségeket. Nyilvánvaló, hogy a házalókereskedést folytatóknak kevesebb pénztartaléka volt, míg a nagykereskedők a nemritkán üzleti kapcsolatnak is tekintett házassági szerződésekbe is nagy összegeket fektettek be. A móringra vonatkozó szabályok – melyek szerint annak összege a hozomány fele – némi mozgásteret adtak a feleknek, de egyértelműen közel azonos státusú családok gyermekei léptek házasságra egymással.

A társadalmi kapcsolatok vizsgálatánál kísérletet tettünk a befogadó háztulajdonosok társadalmi státusának megállapítására, azonban a rájuk vonatkozó csekély adat segítségével csak néhányuk esetében tehettük ezt meg biztonsággal.

A Belsővárosban 1804-ben összeírt 116 zsidó családfő közül továbbra is 31, tehát a családok mintegy negyede rendelkezett saját háztulajdonnal. 64 család, tehát a családok közel fele összesen 51 keresztény városi háztulajdonosnál albérlőként, vagy ezek egész házát bérelve435 lakott. A többi 21 családot összesen 18 háztulajdonos zsidó fogadta be.436 Az 51 keresztény háztulajdonos egyharmadásról tudtuk megállapítani státuszukat.

Többségük városi polgár volt, hárman tagjai az 1795-ben felállt városi választott községnek.437 Nemes háztulajdonosok száma 5 volt. A két külsővárosi részen, az Alsó- és Felsőmajorban összesen 41 zsidó család élt. Közülük három család saját házában lakott, 10-nek nem volt letelepedési engedélye, 4 családfő pedig koldus volt. A 38 albérlő zsidó család közül egy uradalmi házban lakott, 2–2 család pedig a salétromfőző és egy zsidó boltos házában, ők nyilván segédek voltak. Szintén szakmai kapcsolat állhatott fenn egy irhás zsidó és lakója, egy kovács és két albérlő család között. Öt zsidó család nemes tulajdonos házában lakott.438

435 MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 1804. évi összeírás. Pl. Esterházy Kázmér Víz utcai házában Fromm Benjamin. Uo. Annak megállapítása, hogy az albérleti viszony milyen arányban jelentette a házon belüli tényleges együttélést, lehetetlen. Ha viszont abból indulunk ki, hogy a földesúr Esterházy család kivételével mindössze egy-két család (pl. Csúzy, Rohonczy, Hegyi, Torma és a zsidó Neumann család) rendelkezett egynél több lakóházzal a városban, nyugodtan feltételezhetjük, hogy a befogadó és a beköltöző albérlő családok ténylegesen együtt is éltek.

436 Uo. 1804. évi összeírás

437 Hudi József által összeállított polgár névjegyzék alapján. HUDI 1995a. 38., 176–179.

438 MOL P 1216 capsa 61. nr. 113. 1804. évi összeírás.

A városi közösségek közt fennálló társadalmi kapcsolatok az ingatlanforgalom elemzésével is igazolhatók.

Az 1765–1835 közötti időszakra vonatkozóan 55 olyan ház adás-vételt vizsgáltunk, amelyekben zsidók voltak érintve. 33 esetben a zsidók vevőként, 6 esetben eladóként szerepelnek, 16 esetben pedig az eladó és a vevő is zsidó volt. A házat zsidónak eladó keresztény tulajdonosok felét (17 esetben) városi polgárok, elsősorban iparosok tették ki. A többi háztulajdonos többsége (16 esetben) nemes volt, két tulajdonos honorácior. A zsidó házeladók megjelenése (az eladók egyharmada) egyrészt mutatja a városon belüli nagy mobilitást, ami gyakran összefügg gazdasági lehetőségekkel és kényszerrel, másrészt mutatja a társadalmi és gazdasági integrálódás mértékét is.

Mivel a városi incolatus-engedélyekre vonatkozóan semmilyen nyilvántartás nem maradt fenn, az uradalmi és városi levéltár közvetett forrásaiból összegyűjtött letelepedési ügyek segítségével sem tudjuk a hivatalos bevándorlás mértékét pontosan megállapítani.

Ezekből az adatokból következtethetnénk a zsidó község befogadó készségére, a beházasodás révén elnyert letelepedési engedéllyel érkezők zsidó közösségen belüli státuszára. Az elszórt adatok és a letelepedési engedélyek megadásánál mérlegelt szempontok példáján arra következtethetünk, hogy az engedéllyel letelepedők körében nagyobb arányban lehettek a keresettel, ebből következően a községen belül magasabb státusszal rendelkezők. Ugyanis nem csak az engedélyt megadó uradalom, hanem a község is abban volt érdekelt, hogy a befogadott képes legyen a közösség terheinek viselésére, tehát szakmával, keresettel rendelkezzen. Ezzel szemben az indigenákról inkább feltételezhetjük, hogy egzisztenciájuk gyengébb lábakon állt. Azonban esetükben sem általánosíthatunk. Egy 1803-ban keltezett uradalmi vélemény az engedély nélküli zsidók ügyéről megvilágítja a zsidó község jövevényekkel szembeni attitűdjét, egyben némi támpontot ad megélhetésükre vonatkozóan is. Ekkor az elöljárók az engedély nélküli zsidó lakosok adózása ügyében azt kérték az uradalomtól, hogy bár az előző évben a község helyettük megfizette a 3 forintos védelmi adót, ha most össze is írják őket, ne engedjék nekik, hogy adót fizessenek, hanem inkább utasítsák ki a városból őket, mivel: „mihelyt protectiot fizet, mindgyárt jussa legyen annál, akinek fizet, meg is telepedik.”439Az uradalmi adószedő szerint a község a maguk közt anheim-nak nevezett jövevényeket, ha tetszik neki, befogadja anélkül, hogy jelentené a földesúrnak; összeíráskor pedig azt, aki tetszik nekik protectionalistaként íratják össze, aki nem, azt anhaimnak titulálják. Egy év alatt az engedély nélkül beköltözők száma 14-el szaporodott, ezek „széllyel a városban laknak, mesterségekkel élnek.”440 A tisztviselő szerint a község az akár már védelmet nyert, de nem kívánatos zsidót is anheimnak bélyegezte, ha el kívánta érni távozását a közösségből. A céhes kereteken kívül rekedő zsidó kézművesek és kereskedők tevékenysége ezek felügyelete híján kevésbé volt ellenőrizhető, illetve szankciók alkalmazása kevésbé volt hatékony, így a városba újonnan beköltöző mesterek, vagy legények is hatósági intézkedésig szabadon folytatták tevékenységüket.

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Jakab Réka (Pldal 100-107)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK