Mikor társaim, Livius atyával élükön, utjokra in
dultak — folytatá Delavigne — mi hárman, kik a Hanban visszamaradtunk, ismét sorsot vetettünk, a teendőinket s az őrség-időt illetőleg, melyet 4—4 órában állapítottunk meg.
Az első őrség reám esett. Déli 12 órától délutáni 4 óráig; éjféli 12 órakor ismét rám kerül az őrség.
Mig én őrben álltam, egyik társam elkészítette az uzsonnát, harmadik társunk pedig vadászni ment a tengerpart irányában. Nemsokára visszatért, hátán cipelve egy rózsaszinszárnyu pompás acélszürke fla
mingót. Négy órakor ízletes cacaot serviroztunk s aztán másik állt ki őrben.
Este én is künn ültem a nyolc órai őrrel a Han terraszán. Ez a társam is fiatal ember volt, mint én.
Alig 30 éves. Német ember volt; Drezdából való.
Fiatalon vetődött ki Angolországba, majd az Egye
sült-Államokba s itt (nagy nyelvismereteinél fogva) mr. Mac Brien érsek titkárává lelt. így támadt kedve az egyházi pályára. Az érsek igen megszerette a rend
kívül kedves, szeretetreméltó ifjút. Neveltette s nem
sokára kitűnő képesítést nyert a theologiai fakul
táson
A hittérítői szakot választotta pályául s az agg ér
sek meleg ajánlatával csakhamar kiküldetést nyert, így jutott páter Livius csapatához ... Ehren thalnak hívták. Szerzetesi neve Nikodem.
Ehrenthal sajátságos természetű fiú volt. Kevés beszédű, sőt zárkózottnak volt mondható.
Hanem nagy és gyors elmével, akaraterő és elha
tározottság jellemezte.
A mellett rajongó volt minden izében. Rendkívüli eszmék és vágyak uralták lelkét. Ami vakmerő, vagy képtelennek látszó dolog volt, arról ő igen komolyan tudott tárgyalni s nem lehetett olyan kockázott vál
lalatról beszélni előtte, amire ha kell, nyomban nem vállalkozott volna.
Valami megmagyarázhatlan gyűlölettel viseltetett a nők iránt. Úgy beszélte, hogy nem is szeretett még leányt soha. Mindig azon évődött, hogy úgy a világ- történelem, mint az objectiv élettapasztalás arra ta
nít, miszerint minden földi rossznak az asszony az oka. «Ha asszony nem volna — mondta egyszer — nem volna bűn a földön.» «De volna-e akkor embe
riség?» — vetém nevetve közbe. «A mindenség nem érezné hiányát!» felelte komoran.
Mikor harmadik társunk esti 8 órakor feltálalta a vacsorát s közösen megittuk a the át is: felváltotta Ehrenthalt s ő állt ki őrségre.
Akkor azt ajánltam Ehrenthalnak, hogy ezúttal mi ketten menjünk ki a tengerpart irányában vadászni.
Az éji les tán még jövedelmesebb lesz. Ehrenthal örömmel fogadta a tervet s igy harmadik társunk
nak — bár szabódott — bele kellett nyugodni.
övünkbe revolvert téve, fegyvereinket vállunkra csaptuk s északkeleti irányban haladtunk a tenger
part félé.
Csendes volt az est. Levél se zörrent; fü sem zize
gett. Az esti szél is alighogy libbent. Nyugvóra vállt a természet; pihenőre tért.
Nemsokára lassú morajt hallottunk.
A közeli tenger dagályáradata volt ez. Negyedóra múlva ott álltunk a tengerparton, égignyuló cembra- fák csoportozatai közt.
Ehrenthalt meglepte a íönséges látvány. Puskájára támasztva könyökét, tenyerébe hajtotta fejét s mé
lázva bámult a holdsugáros, villogó játszi tengerárra, amelyen milliónyi apró fodros habocska táncolta paj
zán csipegő táncát.
Majd tovább folytattuk utunkat. Levél se zörrent;
fü sem zizegett. Máskor a vészmadarak, pinguin és flammingók, a hojszák, a pit-cairn és appi-madarak ezrei szokták itt elsírni panaszos éji dalukat a parti pagonyokban... ma egyetlen hang se zavarta az áhi- tatteljes, fenséges éji csendet.
A kékbóbitás, sárgaszemgyürüs kis Imeri-majmok is, melyek máskor egész hosszú éjen át hallatják
3*
kaffogó-sikitó kiáltásaikat, ma csendesen ültek meg a parti lián-bozótokban. Úgy látszik, céltalan, meddő lesz az éjjeli kalandozásunk.
A part egyszerre sziklás talajú lett s előttünk egy kúpalaku kopasz csúcs meredt ég felé.
— Egy kiégett vulkán, jegyzé meg Ehrenthal. Meg
kerüljük ?
— Kedvem volna megmászni s onnan átnézni a tájt!
— Menjünk föl! — szólt utitársam s a vulkán felé irányoztuk lépteinket.
A vulkánnak ez az oldala rendkívül meredek volt.
Igen régi lávatörmelék borította, melyen itt-ott már humussá korhadt a felület s egy-két silány gyalog
fenyőt próbált felnevelni.
Sok helyütt alig bírtunk föllebb kapaszkodni s az itt-ott tátongó kráterhasadékokat csak messze kerü
lőkkel hághattuk át.
Jó egy óra múlva, kifáradva erősen, fenn voltunk a csúcson — a kráter szélén.
— Ah, mi ez ?! — kiáltott fel Ehrenthal, karjá
val a kráter aljára mutatva.
Egy gyönyörű, átlátszó vizű tó, mint valami kris
tályos vizű tengerszem, csillogott abban. A hold függő
legesen bocsátotta le a mozdulatlan vizlapra sugárait s a viz oly átlátszó volt, mint az olvadó üveg.
A tengerszem partjait s oldalait a kráter tölcsére képezte. Láva és gránitfalak, óriási kőtömbök körös
körül. Néhol menetelesen ereszkedtek azok a viz alá, mint valami óriási katlanba; másutt egészen függő
legesen estek le a tóba.
Az északi lejtő csaknem teljesen kopár volt. Alig egy-két cserje, csenevész moha s kőrózsa-puszpáng tengett rajta. De a déli oldal már dús tenyészetet hordott. Sudaras pálmák, itt-ott terebélyes banán és kenyérfák közt a liánok minden válfaja csaknem át- törhetlen sűrűséget képezett. Valóban, innen a kráter- csúcsról nézve, olyanforma volt ez a csodás vulkán- száda, mint egy festői részlet, valamely indiai angol parkból.
Ehrenthal mozdulatlanul nézte az alatta elterülő csodás panorámát.
Majd előbbre hajolt s jobb kezét szemei fölé tartva, a déli lejtő aljának egy pontjára figyelt.
Önkéntelen követtem szemeimmel megfigyelése irányát.
Odalenn, azon a ponton e pillanatban egy emberi alak jelent meg. Rálépett egy nagy, a tó színe fölött méternyi magason függő sziklalapra — néhányszor körültekintett, aztán fejével a viz fölé hajolva, belé- vetette magát a tóba. Mintha pengő érclapot ütött volna meg a test, olyan sajátságos csengőzengésü hullámverés hangzott utána.
Keskeny, alig 4—5 méteres kis öblöt képezett azon a helyen a tengerszem, úgy, hogy azt hittük, hogy az az ember átakarja úszni.
Vártuk, hol merül föl a vízből?
Perc perc után mullott s az ember nem tűnt föl többé a habokból.
Ehrenthal ép azon volt, hogy a tó partjára, a sze
rencsétlenség színhelyére lesiessen, midőn odalenn a sűrűségből ismét egy másik alak sietett elő;
felsza-ladt ugyanarra a kőlapra, körültekintett s amint ben
nünket ott fenn a krátertetőn megpillantott, villám
gyorsan vetette be magát áz is a vízbe.
Visszafojtott lélekzettel néztük, lestük, hol bukkan föl ismét a tóból... hasztalan, Ez is elmerült végkép.
— Megfoghatatlan! — kiáltá Ehrenthal. Siessünk!
A lejtő oldalán lefelé vezető lián-rengetegben csak lassan törtethettünk előre. Néhol oly sürü volt a bo
zót és iszalag, hogy késeinkkel kellett azon át utat vágnunk. A Iák sudárai, mint valami eleven hálóval, úgy voltak összevissza fonva-fűzve a repkény s vad folyondárok, az Aristolochia Sipho szalagvirágaival.
Zajunkra az éji álomra hunyó madarak ijedve reb
bentek föl fészkükből s éles kiáltással röpültek át százával a hangtalan tengerszem fölött.
Kimerülve értünk le a tó partjára. Ehrenthal ma
gával hozta vászonkorsóját, melyben még némi rum volt s ezzel uj erőre élesztettük izgatott idegeinket.
Majd azt a kis öblöt kerestük fel, ahol az a két ismeretlen alak a vízben eltűnt.
Nemsokára ott álltunk mi is azon a kőlapon.
Mintegy három négyszögméternyi nagy volt az, sima felületű granittömb, mely úgy függött ott a viz fö
lött, hogy minden percben attól lehetett tartani, mi
szerint egyensúlyt veszt s a vízbe zuhan.
Az alatta nyugvó viz átlátszósága minden képzel- met felülmúlt. Az a két ölnyi széles öböl, amelybe a két maori ugrott, sötét volt ugyan, mert a parti sziklafalak minden oldalról árnyba borították; de a kőlap északi nyílt feléről a tiszta holdfényben tündö
költ s a viz átlátszóságát csak növelte, ügy tetszett,
hogy sok száz méternyi mélységbe is láthatunk anélkül, hogy a tengerszem alját szemünk elérte volna.
Ehrenthal egy acélszürke lávakövet vett fel s le
eresztette a vízbe. Gyorsan szállt ez alá s még tiz perc múlva is láttuk, amint rézsútos irányban száll mindalább ... hová, hová ?...
Mi lett a két maoriból ?
Ez a kérdés foglalkoztatta agyunkat.
Semmiesetre sem volt feltehető, hogy öngyilko
sokká lettek. A vadak nem ismerik az öngyilkosság diabolikus gondolatát.
Az csak a müveit agyak deliriumának a kiváltsága.
Hát hová lettek ? !
Az volt a nézetem, hogy a viz alatt valamely irány
ban tovausztak s a kráter valamely más pontján jöt
tek ismét felszínre.
Ez a feltevés sem volt valószínű.
A viz rendkívüli átlátszósága elárulta volna őket.
Hát hová leitek ?
Ehrenthal kétszer is megkerülte a szűk öblöt. Se
hol semmi nyom, hogy itt újra felszínre jöttek volna.
De ez nem is volt valószínű, sőt lehetetlen.
A víztükör felett a legalacsonyabb pont ama kőlap volt, amelyen állottunk s amelyről a két maori a vízbe ugrott. Az öböl többi partjai mind több méternyi magas, függőleges sziklafalakkal voltak körülvéve.
Úszó ember ott semmi körülmények közt nem kapasz
kodhatott a partra.
Hát hová lettek ?
Ehrenthal boszusan ült le a kőlapra, puskáját
maga mellé tette s izgatottan sodrott össze egy ciga- rettet. Rágyújtott. Én se tehettem jobbat.
— Quid nunc, fratre ? Dünnyögte töprengve. Annyi bizonyos, hogy azt a két maorit fel kell keresnünk, ha a pokol fenekére szálltak is.
— Élve vagy halva!
— Úgy van. Élve vagy halva! Az első vadakat ne
künk kell megcsípnünk. Legyen miénk a dicsőség.
— Meglepjük páter Liviust!
— Helyes. Meglepjük!
Önelégülten dörzsöltük kezeinket.
— Leon ur — szólt Ehrenthal később — figyel
jen ide. Én tisztába jöttem a helyzettel.
— Nos?
— Tény, hogy a két maori nem halt meg. Vad ember sohasem lesz öngyilkossá. Ha észre is vettek minket s esetleg megrémültek látásunkra, az öngyil
kosság gondolata helyett inkább szembeszálltak volna velünk. Nem tették. Áll tehát csak egy feltevés s ez az, hogy elmenekültek valami biztos helyre.
— Úgy lehet.
— Azaz, hogy csakis úgy van. A nyílt vízbe nem úsztak ki, ez tény. Látnunk kellett volna őket, bár
mily mélyen úsztak legyen is. De nem láttuk. Áll tehát ismét csak egy föltevés s ez az, hogy elsülyesz- tették magukat ebben a kis öbölben s oda lenn kell lenniük.
— Nos, és?...
— Én felkutatom őket a viz alatt. Ón itt marad s ha nagy sokára sem jövök elő, vigye vissza a Hanba fegyveremet s a talárt... és imádkozzanak értem!
Mielőtt válaszolhattam volna, Ehrenthal megcsókolt;
ledobta kámzsáját s keresztet vetve magára, bele
vetette magát a rejtélyes mélybe ...
Néhány pillanatig ismét zengett a tengerszem tükre, azon a rejtélyes, bűvös Eeolhangon... aztán csendes volt újra minden.
Ehrenthal eltűnt a mélyben.
Bánatos, fájó érzés rohanta meg szivemet. Mint mikor egy haldokló ember ágya mellett ül az ember, ügy remegett a lelkem.
Az a sötét, hangtalan vizöböl, melybe társam ugrott, mint valami rémes sírbolt tátongott elém. Mintha valami huzott-vonzott volna, hogy én is szálljak annak mélyeibe le...
Halálos veríték hidegülését éreztem arcomon. A vér szivembe tódult, ez lázasan dobogott — s aztán min
den tagom fázott, remegett.
A percek óra-lassusággal fogytak. Egy örökkévaló
ság volt az a sejtelmes, aggályos lelki vívódás.
Negyedóra múlva a hold az ég középpontjára há
gott. Méla sugárai függélyesen estek a tengerszem ragyogó tükörére, megvilágítva az alattam tátongó öböl sötét áradatát is.
E pillanatban meglepetve vettem észre, hogy az öböl túlsó oldalán, a viz alatt mintegy másfél méter
nyire, a sziklafalban nagy üredék setétlik; mint va
lami viz alatti barlang szádája.
Közvetlen a kőlap szélére léptem s lehajolva a viz fölé, vizsgálgattam a rejtélyes üreget midőn egyszerre fönt a magasból hangos kiáltás csendült az éjben.
— Ide Leon! Delavigne ur! Gyorsan!
Döbbenve tekintettem fel. Ehrenthal hangja volt.
Láttam, amint a kráterkup csúcsán, gyors szökés
sel rohan le a kopár lejtőn. Előtte két emberi alak iramlott... mint az üldözött zergék.
Pillanat alatt otthagytam a kőlapot s a lejtő olda
lába kerültem. Abban az irányban futott a két alak.
Eléjük kerültem. Egy sziklatömb mögül e pillanatban elém rohant az egyik. Megragadtam. Hangos sikoltás reszkettette meg a léget. Ugyanekkor Ehrenthal dobo
gását haliám a közelben.
— Egy maori lány! — kiáltám.
— Egy fehér leány ! — hangzott Ehrenthal válasza.
Fehér leány a Tüzföldön! Európai lány a vad maorik földén!
Hangtalan ámulattal néztük foglyainkat.
A maori-lány teste, mint sebzett kígyóé, hajlott karjaim között. Óriási erőt fejtett ki, amint kemény acélizmaival feszitette mellemet, hogy kiszabadítsa magát. Fekete ébenfürtei kuszáivá borították vállaim s csillogó nagy szemei, vad tűzben csillogva mered
tek rám. A küzdelem néma volt. A vad lány szi- szenve vívódott velem s csak akkor kiáltott fel a düh fájdalom-hangján, mikor Ehren thalt pillantotta meg, karjaiban az elalélt fehér leánynyal.
Ehrenthal gyöngéden tette le a földre az ájult lányt s aztán kámzsám övkötelével összekötötte a maori
lány karjait.
— Leon ur! — szólt. — S most vezesse a foglyot a Hanba.
Az öbölparton magunkhoz vettük fegyvereinket;
Ehrenthal felvette kámzsáját s az áléit lányt karjaira véve, visszatértünk a Hanba.
V.