A hittérítők szótalan áhítattal, elmélyedve gondo
lataikban ültek künn a Han terrasszán.
Talán eszükbe jutott, a sok ezer mértföldnyi távol
ban elhagyott haza; a szülőföld, hol egykoron böl
csőjük fölé gyöngéd anya hajolt; csókkal zárva le annak a kisdednek édes álomra hunyó szempilláit, ki most edzett férfiúként, idegen ég alatt küzd ezernyi veszedelemmel — a keresztnek szolgálatában. Ki tudja ?...
A misszió főnöke némán intett társainak s azok imára térdeltek le.
Ehrenthal testvér mondta elő az estimát; a többiek lassudan utánna mondták. Csak az éji őrs maradt állva s fegyverét ölbekulcsolt kezeire nyugtatván — magában halkan imádkozott.
— Et ne nos inducas intentationem!
— Séd libera nos ...
E pillanatban mennydörgésszerű robaj reszketteti meg a léget — mintha ezernyi ágyú dördült volna meg I
Iszonyú látvány!
A tenger, a parttól mintegy 7—8 kilóméternyire, mintha égni kezdett volna.
Óriási területen fekete füsttömegek törtek ki a szörnyű erővel dühöngő hullámáradatból. Majd sár
gás-fehér páratömegek rohantak fel a vízből a ma
gasba s közben, mintha ezernyi villám dörögne oda
lenn, fojtott mennydörgésszerű robbanások rázkódtat- ták meg a földet és mennyboltozatot.
A hittérítők, mintha szobrokká változtak volna, megkövültén maradtak térdeiken. Az ima remegő ajku
kon fagyott. A soha nem látott, rettenetes borzalmában is lönséges látvány lebilincselte minden érzéküket.
E pillanatban azonban rémülten ugráltak fel he
lyeikről. Lábuk alatt recsegni kezdett a padozat s a következő percben irtózatos recscsenéssel leszakadt a Han korridorja. Egy részük eszméletlenül feküdt a korridor romjai alatt; a másik rész rémülettel látta, hogy 9 földrengés, mint valami ruganyos kautsukplatát, úgy rengeti, gyűri, emeli s dobálja körülöttünk az erdőt, a gránithalmokat s a földet, melyen a Han áll.
A misszió főnöke nem vesztette el lélekjelenetét.
Első gondja az volt, hogy a két leányt leszabaditsa az ingó-rengő Hanból. Ha még egy oly erős rengés következik, mint az előbb volt — a Han menthet- lenül összeomlik s a két ifjú teremtés szörnyethal.
Sebtében néhány társa segélyével léperőzetet he
venyészett a korridor romjaiból s még el sem készült azzal, mikor a két leány megjelent a Han szobaajta
jában s az ajtószárfákba fogódzván — közönynyel tekintettek le a tomboló földre, rengő erdőre s dü
höngő tengerre, mintha mindennapi jelenetet látnának,
amiben semmi különös sincs. Valóban úgy lehet, hogy a föld ily szörnyű erupcióit a két leány már sokszor láthatá. A Tüzföld felülete ritkán nyugodt. A több százra menő vulkán folyton rengeti ezt a csudálatos földnyelvet, mintha utóbb is visszasülyeszteni akarnák a tengerbe, honnan valamikor kiemelkedett.
A két leány nem is várta be, mig a férfiak a lép
csőzéséi elkészülnek. Látták, hogy mentésükre törté
nik ez — egy-két ugrással lenn termettek a földön s egyáltalán nem gondoltak tovább a menekülésre.
Segítettek a misszió főnökének a korridor romjai közül kiszabadítani a szerencsétlenül járt társakat.
A legsúlyosabban sérült Ehrenthal volt. Egy ge
renda úgy ütötte homlokon, hogy feje beszakadt s patakként folyt a vér a tátongó sebből.
Mig páter Livius kimosná a sebet és kézi gyógy- tárából arnica-val kötözné be, a két leány sietve fu
tott az erdőbe s csakhamar néhány rozsdászöld páf- rányszerü növénynyel tértek vissza s jelekkel adták tudtul a misszionáriusoknak, hogyha e növényt rá
kötik a sebre — az összehúzza azt, a vérzést el ál
lítja s mihamar behegeszti.
Páter Livius nem akarta a két leányt szomoritani, mert megismerte a vadak természetes gyógymódjá
nak kiválóságát. Úgy tőn; a sebre ráköttette a páfrányt.
Lombsátort rögtönözte!ett aztán s abban Ehren- thalnak puha mohágyat vettetett.
A szegény ifjú pap ezalatt eszméletlenül feküdt a föl
dön. Roppant vérvesztése volt s a két leány ijjedt aggó
dással nézte a kínban vonagló arcot, lehunyt szeme
ket s figyelt az ajkak lehére... hogy él-e még?
Élt. Libegőse mindinkább erősbüli; az előbb ha
lotthalvány, szederjes arcot élénk pirfutotta el. Aláz előpostája.
A betegnél két társát hagyta vissza őrül a misszió főnöke; a többiekkel aztán a tengerpart felé indult, hogy e roppant arányú erupciót onnan, a közvetlen közelből megfigyelje.
Sietve haladtak abban az irányban, a hol a misszió cs ólnakj át helyezték el a parti sziklariffek között, mikor a «Castor»-ról ide kikötöttek.
Nemsokára odaérkeztek s a szörnyű füsttömeg, mely az egész tenger fölött elterült, a párázat által lenyomatván, majdnem megfojtotta őket.
A még pár perccel előbb oly ragyogó fénynyel égő holdat is eltakarták a fekete kénfüstös felhők, annál borzalmasabbá téve a katasztrófa látóképét, mely ott játszódik le most a tenger tomboló áradatában.
Most mind sűrűbbek s mind mennydörgőbbek lettek az erupció robbanásai. Kevesebb füst s mind több sárga páratömeg röpült ki a tengerárból, melynek irtó
zatos zajlása a keleti vizek ölő Taifunait is fölülmúlta.
Utóbb percekig állandó lelt a viz alatt a dörgés.
Majd úgy tetszett, mintha a sárga páratömegek kö
zött kisebb-nagyobb fekete kőtömböket is röpítene ki méhéből a rejtélyes vizalatti démon.
Úgy volt s a közápor percenkint erősbült. Majd siketitő lett a robbanások zaja s a misszionáriusok csodaszép látványnak lettek a tanúi.
A tenger válóban égni kezdett!
Óriási lángoszlopok emelkedtek ki a zajló
habára-dalból s végeikkel az égbenyuló füst és párafelhőket nyaldosták, olykor egy-egy pillanatra lángra lobbantva azokat is.
A lávatömegek, amint izzva lökődtek ki a viz szí
nét elért kráterből, sisteregve, robbanva omlottak vissza a tengerárba, mely köröskörül fehér habbal forrott, mint valami alvilági katlan.
Maga az uj vulkán vérvörös lángja világította be ezt a festőileg szép, borzalmas látványt s intenzív fényénél láthatták a hittérítők, mint nő ez az uj világ percről-percre; hogy emelkedik folyton s mindig magasabbra a habok fölé s hogy szélesbül, terjed minden irányban. Majd sűrű hamueső váltotta fel a kövek záporát, úgy, hogy a látvány további megfigye
lése lehetetlenné vált.
A hittérítők visszatértek a Hanba.
Az ott maradt társak ezalatt jókora bódét rögtö
nöztek a Han előtti tisztáson s abba vonva magukat és sebesült társukat, nyugtalanul várták vissza a misszió embereit.
Attól lehetett ugyanis tartani, hogy a maorik, a tengerből kiemelkedő uj vulkán által odacsábittat- ván — észreveszik a Hant és megrohanják.
Mikor páter Livius társaival visszaérkezett, ő is osztotta ezt az aggodalmat. Mikor a tengerpartra indult, a kutatásvágy izgalmában elfeledkezett a veszedelemről, mely esetleg meglephette őt is, hátra
hagyott társait is.
A mulasztást jóvá teendő, társaival nyomban hoz
záfogott a minden kapcsában, sarkában szétzüllött Han restaurálásához. Az uj vulkán égbenyuló lángoszlopa
nappali világosságot terjesztett az éjben s első dühét kitombolván, a lávaömlés kezdetével a rengés is meg
szűnt. Csak olykor-olykor dobbant még egyet a talaj, mint a haldokló ember utolsó, elhaló szívverése.
Valamennyien hozzáfogtak a düledező Han össze- ácsolásához. Csak Leon Delavigne maradt a beteg Ehrenthal mellett, akinek sebét a két leány folyton uj meg uj páfránykötelékkel váltotta fel.
A szegény hittérítő csak lassankint nyerte vissza eszméletét. A vérzés elállóit s nagy bágyadtság lepte meg. A sebláz is beállott s a szegény beteg fél-ön- kivületlen szorongatta remegő kezeiben a keresztet, amelyet Delavigne adott kezébe.
A Han erősen meg volt rongálva. A tetőzet kétfelé szakadt s úgy omlott le a faalkotmányra.
Az erős gerendázat maga, amelyen az épület ál
lott, minden szögkapcsából kizökkent, úgy, hogy az építést elől kellett kezdeni.
A romokat széthordták, az anyagot osztályozták s aztán az előbbi alapméretek szerint megkezdték új
ból a munkát.
Éjfélre járt az idő, mikor a Han oldalait ismét be- deszkázták. Olyan serényen még nem dolgozott soha ács-csipat, mint ezek a hittérítők. Egyik részük oda- hordta az épületrészeket, a másik elhelyezte s hang
zott a fejszék, kalapácsok szapora ütése, mintha éjjeli gnómok végeznék itt titokzatos müvüket, lázas, fá
radhatatlan sietséggel.
Mikor a korány bíbora elhalványítani kezdte az újszülött világ tűzhányójának vérvörös lángjait: a Han készen volt ismét s a lépcsőzeten fölül,
akorri-doron ismét ott állt az éji őrs, összefont karokkal, fegyverrel a vállán.
Ehrenthal ott feküdt a nagy szoba fagyapot-ágyán s mikor magához tért kábultságából, ismét csak sziv- beli barátját, Delavigne Leont s a két leányt látta maga előtt.
Páter Livius és társai lenn, a Han körül, a bástya emelésével voltak elfoglalva.
Erezték, hogy a maorikkal az uj esemény folytán most már találkozniok kell s számitniok kellett a törzs esetleges támadásával.
A bástyákat köröskörül, egy méterrel emelték fe
lébb. Ugyanannyival lett mélyebb a külső bástyaárok, amelyből a földanyagot kiemelték.
így nyugodtan nézhettek szembe a veszedelemmel.
A misszió főnöke égett a vágytól, hogy az uj szi
getet — tudományos buvárlat szempontjából— csol- nakon megközelítse. Ebbéli terve kivitelében nem aka
dályozta volna meg a tenger forrongó zajlása sem.
Ám kevés erővel nem indulhatott s most már a Hant sem hagyhatta kellő őrizet nélkül.
VIII.