Az a fehérárén peshera, amint kiért a partra, iga
zán furcsa alak volt.
Ruha volt is rajta, nem is.
Fejét a pesherák gyékényícnatu sisakja födte;
inget nem viselt, de lábain valami uszónadrágféle ruha feszült, melyről azonban európai ember nyom
ban megállapíthatta, hogy valamikor szabályszerű posztónadrág volt. Nyilván az idő foga annyit rágott rajta, alulról felfelé, hogy most már csak térdig ér.
Még igv is elég tényüzés ez itt — amint mr. Tullier az «Empereur» egykori hajóinasa megjegyezte — az Isten háta mögött.
Egyébként csinos, napbarnított, szőke bajszu s szakállu fiatal ember volt, éles, villogó szemekkel.
Alig volt több 24—25 évesnél.
— Good day, misters! — szólt a misszió tagjai
hoz, mikor a partra lépett s oly természetes han
gon, mintha azokat minden nap látta volna.
— Good day! — felelt Livins atya s barátságosan megszorította a fiatal ember izmos kezeit. — Kíván
tuk önt látni. Mi a Staates Islandon, a nagy Dandor- rah-telepen lakunk s ott misszióházunk van.
— Tudom hol van. A múlt év tavaszán láttam. Ez a jó öreg omaha, kit itt látok ismét, minden tava
szón egyszer idejön halászni s tavaly, mikor vissza
ment, én is, néhány peshera barátommal átmentem hozzájuk. Onnan mutatták nekem a dandorrahi par
tokat.
— Akkor még nem voltunk ott! Ez év tavaszán érkeztünk oda.
— Tudom. Két emberünk pár héttel ezelőtt odaát volt Omahában és csodás híreket hozott. Azt beszél
ték, hogy az omahák tavaszszal ismét harcba keve
redtek a dandorrahi maorikkal, de azoknak a segít
ségére Tanna-isten hosszú barnaöltönyü harcosokat küldött, kik oly hatalmasok voltak, hogy teljesen tönkretették az omahákat; elfogták az egész sereget s oly különösek voltak, hogy a holtakat és sebesül
teket nem ették meg; hanem amazokat eltemették, ezeket pedig kigyógyitották és ajándékokkal haza- küldték Omahába. S hogy azóta úgy Dandorrahban, mint Omahában csodás dolgok folynak.
— A missziónk kulturmunkái, melyek bár kezdet
legesek, mert nincs meg ahhoz minden segédeszkö
zünk, de hát annál érdemesebb a munka, minél több fáradságba kerül az.
— Úgy bizony, sir — vágott közbe a vitorlames
ter — még egy schooner-haj ót is csinálunk ...
— No azt szeretném látni!
— Szeretné ? Tán ért is hozzá ?
— Egy kicsit. Tengerésztiszt volnék, ha nem lennék peshera-maori.
— Hurráh, hurráh! — ordítottak most egyértelmű örömmel Misson és Tullier — éljen a tüzföldi flotta admirálisa... hip ! hurráh!
És tengerészmódra, a homlokra illesztett fordított kézzel, katonásan tisztelegtek.
— Ha úgy tetszik, misters — szólt most a fehér
áron peshera — tán a telepünkre mennénk. Úgyis elmúlt már dél.
Valamennyien visszaindultak a peshera-telepre.
A peshera-asszonyok és lányok künn álltak a zsombék-házaik előtt s tenyereiket dörzsölve és csat- togatva fejezték ki örömüket a csodás him hatalmas jövevények látogatása fölött. A férfiak öblös kókusz
edényekben szolgálták fel a kecsketejnektárt.
— íme, a házam! — szólt a fehér peshera a misszió tagjaihoz, megnyitva a kőház ajtaját.
— Praktikus! — vélekedik Nielsson.
— Eleintén nem volt az — felelt a tengerész
tiszt — mert a múlt évben egy kis földrengés majd
nem összedöntötte. Jó darabig nem is mertem benne lakni s ki is hurcolkodtam a szomszédos hanba, minden ingóságommal együtt. Később aztán négy fa- törzszsel pántoltam meg a felső lal-egyent; azóta nincs baj. Mikor ez év elején a dandorrahi partok mellett egy uj vulkán keletkezett, mely erruptio kö
vetkeztében a tengerár a mi szigetünket is nagyrészt elborította: azt a hatalmas talajrengést az én házam meg sem érezte. Én kihemperedtem az ágyamból a földre, minden jószágom össze-visszabontott és ka
limpált köröttem: de a házam rendithetlenül állt, mint a Ceops és Cepsen kétezeréves mauzóleuma.
Persze, ha vasam lett volna, ügyesebben csináltam volna meg a házam falpántjait; mert mint hajógép- tiszt, ennek a vityillónak a vastartozékait könnyű
ig
szerrel dolgoztam volna ki. De hát a mi kis szige
tünkön nincsen semmi érc.
Livius atya szólalt meg ezután.
— A találkozás örömében elfeledtem bemutatni magamat és társaimat. Livius missziófőnök vagyok Londonból s ime társaim!
— Az én nevem pedig Scheele Róbert, Wandsbeck- ből, Hamburg mellett. Hajógépész vagyok, hadnagyi rangban.
— Tisztelettel jelentkezem én is. Pierre Misson és mrs. Tullier, Normandiából, volt matrózok, ez- időszerint tüzföldi telepesek és tömeges családala- pitók!
— S szabad kérdeznem, hogy került ide hadnagy ur ? — szólt most Delavigne Leon.
— Bizonyára hajótörött — vélekedett Tullier ur.
— Oh nem. Önként vagyok itt... vagy hogy még sem egészen önként. Méltóztassanak igénybe venni szerény mohapadjaimat. Ha érdekli, elmondom.
Scheele Róbert aztán maga is leült egy gyékény- kő tegre.
— Úgy volt, misters — kezdé elbeszélését — hogy
«Brehm» gőzösünk épp a new-yorki Hobocken-kikötő- ben rakodott Európa számára, mikor a francia-német háború kitört. A következő napon itt az amerikai vizeken már ki is tört az ellenségeskedés, a két nem
zet hajói között s egy francia hadihajó el is logott egy Savannah-ból hazafelé tartó német gőzöst. Német részről nem volt az amerikai partok mentén hadihajó s igy nem volt észszerű, teljesen védtelenül, meg
kísérlem a hazatérést. S ez aggodalom nem is volt
alaptalan, mert hisz — talán tudni fogják — a La Manche-csatornánál a francia hajók állandó lesben álltak s tényleg több, mint ötven német kereskedő
hajót fogtak el.
A «Brehm» parancsnoka szélnek eresztette az egész legénységet; a tisztikart végkielégítéssel el
bocsátotta s hajóját a kikötőparancsnokság gondjaira hízva, maga is a városba költözött. Azonképp csele
kedett New-Yorkban valamennyi német hajó parancs
noksága.
Misson és Tullier most hallottak először a nagy német-francia háborúról s izgatottságuk nőttön nőtt.
A vitorlamester fel is kiáltott:
— S aztán, ugy-e, nyertek a franciák ?!
Scheele nem felelt. Helyette Delavigne Leon szólalt meg tompa hangon:
— A németek győztek!
Percnyi kínos szünet után Scheele Róbert folytatta elbeszélését.
— Míg a pénzben tartott s a végkielégítés el nem fogyott, rettentő víg életet élt New-Yorkban a facér német tengerész nép. A Bowery-Garden, az «Atlantic- hall» minden este hangosak voltak a mi danáinktól;
folyt a bor, szólt a muzsika s megfizetett csókok feledtették velünk az önkéntelen hontalanságot.
Aztán elfogyott a pénz; egy darabig segített a német konzulság, aztán az is megunta a gyakori bizalmas látogatásokat.
Bekerültünk a német «Herberg»-be. Zum alten Vater Éhein a neve s a Grand Street 57.. sz. a. háza földszintjén van a német szálló; ugyané ház
emele-12*
tén pedig a «Hungarian Society» helyiségei vannak, melynek elnöke mrs Gressák, az aranyolvasztó. Úgy a magyarok klubját, mint a németek szállóhelyiségeit a derék öreg Rhein papa látta el étellel-itallal s így, mert egy házban is voltak; német és magyar nép egyaránt testvéries szeretettel volt egymás iránt.
Itt ismertem meg későbbi kalandozásaimban leg
hívebb társamat s barátomat, Kontót. Az igazi neve nem ez volt. Családnevén Kecskeméty Albertnak hív
ták, de mert az idegen világrészekben ezt a nevet sehogysem tudták kimondani, Albert barátom egyet gondolt s Ausztráliában felvette a Rontó nevet.
Igazi hungarian, becsületes, jószívű boy volt; meg
osztotta velem minden örömét, jó falatját s keres
ményét, melyet mint a New-York és Jersey City közt közlekedő «Fulton-Ferry» társaság hajóhadnagya keresett. Sokat beszélt nekem a szüleiről, kik jómódú birtokosok a Csongrád-departementben s kikkel sű
rűn levelezett. Roppant erejű, athleta fiú volt; vak
merő és bátor a halálos elszántságig. Szembeszállt minden veszedelemmel s bírókra kelt Nexv-York- ban egyszer egy egész sereg dán matrózzal, kiket mind harcképte lenné tett. Itt, ezen a szigeten, mi
kor kikötöttünk, nagy fütykössel a vállán, fütyö- részve ment a benszülöttek kraalja felé s mikor azok őt meglátták, dárdástól-nyilastól megszaladtak előle; meg sem álltak a tengerpartig.
— Ah, itt volt ? — kiáltott fel Livius atya.
— S most hol van ? — ostromolták a többiek.
— Nem tudom. Amit tudok az én jó Albertemről, elmondom. Nos, new-yorki barátkozásunk idején
Rontó örökké csak Ausztráliáról beszélt nekem.
Hogy az mennyire kiaknázatlan, kultiválatlan ország s ha még valahol: ott roppant pénzt lehetne keresni pár vállalkozó embernek. Még Fiúméban, miközben a tengerészakadémiába járt, megismerkedett az aka
démia igazgatójának, Domini grófnak a fiaival, kik mind hajóskapitányok voltak és Ausztráliát, hol sok
szor megfordultak, türől-fokra leírták néki. Kivált a tasmanok földjét s New-South-Wales északkeleti, még benszülöttek lakta részét vázolták valóságos Kánaán- földének. Pedig épp itt esett kutatásának áldozatául a legifjabb Domini. A vadak elfogták, de miközben előkészületeket tettek a leölésére, sikerült megszök
nie. Ám a kiállott halálos veszedelem izgalmai élő halottá tették s a hajósnépe mint őrültet hozta haza Fiúméba. Mindez nem hütötte le Albert barátom Auszti ália-vágyát s minden este, valahányszor Fulton- Ferry kantinjában pár pohár oil-beer mellett el sie z- táztunk, csak arról beszélt, hogy kettőnknek oda kellene mennünk.
Scheele Róbert most rövid szünetet tartott. Kiment s valami utasítást adott a peshera-főnöknek, ki pár perc múlva túrót, tejet, mézet, banánt és tarrokenye- ret tett a missziótagok elé. Valamennyien jó étvágy- gyal fogadták a szives figyelmet.
— Egy este aztán Rontó azzal a hírrel lepett meg, hogy egy Sidneynek rakodó gőzös másodgépé
sze súlyos beteg lett s a Fervy-boattal éppen ő szállí
totta az east-new-yorki tengerész-kórházba. Ennek a helyét nyomban elfoglalhatnám, ő pedig meatship- man-apródi szolgálatot vállalna. Már volt is az ausz
tráliai gőzösön s a kapitánynyal megegyezett. Most csak rajtam áll, hogy elfoglaiom-e ez állást s a régi vágy beteljesülhet.
Nem volt egyéb választásom. Már úgyis hetek óta Albert barátom fedezte minden szükségletemet;
feltétlen erkölcsi kötelességem volt tehát, az ajánla
tát elfogadni. Tengerész-embernek úgyis mindegy:
itt vagy ott. Örömmel paroláztam jóságos pajtásom
mal s rögtön el is mentünk az ausztráliai gőzösre.
Egy óra múlva, mint a «City of Montevideo» posta
gőzös tisztei búcsúztunk az «Alter Vater Rhein»
szállóban s Hungarian-Clubban, hol a derék ma
gyarok s főként mrs. Gressák és Franck Malocsay elnökök reggelig tartó bucsuestét rendeztek szá
munkra.
Másnap már útban voltunk Ausztrába felé. Hajónk kitűnő vitorlázó volt s Capstadt érintésével 33 nap alatt Sidney előtt, a kicsi New-Queenstown kikötő
ben horgonyt vetettünk.
A kalandozások hosszú sorozata kezdődött ezután.
Sidneybe mentünk s az épp ott folyt lóversenyeken, Albert rendkívül szakértelmes tippelései folytán szép összeg pénzt nyertünk. Persze én is, Rontó is vete
kedtünk aztán a pénzszórásban s mikor az utolsó arany is füstöt vetett s a két konzulunknál is el
fogyott a hitel, mindenféle mesterségbe fogtunk. Vol
tunk hajórakodók, gyógytári laboráns, fürdőszolga, fagylalt-árus, haj ómázoló, aszfaltburkoló, exporteur- kocsis, barkeezer, reklám-kikiáltó, talpgyári munkás, morgue-szolga, tüzijátékgyári munkás s a jó Isten tudja, mi mindenféle mesterségen.
Rontó azonban csak északra vágyott. Valahogyan megismerkedett egy átutazó cirkusz-truppal. Addig- addig ismerkedett-barátkozott velük, mig hatalmas termetére való tekintettel, beszegődtették ál-Herkules- nek. Volt ugyanis a cirkusznak egy rendes birkozó- viadorja; jól kihizott s elég izmos ugyan, de már elvénült s a hivatásos bitkózók rendszei int a földhöz vágták. Elbocsátani azonban nem lehetett, mert az igazgatónak az apósa volt. Kellett hát minden város
ban olyan egy-egy idegen Herkules, aki a cirkuszi bajvivás felhívásaira jelentkezik, roppant termetével imponál s végül a cirkusz vén trottlijával mégis a földhöz vágatja magát.
— Megyünk az aranyországba, Felső-New-South- Walesbe! — ujjongott Rontó barátom, mikor szer
ződtetését velem közlötte.
— De hát értesz-e a baj víváshoz ? — kérdém.
— Ejha, ahhoz csak nem kell tudomány, hogy az ember a földhöz vágassa magát ?! Kivált jó koszt és fizetésért. Semmi ellenvetés, velem jösz! Már szer
ződtettelek téged is.
— Engem ? Engem is a földhöz akarnak vágni ?
— Áh nem. Csak pofon ütnek. Te clown vagy!
— Köszönöm. Semmiféle famíliám nem volt bolond.
— Sebaj. Jó koszt és fizetésért az is lehetsz.
— Az igaz. De kijelentem, hogyha ütnek, visz- szaütök.
— A direkció nevében tudomásul veszem.
Másnap mint Herkules és clown követtük a fele
más truppot északi New-South-Walesba, Сар-York felé.
Gyönyörű utazásunk volt és gyöngyéletet éltünk.
Rontó kitűnő lovas volt; ő a cirkusz három lovát vezette pányván, miközben egy óriás-pupu dromedár tetejéről harsogtatta a legkülönfélébb hungatian da
lokat, miket ugyan nem értett meg közülünk senki, de azért a kompánia nőtagjai majd elolvadtak tőlük.
Tullier megjegyezte, hogy ily kellemes társaságban ő is szívesen kirándulna akár az északi sarkra is.
— Én a trupp zárt omnibusz-kocsijában utaz
tam — folytatta Scheele — s úti társaimra egyáltalán nem volt panaszom. Hűségesen megosztották egymás közt s velünk is minden jó falatjukat s az ivásban páratlan mester volt valamennyi. Egy hordó bor állandóan csapon volt s állandóan fogyasztottuk, férfiak, hölgyek egyaránt. A mámor stabil erényünk volt s jó szerencse, hogy öszvéreink, a három ló s a dromedár több erkölcscsel bírtak. Sokszor bizony ők lancierozták a karavánt s nem mi őket.
Minden nagyobb városban egy-egy hetet töltöttünk.
Az utolsóelőtti debut napján ki lett plakattierozva a nagy bajvivás vei senye s ekkor tisztes farmer-ruhá
ban rendesen megjelent a cirkusz-köröndben Albert barátom s a közönség — látva az óriási termetet — egetrengető tapsviharral fogadta mindig.
Persze a vége mégis csak az lett, hogy a kis pahos Herkules került felül s Rontó barátom hanyatesett.
No ha ilyen rettenetes embert is a földhöz vág a kis kövér öreg: akkor bizony nem érdemes vele ki
kezdeni! Nem is jelentkezett senki rendszerint, de ha igen, úgy az öreg valami izületi ficammal mente
getőzött s a baj vívást rábízta Albertemre. Az a jó
Hungarian boy pedig úgy odateremtette aztán a vál
lalkozó ausztraliant, hogy öten-hatan cipeltük ki a manézsba.
Félév telt bele, mig New-South-Walest s Queens- land-ot bejártuk s a Carpentaria-öböl Kimberley- kikötőjébe érkeztünk. Pompás kis összeg pénzünk volt együtt, mert meglévén minden ellátásunk, teljes fizetésünket megtakarítottuk s mire complett betanul
tam a clown-mesterséget, Rontó felmondott a direk
tornak az ő s az én nevemben is.
Az igazgató sehogy sem akarta elfogadni a felmon
dást, Albert pedig célnál lévén: önálló akart lenni.
Elvégre aztán Albert úgy oldotta meg a vitás kér
dést, hogy a legelső nyilvános birkózáskor úgy a földhöz vágta a kis Herkulest, hogy a közönség őrült tombolása s a cirkuszosok jajgatása alatt majd ösz- szedült a cirkusz.
Akkor aztán nemcsak eleresztettek, de egyszerűen kidobtak bennünket s még ők jártak jól, mert Albert nem követelte a földhözverésért kitűzött tiz font sterlinget.
Változatos életsorsunk kezdődött ezután. Megkísér
tettük az aranyásást, de a bánya meddő volt. Aztán az államilag hirdetett házinyul-irtásban vettünk vál
lalkozórészt, mert Ausztrália e miriádnyira szaporo
dott állata épp ez évben sáskaszerüleg pusztította el az összes északi farmokat. Ez az üzlet jól jövedel
mezett s néhány száz ionttal ismét több pén
zünk volt.
Rontó eközben azt észlelte, hogy Felső-Queensland prairie-farmjain a ménesbeli csikóknak, lovaknak alig
van áruk. S ez azért van, mert egyrészt a buja lege
lőkön a lótenyésztés éppen semmibe sem kerül, más
részt, mert kitanittatlanok a lovak s a dress-training e vidéken teljesen ismeretlen fogalom; de meg óriási pénzbe is kerülne.
Gondolt egyet s a Carpentaria-tengeröböl-parton, Wellesley mellett, szemben a Momington-szigettel nagy fedett Hypodromot tákoltatott össze s a körü
lötte elterült s bekerített nagy réten 100 drb potom áron vásárolt csikó idomitását, belovagolását kez
dette meg. Én természetesen társa voltam; a training- hez azonban nem értvén, a telep anyagi gondozását vezettem.
Pár hó múlva az első idomított lószállitmányt küldtük a Goocketowni-kikötőn át Sidneybe, a Printer and Gp. céghez elárusitás végett, ki egyszersmind a Hypodrom tűzbiztosítását is eszközölte ré
szünkre.
Gsak annyit jelzek még, hogy a lovakért ez a cég a mi befektetésünk tizenkétszeres árát fizette meg s hogy 10 hónap alatt kiárusítottuk az egész Hypod
romot. Rontó uj csikókkal népesítette be a telepet s épp azon volt, hogy személyesen elutazik Sidneybe, a Printer-céggel leszámolandó, mikor éjjel valahogy kigyuladt a Hypodrom s pár perc alatt porrá is égett.
Én gyalogszerrel menekültem, de Albert lóra kapott s a tüztől nekivadult csikókat akarta összeterelni, de az ő lova is megbokrosodott s az éj. setéiében, vad iramlással nekivitte a vassodrony-keritésnek, oly erő
vel, hogy a szegény ló szügyeig szétmetszve terült a földre, Rontó pedig a kerítésen át vagy tizenöt
mé-ternyire repült. Úgy látszik, az ördöggel cimboráit a hungarian, mert semmi baja sem történt.
Reggelre összetereltük az állatokat s hevenyészett barakk-ban helyeztük el.
Most már csakugyan sürgősen kellett a pénz s elhatároztuk, hogy a barakkot jóravaló niggereinkre bízzuk s mindketten elmegyünk Sidneybe, mert a Hypodrom-biztositás mindkettőnk nevére szólott s igy a kárliquidálásnál mindkettőnknek jelen kellett lenni.
Hat nap alatt Coocketown-ba érkeztünk, de a ki
kötőben nem találtuk a Sidney-be hetenkint közlekedő gőzhajót. Várnunk kellett még öt napot.
Esténkint — mint afféle tengerész-emberek — ter
mészetesen a kikötő-város tengerészkorcsmáiban ka
landoztunk s a kikötőben lévő, különböző nemzeti
ségű hajók személyzetével töltöttük éjjeinket, hatal
mas dáridók között. Hajnalban aztán rendszerint valamelyik hajóra mentünk s ott aludtuk ki a mámort.
— Hipp-hipp ! — lelkesedett most Misson ur — ezt én ismerem ! Nagyszerű az ilyen muri! Pompás ...
olcsó...
— Nem éppen — folytatta Scheele — nekem például az egész vagyonomba került. S nagyszerű csak annyiban, hogy emiatt vagyok most tűz földi vad!
A misszió-tagok érdekkel néztek a fiatal emberre.
— Úgy van, misters — folytató — belekerültünk, Albert barátommal együtt, az emberprésbe!
— Huh! — borzongott most egyszerre Misson és Tullier.
— Emberpréselésnek nevezik, misters, tengerész
nyelven azt az eljárást, hogyha valamely hajóról,
külíöldi kikötőben megszökik a legénység, vagy annak egy része megbetegszik s ezek helyébe, arra az útra vagy világrészbe, ahová a hajó rendelve van, más mat
rózokat nem kap: akkor hurokkal fognak ilyeneket. Az indulás előtti éjjelen az illető hajó megmaradt em
berei elmennek a tengerészkorcsmákba, agyonitatnak- mulattatnak néhány könnyelmű tengerészt s mikor azok elmámorosodtak, valamiképp a hajóra hordják őket... vitorlát oldanak s mire a megpréselt embe
rek felébrednek, künn repül a hajó a nyílt tengeren!
Hiába ordít, dühöng aztán az ilyen ember, még meg is verik, esetleg kiteszi magát annak, hogy a tengerbe dobják. Legjobb, ha szépen aláírja az eléje tett szer
ződést s szépen hajózik a többivel együtt, akár a pokol országába!
Mi is — bárha minden vagyonunk, körülbelül huszonkétezer fontunk sirt a Printer-cégnél s 100 lovunk maradt a niggereink kezén — amikor reggel felébredtünk s láttuk, hogy hajónk tele vitorlákkal repül: megnyugodtunk a sorsban.
— Meg vagyunk préselve, Albeit!
— Az ám, Róbert!
— Quid nunc ? ...
— Menjünk a kapitányhoz s jelentsük ki neki, hogy örülünk a szerencsének.
Úgy is történt.
A kapitány, egy fiatal vörösképü yankee-gazember szintén kijelentette, hogy örül a véletlen találkozás
nak s hogy vele most elmegyünk via Capstadt és Valparaiso, a Csendes-tengeren át Japánba; onnan még nem tudja, hogy hová. Két évre szerződtet min
két, útközben a kikötőkben a fedélzet alatt leszünk elcsukva, egyébkint a nyílt tengeren teljesen szaba
dok leszünk, jó ellátásunk lesz s két év múlva be
csülettel kifizet és partra tesz minket... hogy hol ? még nem tudja.
Egyelőre nem volt forróbb óhajtásom, mint le
szúrni ezt a pökhendi vörös ördögöt, de miután Al
bert barátom roppant örömujjongva patólát csapott a kapitánynyal, én is csak azt tevém. A szerződése
ket precise aláírtuk.
Capstadt előtt csakugyan a fenéklyukba csukatott minket a gazember, pedig egész utón oly örömmel dolgoztunk a vitorlákon, mintha dupla pénzért tettük volna. Hasztalan ! A róka ravaszabb volt, mint gon
doltuk.
Az afrikai dél foktól a Tüzföld felé vitorláztunk.
Istentelen rossz időjárás volt. Rossz volt a hajó is s a nagyobb viharok után 20—25 órahosszat szivaty- tyuztuk ki a vizet belőle.
A Sandwich-szigeteken túl az a nagy bajunk támadt, hogy az ivóvíz-kamarába valahogy behatolt a tengervíz s képtelenség volt azt használni.
Az eső pedig nem akart segítségünkre jönni. Ami kevés bor-sör volt a kamarában, kis adagokban el
fogyott egy hét alatt, az amerikai part pedig még
fogyott egy hét alatt, az amerikai part pedig még