«Hat napi gyorsított vitorlázás után, miközben a kedvező szél is segélyünkre volt, elértük a tüzföldi partokat.
Estére hajlott az idő s a szárazföld bensőjéből nagy tüzek fénye világított elénk, az eget vérpirosra festve. Néhány tűzhányó szórja ott még mindig láng
jait s ha kialszanak, újak gyulnak ki helyettük. Szám
talan kráter, mind megannyi óriás vakandturások tar
kítják ezt a távol déli földrészt, melyet ép azért ne
veztek el a tudósok s illetőleg első felfedezőjük Ma- gaelheus: Tüzföldnek.
Mikor a «Castor» néhány kilométernyi közeire el
érte a partokat s vitorláit brasse-ra fordította, hogy megálljon, páter Liviust kajüttembe vontam:
Kérdőleg tekintett rám.
— Engedje meg íőtisztelendő ur, hogy őszinte le
hessek — szóltam jótevőmhez.
— Nos?
— Én azon vagyok, hogy főbelőjjem magam!
— Bah, azt hagyja legutoljára. Ön még az élet elején van.Hanem könnyelmü s türelmetlen.Igazi francia.
— Köszönöm a bókot, atyám, de higyje meg, nincs egyéb választásom. Vagy agyonütnek itt a hajón, mi
kor ön nem lősz többé segélyemre, vagy pedig ma
gam előzőm meg a sorsot.
— Vagy úgy? Ön el akarja hagyni a hajót s most hogy partközeiben vagyunk...
— Ugy van! Vagy kiszállok én is itt, vagy egy óra múlva az én üdvömért is elénekelhetik a De pro- fundis-t.
— Őszintén sajnálom s értem is a kétségbeesését.
De lássa, aligha tudok rajta segíteni. Bizonyos, hogy a kapitány annyi. veszteség után, egyetlen embert sem nélkülözhet további útjaiban s önt semmiesetre sem engedi kiszállani. Volna ugyan mód... de hát életét kockáztatná. Én nem ajánlom — bár a helyé
ben megtenném. Sajnálom egész lelkemből.
— S e mód ?
— Ne kísértse meg!
— Megkísértem.
— Kettős veszélylyel jár. Vagy a tengerbe fül, vagy agyonlövik.
— Értem. Megteszem.
Livius atya komoran nézett rám. Kezeit atyailag tette fejemre s ugy tetszett, hogy egy köny csillant meg szemeiben.
E percben különös érzés fogott el. Minőt a gyer
mek érezhet, amikor a szülőitől búcsút vesz örökre.
Módnélküli fájdalom szállt a lelkembe s szivemet kí
nos szorongás fogta el.
A páter homlokon csókolt.
A sajka, mely a hittérítőket kitette a partra, vissza
tért s aztán még kétszer-háromszor tette meg az utat a hittérítők málháival a hajó és a part között. Mint
egy két angol mértföldnyire. lehettünk a parti szikla- riffek s zátonyoktól.
Eközben egészen sötét lett.
A tenger erősen zajlott s a habok villós fényben égtek; olyan borzalmas látvány volt ez. Majd lecsön
desült a zajlás s a partról végleg visszatért sajkát a matrózok felcsigázták a fedélzetre.
A vitorlákat ismét szélnek feszítették, a kapitány lassú gőzt jelzett s a horgony kiemelkedett a vízből.
A válságos perc elérkezett. A kormányház mögött hirtelen levetém felső ruháimat s vártam az első kor
mányfordulásra. Ilyenkor a csavar szárnyai óriás zajt csapnak s nem tarthattam attól, hogy ugrásom zaját a kormányos észreveszi.
— Kormány balra ! — hangzott a commandeur- hidról.
Keresztet vetettem magamra s leugrottam a tengerbe.
... Egy pillanatra elvesztettem eszméletemet. A rop
pant magasból kelle leugranom, ellentétes irányban a hajó futásával, a csavar által felkavart örvénylő hab-barázdába. Éreztem, hogy a hajócsavar által ösz- szevissza forgatott áradat négyszer-ötször megforgat a vízben; hol feldobott, hol lecsapott a mélybe, azt hittem, veszve vagyok. Majd a íölszinre kerültem.
Kétségbeesetten feszítettem ki karjaimat az ár ellené
ben s többé nem merültem el. Kikerültem az örvény- forgatagból. Úsztam.
A «Castor» jelzőlámpáit csakhamar megkülönböz
tethettem. Három fehér lámpa a fock-árbocón. Esze
rint ép az ellenkező irányba kellett úsznom.
E pillanatban úgy tetszett, hogy előttem, abban az irányban, amerre úsztam, szintén egy jeltüz gyulladt ki. A fény erősbül... nő... majd ölnyi magasra csap a láng.
A jeltüz, gondolám. A jó páterek vezértüze ! E gon
dolat uj erőre acélozta fáradt izmaimat.
Negyedóra múlva már egészen közeinek tetszett a tűz.
S mintha hangokat is hallanék:
— Leon ! Leon ! Ide ! Itt a mi sajkánk ! Páter Livius hangja volt.
Megkisérlettem leállani. Nem lehetett. Még nagyon mély volt a viz.
Ereztem, hogy karjaimban zsibbad a vér. Már nagyon elfáradtam. Kétségbeesetten csapkodtam ma
gam körül s igy úsztam még néhány percig.
E pillanatban valami sötét tömeg közeledett felém.
A rémület elvette utolsó csepp erőmet; karjaim alá- sülyedtek s én is... Lábaim a fenéket érték.
Amitől megijedtem — Páter Livius sajkája volt.
A jó ember elém sietett csolnakjával, de nehogy a
«Gastor» figyelmét magára vonja, nem gyújtott lám
pát a ladikon.
Néhány perc múlva künn voltam a parton.
Mily jelenet volt az, én Istenem! Sohasem fogom elfeledni!
A szelidarcu, jóságos páterek elém siettek; ölel
tek, csókoltak — mintha csak fiuk lettem volna.
Majd odavontak a parti tűzhöz. A jótékony meleg visszaadta erőmet s forró szavakkal köszöntem meg megmentésemet.
Ruhám nem volt s most azon töprengtek a jó emberek, hogyan segítsenek rajtam ?
— Adjanak uraim, papi ruhát rám s fogadjanak be növendékökül!
A missió főnökét, Livius atyát e kérelmem — úgy látszott — nem lepte meg. Mintha tán számított is volna arra.
Néhány pillanatig halkan tanácskozott a társaival;
majd hozzám jött, hozott egy papi öltönyt s meg
csókolt.
— Vedd fel Leon — szólt. Bízzál az Urban s járj az ő utain! Légy velünk s ha majd később is az lesz szándokod, ami ma, úgy együtt maradunk — örökre!
Idáig ért elbeszélésében Delavigne Leon, midőn a kedves Oceania felébredt. Körültekintett s aztán le
szállt a hintaágyról.
Leon Delavigne gyöngéd figyelemmel sietett hozzá.
Oceania főfájásról panaszkodott s kajüttjébe kí
vánta magát vezettetni. Vőlegénye elkalauzolta oda.
Kevés vártáivá visszatért.
— Nemde untattam, Sir? — kérdé nevetve.
— Ellenkezőleg. Igen érdekel ez a kalandos törté
net. Egészen meseszerünek hangzik.
— Ah uram, igaza van. Sokszor én is azt képzelem.
Három hónap óta, amióta távol vagyok ez esemé
nyek színhelyétől, gyakorta gondolok azokra vissza s az egészet álomnak hiszem.
Elhallgatott. Félre tolta a theaservicet s portért töltött.
— Igyék uram!
— Egészségére!
— Köszönöm !
Aztán kedves bőbeszédűséggel, ismét elringatta képzelmemet.
— Két hete voltam már a páterek társaságában s
egészben úgy éreztem magam, mintha mindig velük lettem volna. Már nem is gondoltam arra, hogy ez a sajátos együttlétünk valaha megváltozzék. Teljesen megelégedett és boldog voltam.
Úgy éltünk, mint a sivatagban eltévedt s folyton veszélytől tartó utasok.
A kérdés az volt, hogy mint kelljen e távoli föld
rész vad lakóit szépszerével megközelíteni; hogy bizalmatlan, gyanakvó s ellenséges indulatukat féken tartsuk — legalább az első pillanatokban.
Vad maori-törzsek lakják a Tüzföld bizarr szige
teit s mint valamennyi déltengeri szigetlakó pápua
népnek — az ő erényük is az, hogy megölt ellen
ségeiket megeszik. Kannibálok valamennyien. Hogy lesznek ezekből felebarátszerető keresztények, én jóságos Istenem ?!
Livius atya mindig készenlétben tartotta csapatát.
Fegyverünk bőven volt. Kitűnő Andersson-féle, tizen
kétszer ismétlő rövid karabélyok s Fruhwirth-féle, ezer lépésre hordó, pompás revolverek állottak ren
delkezésünkre. Több mint százezer töltés volt a lőszerládákban elcsomagolva.
A missiónak valamennyi tagja kitűnő lövő volt.
Én, ki száz lépésről mindig biztos centrumot lőttem rövid tercerolokból, nem versenyezhettem egyik tár
sammal sem. Egy-egy mülövő volt valamennyi. Fek- tükből is, félkézzel lődözték le a gyorsan tovaröpülő pit-cairn madarakat oly magasságból, hogy sikitó éne
küket alig hallhatók. Beláttam, hogy még nagyon soká kell gyakorolnom magamat ebben a mesterségben, mig nyomukba léphetek.
E kitűnő lövők társaságában s bőven felszerelve lőanyaggal, teljes biztosságban éreztem magamat.
Úgy gondoltam, hogy kilencen bátran szembeszáll
hatunk több száz főnyi ellenséggel. Páter Livius biz
tosított, hogy egyáltalán nem tart a vadak oktalan támadásától; viszont ő is csak végső önvédelemben fogja a fegyvert használni. De ha mégis rá kerülne a sor, a csapatával több száz maoritól sem ijed meg, mert a gyors sortüzelést egyetlen percig sem állhat
nák ki s a csapatot ötven lépésre semmiesetre sem közelíthetnék meg.
A tengerparttól mintegy másfél kilométernyire, a szárazföld bensejében ütöttük föl tanyánkat.
Egy tisztás közepén erős földsáncot vontunk, me
lyet bástyaként erősítettünk meg. Néhány dynamit-töl- téssel leteritettünk több százados finus-cembra fenyőt s aztán kerékhajtásu Bessemer-fürészeinkkel pompás gerendákat, deszkákat s léceket fűrészeltünk. E ki
tűnő faanyagból építők aztán fel a misszió-házat, a belső árkon túl úgy, hogy olyanformán nézett ki, mint valami kínai pagoda.
Óriás sarkoszlopokon állt az a sajátszerü alkot
mány, melynek alapzata négy méternyire magasan volt a föld felett. Egyetlen deszkalépcsőzet vezetett föl alulról a Han korridor-verendájára s e lépcső is vassarkokon függött úgy, hogy éjnek idejére, minta felvonó hidat, a magasba lehetett felcsigázni.
ügy éjjelenkint, mint nappal, rendes őrséget tar
tottunk. Egyikünk töltött fegyverrel őrt állott mindig, mig kétóránkint felváltatott.
Livius atya a véletlenre bízta a maorikkal való első
találkozást. A déli szigetcsoportokon szerzett tapasz
talások folytán, igy tartotta jónak. Tudta, hog^r egy fokkal észak felé, mintegy öt látóhatárnyira erős nép
törzs lakik és nem akarta a vállalatot kockára tenni azzal, hogy felkeresvén őket, esetleg mindjárt az első találkozás véres összeütközéssé váljon. Az embersé
ges vállalat balsorsa igy el lett volna döntve.
Régi hittérítő volt. Éveket töltött a déltengeri szi
getvilág vad pápuái s az emberevő maori-törzsek kö
zött s élénk emlékezetében van mindig, hogy a Tonga- szigeteken az ő élete is hajszálon függött egykor.
Már megrakták volt a vadak a tüzet; a nagy kőto- bolyban — melyben őt megakarták főzni — már forrt, zuhogott a viz, midőn egy szerencsés véletlen megmentette.
A maorifőnök lánya, egy a légben röpülő a ifi-ma
darat parittyázott le s a holt madár ép Livius atya lábai elé esett le.
Az esőcsináló maori-jósok ezt jósjelnek magya
rázták, hogy a fehér embernek a nagy szellem aján
dékot küld, hogy ő «tabu», azaz szent, akit nem sza
bad bántani, mert őt a nagy Tanna-isten küldte ő hozzájuk.
így menekült meg páter Livius a Tongákon; pedig ott se vétett a légynek se. Nem bántott senkit, hizel- gett a vadaknak; kiosztotta köztük minden gyöngyét, tükrét, sárgarézkarikáit s kalárisait s amikor már mindenéből kifogyott — megcsípték és meg akarták enni.
_ Tudatnom kell önnel Sir, veté közbe Delavigne, hogy a maorik módfelett kedvelik a fehér ember
hu-sát. Csak ha dohányos volt az illető, amit pompás szimattal nyomban konstatálnak, tesznek kivételt.
Annak csak a kezeit meg a lábait eszik meg.
Páter Livius terve az volt, hogy az esetleg ideve
tődő vadakkal előbb külön-külön barátságot köt, hiúságukat kielégíti csillogó csecsebecsékkel, ma
gához édesgeti őket s csak ha már a törzsfőnököket is lekenyerezte — akkor megyünk beljebb a száraz
földre.
— Már egy hava múlt— folytatá Delavigne Leon — hogy a Tüzföld lakója voltam.
Életem nem volt egyhangú s unalomról egyáltalán nem panaszkodhattam. Csak az bántott, hogy Livius atya még most sem engedte meg a terület bekalan- dozását. Pedig immár láthatta, hogy maorik egyálta
lán nem akarnak tudomást venni rólunk. Bízvást még igen messze laknak tőlünk.
Utóbb a társai is ostromolták már s arra kérték, járnák be az ismeretlen földterületet.
A térítő-kolónia főnöke még nyolc napi várakozást rendelt. Ez a nyolc nap is eredménytelenül folyt le.
Ekkor elhatározta magát a szemleutra. Minden irányban öt-öt kilométernyi távolságra rendelte el a territórium átkutatását úgy, hogy a szemleutban hatan vesznek részt; hárman pedig a Han őrizetére visszamaradnak. Hogy kik vesznek részt a szemle
utban, azt a sors dönti el.
A sors ellenem volt. A telepen való maradásra húztam számot.
Szomorúan akasztottam vissza a fogasra a fegy
vert s busán néztem társaim készülődését.
Felkészültek. Mindenik kellőleg felfegyverezte ma
gát s elegendő töltényről gondoskodott. Némi szárí
tott hús s egy pléhtartályban rum volt utravaló készletük.
Páter Livius is velük indul. A Han korridoján imát mond; amelyet midnyájan utánna ismétlünk.
... Et libera nos a malo ! ... Amen !
Megcsókoltuk egymást s a kis karaván a renge
tegbe indult, északi irányban.
IV.