Magyarországon a zsidóság nem tagozódott be a rendi társadalomba, de társadalmi jogállását a hatalom pontosan meghatározta. A zsidóság a rendeken kívül álló, korlátozott jogokkal rendelkező, vallása és szokásai miatt elkülönülő közösségeket alkotott. Ennek ellenére gazdasági súlyát tekintve korszakunkban egyre jelentősebb szerephez jutott.
Jogállása – az országos szabályozások általános érvénye mellett – településenként igencsak eltérhetett a település jogállásának, illetve a földesúr egyéni gazdasági érdekeinek, döntéseinek megfelelően.
Az magyarországi zsidóság újkori jogi helyzetét részben már érintettük, amikor Magyarországon való megtelepedésük helyi feltételeiről és szabályozásáról beszéltünk.
Most röviden az államhatalom által megszabott általános jogi kereteket rajzoljuk meg, amelyekhez a magánföldesúri védelem ellenére is a zsidóságnak alkalmazkodnia kellett.224 A középkorban kialakult királyi kamaraszolgaság intézménye a 17. században már nem élt, a század végén meginduló és főként a 18. század első harmadában felerősödő bevándorlással érkező zsidók letelepítésének vagy letelepedésük engedélyezésének joga a nagy- és középbirtokos nemesség kezébe került.225 Ez azonban nem jelentette az uralkodói jogok megszűnését vagy szűkülését, különösen az adóztatás területén nem.
A zsidóság jogállása köz- és magánjogi szempontból is szabályozott volt. A diaszpórában élő zsidóságra mint ideiglenesen itt élő idegenekre tekintettek, akiknek befogadása valamely hatalom (állami vagy földesúri) által adományozott kiváltság, amely bizonyos jogokat is tartalmaz a zsidókra nézve. A befogadott és letelepült zsidóság jogállásának alapját az ilyen egyedi kiváltságok képezték a 18. század első felében. Az államhatalom részéről történt egységes jogi szabályozás első állomásának a türelmi adó elrendelése és annak szabályozása tekinthető, majd ezen a téren is II. József türelmi rendelete tette a legnagyobb lépést.226 Mindaddig jogállásukat többnyire a földesurak és a városok szabályozták.
Az államhatalom a földesúri birtokokon nem tudta megakadályozni a zsidók befogadását és közösségeik gyarapodását, s a bevándorlást paradox módon gyakran épp a Habsburgok szomszédos tartományaiban bevezetett tiltó rendelkezések erősítették.
Letelepedésüket és tevékenységüket azonban a kamarai birtoknak számító szabad királyi városok területén meg tudta akadályozni, s ebben az elsősorban céhes (iparos és kereskedő) privilégiumait féltve őrző városi polgársággal is érdekközösségre jutott. I. Lipót 1693-ban, majd 1695-ben kitiltotta a zsidókat a bányavárosok hétmérföldes körzetéből, s ezt a rendelkezését utódai is, valahányszor a zsidóság helyzetét szabályozták, megerősítették.227 A tiltás elsősorban a zsidók vám-, harmincad- és nemesfémbánya bérlését kívánta megakadályozni, amely ellen a 17. századi országgyűlések folyamatosan törvénykeztek – eredménytelenül.228
Hosszú uralkodása alatt Mária Terézia is többször hozott zsidókra vonatkozó rendeleteket, és három ún. zsidó-szabályzatot (Judenordnung) is kiadott (1753, 1764, 1776). Megtiltotta nekik a puskaporral és salétrommal (1742), valamint a borral való kereskedést (1749), tiltotta a protestáns felekezetek zsidók közti térítését (1761), a zsidó
224 A magyarországi zsidóság jogállásának ismertetését az alábbi művek alapján foglaljuk össze: GONDA
1992, GRÜNWALD,SCHEIBER 1963, HARASZTI 1999, KOMORÓCZY 2012, SIMON 1936, VIRÁG 1935
225 HARASZTI 1999. 131. VIRÁG 1935. 34.
226 GYURGYÁK 2001. 30–31.
227 III. Károly 1726-ban, utódai 1748-ban, 1790-ben, 1840-ben. A tilalmat csak 1860-ban törölték el!
228 VIRÁG 1935
gyermekek erőszakos megkeresztelését (1762, 1775), megtiltotta, hogy zsidók keresztény könyvekkel kereskedjenek (1771), ugyanakkor engedélyezte számukra a szabad kereskedést az ország egész területén (1770). A zsidók számára alkotott szabályrendeleteiben megtiltotta, hogy zsidók keresztény szolgát tartsanak (kivéve a kocsist), szigorította az idegen zsidók esetében a városi tartózkodást és azt illeték megfizetéséhez kötötte. Ugyanakkor ösztönözte őket vászon- és gyapjútermékeket előállító gyárak létesítésére (1764), ún. zsidó Főigazgatóságot (Generaldirektion) állított fel, új zsidóeskü-formulát vezetett be és a zsidó férfiak számára pedig kötelező szakállviselést írt elő.229
II. József felvilágosult politikájába illeszkedett a zsidókról való gondolkodásmódja is. Az 1783. március 31-én kelt, zsidókra vonatkozó rendeletének (Systematica Gentis Judaicæ Regulatio, azaz Rendszabás a zsidó népre vonatkozóan) kiadását két évig tartó előkészítés előzte meg. Az így született rendelkezés előírásaival, a benne biztosított jogokkal nagyban hozzájárult a hazai modern zsidó társadalom kialakulásához.230 A magyarországi zsidóság létszámát nem kívánta korlátozni, és a bányavárosok kivételével szabad letelepedési jogot adott az ország minden városában, továbbá engedélyezte számukra az iparűzést és a földbérletet is, ha azon a földön maguk kívántak gazdálkodni. A rendelet előírta, hogy a zsidó községek az ország területén használatos nyelven (magyarul, latinul vagy németül) vezessék irataikat, az istentiszteleteken kívül pedig ne használják a hébert. Az adott helyen általánosan használatos nyelv elsajátítására két év türelmi időt hagyott a rendelet. Nyilván ezzel is összefüggésben engedélyezte a zsidó gyermekek számára a nyilvános nemzeti iskolák látogatását, egyben előírta az állami felügyelet alatt álló zsidó iskolák felállítását is a nagyobb községekben, kezdetben kizárólag keresztény tanítókkal, majd olyan zsidó tanítókkal, akik világi képzést kaptak. Az iskolákban a zsidó szülők által fizetett hitoktatóról is gondoskodni kellett. Ott, ahol ilyen iskolákat létrehoznak, megtiltotta a magánoktatást, és a 6 évet betöltött zsidó fiúkat kötelezte az iskolák látogatására. Lehetővé tette számukra a felsőfokú iskolák látogatását is. Eltörölte a zsidók számára korábban kötelező megkülönböztető jel viselését, bizonyos esetekben engedélyezte kard viselését is. A szakállviselet eltörlését előíró rendelkezését a zsidóság heves ellenkezése miatt visszavonni kényszerült. A rendelet lehetővé tett az addig tiltott szakmák (pecsétvésés, puskaporral és salétrommal való kereskedés) folytatását, továbbá zsidó inasok számára a céhekbe való belépést, hogy kitanulva mesterek lehessenek. II.
József 1787-ben kiadott névrendelete megtiltotta a héber nevek további használatát és meghatározta a felvehető új nevek körét, továbbá kötelezte a zsidókat német nyelvű családnév felvételére. A zsidókra vonatkozó türelmi rendelet mellett II. József alatt hozott további helytartótanácsi rendelkezések is a zsidók elkülönülésének fokozatos felszámolása irányába hatottak. Korlátozták a rabbinikus bíróságok hatáskörét azzal, hogy a zsidó községeknek megtiltották, hogy tagjaikra büntetést rójanak ki.231 1786-tól csak azoknak a zsidó ifjaknak engedélyezték a házasságot, akik elvégezték az elemi iskolát.232 1787-ben a magyarországi zsidó községek számára egységesen előírt minta-szabályzatot (Statuten) fogalmaztak meg.233 Fontos előrelépést jelentett, amikor 1787-ben a Helytartótanács engedélyezte zsidó iparosoknak, hogy alkalmazottat (segédet, inast) tarthassanak.234 II.
József halála után a városok a zsidók újbóli kitiltását kívánták elérni és vissza kívánták
229 KOMORÓCZY 2012. I. 791–795.
230 KOMORÓCZY 2012. I. 808. GONDA 1992. 261–268.
231 KOMORÓCZY 2012. I. 817.
232 Ehhez tartotta magát Pápán a földesúr is a helyi zsidóságra vonatkozóan 1832-ben kiadott szabályrendeletében.
233 Szövegét legutóbb kiadta: BARABÁS 2007. 660–668.
234 KOMORÓCZY 2012. I. 818., MZsO XVIII. 399.
állítani a zsidók gazdasági tevékenységét a városokban korlátozó korábbi tiltásokat is. A zsidók ügyét az 1792-es országgyűlésen kívánták napirendre tűzni. Addig is az 1790:38.
törvénycikk (De Judæis) a zsidók tekintetében az 1790. január 1-jén fennállt állapotok fenntartására, illetve visszaállítására kötelezte a városokat. Az országgyűlés elé terjesztett Haller József-féle tervezet, amely a zsidók helyzetét kívánta rendezni, végül nem került napirendre. Így egészen 1840-ig ez a deklarált elv maradt érvényben. Az eltelt ötven év alatt a közgondolkodásban és a magyar politikai elit gondolkodásában is bekövetkezett változások hatására egyre inkább az a gondolat fogalmazódott meg a magyar országgyűléseken (elsősorban a liberális ellenzék körében), hogy a hazai zsidóság kapja meg mindazokat a jogokat, amelyeket a nem-nemes népesség is élvez, beleértve ebbe azt is, hogy ha a türelmi adót eltörlik, akkor a zsidóság a közterhek viselésében szintén az adózó lakossággal azonos megítélés alá essen. Ez a törekvés azonban, amely a zsidóság polgári egyenjogúsítását eredményezhette volna, egyelőre megtört a főrendek és a kormányzat ellenkező akaratán. Az 1839/40. évi országgyűlésen megalkotott 29.
törvénycikk csak részeredményeket hozott. Az országgyűlési vita során felvetett teljes polgári és vallási emancipáció ekkor még nem valósult meg.235 Ennek ellenére a törvény rendelkezései hozzájárultak a zsidóság gazdasági és társadalmi felemelkedéséhez. A törvény kimondta, hogy a Magyarországon született zsidók és a letelepedési engedéllyel rendelkezők – a bányavárosok kivételével – az egész országban bárhol letelepedhetnek és lakhatnak. Megengedte nekik, hogy gyárat alapítsanak, bármilyen mesterséget űzzenek, beleértve a céhes mesterségeket is, zsidó legényeket tartsanak, akiket taníthatnak. A törvény előírta, hogy a zsidók vegyenek fel állandó vezetéknevet és személynevet, a születendő gyermekeiket anyakönyvezzék, szerződéseiket pedig a hazában divatozó élő nyelven írják. Azokon a településeken, ahol az eddig is megvolt, fenntartotta azt a jogukat, hogy ingatlant szerezzenek. A türelmi adó fizetésének kötelezettségét ez a törvény sem törölte el. Ugyanezen az országgyűlésen a zsidóság gazdasági tevékenységét kedvezően befolyásoló további törvények születtek; az ún. váltótörvény (15. tc.) és a kereskedőkről szóló (16. tc.) törvény.
A magyar zsidóság jogi helyzetének kérdése az utolsó rendi országgyűlésen és az 1848/49. évi nemzetgyűlésen is előkerült. Utóbbinak komoly szándéka volt a zsidóság egyenjogúsítása. A Szemere Bertalan miniszterelnök által benyújtott törvénytervezet a teljes polgári és vallási egyenjogúsítást célozta. Az országgyűlés által elfogadott 1849: 9.
törvénycikk végül csupán a polgári egyenjogúsítást tartalmazta. A törvénycikk azonban nem került be a magyar törvénytárba, soha nem is léphetett hatályba.236
II.2.1.1.A TÜRELMI ADÓ KÉRDÉSE
A zsidóság magyarországi jogállását meghatározó szabályok rövid összefoglalása után szólni kell még ezekkel összefüggésben a kereken egy évszázadon keresztül a magyarországi zsidókra kivetett országos adóról is.
A zsidóság létszámbeli növekedésének megakadályozása, illetve mozgásterük korlátozása mellett az államhatalom a megtelepült és immár megtűrt zsidóság állami megadóztatására is kísérletet tett. Az ún. türelmi adó (taxa tolerantialis) kivetésére először 1698-ban I. Lipót tett kísérletet. Az adó kifejezetten csak a zsidóságot sújtotta, amelyet megtűrésük fejében, sőt – mint fogalmaztak – „elkövetett csalásaikért méltó büntetés”-ként szabták ki rájuk.237 A zsidók megtűrését vagy kiűzését uralkodói jognak tekintették, ezért a megtűrésükért
235 Az országgyűlési vitát legutóbb összefoglalta: KOMORÓCZY 2012. I. 1030–1039.
236 MARCZALI 1933, MISKOLCZY 1998, KOMORÓCZY 2012. I. 1179–1185.
237 VIRÁG 1935. 21. Kiadása: MZsO II. 298.
megkövetelt adó kivetése is felségjog volt. Az évente beszedni szándékozott adót azonban jószerével csak a következő évben tudták beszedni, bár az összeg jelentős, 24000 forint volt. Ennek legfőbb oka a vármegyék ellenállása, amelyek az újabb adók kivetését országgyűlési jóváhagyáshoz kötötték, erről viszont ekkor országgyűlés nem tárgyalt. A nemesség hagyományos adómegajánlási jogának a zsidók adózása ügyében is fenntartani szándékozott elve mögött részben a nemesség anyagi érdekei húzódtak meg. Az adóügyekben is illetékes vármegyei közgyűlések tagjai közt ültek a zsidókat birtokaikra befogadó birtokosok is, akik szintén adó fejében tették lehetővé birtokaikon a letelepedést.
Az érvényben lévő szabályok szerint a zsidók az egyébként magánszerződésnek tekinthető védlevelekben foglalt védelmi adón fölül csak a megyének és annak a városnak a házipénztárába fizettek adót, amelyben laktak.238 A nemesség ellenállása miatt a rendszeresnek szánt türelmi adó egyelőre csak rendszertelen bevételt hozott a kincstár javára. A zsidóság állami megadóztatásának terve azonban továbbra is fennállt, kivetésének előkészítéseként hajtották végre az 1735–1738-as zsidó összeírást is, majd Mária Terézia vetette fel újra a kérdést, amikor az örökösödési háború idején újabb adóbevételekre volt szüksége az államkincstárnak. 1743-ban azzal az indoklással kívánta megadóztatni a magyarországi zsidóságot, hogy mivel nem katonáskodnak, így tudnának hozzájárulni a háborús erőfeszítésekhez, kiadásokhoz. Az adót ekkor még rendkívüli hadiadóként hajtották be, de sikeresen csupán 14 megyében, a szintén ekkor elrendelt zsidó összeírás adatai alapján, családonként 6 forintot követelve.239 1746-ban már fejadónként, minden zsidó lakosra 2 forintot kivetve szedték be az adót az 1746-ban elrendelt részletes országos zsidó összeírásra alapozva. A megyék ellenállása miatt ezt az adót sem tudták maradéktalanul behajtani. Ezért Mária Terézia 1749-ben a kinyilvánította, hogy a zsidók megtűrése az ő felségjoga, tehát jogában áll éves adót követelni tőlük. A Helytartótanács és a Kamara tagjaiból alakult bizottság a zsidók képviselőivel Pozsonyban megegyezett az adó mértékéről, felosztásáról és behajtásáról. A kialkudott összeg végül évi 20000 forint lett, amit két részletben kellett befizetni. Ez a kezdeti összeg az évek során többször emelkedett, ami miatt a 19. század első évtizedeire óriási hátralékok halmozódtak fel.240 Az adó felosztásába a Kamara nem szólt bele, a behajtásban pedig a megyék eleinte nem vettek részt. Ezt a megyei szinten kiválasztott zsidó türelmi adó tisztviselők (adószedők) végezték. Az összegek növekedésével és a hátralékok felhalmozódásával azonban a megyei adminisztráció is mindinkább arra kényszerült, hogy belefolyjon a türelmi adóval kapcsolatos ügyekbe. Veszprém megyében eleinte járásonként, majd két türelmiadó-kerületet kialakítva (Veszprém, Pápa) vetették ki az adót. A behajtandó összeget a lakosság számának, illetve jövedelmének arányában osztották fel.241 Az adó községen belüli
238 VIRÁG 1935. 21., KOMORÓCZY 2012. 774.
239 Veszprém vármegye közgyűlésén 1743. május 7-én hirdették ki a Helytartótanács rendeletét, amely szerint minden külön kenyéren élő zsidó évi 6 forintot köteles fizetni: „judæos hocce ærarii regii extraordinariæ necessitatis casu singulum hospitem in distincto pane existentem taxæ florenorum sex annue subjici decreverit.” VeML IV.1.a 5/1743. május 7. A pápai zsidók hadiadó címén nem ilyen mértékű adót fizettek. Az adóról szóló kimutatás szerint ugyanis négy jogcímen megállapított összegek tették ki az adó pontos mértékét. Eszerint 1 forintot fizettek személyük után, ezen fölül a háztulajdonosok további 2 forintot, a bolttal rendelkezők egyenként további 2 forintot, a pálinka- vagy hamufőzéshez használt üstjeik után pedig további 2–2 forintot. Így a bolttal rendelkező és három üstöt működtető Philippus Jacob 9 forintot, a házzal és bolttal rendelkező Franciscus Moises, illetve Hirschl Dávid 5–5 forintot fizettek. Ekkor a városban lakó 12 családfő összesen 42 forintot fizetett. VeML IV.1.b 1/1744. július 25.
240 Elnevezései: taxa tolerantialis, Toleranzgeld, Duldungsteuer, türedelem pénz, malke gelt (királynő pénze), taszka. KOMORÓCZY 2012. I. 779. 1755-ben 25000, 1760-ban 30000, 1772-ben 50000, 1778-ban 80000, 1812-ben 160000 forintot tett ki a befizetendő adó. KOMORÓCZY 2012. I. 782–783.
241 1780-ban a Palotai járásban élő 62 család összesen 834 forintot fizetett be, a Rédei (Cseszneki) járás 38 családja 1428 forintot, a Veszprémi járásban pedig 36 családfő 1768 forintot. MOL C 43 F. 1. nr. 38. A számok azt mutatják, hogy a megyék szintjén nem érvényesült az adó egységes fejpénzként való kivetésének
felosztására általánosan érvényes szabály nem volt. Volt, ahol az összeget a közösség tagjai között egyenlően osztották el, míg máshol az egyes családok teherbíró képessége szerint. Az adó időről-időre történő kivetéséhez rendszeres összeírásokat foganatosítottak, s bár a vármegyei hatóságok igyekeztek a türelmi adó ügyéből kimaradni, adminisztrációs apparátusuk nélkül ezek nem voltak lebonyolíthatók.
A sérelmesnek tekintett adó befizetésében egyre nagyobb hátralékok keletkeztek, 1828-tól pedig az adó befizetésére egyáltalán nem is került sor. A zsidóság egyenjogúsításával párhuzamosan zajló országgyűlési viták eredményeként végül csak 1846-ban sikerült eltörölni a nagy terhet jelentő diszkriminatív adónemet.
A Veszprém megyei – és így a pápai – zsidók türelmi adó ügye az országos folyamatoknak megfelelően alakult. 1780-tól viszonylagos rendszerességgel összeírták a megyei zsidóságot és jövedelmüket az adó pontos mértékének megállapítása érdekében.242 Az összeírások következetlen, eltérő részletessége miatt minden adatsorból nem állapítható meg a zsidó lakosság pontos száma és pontos jövedelme, ezért a táblázatok összesítő adatainak egymás mellé állításával megtévesztő adatsort kapnánk, ami téves következtetésekre vezetne bennünket. Ezért csak a vármegye 1831-ben a helytartótanáccsal folytatott vitájának adatait véve mintául, szólunk röviden a türelmi adó ügyéről. Ekkorra már a hátralékok magas összege miatt az aktuális évre kivetett adó befizetése évről-évre elmaradt, tovább növelve a tartozásokat.243 Veszprém vármegye 1831-ben a megyei zsidóság által 1828-ig felhalmozott türelmi adóhátralék felének elengedését, illetve a másik felének négy év alatt történő törlesztését kérte a helytartótanácstól, miközben kinyilvánította, hogy az adó behajtása nem az ő feladata.244 A helytartótanács újabb jövedelemösszeírást rendelt el, hogy meg lehessen állapítani a behajtható adó mértékét, kihangsúlyozva, hogy mindenki becsületesen vallja be jövedelmét. Az összeírásban azokat a községi tisztségviselőket (rabbi, törvénymondó, tanító, sakter, templomszolga) is fel kellett tüntetni, akik helyett egyébként szolgálatuk miatt a közösség fizette meg az adót.245
elve. Ezzel szemben több helyen a megyére jutó összeget a zsidók jövedelme arányában vetették ki, illetve úgy, hogy mindkét elvet érvényesítették. Az így kivetett adó egyharmada fejadó, a többi része pedig a község tagjai vagyoni helyzetének megfelelően kivetett összeg volt. Aránytalanságot okozott továbbá a hátralékok különböző mértéke is. Veszprém vármegye és a helytartótanács 1831. évi türelmiadó-vitájából kiderül, hogy 1821-ben a megyei zsidóság jövedelme 31031 forint, s az ez alapján megállapított türelmi adó pedig 4335 forint volt. A megye azt sérelmezte, hogy bár az újabb összeírások szerint a zsidóság jövedelme 1828-ban már csak 15049 forint, 1831-ben pedig 10384 forint volt, mégis az 1821. évi magasabb adatoknak megfelelő adót követelik tőlük. MOL C 55 F. 1. nr. 86. (1833)
242 MOL C 43, C 55.
243 A hátralékok képződésének több oka is volt. Egyrészt az országosan egy összegben megállapított adót nem a tényleges jövedelmek figyelembevételével emelték meg újra és újra. Másrészt a zsidóság fizetőképessége is nagymértékben meggyengült a napóleoni háborúk után, különösen a húszas években a korábbi időszakokhoz képest a dekonjunktúra hatására. Egy 1824-ben kelt, a türelmi adó mértékének leszállítását kérő vármegyei folyamodvány indoklása szerint a kül- és belkereskedelem hanyatlása és az árak csökkenése miatt a kereskedelemből élők jövedelme erősen lecsökkent. A zsidók helyzetét az is rontotta, hogy a válság hatására a tőlük alapanyagot hitelre vásárló kézművesek jó része is fizetésképtelenné vált. Az 1820-ban készült jövedelemösszeírásban – tapasztalatunk szerint – a zsidók egy része letagadta adósságát, hogy hitelképessége ne romoljon, ugyanakkor olyan tehetős pápai és veszprémi zsidók is csődöt jelentettek, akiknek tiszta jövedelme meghaladta az 1000 forintot. A folyamodványhoz mellékelt kimutatás szerint Pápán 1816-ban a tehetősebbek által fizetett 30, 40, 50, sőt 90 forintnyi adók mértékéhez képest 1824-ben az összegeknek már csak az egynegyedét tudták kivetni rájuk, és az új összeírásból a korábbihoz képest 12 családfőt fizetésképtelensége miatt ki is kellett hagyni. A szabályok szerint ezek adóját a közösség fizetőképes tagjai fizették. VeML IV.1.b 482/1824. augusztus 2.
244 VeML IV.1.b 1347/1831. június 27.
245 Uo. A Pápa városban ekkor összeírt 220 családfő jövedelme 3180 konvenciós forint, azaz 7950 váltóforint volt. Az utasítás ellenére nem szerepel minden családfő az összeírásban, és a jövedelmek is feltűnően
A vármegyei kimutatás szerint a Veszprém megyei zsidóság adótartozása 1828-ban 22693 váltóforint volt, amelyből 1831-ig 7484 forintot törlesztettek.246
1829-ben újra megállapították a két türelmi adókerületbe tartozó zsidóság által fizetendő adót. A pápai kerületre kirótt adó mértékét túl magasnak találták, és az akkori pápai türelmi adó elöljáró, Szauer Ábrahám elérte, hogy ezt az összeget 1023 váltóforinttal csökkentsék.247
A pápai zsidókra vonatkozó, türelmi adó megállapítása céljából készült összeírások többsége tartalmazza a zsidók jövedelmét, ugyanakkor az azok alapján kivetett adó mértékét nem. Az 1779-ből fennmaradt nyugták szerint a pápai türelmi adóvevő (Toleranzperceptor) által beszedett összegeket a győri harmincadhivatalba fizették be.248 1779-ben két alkalommal is tűz pusztított Pápán az Ispotály és a szomszédos utcákban, aminek elsősorban zsidó lakosok vallották kárát. A következő évben a zsidók kérelmezték a helytartótanácstól a kárt szenvedettek türelmi adójának elengedését. A vármegye 31 pápai zsidó család 13000 forintra rúgó kárát állapította meg.249