A performansz olyan kortárs képzőművészeti műfaj, mely jellegénél fogva gyakran helyezi köz-pontba a testet, annak állapotait. Mivel nem ábrázol, hanem a konkrét, valóságos testtel dolgozik, hatása különösen erős. Például nemcsak egy fiktív vagy szimulált ábrázolást látunk a megsebzésről, hanem az valóságosan is megtörténik.
Marina Abramović művészetének fontos eszköze a testi fájdalomból nyerhető energia, saját akaraterejének, kitartásának, türelmének kipróbálása, demonstrálása. „Amikor belépsz a
perfor-mansz-tudatállapotba, rá tudod venni a testedet, hogy olyan dolgokat is megtegyen, amelyekre nor-mális tudattal nem lenne képes” – mondta (Najmányi, 2010). Egy alkalommal mozdulatlanul ült egy széken, a terem közepén, mellette egy táblán 72 tárgy, amelyeket a közönség bármilyen módon használhatott rajta (Ritmus 0, 1974, Nápoly). A tárgyak egy részével kellemes érzéseket lehetett kiváltani, más részükkel – olló, kés, korbács, egy pisztoly és egy golyó stb. – fájdalmat, sebesülést, halált lehetett okozni. Az emberek fokozatosan bevadultak, megsebezték, csikket nyomtak el rajta, végül majdnem megölték.
Korábban Yoko Ono hasonló performansza, a Cut piece (1964) esetében a művésznő arra invi-tálta a közönséget, hogy menjenek oda hozzá, és vágjanak le egy darabot a ruhájából egy ollóval.
Később többször megismételte az akciót. A YouTube-on is elérhető archív videófelvételeken látszik, hogy itt is bevadultak a nézők, és egyre erősebb behatolások történnek a test intim szférájába; Yoko Ono arckifejezése is sokat elárul a helyzetben megélt érzelmeiről.
Marina Abramović Ulay nevű társával (akivel ugyanazon a napon születtek, és 12 évig kapcso-latban voltak) együtt is feszegették a határokat. Számos ilyen performanszuk egyikén ketten feszítet-tek ki egy számszeríjat testük súlyával úgy, hogy a vessző Marina szívére célzott. Abramović ebben a helyzetben meg is halhatott volna, elég lett volna egy megbillenés.
A tekintet is fontos eleme Abramović művészetének. 2010-ben a MoMA-ban zajlott le a The Artist Is Present, azaz A művész jelen van című kiterjesztett performansz, ahol farkasszemet nézett 1000 látogatóval. Sokan közülük elsírták magukat. Az esemény közel 3 hónapig tartott, Abramović napi 8 órát ült csendben egy széken, és fogadta a szemkontaktust az erre odatett másik székre ülő személyekkel. A széken egymást váltották az emberek, és hosszú sor várakozott. Az első napon a sorba beállva az akkor már évtizedek óta nem látott Ulay is beült a székbe. Az eseményen kamerák rögzítették a két művész itt és most megélt valódi érzelmeit (Najmányi, 2010). Az erről készült vi-deófelvételt több mint 14 millióan nézték meg a neten.
Marina Abramovićhoz hasonlóan a végleteket és a kockázatokat kereste a nagyon fiatalon meg-halt magyar Hajas Tibor. Ő is radikális módon feszegette a határokat a performanszaiban, kötelek, drótok szorították a testét, hegyes tűk sértették a bőrét. Alkotásainak címe is sokatmondó: Kép-korbácsolás; Felületkínzás. Ő így beszélt erről: „A performansz a túlvilág gyakorlati megismerése, önveszélyes tanítás a határon innen maradottaknak” (Szombathy, 2005).
A férfiak teste számára is megvannak a normák és társadalmi elvárások. Szirtes János ismert magyar performanszművész, aki sok rövid „műtermi” videót is készít a performanszai alapján, ezek a neten jól elérhetőek. Saját jellemző testi adottságait, alacsony testalkatát rendszeresen „kihasznál-ja”, és ezáltal reflektálja is műveiben. Szirtes egy 1983-as beszélgetésben ezt mondta a magas nőkkel való performanszairól (Szirtes, Vető & Galántai, 1983): „[…] Én az összes műsoromnál, az »Erős János«-on kívül mindig nőkkel léptem fel, és nálam mindig sokkal magasabbakkal… tehát kihasz-nálom a testi adottságaimat… legalább 1–2 fejjel magasabb lányok… ez egyrészt valószínűleg egy komplexus, másrészt pedig a kivédése annak, hogy ezek a szereplők valahogy olyan látszatot keltse-nek, hogy csajok… tehát hogy az én nőim lehetnek […] A nő szerepe elsősorban is a konkurencia volt. […] és nekem őt le kellett valamilyen úton-módon győznöm…”
Férfiasságról és nőiségről gondolkodhatunk, nemi szerepekről és normatív elvárásokról a férfi és női testtel kapcsolatban Fabricius Anna és Szirtes János közös performansza esetében (Janos Szirtes, 2014 ’PRO’ No. 67), mely új jelentéseket is hozzáad ehhez a kérdéshez. Itt egy magas nő haját fonja be a nála sokkal alacsonyabb termetű Szirtes János. A nő először guggol, így kisebb a férfinál, de fokozatosan feláll a hajfonás közben, a végén már alig éri fel a másik. A haj fonása…
már megint a szőr, a női szőr… nem számít férfias tevékenységnek, itt azonban egy gondoskodó
szülő, egy apa képét idéz(het)i fel. A nő kezdetben a gyermek, aki a szemünk láttára „nő fel” a túlzó magasságba, a szülei fejére „nő”.
Szirtes János a tanárom volt. Ezzel a szemmel nézve különösen jó érzés látni a gondoskodó gesztust, és azt, hogy szabad a „fejére nőni”. Nem minden esetben ilyen szelíd, „jó apa”, mint az említett videón. A jó érzésekből a rossz érzésekbe, a kedvességből az agresszióba váltás, az egymás-nak okozott fájdalom nála is jelen van más performanszain, mint az megjelenik Lisa Bufano egyik performansza esetében is.
Lisa Bufano 21 éves korában egy fertőzésnek köszönhetően elvesztette a végtagjait. Különleges táncelőadásokon és performanszokban dolgozott ezzel az állapottal, ehhez sajátos, gólyalábszerű eszközöket fejlesztett ki, afféle protéziseket mind a négy végtagjára. Ezzel egy sajátos mozgású és testfelépítésű, csak részben emberszerű új lény jött létre, aki négy vékony merev lábon jár-kel. Egy négylábú állatra, sőt helyenként a hosszú lábak formája miatt rovarra emlékeztet. Az egyik előadás-ban egy ép testű előadó is hasonló lábakat kap, így mozognak ketten együtt, az azonos gólyalábsze-rű protézis pedig megszünteti a különbségeket. Eleinte együttműködnek, egymást támogatva-tá-masztva állnak fel, később küzdelembe kezdenek, majd megtalálják az összhangot is.
Lisa Bufano azt nyilatkozta: „annak ellenére, vagy éppen azért, mert zavar, ha néznek, úgy talál-tam, hogy nézők előtt állni fogyatékos előadóként magnetikus nyomást tud adni. ami erővé fejleszt-hető. Próbálom ezt a nyomást becsatornázni a fizikai különbségek eltúlzásával (például a gólyalá-bakkal)” (Lisa Bufano, hivatkozza Millett-Gallant & Howie, 2017, 8, 2, ford. a szerző).
Lisa Bufano e gondolatában összefonódik két korábban emlegetett téma: egyrészt a tekintet, il-letve a „látva levés” szerepe az ő sajátos személyes nézőpontjából, másrészt a performansz módosult tudatállapota.
14. Lisa Bufano és Sonsheree Giles (koreográfia: Lisa Bufano, Sonsheree Giles & Jerry Smith):
One Breath is an Ocean for a Wooden Heart, 2007 (A képek forrásai http://stari.kontejner.org/
the-one-breath-is-an-ocean-for-a-wooden-heart-english és http://www.lisabufano.com/work.
php?page=woodenheart)
Viktoria Modesta, az első „bionikus popsztár” szintén a performatív műfajokkal dolgozik. Saját maga amputáltatta a lábát 20 éves korában, mivel születésekor megsérült. A 2014-es „Born Ris-ky”-kampányban Prototype című videóklipje óriási nézettséget ért el. A kampány a kockázatválla-lást helyezi előtérbe, ami a művészetnek is esszenciális lényege.
„Felejtsd el, amit a fogyatékosságról gondolsz!” – hirdeti a Channel 4 kampánya számára készí-tett videó. Modesta egyik jellemzője, hogy különleges lábprotézisekkel jelenik meg, ebben a klipben is felsorakoztat néhányat. A protézis az elegancia eszközévé válik, a stílus és a megjelenés szerves része, sőt szexepilje. Az egyik protézis szúrós, fegyverszerű, amely felsérti a jeget, de van neki vilá-gító, illetve Swarovski-kristályokkal díszített példánya is.
A klipben elénk álló nő a protézisével együtt magabiztos, szexi, csábító és provokatív, Madonnát és Lady Gagát juttatja az eszünkbe. Ez a nő és ez a protézis is vonzó. Nem elnyomott, de valójában még csak nem is egyedi abban az értelemben, hogy modellként és mintaként jelenik meg. Olyan valamiként, ami követendő, utánzásra késztet a videó címe és képsorai szerint is. Magabiztosan áll ki, mint aki tudatában van saját erejének, ami ebben az esetben női erő. A testben, a test vonzó mi-voltában rejlő erő, ugyanakkor egyben mentális erő is, a magabiztosság kisugárzó ereje.
15. Viktoria Modesta Prototype-képei (A képek forrása https://www.dailymail.co.uk/femail/
article-2877998/Meet-Viktoria-Modesta-REAL-bionic-woman.html)
Összegzés
A bemutatott művészeti példákon keresztül gondolatmenetemben eljutottam oda, hogy a lábpro-tézist is stílusába integrálni tudó és ily módon azt humanizáló művészi kifejezésekkel is találkoz-hattunk. A művészet tehát egy sajátos humán és humanizáló út, eszköz, mely nemcsak leképez, de önmagunkról gondolkodtat. A művészet által reflektálhatóak a társadalmi és személyes kérdések, emellett párbeszédbe von és gondolkodtat, esetleg provokál, és képes új ideálokat is teremteni. A művészet által létrehozott keretrendszerben kiléphetünk saját szubjektumunk korlátaiból mások tekintete mentén. „Mintha-terében” részben felkészülhetünk a ránk mint emberekre, illetve magára az emberiségre váró kihívásokra, egyéni és társadalmi szinten is.
Hivatkozások
Csabai M. & Erős F. (2000). Testhatárok és énhatárok. Az identitás változó keretei. Budapest: Jószöveg Mű-hely Kiadó.
Cserna Szabó I. (2018). Ami a „poszt” után jön – poszthumán irányzatok a kortárs képzőművészetben 2. In:
Designisso.
http://designisso.com/hu/2018/05/15/ami-a-poszt-utan-jon-poszthuman-iranyzatok-a-kortars-kepzomuve-szetben-2/ (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.)
Dragon Z. (2006). „Merre tovább?” A pszichoanalitikus filmelmélet útjai a huszonyegyedik században.
In: Szabadbölcsészet. 2. Szubjektum, tekintet, pszichoanalízis. Filmelméleti Szöveggyűjtemény az Apertúra írásaiból. Apertúra, 2006. ősz. http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbol-cseszet/indexb15f.html?option=com_tanelem&id_tanelem=919&tip=0 (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.) Erdélyi I. (2016). A híres afgán lány újra hazájában, National Geographic,
https://ng.hu/kul-tura/2016/11/13/a-hires-afgan-lany-ujra-hazajaban/ (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.)
Erős F. (1993). Jacques Lacan, avagy a vágy tragédiája. Thalassa – Pszichoanalízis–Társadalom–Kultúra, 4(2), 29–45.
http://orange.mtapi.hu/thalassa/archivum/932/04eros.htm (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.)
Khan, S., & Zucker, S. (2015). Gerhard Richter, Betty (videó). In: Smarthistory, December 9, 2015.
https://smarthistory.org/gerhard-richter-betty/ (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.)
Koetzle, H-M. (2003). Fotóikonok, képek és történetük 2. 1928–1991. Taschen könyvek, Budapest: Vince Ki-Könczei Gy., & Hernádi I. (2011). A fogyatékosságtudomány főfogalma és annak változásai. In Nagy Z. É. adó.
(szerk.). Az akadályozott és az egészségkárosodott emberek élethelyzete Magyarországon. Kutatási Eredmények a TÁMOP 5.4.1 projekt kutatási pillérében (pp. 7–28). Nemzeti Család- és Szociálpolitikai Intézet.
Millett-Gallant, A. (2010). The Disabled Body in Contemporary Art. New York: Palgrave MacMillan.
Millett-Gallant, A., & Howie, E. (eds). (2016). Disability and Art History. New York: Routledge.
Najmányi L. (2010). Marina Abramović. ArtPortal, 3(27). https://artportal.hu/magazin/najmanyi-laszlo-ma-rina-abramovic/ (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.)
Nemes Z. Márió (2015). Szőrerő, Verebics Ágnes: Hairy Gang című kiállításának megnyitó szövege. MissionArt Galéria, 2015. I. 28. – 2015. II. 28. http://www.missionart.hu/kiallitasok/kovetkezo/Verebics-ag-nes-Hairy-Gang/1605/ (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.)
Pfisztner G. (2006). Tükröm, tükröm, mondd meg nékem! Diane Arbus-retrospektív a londoni Victoria
& Albert Museumban. Fotóművészet, 49(1–2), 86–96. http://www.fotomuveszet.net/korabbi_sza-mok/200612/tukrom_tukrom_mondd_meg_nekem (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.)
Savolainen, M. (2008). Maailman Ihanin Tytto (The Loveliest Girl in the World). Helsinki: Blink Entertain-ment. http://www.voimauttavavalokuva.net/english/menetelma.htm (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.) Szirtes J. (2014). ’PRO’ No. 67 (videó). https://www.youtube.com/watch?v=gLr_fas8PsE
Szirtes J., Vető J., & Galántai Gy. (1983). Szirtes János, Vető János és Galántai György beszélgetése az FMK-ban. Artpool Levél 3. http://www.artpool.hu/Al/al03/Szirtes.html
Szombathy B. (2005). Énkorbácsolások. A közép-európai akcióművészet egy lehetséges modellje Hajas Tibor munkásságában – párhuzamok és elhajlások. Balkon, 6. http://balkon.art/1998-2007/bal-kon05_06/04szombathy.html
https://www.guerrillagirls.com/
https://www.moma.org/learn/moma_learning/marina-abramovic-marina-abramovic-the-artist-is-pre-sent-2010/
https://www.moma.org/learn/moma_learning/yoko-ono-cut-piece-1964/
https://www.youtube.com/watch?v=-yqhSZsXIJQ https://www.youtube.com/watch?v=R3hhozVPTio
Valójában mennyire vagy önálló? Mi mindannyian valamilyen módon kölcsönösen függünk egy-mástól. Ha a buszvezető nem megy be dolgozni, vagy a gondnok nem nyitja ki az ajtót, esetleg áramszünet van, minden megáll. Különösen a nyugati világra jellemző az önrendelkező életvitel ideáljának hirdetése, pedig ez csupán fikció. Mindannyian függünk a szolgáltatók és a beszállítók hatalmas, láthatatlan hálózatától, amely házhoz szállítja a tejet és a postát, és lehetővé teszi a ben-zinhez, illetve az internethez való hozzáférést, ahogyan minden mást is, amit magától értetődőnek tekintünk. Sztrájk idején, vagy ha valamilyen természeti katasztrófa történik, hirtelen rájövünk, hogy nem tudunk mindent egyedül megoldani. Még az ilyen krízishelyzetek nélkül is sokan támasz-kodnak mások láthatatlan munkaerejére, gyakran a nőkére, akik elkészítik az ételünket, rendbe teszik az otthonunkat, és gondoskodnak a gyermekeinkről.
Véleményem szerint jobban járnánk, ha a függetlenség helyett a kölcsönös függőségre összpon-tosítanánk, ami segítene lebontani a fogyatékossággal élő személyek és általában az emberek közötti különbségtételt. Ez nem azt jelenti, hogy néhányan függők lennénk, mások pedig nem. A függőség bizonyos formái láthatók, mások pedig láthatatlanok; némelyek ezek közül megbélyegeznek, mások elfogadhatóak. Például a mobiltelefon vagy a tömegközlekedés használata elfogadott, a hallóké-szülék vagy a kerekesszék használata viszont megbélyegző. Pedig csecsemőként még mindannyian függők voltunk, és időskorunkra valószínűleg ismét azzá válunk. Egy siket barátom, Jackie szerint a függőség nem csupán az élet egy nehéz tényezője, hanem része mindannak, ami emberré tesz.
A mindennapi kapcsolatokban a függőséget a kölcsönösség enyhíti, ez a ki nem mondott elvá-rás. Ha te eteted a macskámat, amíg nyaralok, hozok neked valamit ajándékba. Ha ezen a hétvégén vigyázol a gyerekeimre, jövő hétvégén majd én vigyázok a tieidre. Ennek az elvnek van egy bo-nyolultabb, több résztvevős változata is: egy család hozott nekem enni, amikor ágyban fekvő beteg voltam, mikor pedig egy másik barátom a rákos betegségéből lábadozik, én viszek neki ennivalót.
Ha minden résztvevő felfogja ennek az elvnek a működését, a kapcsolatok jól működnek.
Kölcsönösség nélkül kínos függőségről beszélhetünk. Ha a szomszédok mindig nekem tesznek szívességet, és én cserében nem csinálok semmit, furcsán kezdem magam érezni, ha újra szívességet kérek. Lehet, hogy neheztelni fognak rám, amiért készpénznek veszem a segítségüket, de az is lehet, hogy ez örömöt okoz nekik. Jótékonynak érzik magukat velem szemben, mert sajnálnak. Csakhogy