A maorik királya karonfogta a hajószakácsot s elvezette a Kraal egyik félreeső zsombékházához.
Kinyittatta az őrsön álló dárdással az ajtót s beléptek.
— Bon jour, messieurs, hogy érzik magukat ? — Üdvözlé Leboucher ur a meglepett foglyokat.
Elképzelhető, mily bámulat fogta el Livius atyát és társait.
— Kit üdvözölhetünk ? — kérdé a misszió főnöke.
— Leboucher vagyok; volt hajószakács, jelenben tizenkét év óta tüzföldi államhivatalnok; mától fogva ő felsége a dandorrahi király állami főadóekzekutora!
— De szabadjon...
— Csak tessék! Itt minden szabad. Alkotmányos, szabad államban vagyunk!
— De mi foglyok vagyunk.
— Már szabadok. Voilá, messieurs, tessék kisétálni!
Az uj adófőekzekutor ünnepélyes grandezzával ki
tolta a zsombék ajtaját s kituszkolva ő felségét, utat nyitott a pátereknek.
— Méltóztassanak minket követni!
Elől ment a király. Utána mr. Leboucher; aztán Livius atya s társai.
Mikor a főtéren a királyi lián elé értek, mr. Le
boucher megállította ő felségét.
— Hivasd elő uram, a Kraal tülköseit!
— Mit akarsz ? ...
— Kegyeskedjél kihirdetni az alkotmányt!
— Te, ne viccelj! Már mondtam, hogy még nem értem ezt a dolgot.
— Bízd rám s a miniszterekre!
— De hol veszem én a minisztereket?
— lm itt vannak! — szólt s a hittérítőkre mutatott.
A király müértőleg végigmustrálta a fehérek csa
patát ; elől-hátul megtapogatta őket s aztán Livius atyához lépve, megsimogatta annak tisztes szakállát.
Majd Leboucher úrhoz fordulva, mondá:
— Becsületesebb képe van, mint neked!
— Ne hízelegj!
A király parancsot adott egy Han-őrnek és ez összehívta a királyi lülkösöket.
Csakhamar megharsant a riadó s perc alatt lázas izgalom támadt az egész Kraalban. Mint a megriasz
tott méhkaptár, úgy nyüzsgött-mozgott nyomban az egész maori-telep.
Mikor a főtér egészen megtelt a szorongó néppel,
ő felsége egy kőtobolyra lépett s szóla népéhez ekként:
«Szeretett népem, fiaim és leányaim ! Figyeljetek — és ne éljenezzetek1 Nem szeretem az orditozást, még ha szívből fakad is! Szeressetek engem; fizes
setek adót — és ne moccanjatok! Alkotmányt adok nektek, amit ti nem értetek, de én érteni fogok. Lesz akaratotok nektek is, de adót fizetni is muszáj akar
notok. Ha sok az adó, fizessetek sokat és akarjatok kevesebbet. Szeretlek benneteket és egészen szaba
dok lesztek; de ha megmoccantok, széthasitlak ben
neteket ! Ezután ti fogtok magatoknak törvényt csi
nálni, amilyent akartok. De ha nem olyant csináltok, amilyent én is akarok, természetesen széthasitlak benneteket! Ti fogjátok kivetni magatokra az adót;
de ti is fizetitek. Elkölteni én fogom. Következik a legnagyobb kedvezmény. Ezt is ingyen adom. Kap
tok országgyűlést. Abba minden Kraal választ egy képviselőt, amilyent akar. Csak azt jegyzem meg, hogy amely Kraal olyant választ, aki nekem nem tetszik — azt felgyujtatom, a választókat pedig nyársra huzatom. Mindebből újra is meggyőződhet
tek, hogy szeretlek benneteket — de ne moccanja
tok ! Szabadok lesztek — de hallgassatok ! Most pedig vége — és takarodjatok!»
A trónbeszéd elhangzott.
A tülkösök pedig diadalmi harsonát fújtak.
Épp azon volt a király, hogy a proklamált alkot
mány nagyobb dicsőségére, néhány fogvatartott szom- szédszigetbeli peshera- foglyot nyársra huzasson, mikor északi irányból, gyors iramlássál egy csapat maori nyargalt a térre.
Lelkendezve vetek magukat a meglepett király elé s rémült arccal, fuldokló hangon jelentették, hogy észak felül nagy veszedelem fenyegeti a sziget
birodalmat.
Leboucher édeskésen emelte fel őket s elkezdett velük nyugodtan tárgyalni.
A megrémült maorik azt hozták hírül, hogy a mintegy nyolc tengeri mértföldnyire északon fekvő Omaha-sziget ellenséges pesherah-maoriai, valószínű
leg újabb támadásra készülnek. Pár héttel ezelőtt szintén rajtütöttek Dandorrahn, de akkor véres fővel verték őket vissza. Most megtorlásra készülnek.
Omaha partjai mellett — beszélték a hírnökök — nagyszámú canvet és uszótalpakat csoportosítottak s nagy sürgést-forgást látni körülök.
A dandorrahi király ő felsége nem volt valami bátor ember. Nem volt ínyére ez az egész dolog.
Félrehivta mr. Lebouchert.
— Te szakács !...
— Pardon...
— Igaz, adófelügyelő vagy. Mondd csak, ha most az omahák netán valamiképp elfoglalják az országo
mat, mi lesz az alkotmányból ?...
— Fucscs lesz biz az.
— Jól sejtettem. Hát tudod mit ? Szökjünk!
— Gyáva!
— Ne viccelj kérlek. Hiszen a te hivatalod is fucscs lesz.
— Légy csak nyugton. Győzni fogunk!
— Mit-e, győzni ? Hehe, igazán ? Ugy-e mindig mondtam, hogy nagyon szeretlek!
— Itt vannak a minisztereid. Menj s kérd meg őket a harc vezetésére!
0 felsége habozás nélkül odalépett páter Livius elé s megsimogatta szakállát, rimánkodó hangon kö- nyörgött.
Az pedig hallgatta a megijedt király érthetetlen beszédét — de azért megértette.
Leboucherhez fordult.
— A király, úgy látszik, segélyünket kéri. Valami ellenség fenyegeti?
— Úgy van. Az omaha-maorik, a szomszéd sziget
ről, készülnek reánk törni. Ily támadás gyakorta esik meg itt; ezúttal azonban, mert boszu tüzeli őket, ugylátszik döntő harcra készülnek ellenünk.
— Nagyszámú ellenség ez ?
— Nyolcszázan vannak az asszonyokkal együtt;
ha mindnyájan jönnek.
— Egyre jut száz! Jól van. Mondja meg a király
nak, hogy elfogadjuk a harcot!
Leboucher maga is elcsodálkozott e vakmerő koc
kázaton s kérdőleg tekintett a páterre. Az meg
nyugtatta.
— Ne aggódjék kérem. A leggyorsabb tüzelésű Andersson-féle ismétlő légy véreink vannak. Mindeni- künk percenként ötvenet lő. Azt hiszem, három perc alatt vége lesz a harcnak!
— Ez felséges!
— Nem annyira, mint borzasztó. Csak az önvéde
lem kényszerhelyzete menti.
Mr. Leboucher igyekezett a megszeppent királyt a hallottak iránt felvilágosítani. De az csak annyit
értett meg, hogy míg ő a tabu-imát elmondja, addig meg lesz ölve az ellenség fele.
— Te, mondd meg a fehéreknek, ha ez igaz lesz, akkor minden omahát, amelyet elfognak, nekik adom s ráadásul mindeniknek tiz bivalyt és száz kecskét.
— Az alku áll! Leboucher a fehérek nevében elfo
gadja az egyezséget!
— Uram — szólt a misszió főnöke Leboucher- hez — most aztán engedjen társaimhoz visszatérni.
Ott van a Hanunk, az uj vulkán melletti tengerparton.
— Tudom. Volt szerencsém az urakhoz.
— Valóban ?
— Úgy van.
— S a beteg ?...
— Már jobban van!
— És a két leány?
— Egészségesek, mint az appi-madarak !
— Úgy jöjjön, siessünk! Valóban kevés időnk van a védelemre.
S ezzel anélkül, hogy búcsút vettek volna, meg
indultak a misszió-telep irányában: otthagyva a királyt, aggodalmas népe között.
De a király nem bus ült. Ugrált örömében, hogy majd elvesztette a kis fényes potrohát.
XVI.