1. 2. Letelepedés

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Jakab Réka (Pldal 45-48)

Ugyanakkor a középkorban szerzett kiváltságaira kényes város a betelepülésre is hatással kívánt lenni, amikor az ingatlanforgalom felügyeletét saját hatáskörébe kívánta vonni. A 18. század első felében és végén a földesúrral kötött szerződéseinek egyik legfontosabb pontja az ingatlanforgalom szabályozása volt, melynek végeredményeként a Belsőváros és a Külsőváros is saját hatáskörbe vonta az ingatlanforgalom felügyeletét, a földesúr csupán az adásvétel tényének láttamozási jogát tartotta fenn magának.144 Ennek a folyamatnak megfelelően változott a betelepülő zsidók kérelmeinek elintézési módja is.

A Pápán megtelepedni kívánó zsidó férfiak esélyét növelte az az 1812 óta érvényben lévő szabályozás, amellyel Esterházy Miklós (1775–1856) engedélyezte, hogy pápai nőt feleségül vevő idegen zsidók a városban lakhatási jogot kapjanak. Ezt a jogukat 1832-ben az uradalom újra deklarálta és megerősítette. „Intetnek azonban a zsidó elöljárók, hogy ha e kegyelemben tovább is részesülni óhajtanak, koldusokat, semmivel bírókat, kóborokat és rossz magaviseletűeket valamint egyrészről ajánlani ne bátorkodjanak, úgy más részről azon legfőbb kegyelmes parancsolatot, mely szerint ki a normális oskolákat ki nem tanulta, házasságra ne bocsájtassák, pontosan megtartsák.”145 A zsidó népesség nagyarányú növekedését később is részben ezen intézkedésnek tulajdonították..146 A letelepedési jog megszerzésének ilyen jellegű könnyítése pedig egy már jóval korábban, valószínűleg a 18. században megszerzett jogot szentesített, hiszen pl.

1797-ben a prefektus arra panaszkodott, hogy sok zsidó beköltözött a városba arra hivatkozva, hogy pápai zsidó lányt vett feleségül, amelyért a városi letelepedési jog automatikusan megilleti.147 1807-ben König Simon nevezetű fiatal győrszigeti zsidó is arra hivatkozva kapta meg a letelepedési jogot, hogy pápai lányt kívánt feleségül venni. Igaz, ebben az is segítségére volt, hogy jó magaviselete miatt a zsidó község is ajánlotta, továbbá az uradalmat kormányzó régens az ifjú szüleit ismerve, utasította az uradalmi ügyészt a lakhatási jog megadására.148

Egy pártfogó ajánlása mindig elősegítette a letelepedni kívánók ügyét. Az uradalom ezen kívül megkövetelte a kérelmezőtől a jó magaviseletét bizonyító igazolás bemutatását, és általában kikérte a zsidó község véleményét is. A Somlóvásárhelyről érkező Szauer Ábrahám, aki a városban később pipagyárat működtetett, a város határában pedig papírmalmot bérelt, 1816-ban kapott letelepedési engedélyt Pápára Rohonczy János királyi

144 PETRIK 2010. 122., 137.

145 MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. A pápai zsidó községgel kötött uradalmi szerződés. Pápa, 1832. augusztus 11. 10. pont.

146 Amikor az Esterházy család tatai ága 1829-ben a pápai uradalmat 30 évre zálogba adta a család cseklészi ágának, a különböző szerződések számbavételekor a Pápán élő nagyszámú zsidóság jogait és benefíciumait is érintették. A helyzetükre vonatkozó uradalmi tiszti ajánlás letelepedésükre és lélekszámukra is kitért, ez utóbbit minden bizonnyal eltúlozva: „A zsidók száma itt Pápán már 3 ezer lélekszámot meghaladja és napról-napra szaporodik. A kereskedés itt Pápán, kivéve az egy materialistákat, egészen kezükben vagyon, ami azt okozta, hogy gyakori panaszokra adott alkalmatosságot. A megszaporodásoknak oka a méltóságos uraság által régebb és újabb időkben engedett némely jussok és szabadságok, különösen pedig azon engedelemlevél, melyet méltóságos E[sterházy] Miklós úr 1811dik esztendőben nekiek engedett, mely szerint, amely idevaló protectionatus zsidónak leánya vidékihez férjhez megy, ha az különben becsületes ember, az tüstént Pápának lakosává lehet. Hogy tehát ezen felettébb való szaporodásnak egyrészről gát vetessen, más részről pedig az uraság is tőlük hasznot nyerhessen, ezeket látnám szükségesnek megrendeltetni: minden zsidó, aki ezentúl Pápa lakosává kíván lenni, a protectióért eddig esztendőnként fizetni szokott summán kívül a méltóságos uraság kasszájába öt species aranyokat, és pedig természetben fizetni tartozzon, és ugyanezért a szokott lakosságbéli engedelemlevél a prefektusi hivatal által ki ne adattasson, míglen ez a kasszába tett fizetésről számtartói nyugtatót mutatni nem tud.” SzNL Az Esterházy család cseklészi levéltára. 1552 nr. 10.

A családi zálogegyezségről lásd: SZABAD 1957. 38–39.

147 MOL P 1216 capsa 63. nr. 22. 1797. augusztus 31.

148 MOL P 1216 capsa 66. nr. 48. 1807. január 21.

tanácsos ajánlására.149 Azon zsidó férfiak letelepedésekor, akik nem beházasodással kívántak a városba költözni, az uradalom kikérte a városi elöljárók véleményét is, de a végső döntést fenntartotta magának a fizetendő letelepedési adó mértékének megállapításával együtt.150 A földesúr megtiltotta, hogy a zsidó község koldusokat, kóborlókat, esetleg kétes magaviseletűeket fogadjon a soraiba, vagy ilyeneket befogadásra ajánljon. Ahogyan más közösségekben is szokás volt, a pápai zsidó község is az ún.

incorporatio-ért, azaz a vallási közösségbe való befogadásukért az újonnan letelepülő zsidóktól megkövetelte az egyszeri meghatározott összeg lefizetését. Ebben a jogában az 1832-es szerződés is megerősítette.151

Sok zsidó azonban engedély nélkül telepedett meg a városban. Számuk növekedése újra és újra előhozta ügyüket, hiszen mivel itt tartózkodásukról hivatalosan sem az uradalom, sem a város, sem pedig a zsidó község nem tudott, nem viselték a közösség terheit, nem fizettek semmilyen adót. Akárcsak a kormányzat országos szinten, a pápai uradalmat irányító prefektus is az időről-időre foganatosított városi zsidó összeírások segítségével látta elérhetőnek az engedély nélkül beköltöző zsidók számának megállapítását, s azután a városból való kiutasításukat. 1797-ben a prefektus azt írta Esterházy I. Károlynak, hogy a városba titkon beköltöző zsidókat kitiltotta, s hogy továbbiak ne költözhessenek be, elrendelte, hogy az exactor és a számtartó házról-házra járva írják össze a zsidókat. Panaszként fogalmazta meg, hogy elődje, Balázsovics Mihály idején az összeírások elmaradtak, és emiatt igen sokan beköltöztek a városba. A földesúr továbbra is fenn kívánta tartani, hogy engedély nélkül ne telepedhessenek le zsidók, és azt inkább elfogadhatónak tartotta volna, hogy a feleség költözzön férje lakhelyére, mint fordítva.152 1820-ban, amikor a pápai Pintsof Sámuel a morvaországi származású, de már tíz éve Magyarországon, főként Budán és Pesten tartózkodott Sigmund Grosmann nevű vőjelöltje számára kért letelepedési engedélyt, a régens azt ajánlotta a prefektusnak, adja meg a letelepedési engedélyt Grosmannak Pápára, hiszen ha Morvaországba visszahívják, feleségével együtt fog elmenni, és akkor legalább egy zsidó családdal kevesebb lesz Pápán.153

1816-ban a régens utasította Pápay Sámuel uradalmi ügyészt az engedély nélkül letelepedett zsidók elleni fellépésre. „Tapasztaltatik pedig, sőt már a városbeliek is gyakortább és maga az idevaló zsidó község is panaszolkodott az iránt, hogy sok külső zsidók esztendőnként becsúsznak és minden engedelem és incolatus nélkül itten letelepednek”, akik többnyire „némely szabad házaknál találnak menedékhelyet és pártfogást”. Ezért, „akik az uraság fundusán laknak (vagy egyéb iránt is az uraság jurisdictiója alatt vannak, hanem az idevaló zsidó községnél bévéve nincsenek, és így a zsidó község terheit nem viselik, neveit a zsidó elöljárók által mentül előbb adattassa bé magának”. Azokat, akik nem tudják a lakhatási engedélyt felmutatni, írja össze;

feljegyezve azt is, hogy ki honnan és kinek a biztatására jött a városba. Az összeírást nyújtsa be a pápai úriszékre, hogy ott ellenük kiutasító döntést hozzanak, illetve ennek

149 MOL P 1216 capsa 64. nr. 265. Protocollum resolutionum Papensium. Nr. 97. Győr, 1816. december 6-i levél.

150 MOL P 1216 capsa 67. nr. 70. 10. pont

151 Uo. 11. pont. A zsidó község maga is elutasíthatta a nemkívánatos személyek befogadását, akár az uradalmi tisztek engedélye ellenére is. Kismartonban egy ilyen ellenállásból a király elé jutó konfliktus keletkezett a földesúr és a zsidó község között. KOMORÓCZY 2012. I. 760.

152 MOL P 1216 capsa 63. nr. 22. 1797. augusztus 31.

153 Uo. capsa 64. nr. 265. (1820. január 13.): „… wird sein dießfälliges Gesuch hiemit bewilliget, folgsam dem obbenannten Sigmund Grosman das Wohnrecht in Pápa, sobald derselbe mit der Tochter des Bittsteller vereheliget, zuertheilen und hierüber der gewöhnliche Incolats Brief zuverabfolgen seie.” Capsa 64. nr. 267.

(1820. január 20.): „… egyéb iránt semmit nem reskirozunk mint azt, hogy ha Morvába revocaltatik, feleségestül elmehet és egy zsidó familiával Pápán kevesebb lesz.”

megszegése esetére büntetést szabjanak ki. Akadályozza meg azt, hogy az így kiutasított zsidók a városban más szabad telken menedéket kapjanak, nehogy így mentesüljenek az úriszék joghatósága alól. Az ilyenek esetében kérje a járási főszolgabíró segítségét.

Továbbá elrendeli, hogy azok a belső- és külsővárosiak, akik az uradalom joghatósága alá tartoznak, ne adjanak szállást, vagy házat bérbe olyan zsidóknak, akik nem rendelkeznek letelepedési engedéllyel.154

Általánosnak mondható, hogy ha a városba beköltözni szándékozó zsidó megélhetését és magaviseletét igazolni tudta, esetleg földesúri haszonvételre kívánt szerződni, vagy az uradalmi gazdaság szempontjából hasznos ipari vagy kereskedelmi tevékenységet kívánt a város területén folytatni, megkapta a földesúri engedélyt a letelepedésre. Gyakran előfordult az is, hogy valamilyen szükségszerűség, kényszer, vagy visszafordíthatatlan kész helyzet miatt az engedély megtagadása túl nagy kárt okozott volna. Tipikusnak mondható az engedélymegadás vélhetően szigorúbb feltételeinek a megkerülése oly módon, hogy még a letelepedési engedély megadását, sőt kérelmezését megelőzően egy zsidó ingatlant vásárolt a városban és később helyzete rendezésére kényszerülvén, éppen már megszerzett ingatlanára vagy egyéb javaira hivatkozva kért utólag incolatust.

Stift Tóbiás kalmár letelepedési engedélykérelmét az uradalom a városi hatósághoz továbbította véleményezésre, mert szükségesnek tartotta először a városi kalmárság véleményét kérni. A város meghallgatva a kalmárokat kiderítette, hogy Stift még mielőtt az uradalomnál engedélyért jelentkezett volna, Vinter Mátyás kalmártól átvette annak portékáját, és sajátjaként árulta a városban. Világossá vált, hogy engedély nélkül már korábban letelepedett. Emiatt kiutasítást érdemelt volna, mivel azonban a Vinter portékájáért fizetendő 15000 (váltó)forintból 4500 forintot letett, és ezzel valamennyire a

„kereskedésbéli fundusát” bebizonyította, ráadásul kitanult és gyakorlott kalmár volt, azt javasolták, hogy inkább ő kereskedjen a városban, mint valami teljesen alkalmatlan másik.

Ezért a város beleegyezett Stift Tóbiás letelepedésébe és az uradalmi prefektushoz utasította az engedély megszerzéséért. Nyilvánvalóan nagy összegű tartozása óvatos eljárásra sarkallta a városi magisztrátust.155 Az ő esete is példázza, hogy bár a letelepedési jog megadása a földesurat illette, az engedélykérelmek elintézési rendje azt mutatja, hogy az uradalom – főként a 19. századtól – általában kikérte a város véleményét is.

In document DOKTORI DISSZERTÁCIÓ Jakab Réka (Pldal 45-48)

KAPCSOLÓDÓ DOKUMENTUMOK