Monsieur Leboucher órahosszat mászkálta tenger
parton fel s alá.
Majd gyorsabb pórázra fogta a dolgot s mint valami elsőrangú véreb, elkezd vala rohanni öbölről öbölre;
miközben beszimatolt minden parti bozótba s
csa-litba, hogy nem-e akad valahol az elveszett páterek nyomára.
Mind hasztalan.
Utóbb elkezdett ordítozni, de kiáltozására sem jött felelet.
Megállt s ügyelve nézte az uj vulkánt.
Az még folyton okádta-hányta a tüzet s körülötte mind szélesebbre nőtt a lávaszegély.
A tengeren sincs semmi nyoma a misszió tag
jainak.
Leboucher ur arra gondolt, hogy megkockáztatja a Dandorrahba való visszatérést. Legfellebb ismét elve
rik, vagy hogy éppen ő felsége tünteti ki legdíszesebb fütykösével; egyéb baja nem szokott esni.
Hát elmegy. Talán ott hall valamit a szegény fehérekről.
A dandorrahi király bámulatraméltó lelkesedés
sel fogadta Leboucher urat, ki viszont alig tudott hová lenni a feletti örömében, hogy ezúttal a szoká
sos botozás elmaradt.
Ő felsége ugyanis már két nap óta nem tudott jóizüt enni s már éppen azon a ponton volt, hogy újra a régi maori rendszer szerinti pörkölt húsok élveze
tére adja magát, mikor az udvari szakács megér
kezett.
A vízhatlan eső-kosztüm, mely Leboucher uron díszlett, nem kevéssé lepte meg a derék monarchát s müértőleg szedte le róla az olajos vászondarabo
kat. Nyilván úgy vélekedett, hogy ez a lukszus in
kább megilleti a királyt, mint egy közönséges jött- ment idefuti hajószakácsot.
7*
Nyomban beafet kellett készítenie s ő felsége azon kitüntetésben részesítette udvari szakácsát, hogy sa
ját legmagasb személyében celebrált körülötte kuk
tái minőségben. Zsírt olvasztott, hagymát aprított s fújtatta a tüzet dicséretes igyekezettel.
Időközben a következő párbeszéd fejlett ki köztük :
— Látod fehér, én meglehetősen szeretlek. Pedig nem érdemied.
— Dehogy is nem; hanem te is csak olyan király vagy, mint a többi.
— Hogy érted ezt?
— Háládatlan vagy és dölyfös !
— Hallgass, mert széthasitlak !
— Akkor nem eszel több beafet a Iá mode, tojás
sal és garnierozva.
— Szemtelen!
— Piha! A sértéseket nem veszem fel tőled!
— Tanácslom is. De halljad az igazságot! Főzni tudsz, az igaz — de az időjósláshoz nem értesz!
— Veled nem vitatkozom. Az aneroidom csalha
tatlan.
— Még a leveli béka is többet tud annál!
— Eszed tokja!
— Sőt még a bivaly is lefőz. Ha eső készül, haza szalad az erdőről a kraalba.
— Sajnállak, korlátolt agyú férfiú! A bivaly nem az eső elől szalad akkor haza, hanem azért, mert az ég beborul s azt hiszi, hogy alkonyodik.
— Sokat tudsz, fehér; hanem azt még sem tudod, amit én...
— Mindent tudok! Azt pedig négyszemközt egy
szer s mindenkorra kikérem, hogy műveltebbnek tartsd magadat nálamnál. Én ugyanis egy finom francia monsieur vagyok, te pedig...
— Jól van, kérlek, ne ismételd magadat, mert kü
lönben ... nos ?...
— Széthasítasz!
— Ördögöd van, kitaláltad! De hát ugye nem tu
dod, mi az újság ?...
— Dehogy nem!
— Hát mi ?
— Az, hogy ismét hat fehér embert fogtál!
Ö felsége úgy elcsodálkozott erre a nemvárt kije
lentésre, hogy a beat-forgató nyársat kiejtette a ke
zéből, minek következtében a beaf a tűzbe hullt.
— Csudálatos ! Hát azt te honnan tudod ?...
— A csillagokból!
— Édes barátom, te ! Ugye látod, hogy szeretlek ? !
— Nono!
— És szépen kérlek, mondd el, mit tudsz még a csillagokból ?
— Többi közt azt is, hogy az elveszett gyémánt- szemű kis lányod, Lalla-Léh hercegnő él...
A fekete felség e pillanatban, mint a tigris rohant a szakácsra s torkon ragadta.
— Hol van, orditá, te tudod! Beszélj, mert meg
fojtalak !
— Eressz !— bőgött a szakács. — Mertha megfojtasz, sohse tudod meg!... Pohos rozmár! Hát illik igy bánni legjobb alattvalóddal ? ...
Ő felsége bünbánólag tekintett Leboucher urra, ki érzékeny szivü és hamar megbocsát. Annyit azonban
kijelentett, hogy ily előzmények után, mára beszün
teti a beafsütést.
A király nem bánta. Másra volt most gondja.
— Hát mondd meg, édesem, hol van a gyönyörű kis Lallám ?. ..
— Megmondom, ha egyet megígérsz!
— Itt a kezem!
— Edd meg. A te szavad, meg a fakova teljesen egyenértékű.
— Ne tréfálj, kérlek!
— Nem én. Túszokat fogsz állítani.
— Jól van. Elviheted mind az ötven feleségemet!
— Köszönöm, tartsd meg csak magadnak!
— Pedig szívesen adnám. Hát mit kívánsz ?...
— Minden miniszteredet, az összes rokonaidat és az elfogott hat fehér embert!
— Tudod szakács, te nagy gazember vagy, de azért szeretlek! Jól van. Elviheted az egész kabinetet, meg az egész felkent családomat. Odaadom a hat sovány fehér embert is, de ha megcsalsz ...
— Széthasítasz.
— Úgy van!
— Merci! Ráadásul pedig alkotmányt adsz az or
szágnak. Minden idegen hatalom beavatkozása nél
kül. Önként, amint illik!
— Hát az micsoda ? Meg lehet enni ?
— Némely kollegád megeszi, de aztán meg is puk
kad tőle.
— Akkor csak legyen a népé. Hát mondd el...
A hajószakács a helyzet végzetes komolyságához illőleg, a spórherd mellett diplomáciai állásba
helyez-kedett s felvilágosította Dandorrah királyát az alkot
mány iránt.
— Az alkotmány annyit tesz, mint népfelség. Az pedig annyit jelent, hogy a népnek is legyen akarata.
— Mit mondasz ? ... Ebből nem jó lesz ! Ez nem jól kezdődik.
— Hehe ! Gsudálkozol ugy-e ? Várj csak! Nos, a felséges népakarat határoz majd minden dolog fölött. Ez rendeli el a háborút; ez veti ki az adót...
— S azt ki fizeti?
— A nép!
— A felséges akaratú nép ? Ez jó. Elfogadom. Úgy látszik, mégsem olyan rossz az az alkotmány.
— No latod.
— És kik lesznek a katonák ?
— A nép!
— Pompás. Nagyon szeretem!
— Aztán a törvényeket is a nép csinálja és maga a nép bíráskodik.
— Ki fölött ?
— Az egész lakosság és a király fölött is...
— Vakmerő! Gondold meg, hogy —
— Széthasíthatsz...
— Úgy van! — De remélem, kimagyarázod ma
gadat.
— A felséges nép választ egy bizottságot. Vagyis minden kraal egy-egy derék embert; valami okos, jó embert. Ezek összegyűlnek körülötted Dandorrahban és ott, a te felügyeleted alatt, állandóan intézik az
ország dolgait. Minden tiz évben uj bizottság lesz választva és ezt a bizottságot nevezik országgyű
lésnek.
— Nagyon szép!
— Úgy van: ez nagyon szép intézmény és Euró
pában nagyon divatos.
— De úgy látom, hogy kissé alkalmatlan,
— Azt jól látod és úgy látják olykor a te európai kollegáid is.
— Hanem olyankor egyszerüenelcsapják az ország
gyűlést.
— Ne mondd!
— Úgy van!
— Te, mit gondolsz, nem tartja ezt azután a nép szemtelenségnek ?...
— Dehogy nem! Csakhogy jó házból való királyok azzal nem törődnek.
— Hallod szakács, te mégis nagy gazember vagy!
— Ne hidd. Csak diplomata vagyok. Te az ilyes
mit gazemberségnek tartod, a te együgyű felfogásod szerint pedig ez nem egyéb, mint gyakorlati diplomácia. Még azt te nem érted. Hiába, a hiányos műveltség...
— Ne viccelj, ismétlem, mert...
— Ne ismételd magad annyiszor; úgyis tudom.
Egyébként majd meglátod, hogy alkotmányos király
nak lenni igen kényelmes dolog. Például: te akarsz valami országos dolgot csinálni. Megsúgod a minisz
terelnöknek ...
— Hát ez ki ?
— Az országgyűlésben a fődiplomata.
— Értem, a főgazember!
— A te eszed szerint. Kos hát ennek megsúgod, hogy mit akarsz és ez megszavaztatja az ország
gyűlés által.
— Hát ugv szeretik azt az embert?
— Természetesen. Mert ő csak olyanokat válasz
tat meg a kraalokban, akiket szeret.
— Furcsa! Hát hogy tudja azt csinálni?
— Nagyon egyszerűen. Akik azt választják, akit ő szeret, azoknak sok jót tesz. Akik nem azt választ
ják, azokat megsanyargatja, nagy adóra fogja, be- csukatja.
— Ne tréfálj, szakács; azt gondolod, bolond vagyok ?...
— Dehogy. Csak nem érted!
— Hát hogy lehessen azt megérteni? Hát ha ez igaz, a felséges nép azt a főgazembert mért nem hasítja széjjel?
— Néha ezt is megcsinálják. Akkor azt úgy hív
ják, hogy forradalom.
— És akkor mit csinálnak ?
— Széthasitnak minden ilyen diplomatát.
— S a királyt?...
— A királyt csak akkor, ha a diplomatát pár
tolja.
— Hát tudd meg szakács, hogy én nem engedem kínozni a népet. Én azt teszem, hogy mihelyt kine
veztem az én diplomatámat, rögtön szét is hasit- tatom.
— Akkor nem vagy alkotmányos.
— Miért ?
— Mert az alkotmány az, hogy a diplomaták addig huzzák-vonják a népet, míg a nép is, te is megunod — és elcsapod.
— Úgy is jól van.
— Kezded érteni a dolgot!
— Ne hízelegj!
— Azután, mint alkotmányos király, nem te jársz ezután az adó után, hanem az országgyűlés kirójja a népre; egy nagy rakás hivatalnok beszedi, elviszik a minisztereknek...
— Nem lopnak azok abból?...
— Jut is, marad is. A többit elhozzák neked!
— Derék emberek azok az adógyüjtők!
— Ugv van, nagyon derék emberek. Úgy hívják, hogy adóvégrehajtók!
— Hatalmas emberek!
— Igazad van. Azoktól mindenki fél.
— Te szakács, azt mondom, jobb volna tán, ha adóvégrehajtó lennék, mint király.
— Mondasz valamit. Egy európai fő adó végreha j tó- ság többet is ér, mint a te csitri-királyságod!
— Már megint vakmerő vagy!
— Csak ne apprehendálj mindjárt. Ha rám hall
gatsz, kiművellek és hatalmas király lész!
— Téged nevezlek ki főminisztemek!
— Ennyi tiszteletet nem igényiek!
— Csak ne izélj. Bátran elfogadhatod. Ekkora tolvaj, mint te, nincs az országomban!
Leboucher ur nem engedte magát kapacitálni.
Álhatatosan kijelentette, hogy nem reflektál a minisz
terelnöki állásra; inkább országos adófelügyelő lesz.
Nem is kíván rendes fizetést. Megszegődik szabad
lopásra.
Végre megegyeztek.
A király, az uj alkotmány örömére, felhajtott egy jókora toboly kec ske tej -pálinkát. Aztán ismét eszébe jutott neki az ö gyémántszemü gyönyörű leánykája,
a kedves Lalla-Léh.
— S most követelem, mondd meg, hol van az én édes kis lányom!
— Előbb mutasd meg te, hogy hol vannak az elfogott fehérek?
— Jöjj velem!
XV.