azonban úgy kezeli, mintha korlátozást jelentő károsodásban szenvedne, így az amerikai jog-ban fogyatékosnak minősül, és még sorolhatnánk...
Épp a diverzitásból fakadó különféle öndefiníciók, eltérő bánásmódok és az épség/fogyatékosság ellentétpár mindenkori kulturális konstrukciójának változó kitételei fényében nehéz eldöntenünk, hogy valójában sajátos fizikuma/pszichikuma miatt pozitív diszkriminációra jogosult populációra vagy egyedi igényekkel bíró individuumokra kell-e gondolnunk a fogyatékosság fogalmának körvo-nalazása során. (Bár az USA-ban a fogyatékossággal élő emberek alkotják a legnagyobb lélekszámú kisebbséget, a csoport nagyfokú heterogeneitása miatt, ha a hátrányos helyzetet kompenzálandó esélykiegyenlítésről van szó, a fogyatékosstátusz gyakran a rassz, az etnicitás, a gender, az osztály és a vallási/felekezeti hovatartozás különbségképző kategóriái mögé rangsorolódik [Woodhams &
Danieli, 2000]). Vélhetőleg minden kisebbségi énkép meghatározó dilemmája a kapcsolatiságra, a szolidaritásra építő kollektív identitás és az önállóan funkcionáló, független, egyedi egyéniség har-monizálása, a másság mint önazonosság elfogad(tat)ása.
Épp olyan ambivalens törekvés ez, mint a különbözőség autonóm létjogosultságát szavato-ló-igazoló láthatóság mezsgyéjébe bejutásért való küzdelem és a vele párhuzamos igyekezet a kirekesztő, fegyelmező, patologizáló tekintet kontrollja alóli kikerülésre: a másságot látha-tatlanként eltüntető asszimiláció és a másságot kizárólagos identitástényezőként rivaldafénybe vagy célkeresztbe állító feltűnőség – riasztó látványosságként felmutatott, az „eltüntetendő fel-tűnőség” jegyében történő szegregáció – billogának szimultán elutasítása.
A posztkolonialista feminista teoretikus Gayatri Chakravorty Spivak híres terminusa, a stratégiai esszencializmus (Spivak, 1988, p. 13) szerint a kisebbségi közösségi csoporttal és annak a többségi társadalom által alapvető személyiségjegyeként, esszenciális lényegeként (félre)olvasott másságával való azonosulás, a tulajdonképpen az objektifikáció mentén történő szubjektifikáció hatékony tech-nika lehet az erőszakkal kiépített és fenntartott hatalmi struktúrák aláásása és a kollektív demokra-tikus egalitárius emberjogi célok elérése érdekében. Spivak és kridemokra-tikusai később problematizálták a terminust – többek közt arra hivatkozva, hogy az egyforma feltételeket kiépíteni igyekvő egyenlőség éppen a diverzitásból fakadó eltérő adottságok és igények miatt szükségszerűen kivitelezhetetlen, absztrakt ideál hivatott maradni. Pedig a másság homogenizáltan hátránnyal társított kategóriájá-nak felforgatása és a sokszínűség potenciális egységességének, szolidaritási lehetőségeink felmuta-tása ma is hasznosnak bizonyulhat a kisebbségkutatás terén. Így például a Szóra bírható-e az aláren-delt? című Spivak-szövegben (Spivak, 1996) megfogalmazott kérdések is örökérvényűek: Hogyan ábrázolható/képviselhető az én és a másik? Kinek van joga szólni, kinek a nevében és milyen hall-gatóságot célozva? Hogyan őrizhető/becsülhető meg a különbözőség a hierarchizálás elkerülésével?
Hogyan ismerhető el az atipikus fizikumával/pszichikumával túlazonosított fogyatékossággal élő szubjektum testi és pszichés tapasztalatainak létjogosultsága a kirekesztését mellőzve?
Spivak a faji és nemi alapú kirekesztésről beszél, de a stratégiai esszencializmus argumentuma felhasználásra kerül a szexualitás kutatásában is. (Gondoljunk a nehezen lefordítható quee-ring-fogalomra, mely a másikság felvállalását, a másikká válást teszi meg episztemológiai, onto-lógiai, fenomenológiai vizsgálódások alapkövéül.
Emellett a stratégiai esszencializmus megjelenik a fogyatékosságtudományban is. Rosemary Gar-land-Thomson írásaiban a negatív előjel helyett különlegesként, nem mindennapiként, rendkívü-liként (extraordinary) pozicionált fogyatékosság agilis, affirmatív, pozitív (empowered) identitást körvonalaz. Garland-Thomson izgalmasan párosítja a stratégikus konstruktivista és stratégiai esz-szencialista perspektívákat.
„A stratégikus konstruktivizmus megfosztja stigmáitól (destigmatize) a fogyatékossággal élő testet, a másságot kapcsolatiságában gondolja el, így megkérdőjelezi a normalitás társadal-mi konstrukciójának (normalcy) természetesnek tettetett társadal-mivoltát, és képes felforgatni hie-rarchikus elrendeződéseket. A stratégiai esszencializmus ehhez képest igazolja a kisebbségi tapasztalat és tudatiság létjogosultságát, közösséget álmodik valóra, történetiségében/törté-nelmiségében ismeri el a fogyatékos testek valós(s)ágát, és megkönnyíti az ön-megnevezés feladatát (self-naming)” (Garland-Thomson, 1997, p. 23, saját fordítás)
Garland-Thomson aztán Susan Bordo feminista kritikus nyomán a fogyatékos identitás e stratégiai esszencializmusra és konstruktivizmusra építő „pragmatikus narratíváit” „életminőség-javító fik-ciónak” (Bordo, 1993, p. 229) nevezi, mely az egyéni testek és nézőpontok megélt valóságát társa-dalmi-történeti kontextusba helyezve vív ki pozitív én- és testtudatot a normától sokszínűen eltérő kisebbség számára.
A fogyatékosságot a társadalomgazdagító diverzitás jelentésmezejébe helyező gyakorlat visszá-ságaira jó például szolgálnak az amerikai paralimpikon atléta, színésznő, szupermodell Aimée Mul-lins populárismédia-beli megnyilatkozásai. Ahogy a motivációs tréninget ismeretterjesztéssel és társadalmi tudatosságnöveléssel ötvöző előadásai címei is sugallják – Balsorsból lehetőség; A protézis új esztétikája; Az én 12 pár lábam (Mullins, 2009) a TED Talks-sorozatban – a szárkapocscsont-fej-lődési rendellenességgel született Mullins fogyatékos testét nem korlátolt/korlátozó adottságként, hanem előnyként éli meg, hiszen érvelése szerint a 21. század orvostudományos technológia proté-zisfejlesztéseinek és pozitív szemléletmódváltásnak köszönhetően meghaladhatjuk biológiai testünk korlátait. Ahogy Mullins az előadásai során látványosan bemutatja, számos művégtag közül kedvére válogatva módosíthatja a testmagasságát, az anatómiai adottságait, ezzel járó fizikális potenciálját vagy akár trendi imidzsét. Rugós futólábával bármely sprintert lekörözi (az 1996-os paralimpián műlábakon futott világrekordot 100 és 200 méteren), egy nyúlánk, formás vádlit felcsatolva kivívja az urak bámulatát és a hölgyek irigységét, mikor pedig arról beszél, hogy protézisai segítségével filmes produkciókban milyen könnyen ölti magára bármely fantáziavilág-beli hibrid kiborg-lény testét, gyerekhallgatósága szájtátva hallgatja, és szuperhősként bálványozza. A XIV. Lajos korabeli kőrisfafaragvány mintájára készített protézise a letűnt arisztokrácia extravagáns ízlésvilágát felidéz-ve kápráztat el. Mullins fogyatékossága tehát csodálatra méltó lehetőségként, inspiráló példaként értelmeződik újra. Mégis problematizálható, ahogy a szuperfogyatékos (supercrip) alakja (Schalk, 2016) azt sugallja, hogy a fogyatékosság meghaladása nem társadalmi tényezők bonyolult szöve-vényének, hanem csupán az egyéni akaraterőnek a függvénye. Feminista szempontból is aggályos lehet a nőies test patriarchátus diktátumainak megfelelő vágytárgyként való pozicionálása. Ezen túl az „(állapotodtól függetlenül) az lehetsz, aki akarsz” ígérete itt erősen segédeszközfüggő, így a szabadon választható termékek széles tárháza révén biztosítani vélt boldogulás a kapitalista, fo-gyasztói társadalom retorikájába illeszkedik. A sokszínűség a piac gazdag kínálatának produktuma.
Mullins idealista, dekontextualizáló olvasata elfedi, hogy a fogyatékosság képzetét és érzetét milyen társadalmi, történelmi, politikai, gazdasági folyamatok hozzák létre. Posztmodern módra alakítha-tó, újraálmodhaalakítha-tó, „feltuningolható” teste a fejlett világban is egy privilegizált társadalmi osztály
kiváltsága: bár a 3D-nyomtatásnak és a korszerű anyagoknak köszönhetően egyre nagyobb teret nyerő iparág a formatervezett protézisek gyártása, nem mindenki engedheti meg magának a 12 pár lábat. Kérdéses tehát, hogyan egyeztethető össze a mullinsi előadások tanulsága (a poszthumán éra technológiai innovációinak köszönhetően) a Lennard Davis-i fogymodernizmus (dismodernism) kortárs jelenségével, mely szerint az identitáspolitika radikális válságba került, hiszen „mára már mindenki fogyatékos”. (Davis, 27; Ginsburg és Rapp [2017] szavaival „a fogyatékos az új normá-lis”.) Könnyen belátható, hogy az emberi sebezhetőség, esendőség, halandóság fokozott tudata, a korosodó-elöregedő társadalmak, a háborús vagy baleseti sérülések és a változó orvosdiagnosztikai kategóriák fényében elmosódnak az ép és fogyatékos közti különbségek. A gyengeség valamilyen módon minden egészséges élet szerves részét képezi, ha mégoly múlékony, átmeneti állapotként is.
A dilemma feloldásához hasznunkra lehet a feminista filozófus Judith Butler gondolata. Egye-temes emberi esendőségünk mindannyiunkat összeköt, identitásunk kapcsolatiságában való elgon-dolására ösztönöz, rávezet a felismerésre, hogy énünket mindig a sérülékenységgel azonosított és a minket megsebezni képesnek tételezett másság, másikság viszonylatában körvonalazzuk. Hiszen
„életünk bizonyos szempontból mindig a mások kezében van, egyformán függünk ismerősöktől és ismeretlenektől”, ki vagyunk téve annak, hogy a „nem-én” hat ránk, befolyásol, ütközik, érintkezik, esetleg egybefolyik az önmagasága megtartásáért küzdő énnel. A mindebből következő relacionális etika szükségszerűsége ellenére az esszencializmus helyett a társadalmi konstruktivizmust propa-gáló kultúrkritikus Butler azt is belátja, hogy fokozottan bizonytalanná váló világunkban komplex ideológiai hatásmechanizmusok eredményeként egyesek sérülései jelentősebb veszteségként köny-veltetnek el, mint másoké, akiknek hátránya és szenvedései felett könnyebben szemet huny a több-ségi társadalom. A normát megszabó különféle társadalmi és politikai szervezetek és intézmények a prekaritást, a sebezhetőséget minimalizálják egyesek, és maximalizálják mások számára. Így, míg az emberi élet alapvetően kiszámíthatatlanul kockázatos, nem minden élet/megélt valóság egyformán az. Még ha a davisi logika mentén mindannyian fogyatékosok vagyunk is többé-kevésbé, ideig-órá-ig, nem mindenki engedheti meg magának, hogy eltekintsen a különbözőségétől a diverzitás palet-tájának változatos színskálájába mosva azt (lásd Butler, 2004; 2012; Sótér, 2015).
Hogy mennyire nem zökkenőmentes az a felvetés, miszerint a különbözőség pozitív megkö-zelítése automatikusan beemelné a fogyatékossággal élő személyeket a megbecsült állampolgárok társulásába, és hogy mennyire vitatható, a diverzitás inkluzív ideája vajon szükségszerűen demok-ratizáló gyakorlathoz vezetne-e, azt jól illusztrálja a populáriskultúra-beli kommodifikáció, mely-nek során a fogyatékosság szórakoztató árucikké silányul, az identitást végtelenül leegyszerűsítő és uniformizáló esszencialista komponensként. A különbözőség láthatóságát (s így elfogadását) biz-tosítják az olyan népszerű televíziós vígjátéksorozatok, mint az Agymenők (Lorre & Prady, 2007) vagy az újabb Netflixes Atypical (Rashid, 2017). Mégis problematizálható, hogy a neuroatipikus főhős jellegzetesen magasan funkcionáló autista férfi, jóképű, szerethető, szuperintelligens, beillesz-kedni vágyó csodabogár, a helyzetkomikumot csúcsra járató karakter, akinek átlagon felüli IQ-ja és a társaséletbeli esetlensége, párkapcsolati botladozásai közt feszülő paradox ellentét habköny-nyű, humoros hangvételben kerül tálalásra, anélkül, hogy az epizódok komolyan reflektálnának az Asperger-szindrómával élő személyek valós problémáira. Még érdekesebb és méltatlanabb a kogni-tív spektrumzavaros női karakter egy tipikus amerikai popkulturális ábrázolásmódja. A „mániákus tündéri álomlány” (manic pixie dreamgirl) -figura: a társadalmi konvenciókat vélhetőleg valamilyen neuroatipikus állapot, mentális rendellenesség miatt követni képtelen lány karaktere a mellékszerep-lő státuszába degradálódik, és egyetlen narratív struktúrában betöltött funkciója csupán annyi lesz, hogy a tétova, útját kereső férfi főhősnek segít ráébredni a világ gyönyörű, izgalmas, kalandokkal
teli sokszínű mivoltára, hogy aztán a férfi fejlődéstörténet beteljesülése végén kiíródjon a sztoriból mint az épség elérésekor eldobható „narratív protézis” (Mitchell & Snyder, 2000). E pszichés kon-fúzióval élő karakterek tehát épp annyira a bámulat, mint a bámész tekintetek tárgyai (lásd pl. John Green Alaska nyomában című regényét, vagy a Mint a hurrikán vagy a Régi környék című filmeket) Még ha nem is szűkölködik humoros epizódokban a fogyatékosság tömegmozis ábrázolása, több-nyire akkor is nehéz eldöntenünk, hogy a nézők rajtuk vagy velük hivatottak-e nevetni. Emellett egyáltalán nem tematizálódik, hogy a fogyatékosság miképp lép kölcsönhatásba az identitás egyéb tényezőivel, mint a rassz, az osztály, a nem stb.
Az árnyaltabb képhez fontos lenne a feminista szociológiában bevezetett interszekcionalitás fogalmának alkalmazása, mely a homogén ént lebontó diverzitást mint a különböző identitáskom-ponensek kölcsönhatásának folyományát vizsgálja. Kimberlé Crenshaw (1989) fekete feminista jo-gásznő nyomán az ezredfordulón megjelenő új kutatási paradigma szerint a különféle társadalmi egyenlőtlenségek, hierarchiák és hatalmi relációk – az osztály-, az etnikai, a nemi, az épség-rezsi-mek – az egymás között fellépő dinamikus kölcsönhatásuk függvényében értelmezendők (Sebes-tyén, 2016). Számos kultúrtörténeti példát hozhatunk arra, hogy a fogyatékosság más kisebbségi kategóriákkal kölcsönhatásban lépve miképp erősíti fel a normaként tételezett identitástól (ép testű, fehér, középosztálybeli, heteroszexuális, férfi) való különbözőséget, halmozottan hátrányos helyze-tet eredményezve. Douglas Baynton rámutat, hogy a mindenkori kirekesztő hegemón ideológia a fogyatékosságot épp a kevesebbnek tételezett kisebbségi csoport diszkriminációjának igazolására használta: például a 19. század végén a nők választójogának ellenzői között gyakori érv volt a nők mentális, pszichológiai, fizikális érettségének, beszámíthatóságának, épségének megkérdőjelezése a felelős férfi állampolgárokéhoz képest (Baynton, 2001). Egyéb esetben a sokféle másság különbö-zőségei kioltják egymást, láthatatlanná erőtlenítve az érintett kisebbséget: a fogyatékossággal élő nő
„törékenysége” nem szembetűnő, mert a patriarchális társadalom hagyományosan második, gyen-gébb nemként rangsorolja, mint ahogy azt Iris Marion Young (2005) vagy Susan Wendell (1996) is több helyütt írja. Egy felelős értelmezés célja a diverzitásnak ezen felülírások, kiradírozások, újra-gondolások komplex mechanizmusainak függvényében való olvasata lenne.
Hivatkozások
Baynton, D. (2001). Disability and the Justification of. Inequality in American History. In Longmore, P. K.
& Umansky. L. The New Disability History: American Perspectives. New York: New York University Press.
Bordo, S. (1993). Unbearable Weight: Feminism, Western Culture and the Body. Berkeley: University of Cali-fornia Press.
Butler, J. (2004). Precarious Life: The Powers of Mourning and Violence. London: Verso.
Butler, J. (2012). Élhetünk-e jó életet rossz élet keretei között? Ford. Barát E. TNT e-folyóirat, 2(3), 129–147.
Crenshaw, K. (1989). Demarginalizing the Intersection of Race and Sex: A Black Feminist Critique of Ant-idiscrimination Doctrine, Feminist Theory and Antiracist Politics. University of Chicago Legal Fo-rum,139–167.
Davis, L. (2014). Bending Over Backwards: Disability, Dismodernism and Other Difficult Positions. New York: New York University Press.
Garland-Thomson, R. (1996). Extraordinary Bodies: Figuring Physical Disability in American Culture and Literature. New York: Columbia University Press.
Ginsburg, F. & Rapp, R. (2017). Infirmer le nouveau „normal” et faire compter le handicap. Alter, 11(3), 179–192.
Lorre, C. & Prady, B. (2018). The Big Bang Theory. Agymenők. CBS.
Mitchell, D. T. & Snyder, S. L. (2000). Narrative Prosthesis. Disability and the Dependencies of Discourse. Ann Arbor: University of Michigan Press.
Mullins, A. (2009). My twelve pairs of legs. Ted Talks. https://www.ted.com/talks/aimee_mullins_prosthe-tic_aesthetics?language=en
Rashid, R. (2017–2018). Atypical. Netflix Productions.
Schalk, S. (2016). Reevaluating the Supercrip. Journal of Literary and Cultural Disability Studies, 10(1), 71–86.
Sebestyén Zs. (2016). Az interszekcionalitás elméleti megközelítései. Metszetek, 5(2), 108–126.
Sótér B. (2015). Bizonytalan életek politikája. Interjú Judith Butlerrel. 2015. 03. 31.
http://tranzitblog.hu/bizonytalan_eletek_politikaja_interju_judith_butlerrel/ (Letöltés ideje: 2019. 09. 01.) Spivak, G. C. (1988). Subaltern Studies: Deconstructing Historiography. In Guha, R. & Spivak G. C. (eds).
Selected Subaltern Studies (pp. 3–36). New York: Oxford University Press.
Spivak, G. C. (1996). Szóra bírható-e az alárendelt? Ford. Mánfai A. & Tarnay L. Helikon, 42 (4), 450–483.
Young, I. M. (2005). On Female Bodily Experience: “Throwing like a Girl” and Other Essays, New York: Oxford University Press.
Wendell, S. (1996). The Rejected Body: Feminist Philosophical Reflections on Disability. New York: Routledge.
Woodhams, C. & Danieli, A. (2000). Disability and diversity – a difference too far? Personnel Review, 29(3), 402–417.
Bevezetés
Írásomban Test, szőr című előadásom átdolgozott változata szerepel. Középpontjában olyan, első-sorban kortárs művészeti jelenségek állnak, melyek az emberi testtel, testképpel kapcsolatosak, ami évezredek óta központi témája a képzőművészetnek. Problémafelvetésem, hogy miként jelenik meg benne, hogyan reflektálja a kortárs művészet az emberi testtel kapcsolatos normatív elvárásokat, és milyen módon kapcsolódnak be fogyatékos művészek ebbe a diskurzusba.
Gondolatmenetem szubjektív válogatás, személyes gondolati térkép, nézőpontom pedig a mű-vészetterapeutáé, akit elsősorban az érdekel, mit tud az ember a művészeten keresztül megélni, hogyan hat rám-ránk, milyen gondolatokat indít el, milyen érzéseket mozgat meg bennem egy mű.
Nem vagyok művészettörténész, sem gyógypedagógus, sem társadalomtudós, így írásom nem e területek gondolkodásmódját, nyelvezetét használja, a művekhez nem esztétikai, hanem személyes szempontból közelítek.
A testhez való viszonyunk és sajáttest-képünk szociálisan és kulturálisan determinált, ahogy ez számos társadalomtudományi és pszichológiai elemzésben olvasható feminista és
fogyatékosság-Test, szőr
Absztrakt
Írásomban egy személyes gondolati térképet rajzolok kortárs műalkotások segítségével a poszthumánban meg-jelenő létélményről, ezen belül is a testhez kapcsolódó társadalmi és személyes viszonyról, illetve a művészet szerepéről.
Tárgyalom a technikához való kortárs emberi viszonyt, az ősi és a futurisztikus egy időben való jelenlétét, a test integritásának kérdését. A testhez való viszonyban megjelenő dilemmák, a normatív elvárások mindannyiunk életében jelenlévők, a fogyatékossággal kapcsolatban pedig különösen hangsúlyosak. A művészeti kifejezésben manifesztálódik a test látványára vetett tekintet minősége. A performansz műfajában különösen hangsúlyosan jelennek meg ezek a kérdések. Többek között szó esik Szabó Eszter Ágnes, David Bowie, a Guerilla Girls, Diane Arbus, Frida Kahlo, Alison Lapper, Marina Abramović, Szirtes János, Lisa Bufano és Viktoria Modesta művei közül azokról, melyek befértek e gondolatmenetbe.
A művészet egy sajátos humán eszköz, mely reflektál, párbeszédbe von, gondolkodtat, esetleg provokál, és képes új ideálokat is teremteni. Az általa létrehozott keretrendszerben mások tekintete mentén kiléphetünk a saját szubjektumunk korlátai közül. „Mintha-terében” részben felkészülhetünk a ránk mint emberekre, illetve magára az emberiségre váró kihívásokra, egyéni és társadalmi szinten is.
Kulcsszavak: kortárs művészet, poszthumán, szociális és kulturális test, normatív test, tekintet, performansz.