egy új világ

' *<

> ^'

Mikor

egy új világ

szüle fik

Regény

Irta

I^ompolthy Tivadar

Budapest

a „Jtazánk” kiadása 1902

Ára 1 kor. 50 fillér.

MIKOR

EGY U VILÁG SZÜLETIK

REGENY

IRTA

KOMPOLTHY TIVADAR

BUDAPEST

A STEPHANEUM NYOMÁSA

1002.

ÁRÁ./

*»öAh

A «Margueritte Franchetti» fedélzetén.

1876. évi szeptember hó 4-én, a filadelfiai kikötő­

ben, a 48-ik bérnél, ugyanazt a sürgés-forgást lehe­

tett észlelni, amely rendesen egy transatlantic sze­

mélyszállító gőzös elindulását jelzi.

Borongós, szeles, hűvös őszi reggel. Az eső per­

metezni kezdett s amint egyes cseppjei a gőzös fülő kazán kürtőire pattantak, éles sercegés zaját okozták.

Mr. Bournais, a kapitány türelmetlenül járt-kelt fenn a commandeur-hidon s harsány hangon osztá rendeletéit, mire a szigorú fegyelemhez szokott mat­

rózok nyakrafőre rohantak a fedélzeten, huzva-vonva a roppant molo-köteleket s felcsigázva a középső mars-vitorlákat is, miután gyönge parti szél kere­

kedett.

A szegény utasoknak, kiknek a mindinkább erős- bülő eső miatt ugyancsak sietőssé lön a hajórajutás, bőven kijutott a matrózok obiigáit nyerseségéből.

Munkaközben a tengerészember, a kapitányi com- mandoparancson kívül, se hall, se lát s így történt,

1*

hogy az utjokba akadt utasok olykor úgy csapódtak a fedélzet-vedhez, hogy panaszra se értek rá.

A «Margueritte Franchetti» kis, alig 350 tonnás személyszállító postagőzös volt s egyenes összekötte­

tést tartott fenn a filadelfiai közkiállitás alatt, Fiia­

déiba s Havre, illetőleg Páris közt, mert a nagy francia Metropolisnak Havre a legközelebbi tengeri kikötője s igy a francia elite természetesen ez utat választá az amerikaiak kiállításához.

A «Margueritte» különben magánhajó volt s a «Cu- nard-Line» egy tisztviselője, mr. Peels tulajdonát ké­

pezte. Roppant gyorsasága (óránkint 18—19 t. mért­

földet futott) s kitűnő, kényelmes, fényes berendezése valóban kielégithete minden igényt s a párisi kirán­

duló baute créme bízvást nem panaszkodhatott. Mr.

Peels jól számított.

A «Margueritte» a kiállítás tartama alatt oly rop­

pant hírre kapott, hogy utijegyei s cabinjai rendesen már elfogytak, mikorra a hajó, az Óceán túlsó olda­

láról jőve, a kikötőben megjelent. A roppant utat rendesen 8, sőt 7 és fél nap alatt tette meg, míg az akkori leggyorsabb liverpooli vagy bremerhaveni gő­

zösök 11—12 nap alatt tették meg ez útjukat.

A hajónak ez előnyei természetesen mr. Peels- nek szép kis összeget hoztak össze a kiállítás tar­

tama alatt.

Az utasok csakhamar elhelyezkedtek kajüttjeikben s a kazánok minderősb dübörgése, a gőzkürtők lázas dobogása «teljes gőzt» jeleztek.

A kapitány rendeletet adott a horgonyok fölszedé­

sére s a gőzkorong csakhamar kiemelte a kétágú vas­

szörnyeket a mélyből. A tisztek sípjai «készen»-t je­

leztek, mire a gőztülök bömbölése közt, a gőzös lassan kiindult a kikötőből.

A véletlen engem is e hajóra hozott, hogy haza­

utazásomat Európa felé ezen tegyem meg. Hírből ismertem gyorsaságát s szerencsésnek éreztem magam, hogy még jegyet kaptam.

Mikor a hajó kiért a kikötőből, lementem a közös étterembe. A salon közepén, két hosszú asztal körül, vörös bársonyos támpadok álltak s ezeket nagyobb­

részt elfoglalták az utasok, kik közt volt angol, ír, holland, spanyol, francia akármennyi. Magyar csak én.

Hely után néztem. Már alig reméltem ilyenhez jutni, mikor az egyik asztal túlsó végéről egy öreg potrohos utas intett, hogy mellette még elférek. Szom­

szédai, egy fiatal pár, kik így megzavartatván általam, nem a legrokonszenvesebben pillantottak rám, midőn az öreg mellé letelepedtem.

— Tudja, fiatal barátom, mért hívtam ide ? — szólt az öreg hozzám, nagy darab beafet nyomva le öblös gégéjén.

— Nincs szerencsém ...

— Nos, nézzen maga mellé, balra!

— Latom.

— Mit lát?

— Egy csinos barna férfit s egy csudaszép kreol­

nőt, amilyent még sohse láttam!

— S egyebet nem vesz észre ?

— Nem.

— Szörnyűség! Hát nem veszi észre, hogy szerel-

meteskednek, hogy sugnak-búgnak egymás fülébe, mint a dressirozatlan erdei vadgalambok.

— S bát mi rosszat talál ebben, Sir ? Én sőt inkább...

— Ön sőt inkább ? Ön ezt nem találja illetlennek;

ön nem botránkozik meg; ön sőt inkább ...

— Úgy van, Sir; részemről mi csudálatosai sem látok abban, ha két boldog ember szereti egymást s éppen nem botrányos, ha ezt nem titkolják a világ előtt!

— Bah — mordult az öreg, megvető pillantással sújtva le engem, miközben mérgesen csapott a tér­

dére — úgy látszik, ön sem járt messze a párisi demi-monde-tól.

— Nincs szerencsém, Sire, az ön nézetén lenni;

ez azonban nem jogosítja még fel önt, hogy velem ily hangon beszéljen!

— Mit ? Nem vagyok feljogosítva ? Hát mért adtam helyet ?...

— De uram !...

Felkeltem a helyemről. Az utasok jobbról s bab-ól érdekkel nézték a szcénát.

— Sir — hangzott e pillanatban hátam mögött, mi­

közben erőteljes férfikezet éreztem vállamon — ne tö­

rődjék ez öreg bolond hóbortosságaival.

Az a fiatal ember beszélt így, ki a kreolnő mellett ült. Szemei haragos tűzben égtek.

Az öreg ur is meghallotta e szavakat. Dühösen ugrott fel helyéről, felkapott egy nagy üveg portért, borzasztó pillantást vetett rám s az ifjúra... aztán nagy hirtelen leült s óriásit húzott az üvegből.

— Én pedig az ilyen... olyan rebellis népséggel nem törődöm — szólt s fenékig nyakait a a portért. Az­

tán, mintha misem történt volna, jókora bagódohányt tömött bal szájüregébe s méltóságteljesen kitopogott a födélzetre.

— Bolond öreg— jegyzé meg a szép kreolnő kísé­

rője. Már a kiállításon boszantott. Minduntalan elémbe került...

— Venezuelából való! — szólt közbe egy rőtsza­

kállas úri ember. — Ismerem. Állatokat szállít az európai állatparkok s aquariumok részére. A ham- burg-altonai Hagenbeck-féle menageria-vásárparkkal van üzleti összeköttetésben.

— Szükség esetén jómagát is értékesítheti pá­

viánnak !

Egy kis franczia emberke mondta ezt s általános hahota támadt.

— Leon vagyok, a Delavigne-nemzetségből! — mutatta be magát nekem a kreolnő kísérője, akinek figyelmét — ugylátszik — nem kerülte volt el az öreggel folytatott diskussióm. Aztán leült mellém, az öreg ur helyére.

Leon Delavigne nyiltszivü, könnyüvérü francia volt.

Alig 29—30 éves fiatal ember. Szellemes minden sza­

vában. Az életet pillanatig sem vette komoly oldaláról.

Nem is illett volna ahhoz a csaknem gyermekes barna archoz s örökké mosolygó, villogó szemekhez*

Furcsa fiú volt mindenkép. Olykor végig simította picike fekete bajuszát, mintha valami nagyon fonto- sat-okosat akarna mondani, aztán olyan bohó tréfaság sült ki belőle, hogy alig győzte az ember kacagással.

Testestül-lelkestül francia volt. A francia ifjak könnyelműségével, jószivével egyaránt áldott. Bizal­

mas, közlékeny anélkül, hogy hasonbizalmat várt volna.

Ifjú utitársnőjét úgy mutatta be, hogy jegyese.

S aminő ábrándos volt az a szép leánygyermek, olyan regényes volt a neve is. Oceania-nak hívták. (No hisz ez a gyermek sem zavar ám még sok vizet, ha mind­

járt Óceániának hívják is !) Aztán mennyire csalódtam benne!

Mikor az utasok nagyrészt elhelyezkedtek kabin­

jaikban, a nagyteremben csak hárman maradtunk.

Én végig dőltem az oldalpamlagok egyikén ; Leon ur odatolt egy kis sakkozó asztalt, erre ráservirozta theá- játs egy longchaise-re heveredett melléje. Oceania kisasszony fáradt s álmos volt. Leon ur a plafondsa- rokról leeresztett egy hintahálót s jegyesét abba he­

lyezte el. Azután úgy elringatta, akár egy gyermeket.

Pár perc múlva oly édesdeden aludt, akár az anyai bölcsőben egykoron. Delavigne néhányszor föléje ha­

jolt, hogy alszik-e már? Mikor erről meggyőződött, mindig lassabban himbálta a hintahálót, aztán meg­

állt vele. Homlokon csókolta alvó aráját, aztán láb­

ujjhegyen visszatért hozzám.

— Milyen boldog ön, uram, hogy oly kedves ifjú jegyese van! Bizony jól imádkozott, hogy az Isten úgy megáldotta!

— Az igaz — viszonzá a francia — hogy sokat imád­

koztam már életemben; de hát az egyáltalán nem erkölcsi érdemem. Abból éltem. Ennem adtak érte

Kérdőleg tekintettem rá.

— Úgy van, uram. Pap voltam. Missionárius.

— Egy Delavigne, missionárius ?!...

— Úgy van. Ah, Sir, az nagyon különös történet volt. És hosszú, unalmas história ...

— Ellenkezőleg. Lekötelezne, ha megismertetné velem.

— Eh bien! Gyújtson uj szivarra. így majd leg­

alább nem alszik el. Aztán töltsön a szamovárból s figyeljen erre a valóságos vadromántikus történetre, amelyből, ha egyszer valaki színdarabot csinálna — kasszadarabbá lenne, azt hiszem.

— Szerencsés voltam magamat bemutatni — kezdé utitársam — hogy a Delavigne-családból szárma­

zom. Malheurjeim mindjárt a bölcsőnél kezdődnek, hát ott is kezdem el. Születésemet megelőzőleg, atyám az algíri csapatok fölött parancsnokolt néhány hóig; úgy hiszem, hét hónapig s az napon, amikor atyám visszaérkezett Párisba — születtem. Atyám — úgy mondják — nem igen örült az én megérkezé­

semen, sőt sértő, megalázó gyanúval üldözte anyá­

mat. Sokat sirt szegény ő is, meg én is. Két év múlva elhallgattunk. Engémét elvittek a roueni gyermekápol- dába; anyámat pedig a Pere Lachaise temetőbe.

Első iskoláimat szintén Rouenben végeztem. Atyá­

mat nem ismertem ; nem is láttam soha. A Blanche- bankház egyik főnökénél, kivel atyám üzleti össze­

köttetésben állott, neveltek fel. Levelet sohsem irt sem apám, sem semmiféle rokonom, pedig Blanche-ék úgy mondták, hogy fél Franciaországgal vagyok rokonságban. Az én szivem nem tudta, mi a szeretet.

Nem volt örömem — de bánatom se.

Néha újévkor, vagy valamely nagyobb ünnep alkal­

mából, érkezett számomra Párisból egy-egy értékes ajándék. Ékszer, óra, gyűrű ilyesmi volt a dobozban.

Soha egy sor írás, semmi! Nem örültem az ajándék­

nak. Nem volt kinek megköszönnöm!

A gimnáziumokat Havre-ban végeztem. Heves ter­

mészetem sok kellemetlenséget okozott nekem. Több­

ször ki is zártak az iskolából. Ilyenkor mindig az a vágyam támadt, hogy beszegődöm valamely tengeri hajóra, hajóinasnak. Tervem mindannyiszor meghiú­

sult, mert valamely láthatatlan kéz minden válságból visszaterelte rendes kerékvágásába sorsom szekerét.

Mindig úgy volt, hogy tanáraim jó szive kéretlenül is megesett rajtam s anélkül, hogy megfolyamodtam volna: visszaszállítottak az iskolába. Már a jogi fa­

kultás harmadik osztályába jártam, mikor egy szeren­

csétlen párbajom akadt. A havrei rév-kapitány legfia­

talabb lánykájába lettem szerelmes s a kedves szőke Fifine lángolón viszonozta hevületemet. Bátyja a chas- seur-öknél tiszt volt s többszörösen figyelmeztetett udvarlásaim céltalanságára, amit én egyáltalán nem láttam be. Utóbb fenyegetőzött s Fifin annál jobban szeretett. Egy este a Michaelis-kávéházban találkoz­

tam a hadnagygyal, ki több társával biliárdot játszott, míg én egy játszma ecerte-et skartoltam pár kolle­

gámmal. Amint a hadnagy észrevett, láttam, rendkí­

vül izgatott lett. Úgy itta a sheroyt, mint a vizet.

Egyszer csak odajött az asztalomhoz s durván támadt rám. Alig egy percnyi szóváltás után a billardbottal megütött, mire én torkon ragadtam s arculváglam.

Az összes kávéházi személyzet s barátaim vetették

magukat közbe, hogy a tisztek össze nem vagdaltak.

Másnap este volt a sencontre, a blocade-bástyákon kívül. A tiszt kétszer lőtt rám s mind a kétszer kala­

pomat lőtte le fejemről. Én az első lövést a levegőbe lőttem; a második lövés előtt azonban elfogott a düh s rásütöttem ellenfelemre. Megrendült, oldalt fordult s hangtalan zuhant a földre.

Golyóm torkon találta s egy perc alatt vége volt.

Még azon éjjel, egy Southampton! gőzös fütőjeként, Amerika felé menekültem álnév alatt s bár a Balti­

more-ba való érkezésünkkor erősen kerestek a poli- ceman-ek a hajón, a kapitány, ki útközben megsze­

retett s kinek elmondtam véletlen szerencsétlensége­

met — nem árult el s nem szolgáltatott ki a rend­

őrségnek.

Baltimoreban azonban mégis igen kényelmetlenül éreztem magamat s másnap már ismét a gőzösre me­

nekültem vissza. Valamennyi amerikai lapban ott ol­

vashattam köröztetésemet s becses személyleirásomat de ott olvashatám egyszersmind a «Newyork-Herald».

személyi hirdetései közt atyám, De La Vigne Marcell tábornok abbeli felszólítását is, hogy — értesülve szerencsétlenségemről — ha hirt adok neki, mindig segélyemre lesz.

Ez volt az első hír atyám felől... az első levél, egy újsághirdetés! Mégis kimondhatlan érzést, is­

meretlen meleg vérbuzogást keltett fel szivemben.

Akkor éreztem először az édesatya áldó szelle­

mét fölöttem. Leon, nem állasz többé egyedül a vi­

lágban !

A Southampton! gőzös kirakta az európai postát s

másnap volt tovainduló délre, La Plata-ba. A jó ka pitány megígérte, hogy oda is elvisz. írtam tehát Blanche urnák Rouenba, értesítené atyámat, misze­

rint jóindulatú sorait a yankeelapban olvastam s azóta végtelen boldog vagyok. Köszönöm jó szive e nyilatkozatát, de a felajánlt segítséget nem veszem igénybe. Elég erős, egészséges, müveit és elhatáro­

zott vagyok már arra, hogy önerőmből megkísért­

hessem jövömet megállapítani s tisztességes munká­

val családom becsületére válni. Sorsomról egyébként, Blanche ur utján, időről-időre értesíteni logom.

Le Platában hasztalan kerestem foglalkozást. A ki­

kötői vállalkozók, kereskedők, üzletemberek nem hasz­

nálhattak ; napszámosnak meg nem voltam elég kér- gestenyerü. Katonának is ajánlkoztam, mert olvastam egy állami hirdetést, mely 400 katonai újonc félfo­

gadására hirdetett pályázatot. De mert nem volt kellő ajánlatom s a nyelvet sem bírtam kellőkép — eluta­

sítottak.

Visszamentem ismét a kikötőbe. Ott, az elevátor­

nál egy hirdetés ötlött szemembe. A la-platai bálna­

halász-részvénytársaság, mely a jövő héten 30 bálna- halászhajót volt küldendő a déli vizekre, keresett több száz embert e célra — jó fizetéssel s illetőleg oszta­

lékra a nyerendő zsákmányból.

Nem volt több választásom.

Beálltam bálnahalásznak.

Leon Delavigne e kijelentésére végig futott ereimen a borzalom hidege. Aki tudja, mi ez a bálnahalászat, annak e szó hallatára égnek mered a haja.

Probatum est—hogy aztán sohse felejtse el az ember.

и.

Delavigne Leon elbeszéli, miképen lett bálna­

halászból missionáriussá ?

— Harmincegy hajóból állt a hajóraj, melylyel a déli tengerekre voltunk indulandó к — kezdé Leon ur.

Harminc hajó kizárólag a halfogásra s a nyerendő zsiradék befogadására volt berendezve, mig egy óriási háromárbocos nave-hajó, mely gőzgéppel is el volt látva, a commandeur-hajó volt s egyszersmind az összes hajóraj személyzetének tartalék élelmi készleteit vitte.

Ezen a hajón voltak a főhalászmesterek, a keres­

kedelmi ügynökök s ezenkívül az angol hittérítő-tár­

saság nyolc pátere, kik a Tüzföldre küldettek, a pe- sherah maori-törzsek térítése végett.

Ezek a páterek igen ügyes emberek voltak. Minden mesterséghez értettek; maguk varrták ruháikat, csiz­

máikat ; szövetfélékből nagy készletük volt s abból shawlokat, kalapokat, gyapotingeket, harisnyákat, bő­

röndöket gyártottak. Ép úgy segédkeztek a hajóács­

munkánál, mint a gépek körül. Egész nap fúrtak, fa­

ragtak, kovácsoltak, pörölyöztek, esztergáltak. Ha vala­

kiben kár esett, nyomban együtt volt az orvosi kon­

zílium s úgy kigyógyitották a beteget, akár az orvos- egyetemi klinika.

Hogy azt hazudtam besoroz! atásom alkalmával a haj óraj-parancsnoknak, miszerint értek a könyvveze­

téshez is: hát a commandeur-haj óra vett föl s itt a könyvvitel egy részével bízott meg. Ebbéli minősé­

gemben volt szerencsém megismerkedni a derék hit­

térítőkkel. Azonban turpi ságom, hogy t. i. fogalmam sincs a könyvvezetésről, mindjárt az első napon ki­

derült. A parancsnok ép azon csípett meg, hogy ami a «Követel» rovatba tartozott volna, azokat a tétele­

ket hűségesen bevezettem a «Tartozik» rovatba. Iszo­

nyún rámtámadt, szitkozódott s majdnem kidoba­

tott a tengerbe. Én főfájással, szédüléssel, zavartsá- gommal mentegetőztem, de mind e szédelgésem nem szelídítette volna meg a bőszült kapitányt, hogyha egy jólelkü missionárius, Livius páter, a missió fő­

nöke, nem fogja pártomat. Erősen kapacitálta a dü­

hös tengeri medvét, míg végre engedett s beérte né­

hány olvasatlan ökölcsapással — amelyekkel fájdalom, még most is tartozom neki. Megbocsátott, a javulás reményében.

A javulás tényleg be is állt. Páter Livius perfekt könyvvezető volt; ettől kezdve csaknem szünetlen a könyvelői kajüttben volt mellettem s folyton oktatott.

Mire leértünk, három heti nyomorúságos vergődés után a déli tengerre, oly pompás könyvvezetővé let­

tem, hogy akármelyik havrei bankház vagy nagyke­

reskedői cégnek is becsületére váltam volna.

A tenger eközben folyton zajlott. Ön sir, mint ten­

gerész-ember, bizonyára még emlékezni fog az 1872-ki őszre s télre. Az összes tengerek szomorú krónikáját hozta ez az év! Tiszta, csöndes napunk sohse volt.

Az ég mindig borús; mindig villámmal terhes s a szél minduntalan orkánná kavarodott s bőszült düh­

hel hegymagasságnyira korbácsolta fel a tenger habzó áradatát.

S ez igy volt hétről-hétre ! A tenger örökös moraja,

a hullámok örökös csapkodása már siketitett. A kö­

télzet közt pedig süvöltött az orkán, hol erősb, hol vékonyabb akkordokban, mint valami pokolbéli Eol- hárfa. A szegényke vészmadaraknak heteken át nem volt pihenőjük az örökké kavargó-dühöngő hullámo­

kon ; utóbb is leküzdötték ösztönös félelmüket s ezer meg ezernyi tömegekben lepték el hajónkat s pana­

szos vijjongással esdettek könyörületért. Hanem a szakácsunk nem értett a nyelvükön. Amúgy kézzel szedte le őket a hajóoldalakról naponta, hogy húsok­

ból izes leveseket s vagdalék-pástétomókát kotyvasz- szon. A számukon ez a rémséges pusztítás meg se látszott. Mint valami széttépett pihe-vánkos, úgy né­

zett ki tőlük a hajó s alig lehete miattuk dolgozni.

Ha olykor egy-egy vitorlát a szélnek kellett fordítani, a felső árbocok forgó tengelyein egymás hátán pihegő fáradt madarakat százszámra morzsolta össze a for­

duló vitorlatengely.

Sokszor történt, hogy a csaknem egész napokon át tartó ködben elvesztek a hajók egymás látköréből.

Ilyenkor a mi hajónk, a «Gastor», úgy jáit-kelt, fü­

tyülve örökké a gőzsipból a ködös tengeren, mint a birkapásztor, mikor estenden összetereli a szétkergült nyájat. A téveteg járó többi halászhajó pedig ezalatt a ködtülkökön trombitált, egymásnak jelt adandó.

Borzasztó volt ez a tengeri koncert. Wagnernek leg- fülhasogatóbb kompozíciója semmi az ilyen zenei él­

vezethez képest!

Ilyenkor pedig mindig az összeütközés, a hajótörés veszélyének voltunk kitéve. S meg is történt két ha­

jóval, hogy keresztező mozdulataik közben egymás­

nak mentek. Szerencsére élben találták egymást s nem esett nagy kár bennük. A halászhajók roppant erős szerkezetűek mind.

A ma már általán használatos s apró ágyukkal felszerelt bálnahalászhajókat a la-platai társaság még nem alkalmazta. Előzőleg két évvel, két ily ágyús hajóval kísérletet tett s bár az első stigonylövegek eredményesek voltak — a bálnavadászat mégis meddő maradt. A bálna-mesterek azt mondták, hogy az ágyu- dörej elriasztja a bálna-falkát annyira, hogy 10—15 láthatárig menekülnek, mig csak kopoltyuik bírják s nem kénytelenek ismét levegőért a felszínre emel­

kedni. A viz alatt való menekülésük iránya pedig nem lévén megfigyelhető — sikerrel nem is üldöz- hetők többé. Ezért aztán felhagytak a további kísér­

letekkel s a régi, szigonynyal való sajkatámadás rend­

szerével folytatták ismét üzemüket.

Szeptember 22-dike volt, midőn úgy reggeli 5 óra tájban, piros lobogót tűzött íőárbócára az előőrsön járó hajók egyike; jelezve ezáltal, hogy bálnacsopor­

tot vett észre.

A mi hajónk, a «Castor», azonnal «megállj»-t jel­

zett a háromszor sárgán csíkozott háromszögű kék zászlóval. Valamennyi hajó brasse-ra fordította vitor­

láit s egy helyben maradtak vesztegen.

Most négyszögű zöld lobogót tűzött a «Castor», közepén fehér ponttal s erre a jelre minden bálna­

hajó egy-egy hártyadeszkából készült fürge, könnyű ladikot dobott a vízbe, négy-négy szigonyozó ember­

rel s egy-egy kormányossal; minden sajkában négy kötéltekercscsel, miknek egyik vége a lándzsaalaku

szigonyhoz, másika pedig a ladik elejéhez volt kötve.

Szemeim a déli láthatár végén kalandoztak. A reg­

geli szürkület még alig engedett látnom, de a jó páter Livius segélyemre volt s egy jókora távcsővel segített kíváncsiságomon.

A nagyító üvegen át nemsokára két, majd három, majd nyolc-tiz vizsugarat láttam kiemelkedni a viz fölé s ezek száma percről-percre szaporodott. Utóbb 40—50 vizsugár tarkázta a vizet, fel- s letűnő két és fél, három méternyi magas szökőkutak gyanánt.

Valóban érdekes látvány! A távcső nagyítója tisz­

tán engedé kivennem a bálnák óriási hátait, amint az állatok a vízből kiemelkedtek, a viz kilövellésére.

Egy-egv óriás szivarhoz hasonlítottak a távolból. Itt- ott a nagy testek mellett és mögött apróbb testek, olyan 3—5 méter hosszúságúak hömpölyögtek az árban, alacsonyabb vizsugarakat 1 övelve a magasba.

Egy-egy bálnacsalád volt; az anya, köíykeitől kö­

vetve.

Épen azon voltam, hogy lerajzolom ezt a fölséges látványt, mikor egy erős kéznyomást éreztem válla­

mon. A kapitány volt.

— Leon, szálljon a sajkába! — Mondá komoran.

Valóban nem tudtam, mit tévő legyek. Pillanat alatt átláttam, hogy ellenkeznem lehetetlen. Pedig a bálna­

halászat rendkívüli ügyességet, hidegvért és vakmerő­

séget feltételez. A bátorság megvolt, bárha nem is csigavérmártásban, de az ahhoz való ügyesség még theoriában is hiányzott. Hát mit kezdjek én azzal az óriás tengeri szörnynyel, ha melléje kerülök? ! A szi-

2

gon у-dárdáról s annak használatáról soha fogalmam sem volt s a halászat e módját csak könyvek és út­

leírásokból ismertem.

Nem lehetett soká tétováznom. A kapitány rámuta­

tott a sajkára s én szó tálán belészálltam. Közvetlen utánam lépett a csolnakba páter Livius is. A jó ember észrevette roppant zavaromat s elkísért a ve­

szélyes útra. Jelenléte megnyugtatásomra volt. Úgy éreztem, hogy egyszeriben kitűnő bálnahalászszá lettem.

Az oldalvédek vasdaruinak csigázatán leröpült saj­

kánk a tengerre. Három halász, a páter és én ültünk abban. Ebben a ladikban két kötéltekercs volt: egyik végükön a szigony dárdanyele volt megerősítve, má­

sik végét a ladik orrához csomóztuk. Négyen meg­

ragadtuk az evezőket s a viz alatti nesztelen evezés­

sel törtettünk előre, a bálnacsoport irányában.

A tenger, a sok apró sajkától az egész látóhatár­

ban egyszerre megélénkült. Mindmegannyi gyorsan előresikló fekete pont, mozogtak — a viztölcsérek irányában.

A hajnali köd teljesen felszállt s a szürkületet a napkorány bíborának ragyogó rubinfénye váltotta fel.

Páratlanul szép volt ez a látvány. A déli látóha­

tárban majd százat meghaladó viztölcsér emelkedett ki a lágyan ringó habokból, fehér sugárait a kelő napfény miriád színes cseppekben szórva szét.

A támadó sajkák, a «Castor» jelzésére, két részre oszoltak s két erős oszlopban, jobbról-balról kerí­

tették körül a bálnacsoportot. A halóriások vagy észre sem vették az őket fenyegető veszélyt, vagy hogy

nem is tartották érdemesnek arról tudomást venni.

A sajka, melyben ültem, a támadó gyürüzet kö­

zéppontjára látszott jutni s páter Livius biztosított, hogy innen, amily érdekes lesz végignézni a küzdel­

met, épp annyira igénybe is veendi mindnyájunk hidegvérét és bátorságát.

Bár roppant hideg volt, Livius atya levetette papi kámzsáját s engem is felszólított, hogy felső kabá- . tómat s nehéz csizmáimat vessem le. A három ha­

lász öltözete egyébkint sem állott egy nadrágon s egy gyapot matrózingen kívül másból.

Halk füttyentés hallatszott a «Castor»-ról.

E pillanatban minden sajka köröskörül a bálna­

csoport központja felé tartott. Két-két ember evezett, egy kormányzott; kettő pedig a szigonydárdákat fogta s figyelve térdeltek a sajkák orrán.

A vezérhajóról elhangzott a második fütty.

Most kettőzött gyorsasággal rohantak a támadó ladikok... Már alig voltunk 20 sajkahossznyira a bálnafalkától.

E pillanatban a szigonyozók mind 1 elugráltak a sajkák orrán s a szigonydárdákat magasra tárták jobb karukban.

Ismét egy fütty a commandeur-hajóról. A sajkák benn voltak a bálnarajban !.. .

Egy pillanatig láttam, amint a szigonyok tömegei röpültek a levegőben... láttam még, amint a mi saj­

kánk két embere is kidobta szigonyát valami óriási barna tömegre, amelyre ladikunk félig rásiklott...

aztán iszonyatos vizáradat csapott fel körülöttünk minden irányban! A levegőben vizzuhatagok, liabka-

2^*

varogtak; majd úgy tetszett, mintha forgószél ragadt volna fel a levegőbe... elszédültem — s aztán érez­

tem, hogy fuldoklóm. A fájdalom, melyet minden ta­

gom érzett, visszaadta eszméletemet s ösztönszerü- leg kapkodtam magam körül. Végre szilárd tárgy akadt kezeimbe, a mi felforditott sajkánk volt, me­

lyet páter Livius s egy halász visszafordítani igyeke­

zett. A sebzett bálna feldobta volt hajónkat a légbe.

Gyors segélyünkre sietett egy másik sajka s ezek emberei segédkeztek a ladik visszafordításában.

Legfőbb ideje is volt! A páter, az egyik halász s én alighogy felkapaszkodtunk csolnakunkba s mertük ki a vizet abból, midőn ladikunk, melynek a viz fölé kinyúló széles parala-peremei voltak, mintha egyszerre roppant nyomást kapott volna — hirtelen sülyedni kezdett, az oldalperemek már alig tarthatták fönt!

Majd láthatatlan erő kapaszkodott a sajkába, mely őrült gyorsasággal ragadta dél felé. A roppant sebes­

ség, melylyel ladikunk rohant, elvette látóképessége­

met s még a habokat sem különböztethettem' meg, közvetlen közelünkben,

— Hurráh, a bálna visz ! Kiáltott tel páter Livius lelkesülten.

Fránya előfogat biz ez, gondolám magamban s ép azon voltam, hogy tanácsoljam, miszerint a szigony­

köteleket, melyek a bálnához kötöttek — elvágjuk, midőn sajkánk rohama lassult... majd csendesen megállt.

Páter Livius most kezembe adta az ő evezőjét is s ugy ö, mint a másik halász, felragadván a két tarta­

lékszigonyt, melyek eddig a két oldalperemhez voltak

erősítve, a ladik orrán ismét figyelő állást foglal­

tak el.

Előttünk, mintegy 50 méternyi távolra, a bálna óriás teste ismét kiemelkedett a vízből, rózsaszínű véres vizsugárt lövelve kopoltyujából a magasba. Széles, temérdek hátán két szigonyunk úgy állt, mint két boe jelző rudja.

Livius atya intett s én gyors evezéssel a bálnához vittem a sajkát. A páter s a halász ugyané pillanat­

ban ismét beléveték szigonyaikat a szörny testébe.

A halálrasebzett állat teste megrengett s újra alá­

merült. Majd ismét szédítő gyorsasággal ragadta ma­

gával a hajót. Ladikunk most szembe futott a szél és hullámáradattal s a metsző hideg majd szétszak- gatta arcomat.

Mintegy tiz percnyi őrületes roham után, vérvörös sugár jelezte a bálna viz alatti irányát s a sajka futása ismét lassudni kezdett. Nemsokára ismét felszínre jött az állat, de már nem a hátával, hanem zöldes­

fehér hasával fölfelé fordulva. Köröskörül, mintha miniummal festett volna a tenger, piros véráradat ömlött a szétroncsolt sebekből. A bálna még vonag- lott. Óriás farkuszonyát olykor magasra emelve, bbr- zasztón lecsapott a vizszinre oly erővel, hogy az liab- tajtékká szakadva, messze frecscsent széjjel. Ha egy ilyen ütés hajónkat éri, elmondhattuk volna páter Li- viussal: Miserere Domine !

Mikor úgy látszott, hogy a bálna kiszenvedett, a szigonyok köteleit visszacsigáztuk a ladikba; majd evezőre kaptunk s vontattuk a hatalmas állatot a ve­

zérhajó felé.

számtalan apró fekete pont mozgott velünk egy irányban s messziről is jól kivehetőm, hogy azok is egy-egy elejtett bálna cadaverét vontatják maguk után.

ügy látszott, hogy sikerült fogás volt.

A vezérhajón nagy sürgés-forgást lehetett észlelni.

Mikor odaérkeztünk, páter Livius röviden ezt jelen­

tette a «Castor» parancsnokának :

— Egy hal a sleppben! Két emberünk elveszett.

Requiescant...

Csak akkor vettem észre két emberünk hiányát — s megborzadtam. Egy halért két emberélet!

A következő napok azzal teltek el, hogy a hajók oldalaihoz erősített bálnákból a legénység kibányászta a zsiradékot; azt óriási üstökben kiolvasztották s tonnákba gyüjtvén, azzal néhány hajót megter­

heltek.

Az elejtett bálnák száma tizenhét volt. Minden­

esetre jövedelmes fogás.

A kapitány rendkívül örült is neki. Az, hogy a le­

génységből, az attak alatt, tizennégy ember elpusz­

tult: az legkevésbbé sem alterálta. Mindössze azt az utasítást adta nekem, hogy a főkönyv élelmezési ro­

vatában naponkint 14 adagot törüljek.

A halzsirral megrakott hajók visszaindittattak a szárazföldre. Mindent elkövettem, hogy a kapitány engemet is visszaküldjön. Készakarva hanyag, szóra­

kozott, engedetlen voltam. Nem használt — csak ártott.

Ledobatott a hajóaljba s ott tartott fogva étlen- szomjan.

Azt hittem, éhen kell elvesznem.

Végre megjelent páter Livius nemtőmül a hajóalj­

ban. Közölte velem, hogy sikerült irányomban kien­

gesztelnie a kapitányt, ki megbocsátott.

A hajók már ekkor rég elvitorláztak.

Három hétig kalandoztunk aztán még a délibb tengereken.

Itt már sohsem találkoztunk hajókkal.

Sehol egy árboc, egy vitorla a szemhatáron.

A légben néhány fáradt sirály keringett; utóbb azok is eltűntek s a haragos-zöld hullámok s az örökké borús égbolt képezték egyedüli látkörünket.

A bálnáknak hírük sem volt.

A vén bálnahalászok azt mondták, hogy az onnét van, miszerint az előbbi fogásból elmenekült bálnák hirt vittek a katasztófáról a többi bálnarajoknak. És biztosítottak, hogy még ezután 1 —2 hónapig sem fo­

gunk bálnákkal találkozni.

ügy látszott, hogy a vén mestereknek igazuk van.

Egy napon a kapitány kiadta a rendeletet, hogy a commandeur-hajó Patagonia irányában a Tüzföldre irányittassék; míg a többi hajóknak azt az utasítást adta, hogy a mai látóhatárban maradva — várják be a «Castor» visszaérkeztét.

E rendeletnek az volt a célja, hogy a hittérítő pá­

tereket, rendeltetési helyükön, kiszállítsuk a partra.

A «Castor» pár perc múlva nyugati irányban vitor­

lázott tova s mire az est beállt — elvesztők látókö­

rünkből a halászílottát.

III.

Leon Delavigne rendkívül praktikus hit­

térítőnek bizonyul.

«Hat napi gyorsított vitorlázás után, miközben a kedvező szél is segélyünkre volt, elértük a tüzföldi partokat.

Estére hajlott az idő s a szárazföld bensőjéből nagy tüzek fénye világított elénk, az eget vérpirosra festve. Néhány tűzhányó szórja ott még mindig láng­

jait s ha kialszanak, újak gyulnak ki helyettük. Szám­

talan kráter, mind megannyi óriás vakandturások tar­

kítják ezt a távol déli földrészt, melyet ép azért ne­

veztek el a tudósok s illetőleg első felfedezőjük Ma- gaelheus: Tüzföldnek.

Mikor a «Castor» néhány kilométernyi közeire el­

érte a partokat s vitorláit brasse-ra fordította, hogy megálljon, páter Liviust kajüttembe vontam:

Kérdőleg tekintett rám.

— Engedje meg íőtisztelendő ur, hogy őszinte le­

hessek — szóltam jótevőmhez.

— Nos?

— Én azon vagyok, hogy főbelőjjem magam!

— Bah, azt hagyja legutoljára. Ön még az élet elején van.Hanem könnyelmü s türelmetlen.Igazi francia.

— Köszönöm a bókot, atyám, de higyje meg, nincs egyéb választásom. Vagy agyonütnek itt a hajón, mi­

kor ön nem lősz többé segélyemre, vagy pedig ma­

gam előzőm meg a sorsot.

— Vagy úgy? Ön el akarja hagyni a hajót s most hogy partközeiben vagyunk...

— Ugy van! Vagy kiszállok én is itt, vagy egy óra múlva az én üdvömért is elénekelhetik a De pro- fundis-t.

— Őszintén sajnálom s értem is a kétségbeesését.

De lássa, aligha tudok rajta segíteni. Bizonyos, hogy a kapitány annyi. veszteség után, egyetlen embert sem nélkülözhet további útjaiban s önt semmiesetre sem engedi kiszállani. Volna ugyan mód... de hát életét kockáztatná. Én nem ajánlom — bár a helyé­

ben megtenném. Sajnálom egész lelkemből.

— S e mód ?

— Ne kísértse meg!

— Megkísértem.

— Kettős veszélylyel jár. Vagy a tengerbe fül, vagy agyonlövik.

— Értem. Megteszem.

Livius atya komoran nézett rám. Kezeit atyailag tette fejemre s ugy tetszett, hogy egy köny csillant meg szemeiben.

E percben különös érzés fogott el. Minőt a gyer­

mek érezhet, amikor a szülőitől búcsút vesz örökre.

Módnélküli fájdalom szállt a lelkembe s szivemet kí­

nos szorongás fogta el.

A páter homlokon csókolt.

A sajka, mely a hittérítőket kitette a partra, vissza­

tért s aztán még kétszer-háromszor tette meg az utat a hittérítők málháival a hajó és a part között. Mint­

egy két angol mértföldnyire. lehettünk a parti szikla- riffek s zátonyoktól.

Eközben egészen sötét lett.

A tenger erősen zajlott s a habok villós fényben égtek; olyan borzalmas látvány volt ez. Majd lecsön­

desült a zajlás s a partról végleg visszatért sajkát a matrózok felcsigázták a fedélzetre.

A vitorlákat ismét szélnek feszítették, a kapitány lassú gőzt jelzett s a horgony kiemelkedett a vízből.

A válságos perc elérkezett. A kormányház mögött hirtelen levetém felső ruháimat s vártam az első kor­

mányfordulásra. Ilyenkor a csavar szárnyai óriás zajt csapnak s nem tarthattam attól, hogy ugrásom zaját a kormányos észreveszi.

— Kormány balra ! — hangzott a commandeur- hidról.

Keresztet vetettem magamra s leugrottam a tengerbe.

... Egy pillanatra elvesztettem eszméletemet. A rop­

pant magasból kelle leugranom, ellentétes irányban a hajó futásával, a csavar által felkavart örvénylő hab-barázdába. Éreztem, hogy a hajócsavar által ösz- szevissza forgatott áradat négyszer-ötször megforgat a vízben; hol feldobott, hol lecsapott a mélybe, azt hittem, veszve vagyok. Majd a íölszinre kerültem.

Kétségbeesetten feszítettem ki karjaimat az ár ellené­

ben s többé nem merültem el. Kikerültem az örvény- forgatagból. Úsztam.

A «Castor» jelzőlámpáit csakhamar megkülönböz­

tethettem. Három fehér lámpa a fock-árbocón. Esze­

rint ép az ellenkező irányba kellett úsznom.

E pillanatban úgy tetszett, hogy előttem, abban az irányban, amerre úsztam, szintén egy jeltüz gyulladt ki. A fény erősbül... nő... majd ölnyi magasra csap a láng.

A jeltüz, gondolám. A jó páterek vezértüze ! E gon­

dolat uj erőre acélozta fáradt izmaimat.

Negyedóra múlva már egészen közeinek tetszett a tűz.

S mintha hangokat is hallanék:

— Leon ! Leon ! Ide ! Itt a mi sajkánk ! Páter Livius hangja volt.

Megkisérlettem leállani. Nem lehetett. Még nagyon mély volt a viz.

Ereztem, hogy karjaimban zsibbad a vér. Már nagyon elfáradtam. Kétségbeesetten csapkodtam ma­

gam körül s igy úsztam még néhány percig.

E pillanatban valami sötét tömeg közeledett felém.

A rémület elvette utolsó csepp erőmet; karjaim alá- sülyedtek s én is... Lábaim a fenéket érték.

Amitől megijedtem — Páter Livius sajkája volt.

A jó ember elém sietett csolnakjával, de nehogy a

«Gastor» figyelmét magára vonja, nem gyújtott lám­

pát a ladikon.

Néhány perc múlva künn voltam a parton.

Mily jelenet volt az, én Istenem! Sohasem fogom elfeledni!

A szelidarcu, jóságos páterek elém siettek; ölel­

tek, csókoltak — mintha csak fiuk lettem volna.

Majd odavontak a parti tűzhöz. A jótékony meleg visszaadta erőmet s forró szavakkal köszöntem meg megmentésemet.

Ruhám nem volt s most azon töprengtek a jó emberek, hogyan segítsenek rajtam ?

— Adjanak uraim, papi ruhát rám s fogadjanak be növendékökül!

A missió főnökét, Livius atyát e kérelmem — úgy látszott — nem lepte meg. Mintha tán számított is volna arra.

Néhány pillanatig halkan tanácskozott a társaival;

majd hozzám jött, hozott egy papi öltönyt s meg­

csókolt.

— Vedd fel Leon — szólt. Bízzál az Urban s járj az ő utain! Légy velünk s ha majd később is az lesz szándokod, ami ma, úgy együtt maradunk — örökre!

Idáig ért elbeszélésében Delavigne Leon, midőn a kedves Oceania felébredt. Körültekintett s aztán le­

szállt a hintaágyról.

Leon Delavigne gyöngéd figyelemmel sietett hozzá.

Oceania főfájásról panaszkodott s kajüttjébe kí­

vánta magát vezettetni. Vőlegénye elkalauzolta oda.

Kevés vártáivá visszatért.

— Nemde untattam, Sir? — kérdé nevetve.

— Ellenkezőleg. Igen érdekel ez a kalandos törté­

net. Egészen meseszerünek hangzik.

— Ah uram, igaza van. Sokszor én is azt képzelem.

Három hónap óta, amióta távol vagyok ez esemé­

nyek színhelyétől, gyakorta gondolok azokra vissza s az egészet álomnak hiszem.

Elhallgatott. Félre tolta a theaservicet s portért töltött.

— Igyék uram!

— Egészségére!

— Köszönöm !

Aztán kedves bőbeszédűséggel, ismét elringatta képzelmemet.

— Két hete voltam már a páterek társaságában s

egészben úgy éreztem magam, mintha mindig velük lettem volna. Már nem is gondoltam arra, hogy ez a sajátos együttlétünk valaha megváltozzék. Teljesen megelégedett és boldog voltam.

Úgy éltünk, mint a sivatagban eltévedt s folyton veszélytől tartó utasok.

A kérdés az volt, hogy mint kelljen e távoli föld­

rész vad lakóit szépszerével megközelíteni; hogy bizalmatlan, gyanakvó s ellenséges indulatukat féken tartsuk — legalább az első pillanatokban.

Vad maori-törzsek lakják a Tüzföld bizarr szige­

teit s mint valamennyi déltengeri szigetlakó pápua­

népnek — az ő erényük is az, hogy megölt ellen­

ségeiket megeszik. Kannibálok valamennyien. Hogy lesznek ezekből felebarátszerető keresztények, én jóságos Istenem ?!

Livius atya mindig készenlétben tartotta csapatát.

Fegyverünk bőven volt. Kitűnő Andersson-féle, tizen­

kétszer ismétlő rövid karabélyok s Fruhwirth-féle, ezer lépésre hordó, pompás revolverek állottak ren­

delkezésünkre. Több mint százezer töltés volt a lőszerládákban elcsomagolva.

A missiónak valamennyi tagja kitűnő lövő volt.

Én, ki száz lépésről mindig biztos centrumot lőttem rövid tercerolokból, nem versenyezhettem egyik tár­

sammal sem. Egy-egy mülövő volt valamennyi. Fek- tükből is, félkézzel lődözték le a gyorsan tovaröpülő pit-cairn madarakat oly magasságból, hogy sikitó éne­

küket alig hallhatók. Beláttam, hogy még nagyon soká kell gyakorolnom magamat ebben a mesterségben, mig nyomukba léphetek.

E kitűnő lövők társaságában s bőven felszerelve lőanyaggal, teljes biztosságban éreztem magamat.

Úgy gondoltam, hogy kilencen bátran szembeszáll­

hatunk több száz főnyi ellenséggel. Páter Livius biz­

tosított, hogy egyáltalán nem tart a vadak oktalan támadásától; viszont ő is csak végső önvédelemben fogja a fegyvert használni. De ha mégis rá kerülne a sor, a csapatával több száz maoritól sem ijed meg, mert a gyors sortüzelést egyetlen percig sem állhat­

nák ki s a csapatot ötven lépésre semmiesetre sem közelíthetnék meg.

A tengerparttól mintegy másfél kilométernyire, a szárazföld bensejében ütöttük föl tanyánkat.

Egy tisztás közepén erős földsáncot vontunk, me­

lyet bástyaként erősítettünk meg. Néhány dynamit-töl- téssel leteritettünk több százados finus-cembra fenyőt s aztán kerékhajtásu Bessemer-fürészeinkkel pompás gerendákat, deszkákat s léceket fűrészeltünk. E ki­

tűnő faanyagból építők aztán fel a misszió-házat, a belső árkon túl úgy, hogy olyanformán nézett ki, mint valami kínai pagoda.

Óriás sarkoszlopokon állt az a sajátszerü alkot­

mány, melynek alapzata négy méternyire magasan volt a föld felett. Egyetlen deszkalépcsőzet vezetett föl alulról a Han korridor-verendájára s e lépcső is vassarkokon függött úgy, hogy éjnek idejére, minta felvonó hidat, a magasba lehetett felcsigázni.

ügy éjjelenkint, mint nappal, rendes őrséget tar­

tottunk. Egyikünk töltött fegyverrel őrt állott mindig, mig kétóránkint felváltatott.

Livius atya a véletlenre bízta a maorikkal való első

találkozást. A déli szigetcsoportokon szerzett tapasz­

talások folytán, igy tartotta jónak. Tudta, hog^r egy fokkal észak felé, mintegy öt látóhatárnyira erős nép­

törzs lakik és nem akarta a vállalatot kockára tenni azzal, hogy felkeresvén őket, esetleg mindjárt az első találkozás véres összeütközéssé váljon. Az embersé­

ges vállalat balsorsa igy el lett volna döntve.

Régi hittérítő volt. Éveket töltött a déltengeri szi­

getvilág vad pápuái s az emberevő maori-törzsek kö­

zött s élénk emlékezetében van mindig, hogy a Tonga- szigeteken az ő élete is hajszálon függött egykor.

Már megrakták volt a vadak a tüzet; a nagy kőto- bolyban — melyben őt megakarták főzni — már forrt, zuhogott a viz, midőn egy szerencsés véletlen megmentette.

A maorifőnök lánya, egy a légben röpülő a ifi-ma­

darat parittyázott le s a holt madár ép Livius atya lábai elé esett le.

Az esőcsináló maori-jósok ezt jósjelnek magya­

rázták, hogy a fehér embernek a nagy szellem aján­

dékot küld, hogy ő «tabu», azaz szent, akit nem sza­

bad bántani, mert őt a nagy Tanna-isten küldte ő hozzájuk.

így menekült meg páter Livius a Tongákon; pedig ott se vétett a légynek se. Nem bántott senkit, hizel- gett a vadaknak; kiosztotta köztük minden gyöngyét, tükrét, sárgarézkarikáit s kalárisait s amikor már mindenéből kifogyott — megcsípték és meg akarták enni.

_ Tudatnom kell önnel Sir, veté közbe Delavigne, hogy a maorik módfelett kedvelik a fehér ember hu-

sát. Csak ha dohányos volt az illető, amit pompás szimattal nyomban konstatálnak, tesznek kivételt.

Annak csak a kezeit meg a lábait eszik meg.

Páter Livius terve az volt, hogy az esetleg ideve­

tődő vadakkal előbb külön-külön barátságot köt, hiúságukat kielégíti csillogó csecsebecsékkel, ma­

gához édesgeti őket s csak ha már a törzsfőnököket is lekenyerezte — akkor megyünk beljebb a száraz­

földre.

— Már egy hava múlt— folytatá Delavigne Leon — hogy a Tüzföld lakója voltam.

Életem nem volt egyhangú s unalomról egyáltalán nem panaszkodhattam. Csak az bántott, hogy Livius atya még most sem engedte meg a terület bekalan- dozását. Pedig immár láthatta, hogy maorik egyálta­

lán nem akarnak tudomást venni rólunk. Bízvást még igen messze laknak tőlünk.

Utóbb a társai is ostromolták már s arra kérték, járnák be az ismeretlen földterületet.

A térítő-kolónia főnöke még nyolc napi várakozást rendelt. Ez a nyolc nap is eredménytelenül folyt le.

Ekkor elhatározta magát a szemleutra. Minden irányban öt-öt kilométernyi távolságra rendelte el a territórium átkutatását úgy, hogy a szemleutban hatan vesznek részt; hárman pedig a Han őrizetére visszamaradnak. Hogy kik vesznek részt a szemle­

utban, azt a sors dönti el.

A sors ellenem volt. A telepen való maradásra húztam számot.

Szomorúan akasztottam vissza a fogasra a fegy­

vert s busán néztem társaim készülődését.

Felkészültek. Mindenik kellőleg felfegyverezte ma­

gát s elegendő töltényről gondoskodott. Némi szárí­

tott hús s egy pléhtartályban rum volt utravaló készletük.

Páter Livius is velük indul. A Han korridoján imát mond; amelyet midnyájan utánna ismétlünk.

... Et libera nos a malo ! ... Amen !

Megcsókoltuk egymást s a kis karaván a renge­

tegbe indult, északi irányban.

IV.

A Raonha-tó titka.

Mikor társaim, Livius atyával élükön, utjokra in­

dultak — folytatá Delavigne — mi hárman, kik a Hanban visszamaradtunk, ismét sorsot vetettünk, a teendőinket s az őrség-időt illetőleg, melyet 4—4 órában állapítottunk meg.

Az első őrség reám esett. Déli 12 órától délutáni 4 óráig; éjféli 12 órakor ismét rám kerül az őrség.

Mig én őrben álltam, egyik társam elkészítette az uzsonnát, harmadik társunk pedig vadászni ment a tengerpart irányában. Nemsokára visszatért, hátán cipelve egy rózsaszinszárnyu pompás acélszürke fla­

mingót. Négy órakor ízletes cacaot serviroztunk s aztán másik állt ki őrben.

Este én is künn ültem a nyolc órai őrrel a Han terraszán. Ez a társam is fiatal ember volt, mint én.

Alig 30 éves. Német ember volt; Drezdából való.

Fiatalon vetődött ki Angolországba, majd az Egye­

sült-Államokba s itt (nagy nyelvismereteinél fogva) mr. Mac Brien érsek titkárává lelt. így támadt kedve az egyházi pályára. Az érsek igen megszerette a rend­

kívül kedves, szeretetreméltó ifjút. Neveltette s nem­

sokára kitűnő képesítést nyert a theologiai fakul­

táson

A hittérítői szakot választotta pályául s az agg ér­

sek meleg ajánlatával csakhamar kiküldetést nyert, így jutott páter Livius csapatához ... Ehren thalnak hívták. Szerzetesi neve Nikodem.

Ehrenthal sajátságos természetű fiú volt. Kevés beszédű, sőt zárkózottnak volt mondható.

Hanem nagy és gyors elmével, akaraterő és elha­

tározottság jellemezte.

A mellett rajongó volt minden izében. Rendkívüli eszmék és vágyak uralták lelkét. Ami vakmerő, vagy képtelennek látszó dolog volt, arról ő igen komolyan tudott tárgyalni s nem lehetett olyan kockázott vál­

lalatról beszélni előtte, amire ha kell, nyomban nem vállalkozott volna.

Valami megmagyarázhatlan gyűlölettel viseltetett a nők iránt. Úgy beszélte, hogy nem is szeretett még leányt soha. Mindig azon évődött, hogy úgy a világ- történelem, mint az objectiv élettapasztalás arra ta­

nít, miszerint minden földi rossznak az asszony az oka. «Ha asszony nem volna — mondta egyszer — nem volna bűn a földön.» «De volna-e akkor embe­

riség?» — vetém nevetve közbe. «A mindenség nem érezné hiányát!» felelte komoran.

Mikor harmadik társunk esti 8 órakor feltálalta a vacsorát s közösen megittuk a the át is: felváltotta Ehrenthalt s ő állt ki őrségre.

Akkor azt ajánltam Ehrenthalnak, hogy ezúttal mi ketten menjünk ki a tengerpart irányában vadászni.

Az éji les tán még jövedelmesebb lesz. Ehrenthal örömmel fogadta a tervet s igy harmadik társunk­

nak — bár szabódott — bele kellett nyugodni.

övünkbe revolvert téve, fegyvereinket vállunkra csaptuk s északkeleti irányban haladtunk a tenger­

part félé.

Csendes volt az est. Levél se zörrent; fü sem zize­

gett. Az esti szél is alighogy libbent. Nyugvóra vállt a természet; pihenőre tért.

Nemsokára lassú morajt hallottunk.

A közeli tenger dagályáradata volt ez. Negyedóra múlva ott álltunk a tengerparton, égignyuló cembra- fák csoportozatai közt.

Ehrenthalt meglepte a íönséges látvány. Puskájára támasztva könyökét, tenyerébe hajtotta fejét s mé­

lázva bámult a holdsugáros, villogó játszi tengerárra, amelyen milliónyi apró fodros habocska táncolta paj­

zán csipegő táncát.

Majd tovább folytattuk utunkat. Levél se zörrent;

fü sem zizegett. Máskor a vészmadarak, pinguin és flammingók, a hojszák, a pit-cairn és appi-madarak ezrei szokták itt elsírni panaszos éji dalukat a parti pagonyokban... ma egyetlen hang se zavarta az áhi- tatteljes, fenséges éji csendet.

A kékbóbitás, sárgaszemgyürüs kis Imeri-majmok is, melyek máskor egész hosszú éjen át hallatják

3*

kaffogó-sikitó kiáltásaikat, ma csendesen ültek meg a parti lián-bozótokban. Úgy látszik, céltalan, meddő lesz az éjjeli kalandozásunk.

A part egyszerre sziklás talajú lett s előttünk egy kúpalaku kopasz csúcs meredt ég felé.

— Egy kiégett vulkán, jegyzé meg Ehrenthal. Meg­

kerüljük ?

— Kedvem volna megmászni s onnan átnézni a tájt!

— Menjünk föl! — szólt utitársam s a vulkán felé irányoztuk lépteinket.

A vulkánnak ez az oldala rendkívül meredek volt.

Igen régi lávatörmelék borította, melyen itt-ott már humussá korhadt a felület s egy-két silány gyalog­

fenyőt próbált felnevelni.

Sok helyütt alig bírtunk föllebb kapaszkodni s az itt-ott tátongó kráterhasadékokat csak messze kerü­

lőkkel hághattuk át.

Jó egy óra múlva, kifáradva erősen, fenn voltunk a csúcson — a kráter szélén.

— Ah, mi ez ?! — kiáltott fel Ehrenthal, karjá­

val a kráter aljára mutatva.

Egy gyönyörű, átlátszó vizű tó, mint valami kris­

tályos vizű tengerszem, csillogott abban. A hold függő­

legesen bocsátotta le a mozdulatlan vizlapra sugárait s a viz oly átlátszó volt, mint az olvadó üveg.

A tengerszem partjait s oldalait a kráter tölcsére képezte. Láva és gránitfalak, óriási kőtömbök körös­

körül. Néhol menetelesen ereszkedtek azok a viz alá, mint valami óriási katlanba; másutt egészen függő­

legesen estek le a tóba.

Az északi lejtő csaknem teljesen kopár volt. Alig egy-két cserje, csenevész moha s kőrózsa-puszpáng tengett rajta. De a déli oldal már dús tenyészetet hordott. Sudaras pálmák, itt-ott terebélyes banán és kenyérfák közt a liánok minden válfaja csaknem át- törhetlen sűrűséget képezett. Valóban, innen a kráter- csúcsról nézve, olyanforma volt ez a csodás vulkán- száda, mint egy festői részlet, valamely indiai angol parkból.

Ehrenthal mozdulatlanul nézte az alatta elterülő csodás panorámát.

Majd előbbre hajolt s jobb kezét szemei fölé tartva, a déli lejtő aljának egy pontjára figyelt.

Önkéntelen követtem szemeimmel megfigyelése irányát.

Odalenn, azon a ponton e pillanatban egy emberi alak jelent meg. Rálépett egy nagy, a tó színe fölött méternyi magason függő sziklalapra — néhányszor körültekintett, aztán fejével a viz fölé hajolva, belé- vetette magát a tóba. Mintha pengő érclapot ütött volna meg a test, olyan sajátságos csengőzengésü hullámverés hangzott utána.

Keskeny, alig 4—5 méteres kis öblöt képezett azon a helyen a tengerszem, úgy, hogy azt hittük, hogy az az ember átakarja úszni.

Vártuk, hol merül föl a vízből?

Perc perc után mullott s az ember nem tűnt föl többé a habokból.

Ehrenthal ép azon volt, hogy a tó partjára, a sze­

rencsétlenség színhelyére lesiessen, midőn odalenn a sűrűségből ismét egy másik alak sietett elő; felsza-

ladt ugyanarra a kőlapra, körültekintett s amint ben­

nünket ott fenn a krátertetőn megpillantott, villám­

gyorsan vetette be magát áz is a vízbe.

Visszafojtott lélekzettel néztük, lestük, hol bukkan föl ismét a tóból... hasztalan, Ez is elmerült végkép.

— Megfoghatatlan! — kiáltá Ehrenthal. Siessünk!

A lejtő oldalán lefelé vezető lián-rengetegben csak lassan törtethettünk előre. Néhol oly sürü volt a bo­

zót és iszalag, hogy késeinkkel kellett azon át utat vágnunk. A Iák sudárai, mint valami eleven hálóval, úgy voltak összevissza fonva-fűzve a repkény s vad folyondárok, az Aristolochia Sipho szalagvirágaival.

Zajunkra az éji álomra hunyó madarak ijedve reb­

bentek föl fészkükből s éles kiáltással röpültek át százával a hangtalan tengerszem fölött.

Kimerülve értünk le a tó partjára. Ehrenthal ma­

gával hozta vászonkorsóját, melyben még némi rum volt s ezzel uj erőre élesztettük izgatott idegeinket.

Majd azt a kis öblöt kerestük fel, ahol az a két ismeretlen alak a vízben eltűnt.

Nemsokára ott álltunk mi is azon a kőlapon.

Mintegy három négyszögméternyi nagy volt az, sima felületű granittömb, mely úgy függött ott a viz fö­

lött, hogy minden percben attól lehetett tartani, mi­

szerint egyensúlyt veszt s a vízbe zuhan.

Az alatta nyugvó viz átlátszósága minden képzel- met felülmúlt. Az a két ölnyi széles öböl, amelybe a két maori ugrott, sötét volt ugyan, mert a parti sziklafalak minden oldalról árnyba borították; de a kőlap északi nyílt feléről a tiszta holdfényben tündö­

költ s a viz átlátszóságát csak növelte, ügy tetszett,

hogy sok száz méternyi mélységbe is láthatunk anélkül, hogy a tengerszem alját szemünk elérte volna.

Ehrenthal egy acélszürke lávakövet vett fel s le­

eresztette a vízbe. Gyorsan szállt ez alá s még tiz perc múlva is láttuk, amint rézsútos irányban száll mindalább ... hová, hová ?...

Mi lett a két maoriból ?

Ez a kérdés foglalkoztatta agyunkat.

Semmiesetre sem volt feltehető, hogy öngyilko­

sokká lettek. A vadak nem ismerik az öngyilkosság diabolikus gondolatát.

Az csak a müveit agyak deliriumának a kiváltsága.

Hát hová lettek ? !

Az volt a nézetem, hogy a viz alatt valamely irány­

ban tovausztak s a kráter valamely más pontján jöt­

tek ismét felszínre.

Ez a feltevés sem volt valószínű.

A viz rendkívüli átlátszósága elárulta volna őket.

Hát hová leitek ?

Ehrenthal kétszer is megkerülte a szűk öblöt. Se­

hol semmi nyom, hogy itt újra felszínre jöttek volna.

De ez nem is volt valószínű, sőt lehetetlen.

A víztükör felett a legalacsonyabb pont ama kőlap volt, amelyen állottunk s amelyről a két maori a vízbe ugrott. Az öböl többi partjai mind több méternyi magas, függőleges sziklafalakkal voltak körülvéve.

Úszó ember ott semmi körülmények közt nem kapasz­

kodhatott a partra.

Hát hová lettek ?

Ehrenthal boszusan ült le a kőlapra, puskáját

maga mellé tette s izgatottan sodrott össze egy ciga- rettet. Rágyújtott. Én se tehettem jobbat.

— Quid nunc, fratre ? Dünnyögte töprengve. Annyi bizonyos, hogy azt a két maorit fel kell keresnünk, ha a pokol fenekére szálltak is.

— Élve vagy halva!

— Úgy van. Élve vagy halva! Az első vadakat ne­

künk kell megcsípnünk. Legyen miénk a dicsőség.

— Meglepjük páter Liviust!

— Helyes. Meglepjük!

Önelégülten dörzsöltük kezeinket.

— Leon ur — szólt Ehrenthal később — figyel­

jen ide. Én tisztába jöttem a helyzettel.

— Nos?

— Tény, hogy a két maori nem halt meg. Vad ember sohasem lesz öngyilkossá. Ha észre is vettek minket s esetleg megrémültek látásunkra, az öngyil­

kosság gondolata helyett inkább szembeszálltak volna velünk. Nem tették. Áll tehát csak egy feltevés s ez az, hogy elmenekültek valami biztos helyre.

— Úgy lehet.

— Azaz, hogy csakis úgy van. A nyílt vízbe nem úsztak ki, ez tény. Látnunk kellett volna őket, bár­

mily mélyen úsztak legyen is. De nem láttuk. Áll tehát ismét csak egy föltevés s ez az, hogy elsülyesz- tették magukat ebben a kis öbölben s oda lenn kell lenniük.

— Nos, és?...

— Én felkutatom őket a viz alatt. Ón itt marad s ha nagy sokára sem jövök elő, vigye vissza a Hanba fegyveremet s a talárt... és imádkozzanak értem!

Mielőtt válaszolhattam volna, Ehrenthal megcsókolt;

ledobta kámzsáját s keresztet vetve magára, bele­

vetette magát a rejtélyes mélybe ...

Néhány pillanatig ismét zengett a tengerszem tükre, azon a rejtélyes, bűvös Eeolhangon... aztán csendes volt újra minden.

Ehrenthal eltűnt a mélyben.

Bánatos, fájó érzés rohanta meg szivemet. Mint mikor egy haldokló ember ágya mellett ül az ember, ügy remegett a lelkem.

Az a sötét, hangtalan vizöböl, melybe társam ugrott, mint valami rémes sírbolt tátongott elém. Mintha valami huzott-vonzott volna, hogy én is szálljak annak mélyeibe le...

Halálos veríték hidegülését éreztem arcomon. A vér szivembe tódult, ez lázasan dobogott — s aztán min­

den tagom fázott, remegett.

A percek óra-lassusággal fogytak. Egy örökkévaló­

ság volt az a sejtelmes, aggályos lelki vívódás.

Negyedóra múlva a hold az ég középpontjára há­

gott. Méla sugárai függélyesen estek a tengerszem ragyogó tükörére, megvilágítva az alattam tátongó öböl sötét áradatát is.

E pillanatban meglepetve vettem észre, hogy az öböl túlsó oldalán, a viz alatt mintegy másfél méter­

nyire, a sziklafalban nagy üredék setétlik; mint va­

lami viz alatti barlang szádája.

Közvetlen a kőlap szélére léptem s lehajolva a viz fölé, vizsgálgattam a rejtélyes üreget midőn egyszerre fönt a magasból hangos kiáltás csendült az éjben.

— Ide Leon! Delavigne ur! Gyorsan!

Döbbenve tekintettem fel. Ehrenthal hangja volt.

Láttam, amint a kráterkup csúcsán, gyors szökés­

sel rohan le a kopár lejtőn. Előtte két emberi alak iramlott... mint az üldözött zergék.

Pillanat alatt otthagytam a kőlapot s a lejtő olda­

lába kerültem. Abban az irányban futott a két alak.

Eléjük kerültem. Egy sziklatömb mögül e pillanatban elém rohant az egyik. Megragadtam. Hangos sikoltás reszkettette meg a léget. Ugyanekkor Ehrenthal dobo­

gását haliám a közelben.

— Egy maori lány! — kiáltám.

— Egy fehér leány ! — hangzott Ehrenthal válasza.

Fehér leány a Tüzföldön! Európai lány a vad maorik földén!

Hangtalan ámulattal néztük foglyainkat.

A maori-lány teste, mint sebzett kígyóé, hajlott karjaim között. Óriási erőt fejtett ki, amint kemény acélizmaival feszitette mellemet, hogy kiszabadítsa magát. Fekete ébenfürtei kuszáivá borították vállaim s csillogó nagy szemei, vad tűzben csillogva mered­

tek rám. A küzdelem néma volt. A vad lány szi- szenve vívódott velem s csak akkor kiáltott fel a düh fájdalom-hangján, mikor Ehren thalt pillantotta meg, karjaiban az elalélt fehér leánynyal.

Ehrenthal gyöngéden tette le a földre az ájult lányt s aztán kámzsám övkötelével összekötötte a maori­

lány karjait.

— Leon ur! — szólt. — S most vezesse a foglyot a Hanba.

Az öbölparton magunkhoz vettük fegyvereinket;

Ehrenthal felvette kámzsáját s az áléit lányt karjaira véve, visszatértünk a Hanba.

V.

Páter Livius fölfedezései.

Leon Delavigne némi szünetet tartott most érdekes élményei elbeszélésében.

Majd bement cajütte-jébe s onnan néhány jegyző­

könyvet s egy uj felmérésü térkép-vázlatot hozott, miket elébem terített.

A misszió további történetét e fontos feljegyzések, dátumok és geográfiái adatok alapján vázolom.

Három napig járt fölfedező utján a páter Livius vezetése alatt elindult csapat.

Igen óvatosan haladtak előre. Elől egy ember ; majd kettő utánna járt előőrsökül. Ezeket követték a többiek.

Amint beljebb-beljebb haladtak a szárazföld ben­

sőjébe, mind erősb vegetációju virányokra akadtak.

A kenyérfa, tarro és banán óriás kiterjedésű erdei­

ben mindenféle vad bőven tenyészett s a majmok és színes madarak ezernyi válfaja mutatkozott.

A többnyire borús egü, de mindig elátkozott hírű Tüzföldön, ily vegetációt egyáltalán nem reméltek találni a misszió emberei.

E legdélibb földrészről szóló tudósítások tévesek­

nek bizonyultak. Épen az ellenkezőt állították. Hogy t. i. teljesen kopár, terméketlen pusztaság ez. az egész territórium, minden szigetcsoportozataival együtt.

Magaelheus hajónaplói sem lehettek irányadók;

mert a szárazulat benső faunája s flórájáról csak hiányos és semmikép sem hiteles adatokat tartal­

maztak.

A földrajzi fekvést meghatározzák ugyan szabato­

san s az akkor működésben volt vulkánok számát is jó-hozzávetőleg megállapítják; de ugylátszik, benn a szárazföldön s a szigetek földén maga a nagy fel­

fedező sem járt soha. Mert 6 is azt állítja, hogy a Tüzföld egy tökéletesen hasznavehetetlen földrész, a melyen az őstenyészetnek csak igen csekély nyoma van. Pedig a maori-törzseket már ő is ott találta. Hát akkor azok miből éltek volna meg ?...

Szóval, átkozott rossz hire kelt a Tüzföldnek.

A tengerpartokról ez nagyjában áll is.

A partvidék kizárólag sziklás. Óriási szirtfalak s a kúpok lejtőit borító lávakőzet képezik a puszta, vi­

gasztalan partokat, melyeket örökké viharos tenger­

áradat ostromol s melyeken a lassan képződő humus csak kevés termőerőre ért még meg, az idők hosszú folyamán.

Sok ezer évnek kell megérlelni, az életadó, egész­

séges földtalajt.

Néhány hitvány kőrózsa, gyopár és dudvakaktusz az egyedüli növényzet, mely a tenger felől látható.

Oly tenyészet, mely a mi fali mohánknál több termő erőt nem igényel.

A szárazföld benseje azonban teljesen elütő a part vidékétől. S a hittérítők csapata nem győzött elég földtani s botanikai jegyzést tenni.

Az első nap eredménytelenül folyt le. Nem talál­

koztak egyetlen benszülöttel s olyan nyomra sem, mely közeli lakott vidékre engedne következtetni.

Másnap a misszió-csapat egy sekélyes medrü, de széles folyóhoz ért, mely íenyőerdőségeken vezetett át.

Páter Livius e folyó eredő irányát választotta a további kutatás ut-irányául.

Estenden egy gyönyörű völgy torkolatához értek, hol sajátszerü leletre bukkantak.

A hittérítők egy amphitheatrumszerü épitvény előtt állottak.

Óriási körönd közepén nagy, szépen faragott, kő­

lapokból szabályos négyszög-építmény emelkedett;

amelyen tűz maradványát, hamut és szenet találtak.

A köröndöt egymásután emelkedő nyolc sornyi kőpad vette körül. Livius atya nem győzött csodálkozni, hogy a vad földön ily szép kőfaragó munkát talál...

Az amphitheatrumnak csak egyetlen bejárata volt s csak ezen át lehetett a köröndbe jutni. E bejárattal szemben, a legalsó ülősor közepén kajüttszerü, fedet­

len páholy volt; szabad bejárattal a köröndre, mig a többi ülőhelyeket méternyi magas kőkerítés válasz­

totta el a köröndtől.

— Ez a maorik ünnepélyeinek színhelye és itt bí­

ráskodnak egyszersmind a törzs vénei. — Magyarázta Livius atya társainak.

Megszámlálták a helyeket s úgy találták, hogy ezer ember könnyen elfér itt.

— Maori-telep közelében vagyunk. — Szólt ismét a misszió főnöke. — S jó lesz óvatosaknak lennünk.

Azt hiszem, hogy a íőkraal határában járunk.

A csapat ezután tovább folytatta útját s pedig az

amphitheatrumtól északnak vezető s járt útnak mond­

ható ösvényen.

Az ut, innentől kezdve, több hegyszakadékon s vad víz-ereken vezetett át. ügy a szakadékokon, mint a patakokon át ügyes kézzel vert függő zsombék-hi- dak vezettek s a hittérítők most már biztosra vehetik, hogy a lakott vidékre értek.

Egy erdei fensikról, északra aztán meg is pillantot­

ták a maori-telepet.

Köralakra épült jókora kraal volt az; mely hozzá­

vetőleg 600—700 lakból állott. Közepén — az obii­

gát nomád-épitkezés szabályai szerint — egy ma­

gas kupu, nagy han-épület állott; a törzsfőnök szék­

helye.

A maori-kunyhók mind gömbölyűek. Négy-öt mé­

ter belső térfogatnak s a tetőzet kúpja rendesen négy méter magas. Fatömbökből építik a kunyhót, melyek közeit aztán fakéreggel töltik kis a tetejét földdel beta­

karván, az mind fübenőtt. Mint valami üdezöld kerti halmok, úgy néznek ki ez apró kunyhók a távolból.

A kraalt 4—5 méternyi magas s elég szélesnek látszó fal vette körül, amibül páter Livius azt követ­

keztette — s pedig valószínűleg helyesen — hogy innen nem messzire ellenséges érzelmű vad törzsnek kell laknia, kik ellen szükséges volt a kraalt védő­

fallal körülzáratni.

A hittérítők főnöke, megállapodott elveihez híven, nem találta tanácsosnak közelebb menni s visszain- dulást parancsolt.

Azon tépelődött, mint kelljen a vadakkal érintke­

zésbe lépniük ?