Mikor Leon Delavigne s Ehrenthal, a két fogoly leánynyal a Hauba visszatértek, harmadik társuk, egy jóravaló ir pap, mr. Collins úgy elcsodálkozott az eme
leti őrállásán, hogy fegyvere kiesett kezéből s egyik töltése elsült.
E percben vitte fel terhét Delavigne ur a Hanba s a fegyver dörrenésére a fehér leány magához tért ájulásából. Delavigne ur letette egy fagyapottal födött padra s iparkodott az ijedt zavartsággal körültekintő leányt megnyugtatni.
— Bocsánat kisasszony a vakmerőségemért! Én és társaim nem vagyunk rossz emberek. Itt jó helyen van. Hittérítők vagyunk!
A fehér leány nem felelt. Csak mereven rábámult az előtte álló fiatal papra.
— Ön nem felel, kisasszony? Neheztel. Megbán
tottam. Igaza van.
A fehér leány pedig nem felelt most sem. Csak megsimitotta apró, napégett kezeivel halvány arcát s aztán félve érintette meg a férfi arcát is. Mintha azt
akarta volna tudni, hogy nem fehérre festett-e ez az arc ? ... Nem-e látni ujjal nyomát az arcon ?
Delavigne kezdte rendbeszedni gondolatait. Talán nem is európai ez a lány!
— Kisasszony nem ért ön franciául?... And szőke yon not english ?...
Az a fehér leány pedig most sem felelt. Sem fran
ciául, sem angolul.
Csak annyit mondott: «Oana !»
— Oana ! Hangzott a Han belsejéből egy fájdalmas kiáltás; mire Ehrenthal és mr. Collins is besiettek.
A fehér leány pedig kezeibe rejtette arcát s zo
kogva sirt.
A maori-lány utóbb megcsendesült. Bevitték hozzá a fehér lányt s amint látta, hogy annak sincsen semmi bántódása, örömteli rohant hozzá s ölelte- szorongatta. Aztán megnyugodott ő is.
Csak olykor hangoztatott egyes érthetetlen szava
kat. Ehrenthal s két társa eléggé törekedett, azok értelmét mindenféle kanak-nyelvek szótáraiból kibe- tüzni... mind hasztalan.
Végre is abban állapodtak meg, hogy bevárják páter Liviust.
Az majd talán ért ezen a csodanyelven is.
Két nap múlva megérkezett páter Livius csapata.
Amint Ehrenthal, ki akkor a Han korridorján őr- beú állott, megpillantotta messziről a csapatot, nem tudta mire vélni a dolgot. Úgy néztek ki, mint valami teherhordó karaván.
Kőzeteket, növényeket vitt az egyik kötegszámra;
mindenféle lelettárgyakat a másik; maori bálványo
kat, fétiszeket s mindenféle érdekes lim-lomot a töb
biek. A jóságos Tanna-isten s a mennydörgő, villám
csináló Fele, meg a kigyó-isten és a félemeletes ló
bálvány ... mind megférnek most egymás mellett, a misszionáriusok zsákjaiban.
Végre felérkeztek a Han korridorjára s letették vállaikról a terhet s fegyvereiket.
Leon Delavigne most kézen fogta páter Liviust s bevezetve őt a Hanba, ezeket mondá:
— Van szerencsém bemutatni a mi leletünket.
Eleven lelet. Ehrenthallal fogtuk!
Páter Livius megállt a szoba közepén s döbbenve nézte a szoba sarkában félve kuporgó két alakot.
— Az egyik maori, a másik fehér! — szólt a hit
térítők főnöke.
— ügy van. Az egyik vad, a másik európai!
— Csodás!
Páter Livius nem hitte, hogy a tüzföldi maorik nyelve csak némileg is hasonló legyen a déltengeri sziget-világ sok száz kanak-nyelve bármelyikéhez is.
A maori nyelv, ahány sziget, annyiféle.
Némely déltengeri szigeten nem él több, 50—60 vad pápuánál vagy maorinál, mindössze egy vagy két családot alkotva (ha itt ugyan a családélet fogal
máról beszélni lehet) s már ez a néhány ember is egészen külön nyelvet beszél.
Soha idegen embert nem láttak; más távolabb szi
getek lakóit, jármüvek híján nem keresték fel s igy külön nyelv alapítására voltak utalva. Szokásaik, jó
4
és rossz tulajdonaik őseredetiek — önmaguktól valók. Ősfaj, a szó tökéletes értelmében.
Livius atya már tizennyolc év óta teljesíti itt, a távol déli földiekén, a misszió nehéz, veszedelemteljes hivatását.
Ez idő alatt ezernyi szigetet bejárt a déli tenge
ren. Az emberfaj mindenütt egy. A pápuák és maorik mind kannibálok és tüzimádók. Ez a két jellemvonás közös minden kanak-törzszsel.
Hanem a nyelvük különböző. S ez nehezíti meg oly óriásilag a missziók istenes munkáját. Minden egyes szigetet külön kell elfoglalniok. Valamelyikük
nek ott kell maradni a vadak közt, kitéve kényüknek, vad ösztöneiknek — hogy elsőbb megtanulja nyelvü
ket s aztán a missziót érvényesítse.
Hány ily derék, önfeláldozó, bátor hittérítő vész el itt évről-évre ?! Sok száz misszionárius keresi fel évente a déli öv kannibálok-lakta viruló sziget-éde- neket — s alig kerül közülök vissza egyharmadrész.
A vértanuság iskolája — a misszió.
Mestere — a halál.
Páter Livius el akarta oszlatni a két fogoly leány félelmét. Megpróbálta ravaszkodni.
Illatos, ízes. beafet, kókusz-tejet, tarrót, kakaót, ba
nánt s a konzerv-gyümölcsök minden ínycsiklandó faját szerviroztatta nékik.
Addig nem is szólt hozzájuk egy szót se.
Rágyújtott egy öblös német porcellánpipára s füs
tölve járt-kelt a szobában fel s alá.
A fehér leány mihamar bátrabb lett. Hozzányúlt
az ételekhez. Igaz, hogy megfordított sorrendben, de az mindegy. Előbb gyümölcsön kezdte, aztán tarrót és banánt rágicsált, amire jóizün megitta a kókusz
tejet. Legutoljára vett a beaíből; egy akkora szeletet, amiből egy európai hotelben tiz adagot árultak volna ki s pár pillanat alatt legyűrte. Kenyér nem is kellett néki hozzá. Abból valami madárfejü bálványt tapasz
tott össze.
Most már a maori leány is nekibátorodott. Félve- aggódva figyelt a fehér társnőjére, mig az evett. Nyil
ván attól tartott, hogy megmérgezik. Mikor aztán iátta, hogy annak semmi baja sem lesz, ő is hozzá
látott s alapos pusztítást tőn az ételekben.
Páter Livius oda se nézett. Csak járt-kelt föl s alá a Hanban, rengeteg füstöket eregetve a mélységes Wassersack-pipából. Még nem volt tisztában azzal, hogy a két leány elfogása nem-e lesz kárára a misz- sziónak ?
De hát a fehér leány ?... Hogy került ez ide, a messze Tüzföld emberevői közé ? ...
Páter Livius nem foghatta többé magába néma töp
rengését.
Letette a pipát s odalépett a két leány elé. Azok megrettentek s mig átkarolva fogválc egymást — ré
mülve tekintettek az előttük álló hosszuszakállu óriás alakra.
A misszió főnöke fejükre tette kezeit.
A leányok megértették a barátság jelét.
Aztán szólt a két leányhoz azon az egyhangú s mégis csengő, dallamos maori nyelven, mely csilingel, mint az őserdei csermelyek ezüst habja; csattog, mint a
4*
százszinü appi-papagály s fütyül, mint a parti pinguin.
Oh szép a maorik nyelve; nagyon szép!
Szavaikat az őstermészettől lesik el. A milyen ked
ves, szomorú, édes vagy borzalmas a hatás, amelyet lelkűkre a természet, az állatok, elemek, fogalmak vagy a képzelem gyakorolnak — ahhoz simul a nyel
vük is és hangjuk találóan tükrözi vissza csiszolatlan lelkűk fényét-árnyát.
Livius atya beszélt s a két leány egymást átka
rolva figyelt a hittérítő ajkának minden mozdulatára, hangjára. Szemeik élénk tűzben forogtak-villogtak s szinte ellesni vélték a mozgó ajkakról tovaszálló han
gok értelmét.
De nem feleltek.
A misszió főnöke most más maori nyelven folytatta beszédét s most sem volt szerencsésebb.
És aztán kimerítette minden tudományát. Mind hasztalan.
A leányok nem értették meg.
Páter Livius szótlanul ült le egy deszkapadra, mely a Han ablakánál állott s komoran tekintett ki az ős
erdőbe.
Akkor megszólalt a maori leány.
Csengő volt a beszéde és bűbájos. Azokról a pi- rosszegélyü sötétbarna ajkakról úgy pattantak le azok az igéző kedves gyermekhangok, mint az üveghar- móniumról a csengő haranghangok.
Páter Livius figyelt-figyelt. Úgy tetszett neki, mintha már hallotta volna valamikor ezt a beszédet; egyes szavakat mintha meg is értett volna ... aztán figyelt to
vább és belátta, hogy ezt a nyelvet nem érti meg.
Felkelt s kiment.
Behívta valamennyi társát. Azok közel száz maor- nyelvet képviseltek. Mindenik szólott a leányokhoz a? általa ismert minden Kanak nyelveken. A leányok egyes szavakat ismételtek; egyes mondatokra ragyogó arccal válaszoltak is. De azt a választ már nem ér
tette meg senki.
Mr. Collins is kipróbálta minden nyelvismeretét.
Elsőbb angolul szólt a fehér leányhoz. Aztán spanyol, görög, svéd, olasz, holland és portugál nyelveken.
A nevét kérdezte és szüleit.
Majd a különféle francia táj szólamokon beszélt hozzá.
A fehér leány e pillanatban felállt; rámeredt égő szemeivel a hittérítőre, figyelt — s szótagolta a kérdő szavakat: «Pére .,. pére ... mon pére ...»
— Morte! sikoltott fel mostan s a Han ablakához rohanva, mindkét karját a zajló tenger felé nyujtá.
— Francia hajós árvája! — szólt szomorúan a misszió főnöke társaihoz s azok meghatva állták körül szegényke síró árvát.
Esteledett.
A nap bíboros sugarai átszürődtek a tengerpárázat ködgyürüjén és megaranyozták a tenger csillogó habjait.
Az a sajátos esti pír, mely csak az éj szaki s déli tengervidékeken hosszas, vérpiros színbe árasztotta a Han szobáját, melyben a fehér leány szomorú regéje egyetlen szó által nyert megoldást.
A misszió főnöke saját külön kabinját rendeztette
be a két leány részére, mire azok nyugalomra tértek.
Künn a Han korridorján ezalatt folyt a sorsolás az éji s nappali őrsök sorrendjére. Majd a közös estelit hordták föl.
Konstatálták, hogy a konzerv-készlet fogyóban van.
Már csak kevés szárított hús, néhány doboz Liebig- huskivonat s kevés tej-konzerv állott rendelkezésükre.
Rum is csak pár liternyi volt még.
A lisztszükséglet kiegészítése nem képezte gond
jukat.
A kenyérfa s a Tarro, mint a déli szárazula
tokon mindenütt, itt is honos volt s a fisang nedvé
ből fölséges rumot lehetett égetni.
Húsban, vadban s halban nem volt hiányuk. Kő
anyaggal pedig több évre voltak ellátva. Ebből volt a legnagyobb készletük. A mig az elfogy, remélhették, hogy kén- és salétromerekre bukkannak. A kőzet-for
mációk geológiai viszonyai eziránt teljesen megnyug
tatók voltak.
Esteli után még künn maradt a társaság az őrsi korridoron.
Felséges látvány terült innen a szemlélő elé.
Közvetlenül a Han előtt pázsitos tisztás. Túl rajt a bannánal vegyes őserdő ; azontúl a tenger.
Észak felé s a nyugati irányban számos kupalaku hegycsus emelkedett ki a fenyőrengetegből. Mind megannyi tűzhányó, alvó vagy pihenő kráterei. Egy- részük már teljesen nyugodt s a sötét kúpok komo
ran emelődnek ki a zöld pagonyból. Másik részük
még gyöngén füstöl, de már moraj tálán. Csak a távol északról látni estenden az égnek kigyuladását.
Mintha ott messz-messze, óriás városok égnének szerte s bőszült csaták dübörgő moraját hozná szár
nyain az esteli szellő.
VII.