A misszió Hanja előtt, félóra múlva roppant sür- gést-forgást lehetett észlelni. A páterek harczra készü
lődésében Leboucher s a két leány is lázasan segéd
keztek. Még a bekötött fejti Ehrenthal is fegyvert ragadt; ő a veszedelemben nem marad el társai mellől!
A Han őrizetére csak a két leány maradt vissza.
Mikor a hittérítők rendbe hozták fegyvereiket s lő
szerüket, gyors menetben siettek Dandorrahba vissza.
A király már a tengerparton várt reájuk. Körülötte a Kraal ifja-véne mind.
Livius atya s társai haladéktalanul hozzáláttak néhány ölnyi hosszú vi-árok ásatásához. Leboucher parancsára valami száz benszülött is segédkezett s pár perc múlva a rögtönzött mellvéd-bástya készen volt.
— Most aztán térjen mindenki vissza Dandor
rahba! — szólt Livius atya Leboucherhez. — Csak magunk maradunk itt. Az ellenségnek nem szabad itt senkit sem találni!
— És én?
— Ön a kraalból megfigyeli a harcot s ha majd az ellenség odamenekül, a népével visszaveri őket.
— Helyes!
Mr. Leboucher megértette a királylyal a vett pa
rancsot s pár perc múlva az összes népség Dan- dorrah felé indult.
A távoli látóhatár végén, egyenletes sorokban mint
egy 25—30 kanoe úszott a vizen s mind közelebb jött a dandorrahi partokhoz.
Az omaha-maorik!
Később úgy tetszett, mintha percekig egy helyben
8
vesztegelnének. Talán a támadás módja iránt tana
kodtak.
Livius atya s nyolc társa elhelyezkedtek a vi- árokban. Itt várják be a kannibálok támadását. Le
kuporodtak az árok-aljba úgy, hogy a tenger felől lehetetlen volt őket észrevenni. Az árok nem a ten
gerparttal volt párhuzamos, hanem egyik vége Dan- dorrah felé, a másik vége a part felé nyúlt.
Az Andersson-puskák agyába 12 löveget tett min- denik; azt a 12 lövést ugyanannyi másodperc alatt ki lehet lőni. Egy ötödrész perc alatt 100 embert ölhet meg ez a kilenc fegyver!
Páter Livius azonban csak a legkétségbeejtőbb helyzetben fogja használni a sortüzet. Neki más haditerve volt.
Most úgy tetszett, mintha az ellenséges kanoe-raj egyszerre gyors iramban közeledne a part felé.
A kanoek mindenikében mintegy 30—40 ember ült;
hosszú lándzsáik végéről messze elragyogott a fehér halcsont-nyílhegy.
A viárok előtti homokhányás fel se tűnt nekik.
A raj a vi-árok előtt mintegy 50 lépésnyire rohant a part felé.
Éktelen ordítással ugráltak ki a partra. A kanoek mellett csak egy-egy maori maradt őrül. Ez őrök is, hogy evezve ne kelljen egy helyben tartaniok a jár
müvet, kiszálltak a sekély vízbe s hosszú csáváknál fogva vonszolták kanoeikat közvetlen a parthoz. Ott egy-egy lemélyesztett evezőhöz erősítették a kanoekat.
Ezalatt az omaha-maorikat hozzávetőleg meg le
hetett számlálni. Közel hétszázan voltak!
Ahogy a partra kiugráltak, lándzsáikat magasan feltartva, egyetlen tömegben rohantak Dandorrah felé...
Mikor feleuton voltak, egyszerre megálltak.
Valami különös dolog történt!
Hátuk mögött, az elhagyott kanoeik irányából ret
tenetes égiháboru döreje hallatszott, fájdalmas, bor
zasztó halálorditással vegyest.
Aztán azt látták, hogy a kanoekat őrző embereik, amint ott a partiapály homokján állanának, egymás
után esnek a földre s nem kelnek fel többé...
Mi történt ott?
Az a rémes dörej és robbanás pedig folyton tart.
Utóbb egyetlen maori sem állt már a parton. Mind ott hevertek, csolnakjaik mellett a véres, vizes po
rondon.
Ugyan e pillanatban úgy tetszett a megrémült omaháknak, mintha az ő kanoeik szép lassan vissza- usznának a tengerbe.
Irtóz tató ordítás támadt erre a rettenetes felfede
zésre ! Mint a pokolból kiszabadult ördögsereg, úgy rohant ez az ordító fekete tömeg vissza a tenger
part felé...
Valóban, nagy veszedelembe kerültek a szegény omaha-maorik.
Livius atya terve, úgy látszik, teljesen sikerült!
Mikor a harcszomjas omahák már jócskán nyar
galtak Dandorrah felé, kénytelen-kelletlen lelődöz- tette a kanoek őrségét.
A meglepett szegény ördögök azt sem tudták, mi
csoda titkos villámütés éri őket? Nem is menekül
8*
tek. Ott hullottak el mind a tengerparton, a csónak
jaik mellett.
Akkor Livius atya társaival kiugrott a vhárokból s hatalmába kerítette az összes kanoekat. Huszonkét ladik volt. Ketlőt-hármat gyorsan összecsáváztak, perc alatt mind a 22 kanoet bevontatták a nyílt tengerbe.
Még nem eveztek túl a puskalövés-távolon, mikor a tőrbeesett omahák, társaik holttestein át, üvöltve elérték a partot.
Ott aztán azt látták, hogy a kanoekat mindössze egy marék ember vontatja be a tengerbe...
Irtózatos ordítást hallattak. A düh és boszu kiál
tása reszkettette meg a léget
Vagy 50 omaha azonmód belevetette magát a vízbe s a lándzsát fogaik közé szorítván, mint a gyors del
finek, roppant sebességgel úsztak a kanoeik felé.
A kanoekból most aztán egyszerre megint ki villan
tak az apró villámok s mikor a gyors robbanások zaja elhangzott — már nem úszott egyetlen maori sem a vizen. Leszálltak a tenger fenekére.
Még egy raj követte az előbbieket, de mielőtt még a mély vízbe értek volna, a part felől rémes kiáltás hallatszott. A szegény omahák hanyatthomlok siet
tek ismét kifelé társaikhoz, a partra.
Dandorrah felől nagy porfelhő kerekedett. Mikor azt a szél megszakította, látni lehetett egy vad csa
patot, amint kopjáikat fejük felett forgatva, gyors iramlással törnek a parton szorongó omahák felé.
Azok halálos döbbenéssel néztek a támadók elé.
Majd a vízbe futottak, onnan villám tűz kergette
vissza, majd a partra menekültek ismét s eldobván fegyvereiket, a földre vetették magukat.
A támadó csapat vezére megállt.
Úgy tetszett, mintha a tenger felől nevét hallaná.
— Leboucher! Leboucher!
A vezér parancsára megálltak a támadók is. A ten
gerről egy kanoe közeledett a parthoz. A sajkából Livius atya szállt ki.
— Az omahák megadták magukat — szólt Le- boucherhez. — Ne bántsanak többé senkit. Szedesse előbb össze fegyvereiket s aztán csapatonkint vitesse őket Dandorrahba. Ne feledje, hogy a foglyok felett csakis én rendelkezem ezután.
A mindig tapintatos Leboucher kifogástalanul tel
jesítette a vett parancsot.
Mikor az omaha-lándzsákat összeszedték, egy-egy csapat fegyvertelen foglyot kétannyi fegyveres maori
val vitetett Dandorrahba.
Félóra alatt az expedíció véget ért.
Livius atya ekkor törte meg először itt a vadak kannibal-ösztönét. A megölt ellenség testeit nem en
gedte át nekik — mint eddig szokták — a győzelmi lakoma asztalára. Nem mert ellene tenni senki.
A vi-árokba temettette a holtakat; a sebesülteket pedig ápolás alá vették.
XVII.
Uj-Páris.
A volt hajószakácsnak igaza van.
Uj-Páris nem igen felel meg a nevéhez kötött várakozásnak.
Sem boulevardjai, sem palotái nincsenek. Egy ra
kás Hanból áll az egész telep; azok sincsenek rend
ben építve. Ki-ki ott is annyi helyet foglalt, amennyit éppen akart, aztán akkora hant és olyant épített rá, amilyen az ízlésének megfelelt.
A telep helye sem igen szerencsésen van vá
lasztva. A Sarmiento-ról lerohanó széles folyam éppen derékszögben fordul itt kelet felé s tartós esőzések után az alacsony partokon gyakran kicsap, elárasztva az egész telepet. Igaz, hogy a cölöpökre épített ha nők lakóit akkor sem éri el az áradat: de sokszor megesik, hogy kiemeli az egész alkotmányt helyéből s a lakók aztán nyakra-főre menekülnek Uj-Páris dombosabb helyeire s a közeli hegyekre, melyek a telepet három oldalról köritik.
Mikor Leboucher ur Livius atya misszióját Uj- Párisba vezette, a dandorrahi király is látogatást tett ott. Az omahák feletti hallatlan győzelem a vad ki
rályt igen kegyessé hangolta a páterek iránt. Talán elképzelte, hogy amiként ezek az omahákat pár perc alatt legyőzték, azonképpen járhat ő is, hahogy bé
kés utón nem törekszik megférni velük.
Livius atyának minden óhaja parancs volt. Csak akarnia kellett s a király azonnal rendelkezésére állott kicsi birodalma minden népével és erejével.
Mikor a misszió főnöke s a király Uj-Parisban megjelentek, a telepen nagy élénkség támadt. A bá
nokból felemás-szinti mestizforma fiuk s leányok ugráltak eléjük, anyjuktól követve s valami sajátsá
gos maori-francia-angol nyelvkeveréket beszéltek.
Hanem azért meg lehetett érteni őket.
Értelmes, csinos arcú gyermekek, kik ugyan nem értenek az európai etiketthez, a ruházatról fogalmuk sincs s vadságban tán az őseredeti maori-nemzedé
ket is felülmúlják, de a király láttára felhagynak az éktelen rivalgással s félve lapulnak meg az utak szélén.
— Tudnak-e ezek Írni és olvasni ? Kérdezte Lebou- chertől a misszió főnöke.
— Bah, miből taníthattuk volna őket? Itt kérem nem terem meg a betű s nincs is semmi kelete.
Már azt hiszem, mi sem értenénk hozzá!
— Annyi évet elfecsérelni hasztalan! Bizony önök nagyon könnyelműek voltak!
— Mon dieu! Mi nem értünk rá egyébre, mint az életünk megvédésére. Örülnünk kellett, hogy élve hagynak, nemhogy még iskolamesterséget folytas
sunk.
— Pedig a szellem fegyverével hamarább győztek volna, mint egyébkint.
— Alig hiszem! Mikor idevetett a sors, a hajó
roncsról néhány fegyvert mentettünk ki. Ezekkel itt csodadolgokat miveltünk s csak ne fogyott volna el a puskapor! Tudom, ma mi lennénk itt az urak . . .
— S a maorik elvesztek volna mind! Jegyzé meg Livius atya.
Leboucher hallgatott.
— Az nem lehet célja müveit világnak — folytatá a misszió főnöke — hogy a műveletlen népeket kiirtsa.
A szellem terjesztésével egyaránt lépést tart a lelki szelídség uralma. A fegyver erőszaka csak az élet
védelem legkétségbeejtőbb válságában jut menthető jogosultságra!
Mr. Leboucher némán hallgatta a páter szelíd intel
meit. Arcán rég nem érzett bünbánat kifejezése tük
röződött. Majd megszólalt.
— Bocsásson meg atyám, ha itt a népnek vétettem- Bizonyára sokszor megcsaltam őket, de hát meg is vertek érte sokszor.
S amint az ex-szakács ostoba bánattal fohászko- dék igy, Livins atya nem fojthatott el egy szánó mosolyt.
— Ön helyre fogja hozni hibáit és mulasztását s társaival együtt segélyünkre lesz a misszió megala
pításában és munkáiban!
— Parancsoljon atyám! Csak fegyvert tessék adni.
— Mi a bibliával kezdjük.
— Voilá, úgy is jól van. Beleegyezem.
— Elsőben önök s a gyermekeik fogják az iskolát látogatni, amelyet alapítunk s aztán részt vesz
nek velünk együtt a lakosság tanításában és nevelésében.
— Úgy lesz atyám!
— S igy első dolgunk, egy templom s egy iskola felépítése lesz!
A francia erre térdre ereszkedett s ajkaihoz szo
rította a misszió főnöke kezeit.
— Köszönet, atyám, köszönet! Hogy Istenhez visszatérni segít. Örök hálánk érte !
A király érthetetlenül nézte az ő szakácsa árado- zásait. Nem tudta mire vélni ezt a jelenetet. Azt lát
szott következtetni, hogy a fenséges tekintetű, hatal
mas pap halálra ítélte a szakácsot s ez most az életéért könyörög.
Hanem azért egy igével sem kelt a védelmére, ügy látszott, többre becsüli az uj jövevényeket, mint a tiszteletreméltó mr. Lebouchert.
Majd édeskés gunynyal szólt hozzá:
— Ugy-e, elvisz az ördög, fiam ? Ugy-e, van nálad is hatalmasabb ember, aki széthasittat, amikor akar ? Ugy-e most kisült, hogy gazember vagy ?
— Fogd be műveletlen szádat, te vastag! — för- medt rá mérgesen a szakács — te nem értesz a civi
lizált emberek szokásaihoz. Majd megtanulod még sírva!
A király kezdte sejteni, hogy ostobán cselekedett.
Sietett megbékíteni a főadóekzekutort:
— Nem értesz engemet, kedves! Én tréfálok veled és te rögtön tüzes vagy és dühös...
A felséges ur örült, hogy félre állhatott. Végigsi- mitotta gömbölyded kis pocakját s csakugyan ugv találta, hogy vastag. Nem indignálódott többé.
Uj-Páris legszélső Hanja volt a Lebaucher űré.
Neki nem volt családja. Imádta a garcon-életet.
Hanem Hanja volt itt is; Dandorrah-ban is.
Egyáltalán jómódú, tekintélyes polgár volt. Telje
sen bírta emigranstársai bizalmát — mert hiszen
neki köszönhették, hogy a király bántatlan ottmara- dást biztosított nekik.
Az «Empereur» egykori matrózai ott várták, Leboucher ur Hanja előtt, az uj misszió nagyhírű főnökét és ő felségét Tembahát, a dandorrahi
királyt-Itt fenkölt hangulat uralgott.
A bőrrongyokba burkolt férfiak egy, európai stylü kerek asztal körül csoportosultak, melyen jókora kőtoboly s körülte apró fapoharak álltak.
Öten voltak. Mikor észrevették, hogy a királyi ven
dégek feléjük közelednek, megmentették poharaikat a tobolyban lévő kecsketej-pálinkában s aztán fenékig kiürítették.
— Éljen a király! Éljen mr. Lebaucher!
A király elé tolongtak. Misson ur élükre állt s hang
zatos dikcióba kezdett.
Részint azonban az értelmi hiány, részint a bóditó ital frappáns hatása megakadályozták az ömlengés
ben. Sehogy sem forgott a nyelve. Erre egyik társa félretolta az útból s most ez fohászkodott neki az üdvözlésnek.
Ez sem boldogult. Beszélni ugyan tudott, de annál kevesebb energia volt a lábinakban, minek követ
keztében előbb jobbra, aztán baba dűlt. Utóbb hasra esett, ami igen jól beillett fejedelmi meghó
dolásnak.
Elvégre Leboucher mentette ki őket a nagymérvű zavarból s visszavezette őket az asztalhoz.
Kétszer se instáltatták magukat.
Letelepedtek újra a kecsketejes alkohol elé s szop
ták a jól megszokott maori-nektárt tovább.
— íme — szólt Leboucher társaira mutatva, a misszió főnökéhez — van szerencsém bemutatni az ország intelligentiáját, Uj-Páris derék megalapítóit!
Ez időszerűit ugyan nem vállnak becsületemre, mert részegek; egyébkint normális állapotukban azonban igen jámbor fickók s kitűnő tüzföldi hazafiak. Volt például öt vagy hat év előtt arra alkalom, hogy egy, a láthatárba vetődött hajót, ide lehetett volna inteni jeltüzekkel s szóba is került a hazarándulási terv;
de Misson barátunk erről hallani sem akart Úgy érvelt, hogy az ő kedves családja semmi áron nem tartana véle s igy ő sem megy. Tullier ur meg éppen el se jött, a hazavándorlási konferenciára. A többi három is csak vonogatta a vállát, mig elvégre is abban történt a megállapodás — hogy a kolónia Uj-Párisban marad.
— Becsülni való, hogy családias érzületüek!
— Nagyszerű családapák! Csak az a kár, hogy rendkívül kedvelői minden bóditó italnak. Ezt a jó tulajdonságukat még az «Empereur»-ről importálták;
itt pedig — fájdalom! — művészi tökélyre vitték.
Miként a kéz mutatja ...
Misson ur még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy felköszöntse a magas látogatókat, de miután konstatálta, hogy hanghoz ezúttal sem jut — felra
gadta a pálinkás tobolyt s menten fel is hajtja egész tartalmát, ha társai meg nem akadályozzák a pazar merényletben.
— Ha majd józanok lesznek, beszélünk velük — szólt Livius atya — hagyjuk most mulatni őket!
— Ez úgyis csak a mai nap örömére történt —
menté ki őket Lebouclier ur — csak persze kissé túl
ságos boldogok...
Livius atya, a király s mr. Lebouclier visszatértek Dandorrahba.
XVIII.