A dandorrahi középületek berendezése és illetőleg rendszeresítése iránt, a misszió főnöke akként intéz
kedett, hogy első sorban a kórház legyen berendezve, aztán szereltessék fel az isicol a s végül, a legtöbb munkát és figyelmet igénylő templom.
Ily rendelkezését az tette indokolttá, hogy a köze
ledő esős időszak beálltával a déli égöv alatt rende
sen megújuló sárgaláz-járvány ne találja a telepet készületlenül s a ragály pusztításainak még jókor gátat vethessen.
Hogy ezután az Isten házát megelőzőleg az iskola megnyitását tartotta szükségesnek, azt azzal magya
rázta, miszerint előbb az értelem setétségét kell meg- világositani, hogy azután a szív és lélek a felkeltett nemes érzelmek iránt fogékonynvá vállhasson.
Összes embereivel tehát elsőben is a főtéren álló misszióház háromnegyedrészét elfoglaló kórházi helyi
ségek berendezésén dolgoztatott. Társai munkaveze
tése mellett, a mindügvesb kézművesekké váló mao
rik és omahálc serényen dolgoztak az asztalosmunká
kon s az ajtók, hólyagvonatu-ablakok, ágyak, aszta
lok és székek, valamint a kisebb felszerelés gyorsan elkészült. Most már a magukkal hozott varrógépnek is bőven akadt dolga, melyet Óul testvér kezelt mesterileg, ágyruhákká s függönyökké dolgozván fel a vászonkészlet jókora részét.
E munkák folyama alatt, Tembaha király bámula
tos müérzékről s praktikus üzleti szellemről tett bi
zonyságot.
Amint ugyanis egy-egy csinos, kényelmes bútor
darab elkészült — ami különösen megnyerte tetszé
sét — azt addig dicsérgette, nézegette, simogatta, mig csak el nem kúnyorálta a pallérkodó páterektől.
Az úgy elkibicelt bútordarabokkal aztán nagy rava
szán berendezte az ő uj fejedelmi lakát olyan pom
pásan, hogy akármelyik newyork-vidéki gazdag country-farmer is megirigyelhette volna.
Mikor a misszióház lakószobái s az iskolahelyisé
gek is berendeztelek: a templom belső felszerelé
seinek munkálatait maga Livius atya vezette. Az egyházi kegyszereket, ereklyéket, az oltárok szentelt tárgyait ő maga helyezte el s az ornamentális dísze
ket s képeket is ő osztotta be. Egyszerű, de csínnal, ízléssel szép volt a misszió első temploma, melynek ünnepies leiszentelését akkorra halasztotta, mikor az Omahába küldött társak is résztvehetnek majd azon.
Jó szerencse volt, hogy a kórház idejében elkészült.
A sárgaláz csakugyan szórványosan fellépett s az első betegek mr. Nielsson tengerparti hajógyár-telepé
ről s a Sarmiento-csatorna'melletti téglaégető-telepről jelentkeztek, melyet Collins atya vezetett.
10*
Szerencsére, idején vették észre a bajt. Mihelyt lát
ták a páterek, hogy egyik-másik munkásuk elkedvet- lenkedik, bágyadtá lesz, főfájásról s gyomorémely
gésről panaszkodik — azonnal bevitették a dandor- rahi missziókórházba, hol dr. Steffieid testvér, a misszió orvosa, ricin-gyógymód alkalmazásával azon
nal gondos ápolás alá vette s külön osztályban ke
zelte őket. Az irgalom ez önfeláldozó munkájában hathatós segélyére volt Lalla Leh, ki Livius atya engedőimével az első betegedések hírére a misszió
kórházba jött át a tengerparti Hanból s csodás ügy
buzgalommal s gyöngédséggel ápolta a betegeket.
Az ő távoztával még csendesebb lett a tengerparti őserdőben a misszió főtelepe, hol most már a sze
gény lehér leány egyedül maradt érthetetlen gondo
lataival, felfoghatatlan érzelmeivel, oktalan aggodal
maival s eddig nem érzett szorongó szívfájdal
maival.
Mint a néma, csendes alvajáró, végezte teendőit a karámok s a háztartás körül. Bántotta, ha a karámok emberei egyért-másért felkeresték s aztán bántotta az egyedüllét is, ba a zajtalan csendes Hanban egye
dül maradt rendezhetetlen gondolataival, névtelen vágyaival, kuszáit álomképeivel.
Ha delenkint megküldte a jó pátereknek az egy
szerű ebédet s a karám emberei ismét kihajtották állataikat a vadon legelőire, szegény Oana is imbo- lycgva hagyta el a Hant...
Téveteg járt-kelt a tengerpartok homokzátonyain s óraszám elmélázott az uj vulkán tüzforgatagán s a roppant gomolyokban tovahömpölygő i üsttömegeken,
mintha ezt a rettenetes tűzijátékot nem is minden nap, csak most először látná!
Annak a földalatti szörnyű tűznek se tudja senki az okát és célját — még azok a mindentudó hatal
mas páterek se tudják; azok is azt mondták neki, hogy azt csak a jó Isten tudja ...
Bizonyára az 6 szivének a háborgása is ilyen, mint a föld lelkének belső viharzása! Az is olyan lánggal izzó, perzselő és érthetetlenül gyújtja fel az ő csen
des agya álmait. És bizonyára a íöld szivének is táj ez a rettentő tüzvihar — mert az is megrázkódik egész nagy testében, ha a belső fájdalom rajta átnyilal.
ügy van, úgy! Az ő fájdalma is épp oly érthetet
len, mint a föld szivéé. Annak se tudná senki a nevét.
Megkérdezte Lalla Lebt; nem tudta. Rábámult s aztán nagy ijedten azt mondta, hogy bizonyosan a haragos tüzek istenasszonya Pelée babonába meg!
Pedig az nem lehet igaz. Nem vétett ő se viz, se tűz ellen soha!
Megkérdezte a Raonha-tó szellemét. Belekiáltott az ezervisszhangos csengővizű láva-medencébe ...
Az sem felelt. Az sem értette meg őt. Nincsen az ő fájdalmának hangja, sem emberek, sem szellemek nyelvén...
Megkérdezné a jó pátereket mégis. Az ő nagy Istenük szeme talán mégis belelát az oly szegény leányok szivébe is, amilyen ő.
Hiszen azok olyan áldott jó emberek; lelkűk tiszta, hasonlatos lehet a nagy Istenük leikéhez ! Már úgyis tudják, hogy a szegény Oana beteg, hogy sor- vad-sápad ... Már úgyis becézik, vigasztalják és kér
dezik, hogy mije fáj és miről gondolkozik. Ha ő azt tudná! De nem tudja azt se megmondani. Szorong, forró és gyorsan dobogó a szive — és az agya, az nem gondolkozik, csak álmok tarka képei üzik- hajtják benne egymást, mint a vulkánok láng- és füstgombolyagjai.
Léptei önkéntelen vezetik a tengerpartról a Raonha- tóhoz. Imbolyogva megy felebb-felebb a liánszöve
vényes kráterkup ormára ... egyszerre egy szikla
tömb fordulásánál megáll s pihegő melle lázasan zihál...
Itt, itt látta meg először azt az arcot, mely azóta ezer változatban, minden álmon, gondolaton, felhőn, tárgyon visszatükröződik a lelke előtt... itt, itt sza
kadt szivébe Pelée legégetőbb villáma... itt bűvölte meg a legcsodásb varázslat... arra a két varázs
igére, mely azóta mindig visszacseng lelkében, mint a Raonha csengése: «Ide Leon, ide /»
Most már érzi, sejti, hogy mitől dobog olyan láza
san a szive, mi epeszti mondhatlan vágyait s mi gyújtja oly emésztő lángra agya kuszáit képzeteit...
Fáradtan, kimerülve tévelyeg tova e varázslatos helyről, majd vissza-visszatekint s ösztönszerü von
zásnak engedve, újra meg újra visszamegy oda. Lesza
kít pár gyopár-virágot s bajába tűzi. Most már nyű
göd tabban ver a szive.
Aztán ismét letér a tengerpartra s léptei önkénte
len a dandorrahi kikötő elé vezetik. Minden este csendes alkonya itt éri a szegény hazátlan, árva leányt... ahol sok év előtt az apját, most pedig a lelke nyugodalmát vesztette el. Itt zúzódott darabokra
az «Empereur» s romjait tovasodorta a zajló tenger
áram s innen ment el az omahák rettegett szigetére az a napégett arcú, nyílt homloku, deli ifjú, ki min
den álmait, erei minden csepp vérét betölti, ki csak a jó Isten szolgálatának él s bizonyára nem törőd
hetik oly szegény, elhagyott senki-lányával, amilyen ő, ki pedig meghal miatta, utána... ha többé vissza nem térne !
Ismerős, kedves hang rezzenti fel álmaiból:
— Mit keressz itt, gyermekem ?
A jó Livius atya volt. A közeli hajógyárban nézte meg a folyó munkát s visszatérőben volt a misszió
telepre.
— Én, atyám, semmit... semmit.
A lányka elpirult, mint akit bűnös gondolaton érnek. Fel se mert tekinteni arra a jóságos emberre, kit pedig mindenki, ő is a rajongásig szeret.
— Valóban, semmit? Minden este és sohase sem
mit?— tréfálkozott a jó páter,, megcirógatva'kis védence arcát.
— Igen, úgy, nem igazán...
— Tudom, gyermekem, tudom! Te nem keressz valóban semmit, senkit!
— Ugy-e, atyám ? Én is azt hiszem.
— Mert akit keresnél, úgyse találnád meg. Az nincs itt...
— Nincs itt! — sóhajtotta a lányka.
— Mert az innét elment!
— Elment! — hangzott a gyermeki visszhang.
— S most odaát van Omahában...
— Ah, Omahában!
— Ő az, gyermekem Leon!
A leányka felsikoltott s lángvörös arcát tenyereibe rejtve, hangosan zokogni kezdett.
A jó páter vigasztalta.
— Ne sírj, gyermekem. Mindent tudok én, amit a te szived érez és a te agyad gondol. Jól van min
den, ne sírj!
De a szegény gyermek csak sirdogált tovább, oly fuldokló zokogással, hogy majd megszakadt a szive.
Majd megfogta jó nemtője kezeit és csók és köny- özönbe árasztotta azokat.
— No hát ne sírj, édes kicsinyem; hiszen én mon
dom, hogy jól van minden. Ha megígéred, hogy nem sírsz, nagy újságot mondok.
A lányka kérdőleg függeszté könvben úszó szemeit a páterre.
— Leon vissza fog jönni Dandorrakba!... Nos, sirsz-e még?
— Nem, atyám, már sohasem, de...
— Nos ?
— De amit ön tud rólam, jó atyám, azt, ugy-e, csak a jó Isten tudja ? Más senkise ?
— Senki!
— Sem Dandorrakban, sem Omahában?
— Sehol!
— És ugy-e, ő sem?...
— Azt a jó Isten fogja elvégezni. Bízzál gyerme
kem, a nagy, a jóságos Istenben!
— Igen atyám ... örökre, örökre !
A nap utolsó bíborvörös alkonysugarai e percben
hunytak le a távol szemhatáron, Omaha vulkánkupjai mögött.
Livius atya kezén fogta a lelke álomvilágából kiriasztott, remegő leánykát s aztán együtt mentek vissza a tengerpart hosszán, az erdei telep felé.
A misszió-han korridorjáról eléjük hangzott a misszionáriusok ihletett zsolozsmája:
«Beatus, qui venit, In nomine Domini!...»
XXI.