A hajószakács eldobta czigarettáját; pillanatig gon
dolkozott, mintha régavult emlékei közt keresgélne s aztán beszélt:
— Mikor az «Empereur» e partokon hajótörést szenvedett, arról a mentődereglyéről, melyben én is ültem, tizen menekültünk meg. Kilenc férfi s egy gyermek. Pici kis lány volt, a hajó mérnökének gyermeke. Apja a válságos percben még lerohant a géphez, aztán nem látta többé senki! A kis leány már akkor másfél év óta volt a hajón; anyja meg
halt s az édes apja magával vitte utain.-E végzetes utón is velünk volt.
Mikor az áradat partra vetette a mi dereglyénket, amelybe kapaszkodtunk, a maorik azonnal körülraj- zottak minket.
Védelemről szó sem lehetett. Körülfogtak bennün
ket s éppen azon voltam, hogy végimámba kezdek, mikor azt vettem észre, hogy a vadak decolletierozni kezdenek minket.
Mint a legmüértőbb párisi boulevard-szabók — nézegették, tapogatták ruháinkat, kalapjainkat s perc alatt leszedtek rólunk minden ingóságot. Ah, mon
sieur, az nagyon szemérmetlen, infám eljárás volt a maoriktól!
S azon arányban, amint rólunk levedlettek a cos- tume-k, abban az arányban bővült a vadak testein a toilett. Miként egykoron a mi Urunk Jézus, egy kosár hallal megvendégelt ötezer embert, az önképen a mi kilencünk öltönydarabjaival felöltözködtek töb
ben mint százan. Egyiken egy mellény, másikon csak lábravaló: egyik meztelen maradt, de kalap ékeske
dett a fején. A csizmákat egyenkint kapkodták szét:
kinek a jobb, kinek a bal lábán díszlett egy-egy félcsizma. Utóbb a nadrágokon is testvériesen osz
toztak meg; kétfelé szakgatták s egyiknek a jobb, másiknak a bal lábszára lön felruházva. Ugyané sorsban részesültek a kabátok is s perc alatt kétfelé váltak. Akinek mije sem maradt, megelégedett egy fél harisnyával, melyet mohón ráncigáit fekete tal
pára, vagy egy nyakkendővel, amelyet azonnal felkötött a csupasz nyakára. Oh, monsieur, ha ön ezt látja vala — sirt volna neveltében.
Dacára az infám jelenetnek, én is kacagtam, tor
kom szakadtából. Illő szemérmetességgel lekuporod
tam a fűbe s lelki szemeimmel újra végignéztem a
«Zöld sziget» operettet, amint a papua-vadak perc alatt európaiakká civilizálódnak. Ez az operett sokáig kasszadarab volt Párisban. Én itt még az utolsó nadrágomat is ráfizettem ...
Aztán fülsiketítő diadalorditással elkísért minket a maori-sereg Dandorrah-ba.
— Hová?
— Dandorrah-ba, Sir! Ez a maorik fővárosa. Nem messze van ide. Talán hat kilométerre. Óriási Kraal ez, melyben én is háztulajdonos vagyok. Érdemes lenne önöknek oda kirándulni.
— Azt hiszi ?
— No természetesen, erős fedezettel — és én- velem!
— Értem.
A hajószakács ezután folytatta beszédét.
— Dandorrahnak kicsinye-nagyja, örege-apraja, csipitje-csapatja elénk rohant. A Kraal főterén, mely a fejedelmi Han előtt elterül, kiállítottak bennünket közszemlére. Annyi tisztességgel mégis voltak, hogy egy-egy bőrkötényt akasztottak ránk.
Napestig tartott ez a sajátságos ethnografiai kiállí
tás, melyen a kaukázusi faj — ugv látszott — teljes diadalt aratott; amennyiben a kiállítást látogató kö
zönség — főként a jóizlésü hölgyek — elismerésük gyöngéd jeléül kékre-feketére csípték tagjainkat.
Rendkívül tetszett kedves házigazdáinknak az, hogy hajó erősen megcsípték valahol a testünket:
ez aztán nyomban vérvörös lett. Estefelé már
türhe-6
tétlenné vált ez a banális expositio. Valóságos vivi- sectiót végeztek rajtunk s a folytonos experimentá- lástól már egészen puhára voltunk csipve-veregetve s mig mi egyértelmüleg úgy bőgtünk, mint a vad oroszlánok, azok a barna ördögfiak akkorákat vigyo- rogtak-kacagtak, mint a sakálok.
Csak a kis leánygyermeket nem bántották. Még csak a ruhákat sem szedték le a kis árváról.
Az asszonyok körülfogták, cirógatták; mindenféle gyümölcsökkel kinálgatták. Az pedig szomorú volt és csak sirdogált hosszan-keservesen.
Mikor a nap leszállt, nagy menet jött értünk a Kraal főterére. Elől egy csomó muzsikus, t. i. amilye
nek itt vannak. Meg kell jegyeznem, hogy a kottát nem ismerik s ami a felső registereket illeti, azt a lopótökökből csinált gitárjaik egyáltalában nem bír
ják el. Ily esetben, például a felső G-t, maguk or
dítják bele, ezzel in flagranti pótolván a hangszer hiányosságát. Egyebekben sem valami élvezet az idevaló zenekultusz, mely jó házból való füleknek semmikép sem konveniálhat. Én például bélhurutot kaptam tőle.
A zenekar után nagy csapat fegyveres jött. Nagy
szerű dorongok s halcsont-hegygyel ellátott dárdák kerültek közszemlére s mondhatom, nem a legkel
lemesebb érzést keltették fel bennem.
Elvégre éktelen üvöltés támadt; a zenekar tust intonált oly szivetrázó verv-vel, hogy lábikráimba görcsöket csalt a gyönyörű simphonia... aztán jött a főnökök főnöke, a király! Tembaha ő felsége. Majd Szerencsém lesz bemutatni!
Hatalmas alak. Majd kétszer te olyan kövér, mint a leghizottabb maori. Fején a haj varkocsszerü gúzsba kötve; övéről vakító fehér menyétbőrök fityegtek le.
Utánna egy sereg asszony, középütt a bájos királyné, kinek kitüremlett ajkai lapátszerüleg lógtak csontos áliára. Mindig sokat tartottam az illúzióra; de ezút
tal minden legszerényebb igényem, a nőiség eszmé
nyét illetőleg — elpárolgott
Nyomban jött egy csapat gyerek. A kis kóficok ugrándozva rohantak ránk, sőt a lányok visító serege sem mutatott valami nagy idegenkedést tőlünk.
Vihogva-süvöltve ugráltak körénk s jóizün vigyorogva bámulták, soha nem látott finom fehér bőrünket.
A király abg érdemesített minket egy tekintetre.
Intett s egy falka maori körbe fogott mindnyájunkat s aztán indultunk mi is a többivel.
Gyönyörű völgyeken át, magas hegy lábához ér
tünk. Széles ut volt vágva a liánszövevényes renge
tegen át, mely a hegyoldalt borította. Ezen az utón haladt fel most ez a gyönyörű diszmenet. Ah mon
sieur, ez megható kép volt! Eszembe jutott a nagy Napóleon hadainak útja, a mint az Alpeseken keresz
tül tört — ahogy azt az apám valamikor mesélte volt.
Végre a hegytetőn voltunk s innen ismét lefelé ka
nyargóit az egész karaván, az alant elterülő völgybe.
Nagyszerű kőalkotmány van ott; ilyenformának láttam sokszor lefestve a régi római színházakat. Egy
szer Pólában voltam a hajónkkal. Ott láttam ehhez hasonlót — csakhogy az itteninek nincsenek eme
letei.
6*
Ebbe a körömibe tódult az egész érdemes gyüle
kezet s az a sok száz ember perc alatt elhelyezke
dett köröskörül, az óriási kőlapokból épített emelvé- nyes padsorokban.
A középen oltár formájú kőemelvény áll. Nekem azonban úgy rémlett, mintha valami nagyszerű nyi
tott takaréktüzhely volna: Zellerin-féle patent szerint, felülfütésre berendezve.
Csupán egy gondolat nyugtatott meg, hogy t. i.
minden társam közt én voltam a legsoványabb.
A legrosszabb esetben is feltételeztem a maorik mü- izléséről annyit, hogy hacsak egy csepp józan eszük van — a kövérebb falatokat részesítik majd előnyben.
Nem is csalódtam. Sőt szakszerűen konstatálnom kellett, hogy igen kifejlett ízlésű ínyencekkel van dolgom.
Mert valóban úgy van, hogy egy jól kifejlett fekete bivaly, menage dolgában igazán többet ér egy csomó kiéhezett fehér matróznál.
ügy lön, hogy egy pompásan kihizott bivalyt haj
tottak fel a maorik a körönd közepére. Aztán a Zel
lerin-féle tűzhelyen megrakták a máglyát.
Jöttek a maori-bölcsek, a felcserek, a varázslók és időjósok — és beható tanácskozás után megfelelő ceremónia mellett lebunkózták a bivalyt.
Aztán megkezdődött a roasbeuf-sütés.
Jó ideig hallgatva néztem, de aztán nem állhattam meg szó nélkül ezt a rendszertelen, abnormis kontár
kodást. A leggyönyörűbb husdarabokat, a pompás vesepecsenyét, a finom felsárt, rostélyost, fartőt, la
pockát és hácit piszkos nyársakra fűzték s aztán a nyílt lángon pörkölték feketére!
A rémitő bűz megcsavarintotta jól nevelt orromat s látva, hogy saját személyem ezúttal nem szerepel az étlapon, közelébb léptem a tűzhöz s rámutatva az undorító huskölöncökre — bátor voltam felháboro
dásomnak, érthető jelekkel, kifejezést adni.
Micsoda ?!... Akkora riadalom támadt erre a vak
merőségre, hogy azt nem lehet reprodukálni. Veres- cságin véres ecsetje is kevés volna ahoz.
Nyilván úgy értelmezték a dolgot, hogy én is enni kérek — mert százan fogtak meg egyszerre minden oldalról. Egy hajszálon múlt, hogy szét nem hasítottak!
Ё percben lépett elő a kihizott despota s paran- csolólag tiltott el mindenkit a tüztől. Aztán karon- csipett, odavezetett a tűzhöz s rámutatva a húsokra — intett, hogy tegyek, amint akarok.
A pohos felség e megtisztelő bizalma, nagy elhatá
rozásra bátorított.
Négy kőre egy jókora homorú kőlapot helyezve, ez alá tüzet gyűrtem. Aztán zsírt hámlitva a megölt állatról, felolvasztottam a kőlap közepén. Aztán nagyszerű beafszeleteket vágtam s kezdtem sütni.
Majd a homokban eszközölt rajz után, kézjelekkel tojást rendeltem s perc múlva száz maori repült a fészkes fákra, tojások után.
— Látja Sir, — végezte Lebaucher ur — hogy Ízletes tojásos beaf-fel, bár compot-garnierúng nél
kül, sikerült a fekete felség figyelmét a sovány mat
rózfalatoktól elvonni s elvégre is úgy lett, hogy par
dont kaptunk.
A beaf rendkívül ízlett az udvarnak s egész éjjel sütnöm kellett. A nagy göncöl már egészen lefordult az égboltozatról, mikor a díszes ünnepi gyülekezet felkerekedett s nagy üvöltés között visszatért Dan- dorrah-ba.
Minket is magukkal vittek.
A királyi Hantól nem messze, egy csürforma épü
letbe hajtottak bennünket s ott tartottak fogva.
Kora reggel egy maori gentleman inspiciált ben
nünket. Majd karon csípett engem s elvezetett. Valami miniszterféle lehetett, mert igen bizalmas lábon állt a királylyal. Bevezetett a nagy Hanba. Ott a király taglejtésekkel tudtomra adta, hogy én azután az 6 udvari szakácsa leszek s ha nem jól viselném maga
mat, sulyokkal leültet, mint a bivalyt.
így lettem maori-polgár s egyben udvari főtiszt.
S miután ancroidom segélyével képes voltam vala
mennyi maori-időjóst diskreditálni — ezt a rangsort a király végleg törülte az udvartartásból s e főben járó tiszttel is engemet bízván meg — csakhamar
óriási tekintélyre tettem szert.
Néha azonban — mint szerencsém volt meg
egyezni — csalódtam számításaimban. Ilyenkor ugv elvertek, mint a kétfenekü tamtam-dobot. Természe
tes, hogy finom nevelésem nem tűrhette e brutalitást s én rendszerint megszöktem. Mikor a kölcsönös izgalom lecsillapult, visszasompolyogtam hivatalomba.
— S mi lett a társaival ? — kérdé Delavigne.
Leboucher rápöffentett még egy cigarettre s elmondta társai történetét.
XII.