Csendes a tenger.
Ez elhagyott szigetvilág mintha teljesen élettelen volna. Hullám zaja se hallik, hangtalan a messze távol.
A vészben, orkánban máskor panaszosan rívó vész
madarak most nagy rajokban, csendben megülik a
parii vizek lomhán ringó felületét, nagy óvatosan va
dászva a közelükbe tévedt bamba halakat. A hosszú
lábú, széles csőrü p i nguin-m ad arak pedig hosszú csatárláncokban fellábon végigállják a szigetparto
kat s unottan pislognak bele a hajnali szürkületkor felszálló tengerpárázatba.
Livius atya és társainak kedvez a jóidő.
A vitorlamester serényen útra készíti a misszió csolnakát s egy jókora kanoet. Ha nem kellene félni a vizalatti szinlagerinczektől, a hajnali szellőnek is dolgot adna. Vitorlát feszítene ki, de hát a tenge
részek e legideálisabb öröméről, igy fájdalommal lemond.
Az omahák öreg főnöke ugyan biztosítja a misszió tagjait, hogy a felkeresendő sziget 40—50 főnyi népe szelíd s hogy őt nagy tiszteletben tartják ott; de hát az óvatosság nem árt s a fehérarczu férfiak jól fel- fegyverzik magukat. Ha egyébért nem: talán valami érdemes vadászzsákmányt ejthetnek.
A dagály beállt s a két csolnak elindult az isme
retlen sziget irányában. Ha nem támad fel valami rossz szél vagy ellenkező vizáram, úgy az apály be
álltáig, délig elérhetik a szigetet.
Az «Empereur» egykori matrózai vidáman kezelik az evezőket. Lassú ütemben eresztik a vízbe, de aztán jó hosszút húznak véle. Egy-egy ütemre 7—8 méternyire siklik előre a két ladik ... Talatta !... hoihó talatta, hó! Mint egykor a havrei nagy világregatta idején!
Olykor-olykor bizony meg-megdöczczen egyik vagy másik bárka, mely rászaladt valami rejtett szikla
csúcsra; a bennülők meg fogódznak, a kormányos fordít a kormányrudon s aztán versenyt fut ismét a két ladik.
Feleuton alacsonypartu kis szigetecskét értek, me
lyet a dagály félig elborít. Lakatlan, kopár sziklatömb, melyen a tengeri madarak százezernyi raja sipogott.
A misszió tagjai nem is szálltak partra. Tartani le
hetett attól, hogy a kezdődő apály erős ellenáramla
tot hoz e szigetlabirintba s utazásukat erősen meg
késleltetné.
Éppen az égbolt közepére ért a nap, mikor a két sajka kikötött az érdekes sziget partjain.
Ott, azon a helyen nem valami biztató kép tárult eléjük. A hol nem gránit-kövületes volt a part, ott vigasztalan homok és kavicsbuczkák nyúltak be messze a sziget belsejébe, tele a csiga-héj jak száz
ezernyi változatával.
Misson és társai csak nagy kerülő utón találtak olyan alkalmas helyre, ahol a két csónakot bizton
ságba kiköthették.
A négy evezős ott maradt a csolnakok őrizetére;
a többiek fegyvereiket vállra vetve, az omaha-főnök után megindultak a sziget belsejébe.
Már egy óra hosszant tartott az ut s még mindig nem értek a benszülöttek telepére. Az öreg omaha azt mondta, most vannak a feleuton.
Üde pálmaerdőségek ösvényein haladtak tovább, melyekben a vad kecskék és guanaco -zergék több faját látták. Az ezerszinü appimadarak s a roppant arányú fehér bubu-harkályok kiáltozása csaknem megsiketitette őket.
Lankás, erdős hegyoldal tisztásán végre megpillan
tották a peshera-telepet. Négy nagy, gömbölyű zsom- bék-hanból állt a piczi Kraal, mely mellett egy sza
bályos négyszögben épült kőház emelkedett. Két ab
laka s ajtaja, a lejtő alján elterülő északi tengeröb- lözetre szolgált; tetőjét gömbölyű zsombékrőzse födte.
Amint a pesherák az érkező csapatot megpillan
tották, nyílra, lándzsára kaptak; de az öreg omaha harsány hangon kiáltott leiéjük, mire nyomban le
csitult az izgalom a Kraalban. Majd közéjük ment s mikor közölte velük azt, hogy a jövevények csupán azért jöttek, hogy az itt lakó fehér embert lássák — egészen megnyugodtak. Karjaikkal mutattak a tenger
part irányába, hogy a fehér férfi most ott van, hala
kat fogdos, mert apály van ; de nemsokára visszajön a kőházába, ahol megölt madarakat akar uj életre hozni.
— Ejha, valami spleenes természetbúvárhoz lesz szerencsénk — vélekedék Nielsson — aki itt madara
kat töm.
— Drágán fizet a tudományért — szólt Leon De- levigne — én Coock és Humboldt minden tudomá
nyáért sem laknám itt jószán tómból, egy napig sem !
— Semmi körülmények közt sem, fiam? — felelt neki incselkedőleg a misszió főnöke. Amire aztán az ifjú francia elpirult, mosolygott és nem szólt egy árva szót sem.
— Bevárjuk itt a kőházban, atyám, vagy felkeres
sük őt a tengerparton ? kérdezte Livius atyát Nielsson.
— Menjünk, keressük fel! — szólt a misszió fő
nöke — a polgárosult világtól való távolság még nem ment fel az ildomosság szabályai alól.
A peshera-főnök délceg, izmosvállu barna fiatal em
ber volt, ismételten megölelte az öreg omahát s aztán ketten kalauzolták a misszió tagjait a tengerpart felé.
S most, mikor a sziget túlsó oldala partjai felé közeledtek, Livius atya és társai valóban meggyőződ
hettek arról, hogy ez a sziget csakugyan a legszebb floráju és faunáju sziget — mint ahogy azt a kutató expedíciók jelentései jelezték — a Tüzföld összes szigetei közt A csodásán buja tenyészet s a rop
pant madár- és vadállomány egyaránt bámulatra ragadta őket. A Beagle-sziget ez valóban.
Lenn a tengerparton, mikor egy nagy sziklapupot megkerültek, Nielsson felkiáltott:
— A guano ! Guanó-telepen vagyunk !
S valóban, oly nagy kiterjedésű guanó-telepre ju
tottak, melynek nagyságát s értékét, megközelithető- leg sem határozhatták meg: rétege 5—7 méternyi vas
tag volt.
— Igazuk volt a hollandiaknak! — jegyzé meg Livius atya — igazuk van! S most, e sziget veszedelmes vízi útjait ismerve, egyáltalán azon sem csodálkozom, hogy ezt a roppant értéket eddig itt hagyták.
— De mi nem hagyjuk iit, jó uram — szólt most lelkesülten a vitorlamester — csak készüljön el egy
szer a mi shoonerunk, tudom aranynyá válik ez a senki kincse. Ötven kanoeval, száz maori-pajtással;
pár nap alatt úgy szétbontjuk s viszszük a shoonerra, hogy azt a rakodást megirigyelhetné a legügyesb hajórakodómester.
A derék vitorlamester szemei csak úgy ragyogtak a lelkesedéstől. Aztán újra csak neki fohászkodott:
— Mennyi pénzt, mennyi sok pénzt hozok majd én ezért a gazdátlan semmiért! Úgy lesz, igen! Meg
rakodunk. Aztán megyünk Buenos-Ayres-be. Ott már jól fizetik a guanót. Már leterheltem egyszer ott egy guano-rakományt. Csengő aranynyal fizettek ! Sok-sok ezer aranynyal. Úgy lesz, úgy !
A misszió főnöke megveregette a lelkesült matróz vállait.
— No igen, fiam; úgy lesz, úgy! Te ügyes, óva
tos, jó hajós vagy! Te bizonyára meg is fogod azt tenni.
— Meg, jó uram, meg! Gazdagok leszünk mind.
Lesz sok pénzünk, aranyunk; boldogok leszünk.
— A jótettet, szorgalmat Isten áldása kiséri, fiam!
Ám gazdagság nélkül is boldog lehet az ember!
A jó vitorlamester nem felelt. Nyilván belátta, hogy szegényül is boldog lehet az ember, mint ahogy ő ezt már megpróbálta ; de hogy gazdag boldognak lenni mégis csak jobb lehet, arról éppenséggel mégis volt győződve.
— Ott van a fehér! — kiáltott most a peshera- főnök, kezével a part a mentén elterülő zátonyokra mutatva.
Sajátságos meder alakulata volt itt a partvidéknek.
Bár sziklás volt itt is a talaj, a parttól befelé a ten
gerbe, mintegy két kilométer távolra, a vizmeder nem volt 50—100 cm.-nél mélyebb s a talajt szilárd láva
kőzet képezte.
Dagály idején ezt a hepehupás lávakő-nyulványt a tengerár teljesen elborította s a tengerpart-közeiben honos halak, a rákok, csigák, polypok, tintahalak,
tengercsillagok és tengeripókok minden léle faja, egy
aránt reájárt arra.
Ha aztán beállt az apály, nem minden állat érezte meg a veszedelmet, hogy visszasietett volna a mély vízbe. A tengerár leszállt a lávazátonyról s a gödrö
sebb helyeken azután rendszerint megfeneklett néhány könnyelmű jószág. Halak, rákok, pókok, csigák, po- lypokkal vegyest. Ott raboskodtak az uj dagályig, mely aztán segítői eg nyúlt a hónuk alá.
Ám a derék pesherák jól tudták kihasználni áldott szigetük ez áldott természetű parti zátonyát.
Apály idején szemlét tartottak a láva-zátony göd
rösebb helyeinél s ha valami izesebb, jóhusu állatot vettek észre, azt kimerték. Kevés ember lakta a szi
getet ; nem sok kárt tettek a halakban. Tavaszszal azonban, mikor a halak ivásának ideje volt, akkor ez a zátony csak úgy nyüzsgőit a számtalan hal
rajtól.
Akkor — ha kedvez# volt az idő — átjöttek e szigetre az omahák s e zátonyról, az apály beálltá
val, megrakták kanoeikat hallal s békén hazatértek.
A másik tavaszig aztán nem látták szomszédaikat a derék pesherák.
Ott, azon a lávazátonyon mozgott egy furcsa alak.
Hol belelépett egy-egy csillámló vízzel telt mélye
désbe, hol meg ismét tovább járt-kelt a láva talajon-A pesherafőnök most a parti zátonyig futott s onnan kezdett kiáltozni fehér alattvalója felé:
— Scheele ! Scheele !
A zátonyon járó ember erre megfordult s látva,
hogy a sziget főnöke int neki, a parton pedig egy csoport áll, sietett ki a partra.
XXIV.