Elméleti megközelítés és a módszertan meghatározása

3.1. A tárgy és használójának megítélése, avagy a patológiai modelltől a politikai modellig

Amikor a fogyatékossággal járó állapotot orvosi diagnózis szempontjából fogalmazzuk meg, akkor az adott személyt határozza meg, és nem a társas és a tárgyi, a környezeti összefüggéseit jelöli – ugyanakkor le is egyszerűsíti az egyént. Vagyis kéz a kézben jár a test és a személy tárgyiasításával.

Ilyenkor a testképpel járó szégyen transzcendens természete túlsúlyba kerül. Egyben a patológiai megközelítéshez kapcsolt problémamegoldási cselekvések általában az adott személy megváltoz-tatására is irányulnak. A személyre fókuszált megelőzés vagy megjavítás lesz a cél, nem a tárgyi környezet átalakítása.

A társadalmi jólét idealizált modellje és a patológiai modell címkéző jellege gyakran együtt jár a résztvevők azon dramaturgiai működésével, ahol a normálistól eltérő egyént passzívnak és tehe-tetlennek tartják. Így a normalitás zsarnoki erőt vesz magára, azonnali identitást kínálva a hatalom gyakorlásának lehetőségére. Ez a szemlélet a fogyatékossággal élő személyt infantilizált vagy asze-xualizált pozícióba helyezheti.

A politikai modell szerint nem az egyén működik hibásan, hanem a környezet, vagyis tágabb értelemben a társadalom. A szociális modell szerint a fogyatékosság nem egy adott emberi tulaj-donság, hanem az adott ember és a környezete közötti hibás működésre világít rá. A csoporthoz tartozás fontosságát emeli ki a közös elhatározással rendelkező emberek egységében. Itt felmerül a „pride” kérdése. A támogató szakmák az érintettek köré szerveződnek, ugyanakkor fennállhat a támogató szerep túlhangsúlyozásának a veszélye, ami elterelheti a hangsúlyt a fogyatékossággal élő személy igényeiről.

„A társadalmi struktúrába egyenlőtlenül beillesztett fogyatékossággal kapcsolatos források megelőlegezik az egyenlőségtételt a deviancia és a forradalom között. Ebből eredően az eu-femisztikus terminológia elutasítása révén a politikai aktivisták megpróbálnak létrehozni egy identitást önmaguknak és hirdetni az újonnan létrehozott önazonosságot mások felé”

(Anspach, 1979, p.1).

A Skandináviából és Nagy-Britanniából származó critical disability-kutatók véleménye szerint a fo-gyatékosság viszonyított kapcsolatot hoz létre: tehát ha egy fofo-gyatékossággal élő személy nem tud használni egy tárgyat, akkor a tárgy az, ami nem működik, nem pedig fordítva. Egyben kimondja, hogy ez a jelenség bénító hatással van a társadalmi és gazdasági viszonyokra. A skandináv modell nem denominálja a társadalmat, inkább konstruktív alternatívákat kínál.

„A szociális modell fórumot kínál a fogyatékosságkutatóknak – különösen az észak-európai országokból –, hogy találkozzanak, prezentálják és megvitassák kutatásaikat, miközben bá-torítja az északi és nemzetközi tapasztalatcserét és együttműködést. A legtöbb észak-európai fogyatékosságtudományhoz kapcsolódó kutatás gyakorlati, empirikus, politika-orientált ku-tatás volt” (Gustavsson, 2005, p. 61-64).

Ehhez képest az angolszász modell egyfajta aktivizmussal kommunikál, a tömegek sémáit megcé-lozva. Kritikusabb erőt képviselve gyakran szociális témájú művészeti megközelítésben

demonst-rálja a szemléletét. A fogyatékosság szociális modellje minden esetben rávilágít a fogyatékosság vál-tozó karakterére, amelynek fontos dimenziója a társadalmi, gazdasági és kulturális egyenlőtlenség.

3.2. A designkultúra találkozása a fogyatékossággal - történeti reflexió

Két olyan irányvonalat mutatok be, amely a mai napig hatással van a kortárs design-praxisra. Gyak-ran nagyon jó eredményeket tud felmutatni mindkét irányvonal a fogyatékossággal élő személyek életkörülményeinek javításában. Ugyanakkor az esettanulmányban bemutatott példában történtek-re történtek-reflektálva nem egyeznek azzal.

Nagy hatása van a jelenlegi design-területekre az a második világháború óta elterjedt metódus, amit a nemzetközi gyakorlat Rehabilitation Engineering megnevezéssel jelöl. Kialakulásának elsőd-leges célja a világháborúkból hazatérő nagyszámú sérült katona társadalomba való integrálása volt.

A katonai sérüléseket orvosi alapon határozták meg a sérülés kezelésekor. A korai kézműves jelleget igyekezett megsegíteni a fokozatosan bevezetett újabb technológiai gyakorlat, ami később példaér-tékűvé vált. A pozitivista ismeretelmélet szerint a kézműves és a művészi praxis nem maradhatott tartós használati forma ezen a területen. A második világháború adott nagy lendületet a technoló-giai programoknak és a poztivista tudományelméletnek (Schon & DeSanctis, 1986). A magas állami támogatások és az intézményes háttér megteremtette az anyagi alapot a szükséges fejlesztésekhez.

A mérnöki és orvostudományi eredmények drámai sikereket értek el. Instrumentális alkalmazott modellekké váltak. Ezeket a sikeres módszereket használni kezdték a nem szerzett sérülések keze-lésekor is. Egyben az orvosi diagnosztikai alapokra helyezett megítélés és a patológiás modell is átültetésre került a vele született sérülésekre adott válaszoknál.

„Ez a modern, sebészek által vezetett rehabilitációs mozgalom multidiszciplináris tudomá-nyos és mérnöki törekvéseket ajánlott a rehabilitáció során. A visszatérő fogyatékos veterá-nok ellátására jött létre a II. világháború alatt” (Brandt & Pope, 1997, p.28).

„A protézisek és az ortézisek javítására tett erőfeszítések eredményeként olyan szakterület alakult ki, amely elfogadta a tudományos elveket és a mérnöki módszertanokat. Tervezési módszerként ez a megközelítés rehabilitációs mérnöki tudományként vált ismertté, és elve-zetett a segítő technológia kifejlesztéséhez” (Couvreur & Goossens, 2011, p. 108).

Később ehhez az irányzathoz csatlakozott az Assistive technology elnevezéssel megjelölt újabb de-sign-praxis, amely inkább támogató, kiegészítő vagy fejlesztő megoldásokkal dolgozik.

Ez a széles körben használt design-metódus leginkább abban tér el az első fejezetben elemzett esettanulmánytól, hogy a kapcsolódó intézményi rendszer és a felhasználható technológia határozta meg a tárgyak jellegét, úgymond technology push-stratégiáról beszélhetünk. Az adott korszakhoz kapcsolódóan a fejlett gyártástechnológia ipari karaktere meghatározza, egyben limitálja a tervezés és a kivitelezés lehetőségeit. Az így elkészült termékek általában megfizethetetlenek az egyén szá-mára, tehát állami támogatást vagy jótékonysági egyesületeket kell bevonni a finanszírozásba. Ebből fakadóan a sérült egyénnek nincs vásárlóereje, és kevéssé szól bele a tervezési folyamatba. Sokszor a használat is intézményes keretek között történik. Az így tervezett design-termékeket általában kevés variációban gyártják, és gyakran stigmatizáló megjelenésűek.

A második designtörténeti példa a hatvanas évek építészeti szemléletéből induló Universal De-sign (UD). A UD egy olyan tervezői válasz a fogyatékossággal járó kérdésekre, ami elsősorban nem a személyt, hanem a környezet átalakítását célozza meg.

„Az 1960-as évek végén az univerzális tervezés elválaszthatatlanul kapcsolódott az építészeti lehetőségekhez. Nyilvánvalóvá vált, hogy a fogyatékossággal élő személyek befogadásához szükséges környezeti illeszkedés nagy része mindenkit előnyhöz juttatott. Az univerzális tervezés a fogyatékossággal élő személyeket gátló fizikai korlátok eltávolításától lassacskán eljutott minden ember integrációjához minden környezetben. Az univerzális tervezés álta-lános formatervezési megközelítéssé vált, amelyben a tervezők biztosítják, hogy termékeik és szolgáltatásaik a lehető legszélesebb közönség igényeit is kielégítsék, függetlenül koruktól vagy képességeiktől” (Story et al., 1998, p.19).

Tervezési módszerként olyan általános iránymutatásokat és hozzáférhetőségi szabványokat hozott létre, amelyek a hagyományos tervezési folyamatokban is alkalmazhatók. 1997-ben a Centre for UD at North Carolina State University az alábbiak szerint határozta meg a UD-tervezés lényegét: „Uni-versal design. The design of products and environments to be usable by all people, to the greatest extent possible, without adaptation or specialized design.” (Univerzális tervezés. Minden ember számára használható termékek és környezetek tervezése, a lehető legnagyobb skálán biztosítva a használhatóságot, kiegészítő eszközök alkalmazása vagy speciális design-eszközök nélkül.)

Bár a tervezésmódszertan kiindulási pontja alapvetően a környezet elérhetővé tétele volt, a UD karaktere elsősorban abban tér el az általam választott tervezési metódustól, hogy itt minél szélesebb rétegek elérése a cél. Paradox módon így az egyedi igényekre adott válaszlehetőségeket lecsökkenti, és általánosként kezeli: a személyre szabottság helyett a minden felhasználónak való megfelelés a célja. Ebből adódóan működése erősen gazdasági jellegű, a tervezés folyamata marke-ting-befolyásoltságú (Winance, 2014).

3.3. Mit jelent embernek lenni?

Az esettanulmányt követően irodalmi kutatást folytattam; a poszthumanizmus témaköre közelebb vitt a tervezett tárgy használója és a környezet közötti kapcsolat jelentőségének megértéséhez. E ponton egy művészeti workshop ösztönözte a kutatási folyamatot. A Velencei Művészeti Biennálé művészeti kutatással foglalkozó pavilonjában részt vettem a „Becoming Disabled” elnevezésű work-shopon. A szervezők a fogyatékossággal kapcsolatos kérdések elemzését művészeti gyakorlatokon keresztül közelítették meg, elsősorban performatív eszközökkel. A műhely témája az etikai kérdések mellett az emberi norma meghatározása volt.

„A kritikai fogyatékosságtudomány területén újonnan felmerülő tudományos munka megkér-dőjelezi az emberi egyén hagyományos és normatív megértését, és válaszként új, kollektivista és fo-gyatékossági alternatívákat kínál, amelyek jól illeszkednek a poszthumán manifesztumhoz, amit tu-dósok – úgy mint Braidotti és Haraway – vázoltak fel (például McRuer, 2006; Goodley, 2007; 2011;

2013; Campbell, 2009; Meekosha & Shuttleworth, 2009; Shildrick, 2009; 2012; Liddiard, 2012; 2014;

Kafer, 2013; Slater, 2013; Mallett & Runswick Cole, 2014; Feely, 2014)” (Goodley et al., 2014, p.348).

A fogyatékosságtudomány kérdéseinek vizsgálata arra késztet, hogy gondoljuk újra az autenti-kus emberi léttel kapcsolatos elképzeléseinket. Az élet megtapasztalása ugyanannyira egyéni, mint amennyire közös mindenki számára. Élettapasztalatainkon keresztül kapcsolódunk egymáshoz, ezen a fogyatékosság ténye sem változtat. Az egyénre irányuló figyelem fegyelmezett célszerűsége

helyett a poszthumán lét gyakorlata a sokoldalú és összefüggő kapcsolatok fontosságára helyezi a hangsúlyt. Ez nemcsak az emberi lét újraértelmezését jelenti, hanem az emberi, illetve nem emberi létezőkkel való viszonyunk mélyebb megértését is. A környezettel való kapcsolatunk felülvizsgála-tára ad lehetőséget a poszthumán szemlélet.

„A fogyatékosság az egyetlen kulturális műalkotás, amely a »humanizmus bukását« fejezi ki (Braidotti, 2013, p. 151). Éppen azért, mert a fogyatékosság nem normatív és a szabályoktól eltérő életvitelt követel” (Goodley et al., 2014, p. 348).

Rosi Braidotti egyenesen azt mondja, a fogyatékosság valójában egy „kulturális tárgy”, ami a hu-manizmus „halálára” világít rá, pontosan avval, ahogy a „nem normális” életvitelt szemlélteti. A fogyatékosságot egyfajta szemléltető poszthumanista állapotként vizsgálja, új ontológiát kínálva. A poszthumanizmus tudományos elméletei megrengetik a társadalom normatíváit, és egyben felbo-rítják a humanizmus szemléletéből eredő nem reprezentatív mintákat. Fontos megjegyezni, hogy itt nem antihumanizmusról van szó. A fogyatékosság tudományos kérdéseinek bevonásával erősíti és keresztezi egymást a poszthumanizmus és a humanizmus az élet és a halál mibenlétének vizsgá-latakor.