Az uj tűzhányó, a partról tekintve, igen közeinek látszott.
Optikai csalódás volt. A távolság legalább is 8—10 kilométernyire lehetett.
Már fél óra óta eveztek teljes erővel s fölváltva s még mindig nem voltak ahhoz oly közel, hogy észle
leteiket megteendők, megállhattak volna.
Nappali világosságot árasztott át szerte a tengeren az a hatalmas tüzoszlop, mely a vulkán kráteréből előtörve, vérpiros fénybe borította az égen úszó füst
tömegeket s alant a mérhetlen víztükröt.
Csodás vízi utazás volt ez. Az ezeregyéjszaka! tün
dérmesékbe illő.
Az a rejtélyes dübörgés, mely onnan alulról, a ten
ger mélyeiből a vizen át hallatszott, mintha valami elmerült Sphynx fojtott-fulladt panasza volna. Olyan bűvös, olyan rémitő egyszersmind.
Mind közelebb értek a vulkánhoz. A tüzoszlop vér- pirosságát szennyes halványzöld szín váltotta föl.
Olyan volt most az a tűz, mint valami óriás mágikus lámpának kísérteties fénye.
Livius atya nem tartotta tanácsosnak, egész közel menni a tűzhányóhoz. Némelykor majdnem közvet
len közelükben esett le egy-egy kő, mit a vulkán rö
pített a légbe. Ott, egészen közel pedig, hol a tűz
hányó alapzata sötétlett az árban, világosan lehetett észlelni, hogy záporként hull a kő s a szilárdabb lávakőzet a tengerbe.
Még néhány percig előre eveztek s aztán, hogy a füst is mindig lojtóbbá vállt, megállt a ladik.
Páter Livius ép azon fáradozott, hogy a magukkal hozott műszereket kicsomagolja, midőn egyik társa a ladik horgonyát kereste, hogy azt kivesse.
A horgony nem volt a csolnakon. Mikor elindultak egyiköjüknek sem jutott eszébe. Most itt vannak a nyílt tengeren s nem bírják lehorgonyozni a sajkát.
Mérőón szerencsére volt velük. Ha ahhoz valami igen nehéz tárgyat tudnának erősíteni, akkor ez a súly is megfelelne a lehorgonyozás céljának.
Mr. Collins leeresztette az ónt, hogy a viz mélysé
gét konstatálja. A mérőón leszállt s perc alatt fené
ket ért. A lónál csak öt métert jelzett. Sajátságos!
ügy Collins, mint Livius atya jól emlékeztek, hogy mikor a «Castor» idehozta őket s a partközei mély
ségméreteit — a hajó óvása szempontjából — körül
belül ebben a távolban megkezdték: akkor itt még 70—80 méternyi mélység volt.
Ez a mélység-változat tehát csak a tengeralatti katasztrófa okozata lehetett.
A csolnakban semmi olyan tárgy nem volt,
ame-5
lyet súlyúi lehetett volna a mérőón kötelére kötni.
Abban állapodtak meg tehát, hogy ketten állandóan az evezőket fogják s azokkal tartják egy helyütt a hajót. így is elérik a célt.
Páter Livius épen a fénymérő reflektorát készült kicsomagolni, mikor az egyik evezős fölkiáltott:
— Az evező fenékre ér!
Páter Livius villámgyorsan kapott a csáklyához, hogy a fenékre eressze, meggyőződendő e megdöb
bentő különös tünetről. De alig ért az a fenékre, ugyan e pillanatban azt vette észre, hogy a csáklya rúd ja a kezében fölfelé csúszik, mintha valami lát
hatatlan erő tolná ezt fölfelé a viz alól. Meglepetésé
ben szóhoz sem juthatott s döbbenve fogta a csák- lyát, midőn ugyané pillanatban a sajka kissé föl- emelkedett, majd oldalt billent, úgy, hogy mind
annyian kiestek abból.
Nem vízre, kőre estek valamennyien. Egy szírt szé
lén feküdtek, mely e percben látszólag nyugodtan maradt. Mintha ugyanez állapotban s ugyané nívón már évezredek óta terpedt volna itt.
Meglepetésükből Livius atya kiáltása rázta fel őket:
— A vulkán szélén vagyunk!
Majd mr. Collins rémült kiáltása hangzott:
— A láva!
Valóban! A még egy perccel előbb a távol vulkán kráteréből a tengerbe ömlő izzó láva most, hogy a tűzhányó szélesebb alapot nyert, tüzfolyamként, cikk
cakkos kanyarodásokkal kígyózott abban az irány
ban, ahol a hittérítők voltak. S ez a lángoló szalag, minél közelebb ért a laposabb vulkánszélre, annál
szélesebbé áradt. Kétségtelen, hogy ezt az imént kiemelkedett területet is pár perc múlva el fogja érni!
— A csolnakot! Hol a csolnak ?! — kiáltott föl a misszió főnöke társaihoz.
A sajka eltűnt.
Nyoma veszett. A messze vizen sehol semmi nyoma.
— Végünk van! — kiáltott föl Livius atya. — Ha Isten nem segít!
S amint ég (elé emelte karjait, mr. Collins belé- vetette magát az ismét zajló-habzó tengerárba.
Collins testvér óriás erővel rendelkezett. Izmos kar
jaival úgy szeldelte a tornyos hullámokat, mint a leg
gyakorlottabb búvár.
Sokszor be sem várta, hagy egyik hullámról a má
sikra emelje az ár. Amint az egyik hullámvölgy alján volt, átfúrta magát az elébe tóduló uj hullámon s mikor levegőt vett, uj hullámba csúszott át.
Társai csak akkor vették észre, mikor egy sötétlő tárgyra vetette föl magát s felkiáltott: Jövök ! Jövök!
A ladikot elfogta!
Az egyik evező eltűnt; azt elragadta az áradat, mikor a sajka lebillent a kiemelkedett uj sziget szikla
széléről. A másik azonban bennakadt az evezővillában s mr. Collins most ezzel az egy evezővel dolgozott csak. A sajka végére, a kormányhoz állt s jobb tér
dét az utolsó padnak neki feszítvén, két marokra fogta az evező rúdját s a propeller szárnycsapásait másolta azzal, akkora precizitással, mint valami élő csavargőzös-gép.
Hanem az ár ellenállhatatlan erővel tódult a part
5*
irányában! Az uj sziget kiemelkedése kifelé szorí
totta a medrét vesztett rohanó víztömegeket s Col
lins testvér hatalmas ereje megfeszítésével is alig bírt vissza vergődni kétségbeesett társaihoz. Amily gyorsan siklott az árral kifelé, épp oly nehéz volt most visszatérnie!
... A láva pedig mind közelebb jött. Az az izzó tüzfolyam, kékes-vörösen füstölögve s mind széle
sebbre dagadva, hömpölygött mind előbbre!
Mr. Collins zsibbadni érzé karjait s kétségbeesve forgatta az evezőt. Majd belátta, hogy küzködése hasztalan. A láva gyorsabb, mint 6!
Kétségbeesve kiáltott társainak:
— Nem bírom tovább! Isten kegyelme rajtunk!
... Még egy perc s a láva eléri a sziget szélét...
E pillanatban páter Livius ledobta kámzsáját s példáját társai is követték.
Egy halvány, sárga arcú, ébenfürtü gyermekifju nem vetette le. Luzatto, a legfiatalabb novicius. Letérdelt a köves talajra, szemben az izzó lávafolyammal, melynek intenzív heve immár égetett s halkan imád
kozni kezdett.
Az a szegény ifjú nem tudott úszni. Utolsó imá
jára térdelt...
— Ne igy, Luzatto! Isten kegyelme rajtunk! Dobd le a kámzsát s jöjj!
S páter Livius letépte az ifjúról a nehéz papi ru
hát s társaival fölragadta.
— Istennek nevében!
— Amen!...
. . Az ár fölragadta őket s pillanat alatt messze
dobta a szíritől. Ugyané pillanatban zuhant le ugyan arról a helyről a tüzes lávafolyó a tengerbe s az izzó érces kőzetnek a hideg hullámágyba omlása olyan volt, mintha százezernyi puskaropogás zaja siketitené az éji csendet...
És mr. Collins, aki ezt a rémes jelenetet látta, uj erőre éledt.
A zsibbadt, lankadt karokba ifjú szivéből belészö- kelt a szeretet forró vérárama s ez a forró vér meg
acélozta a fáradt izmokat.
Mintha ereje teljében volna! Az egyetlen evező hatványozott gyorsasággal gyűrte-tolta a habzó hul
lámokat s a következő percben elérte halálra váló társait.
Kifelé a partra ! Gyorsan !
A kőzáport ismét sűrű hamueső váltotta föl. Mint átláthatlan szürke köd vette körül őket s a sajkáról a vizet sem lehetett megkülönböztetni.
Csak a vulkán mágikus fénye adott irányt az el
lenkező oldal felé. Tüze úgy csillámlott azon a bo
rongás forró hamuszürkületen át, mint valami óriási camera obscurának a pislafényü mécse.
A parthoz közeledett a ladik.
Mintha valami őrtűz fénye világítana onnan eléjük.
Ki gyűl egy... majd kettő — s utána több és több.
Bizonyosan a Hanban visszamaradt testvérek gyúj
tották ezeket a máglyákat, hogy vezértüzül szolgál
janak a tengeren tévelygőknek.
Bizonyosan úgy van.
Hanem a tüzek a part nagy hosszúságát foglalják el. Amint a ladik mindközelebb ér, egyre szélesből, terjed a parti tüzöv...
De hát ki figyelhet arra ?
A tomboló habóriások minden pillanatban fölbo
ríthatják az ingó, táncoló csolnakot.
Ki érjen rá most a parti terep méreteire figyelni ? Aztán mintha emberi hangok fojtott zaja hallanék.
De az ár tombol s még dörög a vulkán. Nem lehet megérteni a hangokat.
S amint hullámró 1-hullámra dobja az ár ellenáll- hatlan erővel a sajkát, az ájult, sápadt Luzatto is felnyitja szempilláit.
Amit lát — elrémiti.
A parti őrtüzek körül száz meg száz maori kering, Fele istennőnek, a tűz istenasszonyának diadaltáncát járják az uj vulkán megszületése alkalmából.
A sajka partra dobatását emberi erő már nem tar
tóztathatta föl. Későn volt!
Amint azt meglátták a meglepett maorik, az első pillanatban ámulva csodálkoztak el a jövevényeken.
A következő percben azonban egyszerre rávetették magukat a védtelen hajótöröttekre.
Páter Livius és társai kétségbeesetten védték ma
gukat ; de puszta kézzel minden erőlködésük haszta
lan volt.
Küzdelmük perc alatt véget ért. A maorik roppant túlereje meggyőzte őket.
Egetrázó diadalorditás hangzott végig a vadak hosszú táborán!
X.
«Homo proponit — Deus disponit!»
A misszió Han-telepén egész este és egész éjjel hiába váltak vissza Livius atyát és társait.
A hajnal pírja is felderengett s mégsem tértek vissza. Lelkűket szörnyű aggodalom szállta meg.
Mikor a nap tüzes korongja feltűnt a tenger látó
határán, bámulva vették észre, hogy az uj vulkán szigete az éj folyamán még egyszer akkorára nőtt, mint tegnap volt. Sejtették, mily iszonyú katasztrófa előzhette meg az újabb evolúciót s bizonyára ennek a katasztrófának estek áldozatul Livius atya s a többi jó testvérek.
Leon Delavigne azon volt, hogy rögtön a tenger
partra induljanak, a hajótöröttek nyomait kutatandók.
Hátha még valahogy megmenthetnék őket.
A beteg Ehrenthalt majd a két leány ápolására bízzák.
Éppen indulni készültek, mikor az erdőség nyu
gati része felől egy sajátságos alak közeledett a Han felé.
Amint a sűrűségből a tisztásra lépett, óvatosan te- kintgetett körül; majd megállt s bámulva nézte a Hant.
Delavjgne észrevette s lefutva a korridor lépcsőze- tén, felugrott a bástyatöltésre.
Sajátságos! Az a vadember nem menekült el. Té
tova, csámpás léptekkel jött mind közelébb. Mikor egész közel volt már, Delavigne rákiáltott:
— Halló, állj!
— Voilá, tessék!
A kifogástalan francia válasz majdnem kővé mere
vítette Delavigne Leont.
— Ki ön ? — kiáltotta izgatottan.
— Jales Leboucher vagyok, Havre du Graceból.
Szakács voltam az «Empereur» három árbócos nave-hajón, mely elsülyedt. Most hivatal nélkül va
gyok. Apám Epernay-ben enyvet gyárt, anyám pedig a trouvillei fürdőn gyümölcskereskedést üz en de
tail, ha ugyan még élnek ...
Delavigne Leon majd elkábult a meglepetéstől. Itt, annyi ezer mértíöldnyire a polgárosult világtól, a vad maorik földén francia honfitársat talál, még pedig földit, a boldog Normandiából!
— Szent atyám! — kiáltott ismét az idegen. Sza
bad volna egy kéréssel terhelnem ?...
— Tessék!
— Egy cigarettet kérnék. Már tizenkét éve nem dohányoztam.
E pillanatban megjelent a Han ablakánál a beteg Ehrenthal is. Az idegen hang, a jövevény francia beszéde oly izgalomba hozta, hogy otthagyva ágyát, az ablakhoz rohant.
— Hozza tel, Leon ur, az idegent! — kiáltott tár
sának.
— Nos fickó, jer közelebb! Ott, az árok hidján át. Erre! Most át amott a bástyán. így!
A csudálatos alak minden tétova nélkül hágott fel a korridor lépcsőzetén s aztán megállt a veranda kö
zepén.
— Ha nem volnék terhére, monsieur... Odabenn
hölgyeket veszek észre. Toilettem pedig némileg hiányos ...
— Értelek!
Biz az a toilette egy kissé nagyon is hiányos volt.
Vörös volt az egész alak s napégett, mint a cser
zett bőr. Torz szakálla is rőt volt s a kusza, vastag bajuszszal összefolyva, leért a melle közepéig. Haja csapzott csepü s a vállakon alul ért.
Ruházata sajátságos costüme. A nadrágot két bőr
tömlő képviselte, meztelen karjai pedig valami anti
lop-féle bőrön átdugva, készen volt a kabáttoilett.
Cipőit fatalpak helyettesítették, fején pedig egy kivájt félkókuszdió képviselte a diogenesi sisakot.
— Értem ! — ismétlé Delavigne Leon. De úgy látszik, a mosdás dolgában ...
— Pardon! Valóban régóta nem élek savon pári
sién ne-nal. Azonban ha néha eső esik, enélkül is meg
mosdom. Különben egyáltalán nem vagyok hiú s a helybeli maori-hölgyek sem túlságos etiquett-követe- lők. Itt köztük ily pongyolán is szalonképes vagyok, sőt nem dicsekszem, ha azt állítom, hogy meglehetős hangadó szerepet viszek.
— Uram !
— Ah úgy? Méltóztatott észrevenni, hogy nem va
gyok fickó ? Köszönöm. Nem tesz semmit!
— Hogyan?
— Tout égal! Szives emlékébe bátorkodom aján
lani a toilett és cigarettügyet!
Delavigne Leon önkéntelen nyúlt cigarett-tárcája után, sőt tűzzel is szolgált a furcsa embernek.
Jules Laboucher pedig pöffögve ült le a korridor
padjára, mig Delavigne kétségbeesett a toilett-kérdés megoldása felett.
Bement a Han-szobába s beható tárgyalást kezdett Ehrenthallal a garderobe iránt.
Szövetük volt elegendő; de kész ruhával csak a kellő szükségletig voltak ellátva.
Végre is úgy segítettek a dolgon, hogy egy viasz
ban lőtt vízmentes esőöltönyt s kalapot választot
tak ki.
Delavigne kivitte neki a fura öltözetet s a francia
maori perc alatt készen volt a toilettel. Mikor meg is mosdott s haját, a mint lehetett, valahogy rendbe hozta, némileg mégis tűrhetően festett.
Tetszelegve nézegette magát a tükörben, miközben megjegyezte, hogy tizenkét év óta az átlátszó vizű Raonha-tó szolgált neki tükörül, mely innen nem messze, egy kiégett régi vulkán kráterében terül el.
Delavigne Leon kérdőleg tekintett a jövevényre.
— Igaz — mondá Jules Leboucher — elfeledtem ismertetni a biográfiámmal.
— Úgy van. Valóban szeretném tudni, hogy ön hogyan került ide és mit csinál azóta ?
— Bah, csekélység az egész. Sok szót sem érde
mel. Mint mondám, az «Empéreur» szakácsa voltam s Chiléből, Pisagna kikötőből keltünk európai útra.
Épen a viharos őszi időszakban volt, 1863-ban. Egy
másután valami 16—18 vihar lepett meg minket a nyílt tengeren. Jó gőzgépünk is volt s ezt, csupa óva
tosságból, mindig csak félerővel működtette a kapi
tány. De elvégre ez a comotió is megártott neki s egy szép éjszakán egyszerre csak megbicsakolta ma
gát. Fölmondta a szolgálatot; nem pöffögött s nem ment egy tapodtat sem tovább. S mintha csak össze
beszélt volna a szélvészszel, az abban az órában óriási erővel kezdett végigbömbölni a tengeren s mértföldnyi széles hullámvonalakban lódította a ten
ger áramát Dél felé. Az «Empereur» megkisérlette a lavirozást.
Bordeggióra feszítettük a vitorlákat s mindig 45 foknyi szög alatt kereszteztünk, a viharral szemben.
Utóbb oly rettentő erőre fejlett az orkán, hogy a mi vitorláink még a háromszögű vészvitorlák is, úgy szakadoztak széjjel, mint a czigarettpapir. Egy-két vitorlát sikerült megmentenünk s ezeket a raa-kra vontuk. Nem maradt egyéb hátra, mint az előfok- árbócra felvonni az utolsó vihar-vitorlát s magunkat Isten kegyelmére bíznunk... Aztán kilenc rémséges napon-éjen át folyton zúgott a szélvész, bőgött a tengerár. Az égen fekete felhőtömegek rohantak; se nap, se hold többé nem mutatkozott. Mikor a crono- meter delet jelzett, a derék jólelkü captain Boureé mindig kihozta a Sextanst a födözetre s megkisér
lette a hajó állását kiszámítani; de lehetetlen volt, Céltalan tévelygett igy az «Empereur» a tomboló vizeken s a hajó sorsa iránt nem maradt kétségünk!
Az ár folyton dél felé ragadta s minden órával kö
zelebb láttuk pusztulását...
Egy reggelen rémülettel vettük észre, hogy hajónk feneket érint s zátony felett állunk. A köd ép akkor felszállt s meglepetésünk még iszonyúbb volt. Alig egy kilométernyire partot láttunk s a füstölgő kráte
rekről felismertük az elátkozott Tüzföldet, az ember
evő maori-kannibálok rémes földét... Néhány pilla
nat múlva óriási habtorlat ragadta fel ismét a hajót s kidobta a parti zajlás sziklazátonyaira...
Pillanat alatt vízre eresztettük mindkét mentő
dereglyénket. Amelyikbe én kerültem, arra ez a jelige volt ráíestve: «Homo proponit — Deus disponit!»
— Valóban! Akkor Isten kezében volt a sorsuk!
— Én is úgy hiszem. Csakhogy az ördögnek szánt bennünket; mert mind a két dereglye felborult nyom
ban ! A legnagyobb rész elveszett... én s néhány társam, kik belefogózhattunk a felfordult ladikba, partot értünk s most itt vagyok. Szabadna még egy cigarettet ?...
— Tessék! — s Delavigne készséggel nyújtotta át Lebouclier urnák a tárcát.
— S ön azóta mindig itt volt a Tüzföldön ?
— Mindig, uram; bár ki kell jelentenem, hogy nem örömest.
— Elhiszem. Egyáltalán csodálkozom, hogy élet
ben maradt. Hisz az itteni maori-törzs a kannibaliz
mus hírében áll.
— Jól van értesülve. De hát a körülményekkel meg kell alkudni, hogy hosszú életűek lehessünk e földön. Én például elhatároztam, ezt a csőcseléket civilizálni...
— Ne mondja!
— Úgy van s becsületemre mondhatom, rendkí
vüli sikereket értem el!
— S a kannibalizmus ? ...
— Csak módjával mehet minden. Annyit már ki
vittem s ezt nem hiú dicsekvésképpen mondom, hogy
most már az emberevés nem nyersen, hanem sülve és saját szakácsrendszerem szerinti pácban ...
— Borzasztó!
— Sőt ellenkezőleg... igen Ízletes kiállításban történik.
Delavigne idegesen kapott fejéhez s borzalomtel
jes undorral tekintett az előtte közömbös pofával pöffögő hajószakácsra.
— Ön csodálkozik, Sir? Hiszen bátor voltam megjegyezni, hogy a körülményekkel feltétlenül meg kell alkudni tudni! A sorsom problémája akként állt, hogy vagy megesznek a maorik engem is, vagy tudományom varázsereje által lebilincselem őket magamhoz. Kitartó fáradozásaim s kísérletezéseim
nek köszönhetem immár, hogy a szakácsmüvészet s az időjóslás tekintetében minden helybeli fizikust lefőzök s minden kontárkonkurrencián felül állok.
— Ön időt is jósol?
— Úgy van. A partra dobott mentődereglyék egyiké
ben egy ócska cronometer-órát s egy ancroidot ta
láltam s ezzel a két, olykor némileg sántító műszer
rel én itt csodadolgokat művelek. Képzelje csak el!
Én 24 órával előbb, egész szabatosan meg tudom határozni az időjárást... mi ?... he?...
— Bámulatos!
— Eszerint, ha másnap eső lesz, én azt még ma kiszámítom s a tamtam-dobosokkal közhírré tétetem.
— Nagyszerű!
— Néha azonban, ha, mint emlitém, az instru
mentum sántít s eső helyett például csak köd eresz
kedik alá, akkor a maorik svindlernek tartanak s kis időre meg kell szöknöm.
— Érdekes!
— Valóban s épp ilyen természeti félreértésnek tulajdoníthatja monsieur, hogy ma éppen szeren
csém van...
— Igen örülök.
— Részemről!
Leon Delavigne érdekkel figyelte meg az erkölcsi züllöttség e megtestesült mintaképét, ki oly boldog nyugalommal pöfékelte cigarettáját, mint aki tökélete
sen meg van elégedve a helyzettel és önmagával.
— Miután tisztelendő ur földim — folytatta — s megismerte nacionaléimat, egy kéréssel alkalmatlan
kodom ...
— Nos ?
— Vegyenek fel engem is közéjük!
— Minek?
— Hittérítőnek! Azt hiszem, beválnék.
Delavignet e szemtelenség annyira meglepte, hogy pillanatig szóhoz sem bírt jutni. Némán bámult a
félvad, toprongyos emberre, ki e pillanatban, mint
egy bünbánólag pislogott az ég felé.
Percekig tartott a csend. Utóbb is Leboucher szó
lalt meg ismét.
— Igaza van, Sir! Ön megvet. Könnyelmű voltam teljes életemben; úgy a szerencsében, mint most a szerencsétlenségben. Azt hiszem, könnyelműségből születtem is. Hanem rossz, gonosz ember nem vol
tam soha!
— S a kannibalizmus...
— Sir, az itt nem bűn! Ha én Tibetben nem tisz
telném a Bráma szakállát, ami pedig szintén nem valami okos dolog, hát a braminok kétfelé fűré
szelnének. S ha külsőleg tisztelném is, meg kellene-e tagadnom igaz, benső hitemet ? ... Monsieur, becsü
letemre mondom, én embert nem öltem soha; még önvédelemből sem. De mikor itt életemmel játszom, ha a kannibalizmus ellen tennék ...
— Meg kellett volna kísértenie!
— Akkor úgy jártam volna, mint három társam.
— Mit mond?
— Azokat felfalták!
— Nos és többi társai ? ...
— Figyeljen Sir; elmondom azt a katasztrófát.
XI.