Szabó Eszter Ágnes képzőművész műveiben évtizedek óta konzekvensen reflektálja mind a társa-dalmi, mind a testtel kapcsolatos mai kérdéseket. E fejezetben az ő munkáihoz kapcsolódom gon-dolataimmal (írásom címét is az ő munkája inspirálta).
6. Szabó Eszter Ágnes: Nagymamám Zalai Imréné találkozása David Bowieval (1998) (A kép forrása https://ludwigmuseum.blog.hu/2016/05/27/szea_778)
7. Szabó Eszter Ágnes: Amikor a kecskepásztor énem találkozik az űrhajóssal (2009) (A kép forrása http://exindex.hu/mh/zoom.php?&g=151&x=53462&zoom=szabo.jpg) Amikor a kecskepásztor énem találkozik az űrhajóssal… az űrhajós énemmel… szól a felirat is Szabó Eszter Ágnes hímzett falvédőjén (2009), amit a két önportré illusztrál: a kecskepásztor és az
űrhajós is maga Szabó Eszter Ágnes… de én magam is, aki a falvédőt nézem. Hadd legyek szubjek-tív: számomra meghatározó létélmény ez a találkozás.
Hogyan tudok a biológiai lényemmel és ősi ösztöneimmel jelen lenni egy futurisztikus, gépi-esített és automatizált robotvilágban vagy az internet virtuális világában? Hogyan lehet egyszerre megélni és „átérni” , tartalmazni ezeket az egymástól távoli működéseket, amelyek nap mint nap kifeszítenek bennünket?
Eszembe jutott ez a gondolat már akkor is, amikor kamaszkoromban Csingiz Ajtmatov Az év-századnál hosszabb ez a nap című könyvét olvastam. Hogy milyen tágas idődimenziókat jár be az ember akár egyetlen pillanat alatt, és hogy ezt lélekkel átfogni nem könnyű. Van, aki inkább a kecskepásztor-létben időz többet… magam is ilyen vagyok… más az űrhajós-létben… de nagyon nehéz a kettőt egyszerre átérni és megélni, főleg egységgé alakítani.
Hasonló a másik ismert találkozás is, mely internetes mémként elég közismertté vált: „Nagyma-mám, Zalai Imréné találkozása David Bowieval” (1998). Miről is szól ez a találkozás? A nagymama Tapolca környékén élő idős asszony volt… mi dolga van David Bowie-val, ki is ez a David Bowie?
Bowie egy popikon, művész a szó legnemesebb értelmében, aki minden gesztusában előttünk jár egy lépéssel. Felemás szeme sajátos megjelenést ad neki, eltér a szokásostól, és hozzátartozik jel-legzetes karakteréhez. Különböző színpadi perszónákat, szerepszemélyiségeket hoz létre, képzelet-beli űrutazásokat tesz Ziggy Stardustként, sajátos ruhákban és testfestésekkel lép színpadra, játszik a női-férfi identitással. Előadó és művész, aki a saját halálát is megkoreografálta.
Szabó Eszter Ágnes pedig nemcsak közismertté vált falvédőjén, de egy színező formájában is feldolgozta David Bowie futurisztikus jelenségét és Ziggy Stardustot, a csillagpor-lényt.
Világok találkozása, a kecskepásztoré és az űrhajósé… a vidéki magyar asszony és a nemzetközi
„csillagjáró” szupersztár.
Szabó Eszter Ágnes munkáira nézve a popkultúra elemei, képregényfigurák és szuperhősök je-lennek meg… saját maga áll elénk szuperhősként mint háziasszony, aki folyamatosan csodákat tesz a családja érdekében. Például pénzszűke idején használja a közterületi gyümölcstérképet, hogy enni adhasson a családjának. Dzsemet tesz el, és azt ismert művész képére cseréli, jelezve, hogy a kettő egyenértékű, a dzsem a háziasszony hétköznapi kreatív alkotása.
8. Szabó Eszter Ágnes: Pókember háziasszony (A kép forrása https://www.facebook.com/
whandalsyporca/photos/t.100000658935906/338095416539062/?type=3&theater)
9. Szabó Eszter Ágnes: Közterületi gyümölcstérkép, falvédő (A kép forrása https://tudatosvasarlo.hu/cikk/kozteruleti-gyumolcsterkep)
A szuperhős háziasszony nőművész életnagyságú testpárnái (transznemű babák kék csipkeaurával 2001-ből és transzgender alvópárnák 2002-ből) otthonosak, puhák és használhatóak. Kék csipkea-urájuk irigylésre méltó a számomra. Őszintén szólva én is szeretnék kék csipkeaurát. Ugyanakkor a test tárgyiasítása, használati tárggyá válása a mégoly puha otthonosság jegyében is elgondolkodtató:
ölelgethető anélkül, hogy az engedélyét kellene kérnünk, kockázat nélkül összeolvadhatunk vele. A babák transzneműsége még egy ráadás, mely csak a címből derülhet ki, elrejtett tulajdonság, ahogy a valódi transznemű testek esetében is. Ugyanúgy láthatatlan, mint a szuperhős-háziasszony-maszk alatt rejtőző nő arca és valódi énje.
10. Szabó Eszter Ágnes: Transzszexuális babák kék csipkeaurával (2001) (a Szerző tulajdona, Szabó Eszter Ágnes fotói)
Szabó Eszter Ágnes számos alkotásán a test és ezen belül a női szőr témáját dolgozza fel. A képen egy tapolcai piacon talált és a művész által kiegészített póló látható: egy popos reklám bikinis mo-dell nőábrázolásának karjára, lábára és arcára hímzett jól láthatóan szőrt, és egészítette ki gyantával.
Egy felirat is olvasható, mely kontrasztban áll az idealizált modell jelenségével: „munka közben nem érek rá”. Ezzel emlékeztet a házasszonyok alapvető létélményére, a testi megfeleléskényszerre és a munka-gyereknevelés-háztartás Bermuda-háromszögében eltűnő, saját magunkra szánható figye-lemre és öngondoskodásra.
A szépségideáltól eltérő napjainkban a női szőrösödés is, így a szépségideálnak, illetve --nor-mának való megfelelés okán nőként rendszeresen módosítjuk a testünket. Sminkelünk és szőrtele-nítünk, emellett piercingeket hordunk, tetováltatunk. Itt számos kérdés merül fel. Mindenképpen meg kell-e felelni a szőrtelenítés elvárásának, szükséges-e ez? Hogyan teremthetek időt csak önma-gamra, a testi higiéniámra és a nőiségemre? A kecskepásztor-énem testiségét hogyan hozzam össz-hangba az űrhajóséval? Melyik vagyok én? A túlzott sterilitás és az elhanyagolt testi állapotok közt megtalálom-e a jó arányt? Van-e egyáltalán helyes arány? Hol tartok, hol helyezkedem el a kétféle létlehetőség között? Tudok-e alkalmazkodni az új kihívásokhoz és elvárásokhoz? Tudja-e követni a változásokat a testem, amely közben öregszik? Az öregedéssel a szőrzet is változik: néhol több, néhol kevesebb lesz, megőszül. Befestjük-e, vagy hagyjuk őszülni, vágjuk-e, vagy hagyjuk nőni és burjánzani (a mondás szerint egy szőrszál a fejen kevés, a levesben sok…).
És vajon a szőröm én vagyok-e? Öncsonkítás volna-e a szőrtelenítés?
11. Szabó Eszter Ágnes: Munka közben nem érek rá szőrteleníteni (2016) (a Szerző tulajdona, Szabó Eszter Ágnes fotói)
Szőr
A Szabó Eszter Ágnes művéből kiinduló gondolatmenet folytatásaként felsorolok pár alkotást, amely a szőr témát feszegeti, és ezen keresztül eljutunk a fogyatékosság területére is.
A női testtel, ezen belül a női szőrzet kérdésével foglalkozott Ana Mendieta kubai művész és aktivista, aki tragikusan rövid élete alatt is komoly életművet alkotott. A női test és a természet vi-szonyát land art-alkotásain bontotta ki: az 1970-es, ’80-as évekből ismert sorozata is van, szőrrel az arcán. Művei a test természetből eredő lényegét hangsúlyozzák, az abban való feloldódást…
Nála a szőr egyértelműen maszkulin jellemző, kubai származását tekintve különösen az. Nem megszabadulni próbált tőle, hanem magára öltötte.
Nemes Z. Márió szőrerőt emleget a fiatal művész, Verebics Ágnes Hairy Gang című kiállításának (2015, Mission Art Galéria) megnyitóján, aki hosszú hajú nőket fotózott le úgy, hogy hajkoronájuk a teljes testüket eltakarta: „A Hairy Gang világában tehát ironikus módon feszülnek egymásnak a különböző ideológiák, mint például a korai feminizmus természetességideálja és a konzervatív high-class bundakultusza, miközben ebben a látványosságban nem lehet elválasztani autentikusat és mesterségeset. A modellek egyszerre a Másság popikonjai, hajpáncélos Johannák és/vagy mutáns vampok a Vénuszról. Girlpower helyett szőrerő…” (Nemes Z., 2015). Ezek a gondolatok illeszked-nek a többi női szőr-képhez is.
És ha már szőrről, sőt szőrerőről van szó, mindenképpen meg kell említenem a Szőr című filmet (Steven Shainberg, 2006), amely Diane Arbus fotográfus életéről készült fikció. A film szerint a sző-rmebundákat gyártó családból származó Diane Arbust egy szőrös ember iránti érdeklődése indítja el a fotózás felé. A filmnek ez a része fikció. Az angol cím Fur: An Imaginary Portrait of Diane Arbus, azaz Szőr: Diane Arbus képzeletbeli portréja. A film magyarított címe, A szépség és a szőr behozza az eredetileg nem benne lévő normatív dimenziót.
Diane Arbus az egyik legismertebb amerikai fotográfus volt, aki a Mai Manó Ház leírása szerint
„hírnevét annak köszönhette, hogy a hatvanas évek elejétől a társadalom magát normálisnak tekin-tő többsége által különösnek, ijesztekin-tőnek vagy épp degeneráltnak ítélt emberekről (freaks) készített képeivel bekerült a legnagyobb magazinokba” (Pfisztner, 2006). Ez a tény tehetné őt a fogyatékos és marginalizált emberek kihasználójává is. Képei azonban a róla szóló leírások szerint is többek, mint a szenzációt kereső riporter szórakoztató felvételei. Jelenléte, és a tekintet, amelyet a fotón ábrázolt emberekre vet, nem abuzív, sokkal inkább élő és érdeklődő nyitott kapcsolatfelvétel mindenkivel és mindennel, amivel találkozik. Olyan találkozások ezek, ahol ő is és a másik is egyformán jelen van a maga sebezhetőségében.
Arbust az érdekelte, ki mit mutat meg önmagából, és mit képes ebből a kamera láthatóvá tenni, közvetíteni. A képmutatás és önmagunk elfedése, illetve vállalása közti konfliktus foglalkoztatta (Pfisztner, 2006). Arbus nagyon fiatalon halt meg, súlyos depresszióval küzdött.