A tudományos és filozófiai elméletek utaznak. Utaznak személytől személyig, történelmi periódusról történelmi periódusra, kultúrától kultúráig, és át- meg átértelmeződnek és cirkulálnak, sőt, folyamatosan ki is kölcsönződnek – mi-ként a fogalmak is (lásd később).
Edward W. Said (1983) ún. utazó elmélete széles körben idézett, nagy ma-gyarázó erejű szöveggé vált. Nem véletlen, hogy éppen ő rukkol elő ezzel a felfogással. Said, a palesztin, akit a posztkoloniális tanulmányok (ismét egy stu-dies!) alapítójaként tartanak számon, maga is „utazó”, elmélet-utaztató, akinek működése igencsak alátámasztja Donna Haraway-nek – cikkünkben korábban
„Milyen kínos, ha
idézett – a szituált tudásról kialakított elgondolását: mindannyian valahonnan nézünk. Az utazó elmélet koncepciója szerint egy adott társadalmi-kulturális térben létrejövő humán tudományi, társadalomtudományi elmélet eltérő kör-nyezetbe való átültetése, azaz „utaztatása” új, speciális lokális tudás hordozó-jává válik. Ez az útja az elméletek produktívként való megmaradásának újfajta helyzetekben is. Ide kapcsolódó felismerés, hogy miközben a fogyatékosság-tudomány leginkább meghatározó teoretikusai, műhelyei a fogyatékosság-tudományosan centrális nyugat-európai, illetve észak-amerikai régiókban működnek, a hazai kutatás a nemzetközi térben periférikusként pozicionálódik: annak előnyeivel és hátrányaival. Az bizonyosan előny, hogy a periféria gyakran az a transzg-resszív, hibrid tér, ahol a diskurzusok találkoznak és újraformálódnak, sőt, új diskurzusok is létrejönnek: ennek a hazai fogyatékosságtudományban is meg-mutatkoznak, alkalmanként a nemzetközit gazdagító eredményei.
Ám a jelzett értelemben a fogyatékosságtudomány fő elméletei – így pél-dául a fogyatékosság társadalmi jelenségét modellek formájában rekonstruáló gondolkodásmód, vagy akár a normalitás elmélete is, és folytathatnánk – utazó elméletek. Said utazóelmélet-koncepciója esetünkben a nyugati fogyatékosság-tudományi elméletek kelet-európai újraértelmezését is jelenti.
Következő, előadásunk és a jelen tanulmány számára készített, s a fogyaté-kosságtudomány térképét bemutató ábránk külső és belső rétegei – leíró szere-pükön túl – arra hivatottak, hogy illusztrálják az említett „utazást”, utazásokat.
5. A fogyatékosságtudomány térképe (a Szerzők saját ábrája)
A fogyatékosságtudomány elméleteinek utazó elméletekként való fölfogása nem csupán azt az – egyáltalán nem puha – kérdést veti fel: „Vajon adnak-e szállást az elméleteknek?”, és milyen feltételek esetén..., hanem arra is rámutat, hogy alkalmanként nehézségekkel jár a más kultúrákban, országokban meg-fogalmazódott fogalmak, elméletek átültetése, fogadtatása vagy akár újraér-telmezése. Said utazó elmélete szerint az elméletek a határok átlépése nyomán megváltoznak. Az elfogadás vagy az említett elméleteknek való ellenállás meg-vizsgálása kapcsán a helyi viszonyok feltárása különösen fontos akkor, ami-kor tudományos fogalmak jelentésváltozatairól, esetleg azok befogadásáról vagy kívül-kerítésükről gondolkodunk. Mindeközben számos olyan fogalom is használatos a fogyatékosságtudományban, amelyeknek a magyarra fordítá-sa komoly kihívás elé állít bennünket. Így volt ez Goodley 2019-es kötetével is. (Míg Said inkább az elméletek utazására koncentrál, külön a fogalmaknak diszciplínák, történelmi periódusok, kutatók és földrajzilag szórt tudományos közösségek közötti utazását-mozgásait írja le a holland művészettörténész professzor nő, Mieke Bal [2002; 2008].)
4.3. A szociális modell gender-szempontú újralátogatása
Alcímben jelzett modellünk a medikálissal szemben – amely egyéni meg nem felelésnek, orvosi problémának tekinti a fogyatékosságot – mintha szélesebb körű és befogadóbb megközelítést nyújtana. Azáltal, hogy a fogyatékosság jelenségét társadalmi térbe helyezi, kénytelen határozott különbséget tenni a károsodás (impairment) és a fogyatékosság (disability) jelenségei között. To-vábbi vonása, hogy a társadalom, s nem az egyén megváltoztatását célozza. S bár már a ’80-as években kritizálták feminista fogyatékosságtudományi kuta-tók az akkoriban erős gondolati konstrukcióként felfogott szociális modellt, valódi áttöréseket elsősorban az érintettek tapasztalatai, narratívái voltak ké-pesek hozni az 1990-es évek közepére. A szociális modell térnyerése rendkí-vül fontos volt: a makroszintű gondolkodást, a „politikacsinálást” gazdagítva kiszélesítette a mozgalmi-politikai cselekvési teret, mikroszinten pedig szilárd alapra helyezte a fogyatékossággal élő személyek önfelszabadítását és empo-wermentjét.
Ám a szociális modellben való gondolkodás – saját korában kétségkívül forradalmi – gondolati és cselekvési sémája megrekedt a struktúrák szintjén.
Ez annyiban feltétlenül progresszív volt, és máig az, hogy a fogyatékosság-fo-galmat a „személyes tragédia” értelmezéstől függetlenítette. Ám figyelmen kívül hagyta a testen, az érzéseken, az észlelésen, akár a taktilis hatásokon keresztül zajló megismerést, megértést, így például a gyönyör, a fájdalom, az érintés értelmező erejét. Az újonnan látás és megértés ezen friss fuvallatait, gazdagító szempontjait a gender-látásmód kifejezetten női hatásai hozták be a fogyatékosságtudományba. S itt jelen elemzésünk egyik legfontosabb össze-függéséhez érkeztünk.
4.4. Hol a helyük a nőknek és a fogyatékossággal élő nőknek a fogyatékosságtudományban?
A kutatás területén, a fogyatékosságtudomány első hullámában (nagyjából a ’70-es évek legvégétől a ’80-as évek lezárultáig) a struktúrákban való gon-dolkodás, az elméletek alkotása dominált, amelyben férfiak vitték a prímet.
Ekkoriban a tudományt, azaz az elméleteket kifejezetten férfiak, férfi kutatók alkották. Azután később, már az 1990-es évtizedtől kezdődően a feminista fogyatékosságtudomány által, azaz a feminista elméletalkotóknak a fogya-tékosságtudományban való számottevő térnyerésével nyomatékosan került vissza a diszciplina diskurzusaiba és nyert ott polgárjogot a test, a személyes tapasztalat. Ez az eredmény jelen perspektívánkból, és a fogyatékosságtudo-mány tudofogyatékosságtudo-mányfejlődésében is határozott előrelépés volt.
Mostani megközelítésünkhöz hozzátesz Campbell (2017) például, aki a vonatkozó szakirodalmat összegző cikkében arra a következtetésre jut, hogy a máig publikált fogyatékosságtudományi szakirodalom többsége heteronor-matív (és épségcentrikus) gondolati konstrukciókat követ.
További tapasztalati példához is jutunk, ha kézbe veszünk egy 2009-ben publikált fogyatékosságtudományi olvasókönyvet (Addlakha, 2009), és meg-tekintjük a tárgymutatóját. Azt találjuk, hogy ebben a fogyatékossággal élő nőt a megszokott standard szerint kifejezetten egy bizonyos – ismét egyes bio-lógiai összefüggésekből levezetett – módon tematizálják. A tárgyindex kilenc tételéből öt a következő:
Holott ez nem a Nő; nem ez a Nő, így e szempontokat lényegként kiemel-ni, nos, erősen elnagyoltnak tűnő vállalkozás. Azért tűnik ennek mégis a Nő, mert az idézett kötetben éppen a tudomány – azon belül a maszkulin diskurzus – ekként láttatja. (Ebből a szempontból indifferens, hogy az idézett indexet egy kutatási asszisztens, egy kutatási asszisztens nő, egy nem kutató könyvkiadói munkatárs vagy akár egy nem kutató könyvkiadói munkatársnő készítette.)
Eredetileg a feminista fogyatékosságtudomány egyik alapvetése volt az a látásmód – amely aztán utóbb, a főáramú kritikai fogyatékosságtudományban a 21. század elejére már polgárjogot nyert –, hogy a fogyatékossággal élő nők személyes tapasztalatai és érzései is lehetséges forrásai a tudásnak. Így ezek a tudományos megismerésnek is fontos adalékai. S éppen marginalizáltságuk okán teljesebb, sokrétűbb, érzékenyebb, tisztább képet mutathat az ő tapasz-talataikkal kiegészült fogyatékosságtudományi gondolkodás a társadalomról.
(Itt fűződik össze az ELTE Gyógypedagógiai Karán megvalósult participatív oktatás és kutatás jelen esszénk mondanivalójával: ha a fogyatékossággal élő személyek: nők és férfiak tudása lehet a tudományos megismerés egyik
for-Nemes Nagy Ágnes
Toni Morrison
rása, záloga, akkor elidegeníthetetlen helyük van a felsőoktatás munkájában.
Részletesen lásd Katona, Cserti-Szauer & Sándor, 2019.)