Dinnyés-Dezső Renáta
2. Előzmény/problémafelvetés
Formatervező iparművészként 2013-ban kerültem közvetlen tapasztalati kapcsolatba a 3D-nyom-tatással a digitális gyártástechnológiákon belül. Számomra az egyik legmeghatározóbb jellemzője ennek a technológiának, hogy lehetővé teszi a személyre szabott gyártást. Jelenleg a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem (MOME) Doktori Iskolájában doktoranduszként kutatom az additív gyártás-technológiák (Additive Manufacturing – AM) innovációt befolyásoló lehetőségeit. Felhasználás szempontjából az egészségügyi lehetőségeket jártam körbe, ahol kiemelt igény a személyre szabha-tóság, így jutottam el a protézistervezés kihívásaihoz.
A bemutatandó esettanulmány bevezetéseként bekapcsolódtam a MOME Transfer Lab Moz-gástér témakörében szervezett Enable Design Túra állomásaiba. A túra utolsó szakaszában
ismer-kedtem meg Szabados Lucával. Már az első beszélgetésünk alatt könnyen egymásra hangolódtunk.
Luca képzőművész, bábtervezőként dolgozik, és a bal alkarja vele születetten hiányzik. Beszélgeté-sünk első kérdésköre arra irányult: van-e olyan tevékenység a mindennapokban, ahol hasznos lehet a protézis használata?
Mikor a mindennapi életünk spontán cselekedeteit elkezdjük kívülről, más szemével figyelni, akkor jövünk rá, mennyire nehéz megfogalmazni, amit csinálunk. A cselekvési mintáinkban és az érzéseinkben az ismereteink általában hallgatólagosak, implicitek. Gyakran nem tudjuk, mire vagyunk képesek a testünk segítségével, és amikor megpróbáljuk szavakkal leírni, a folyamat ne-hézkessé válik. Tudásunk a cselekvéseinkben van, vagy inkább a testünkben rejlik. Ennek a testi tudásnak a jellegében kiemelt jelentőségű, hogy nem előzi meg szabálykövetés, tervezés. Sokkal inkább jellemző rá a spontaneitás és a mozdulatok gyakorlása. A gyakorlati episztemológia szerint többre vagyunk képesek, mint amit el tudunk mondani, gyakran nem vagyunk tudatában az isme-reteinknek (Schon & DeSanctis, 1986).
Luca magas kreatív problémamegoldó készsége nemcsak a munkájában, hanem a hétköznapi feladatai megoldásában is kiválóan működik, így nagyon ritkán vagy egyáltalán nincs szüksége em-beri vagy tárgyi segítségre a hétköznapokban. Sokkal könnyebb számára, amikor maga oldja meg az apróbb problémákat, mediátor nélkül. Luca úgy tapasztalta, a protézis használata sokszor inkább nehézséget okoz a hétköznapi rutinban. „A fogyatékossággal élő személyek gyakran kiváló problé-mamegoldók, egyszerűen azért, mert muszáj kreatívnak lenniük. Együtt élni egy fogyatékossággal egyet jelent a legyőzendő kihívások állandó sorozatával” (Miller et al., 2004, p.57).
A további reflektív beszélgetés során felmerült, hogy a munkájában van olyan feladatrész, amit ugyan önállóan is jól elvégez, de egy erre megfelelő eszköz könnyebbé tehetné a munkavégzést. E gondolatmenet nyomán továbbhaladva közösen meghatároztunk egy adott problémakört. A gya-korlati tapasztalatot (knowing-in-action) igyekeztünk átültetni a gyagya-korlati tudatosságba (know-ledge-in-action), amire a design-praxis tudatos választ adhat. A kiválasztott problémakör a snic-cerrel való vágás volt. Két fő probléma kiküszöbölésére fókuszáltunk a vágás folyamata közben.
Az egyik funkcionális cél a megtámasztás stabilizálása lett, a másik fontos igény a könyökcsonk védelme volt.
A tervezési gyakorlat keretrendszerének a meghatározásakor három fő szempontot vettem fi-gyelembe. Elsődleges célként a problémameghatározásba és a tervezésbe bevontam Lucát, ami lehe-tőséget adott arra, hogy a design-praxis kimenetelét tág keretek között hagyjam. Illetve lehelehe-tőséget adott arra is, hogy ne a felhasznált technológia határozza meg a tervezés menetét, hanem az a sze-mély, aki a tárgyat használni fogja. Az inklúzió gyakorlati formája elsősorban interjú, közös prob-lémafelvetés, ötletelések, beszélgetés és prototípustesztelési szituáció volt. Második szempontként a protézistervezési feladat meghatározásánál a Luca igényeinek megfelelő funkciót jelöltük meg.
Általában a kézhez a fogás képességét asszociáljuk elsődleges tulajdonságként. A fogás mozdu-lata bonyolult összetevőkből áll, és a környezethez, a megfogandó egységhez, annak pozíciójához magas fokon alkalmazkodik, tehát komplex szerkezeti megoldásra van szükség a reprodukálásához.
Az esettanulmányban nem volt igény egy bonyolult bionikus kéz kialakításra. Lucának nem a fogás mozdulata volt a lényeges, hanem a támasztó és védő funkcióra helyeződött a hangsúly.
Harmadik szempontként megfogalmaztuk, hogy megfizethető, elérhető áron elkészített proté-zisre van szükség. Erre a 3D-nyomtatás adott lehetőséget. Egy átlagos protézis költsége milliókig is terjedhet, a megvalósuló terv nyomtatási költsége 5-10 ezer forintot jelent, ha asztali 3D-nyomtatót használunk. Ha csak anyagköltséggel számolunk, akkor mindössze 1-2 ezer forintba kerül a tárgy
elkészítése. Emellett a digitális gyártástechnológia elterjedéséből adódóan lehetőség van közösségi nyomtatásra is, ami nullára redukálhatja a protézis költségeit.
A költségek csökkentésén túl további előnyökkel is jár a 3D-nyomtatás. A nyomtatáshoz készü-lő digitális terv könnyen átalakítható, változó méretű arányú alkarcsonkhoz idomítható egy újabb nyomtatás esetén. Illetve előny még, hogy könnyen eljuttatható a terv bárkihez, és helyben kinyom-tatható a világ bármely pontján, ahol van desktop nyomtató. A sok előny mellett kihívást jelentett a desktop 3D-nyomtatás technológiájából adódó anyaghasználat. Több típusú 3D-nyomtatási lehető-ség van, és professzionális gépek használatával egészen különleges anyaghasználat is lehetlehető-séges. Az asztali 3D-nyomtatókat szintén a költséghatékonyság miatt választottam. Ez a típusú gép biológiai-lag lebomló PLA-műanyaggal dolgozik, tehát előnye, hogy környezettudatos tárgy készíthető belő-le. Viszont meglehetősen rigid, ami a testtel való érintkezéskor felületi kényelmetlenséget jelenthet.
Felmerült tehát a kérdés: hogyan tudok olyan formát kialakítani, ami a rigid anyagból flexibilis tulajdonságokat hoz elő? A választ formai kísérletek adták meg: az anyag kikönnyítése, illetve a csapágyjellegű illesztések rugalmasságot és mozgékonyságot adtak a tárgynak, egyben erősen befo-lyásolták is a megjelenését.
2.1. A kutatási probléma meghatározása, design-metodológia. Vagyis az emberi tapasztalatok a kortárs kultúrában megkérdőjelezik a tervezett tárgy valódi funkcióját.
A fent meghatározott szempontok alapján a forma kialakításakor több kérdés is megfogalmazódott:
Hogyan kell kinéznie egy protézisnek? Csupán esztétikai kérdésről van szó, vagy ennél többet jelent a tárgy külső megjelenése? „Az esztétikum és a használhatóság közötti különbségtétel megkér-dőjelezhető, hiszen releváns az emberek nézőpontja egy műalkotás esztétikumának értékeléséhez (könyv, kép vagy akár egy épület esetében is): az esztétikum csak egy kétségkívül különleges fajta használhatóság” (Heylighen & Bianchin 2013, p. 98).
Azt kutatva, hogy milyen forma ad adekvátabb választ a felmerült igényekre, további kérdések merültek fel. Ha anatómiailag követem az ép kéz formáját, nehezen tudok csak a kiemelt funkció-nak megfelelő protézis létrehozni. Ha csupán a meghatározott támasztó és védő funkciót veszem figyelembe, akkor az anatómiát leképző formától el kell térnem. Luca megkérdezése után kiderült:
neki nincs igénye arra, hogy a protézis az ép karja formáját utánozza. Ennek okául azt jelölte meg, hogy születése óta él együtt ezzel az állapottal, neki így természetes. Ebből adódóan, amikor olyan protézist próbált, ami esztétikailag az anatómiai normát követi, számára kényelmetlen volt, hiszen nem azt szokta meg. Felmerült, hogy ha a klasszikus alkarprotézis formai megjelenésétől eltérek, az mennyiben befolyásolja a tárgy által kommunikált tartalmat. Ugyanakkor milyen hatással van a tárgy használójára? Az új, ismeretlen formai kialakítás segíti-e a társadalmi beilleszkedést a haszná-lója számára? Vagy a cél inkább az újszerű megjelenéssel a társadalom érzékenyítése? Hogyan tu-dom a megszokottól való eltéréssel a negatív stigmatizáló megítélést pozitív érdeklődéssé formálni?
„A design az információ, az ötletek és érvek kommunikációs problémáinak szavak és képek új szintézisén keresztül való széles körű feltárása, amely átalakítja a múlt »könyvközpontú kultúráját«. Azon problémák feltárása szerkezete, amelyben a formának és a vizuális meg-jelenésnek mélyebb, integratívabb érveket kell hordoznia magában, egyesíti a művészeti, a mérnöki és a természettudományi vonatkozásokat, valamint a humán tudományokat”
(Buchanan, 1992, p.9).
Ezen a ponton a reflektív design gyakorlatának köszönhetően munkám fókusza áttevődött a felmerült új irányba. Kezdetben a felhasználás funkciója dominált a közösen meghatározott hasz-nálat és az elkészítési lehetőségekből kiinduló tervezési gyakorlat tükrében, majd ez elmozdult a vizuális megjelenés jelentése felé. Richard Buchanan ír a conceptual repositioning-elmélet kapcsán az újragondolás jelenségéről a reflektív praxisban. Ha meg szeretném változtatni a múlt berögzült kulturális attitűdjét – az esettanulmányban egy újító megjelenésű alkarprotézissel –, az egyben új kulturális státuszt is létrehoz. Ha tehát a forma nem követi a megszokott anatómiai kéz formáját, sőt attól jelentősen eltér, akkor az új forma figyelemfelkeltéssel társul. Felhívja a tárggyal találkozó ember figyelmét a benne rejlő stigmatizáló előképre és elvárásokra, arra is rámutatva, hogy a tár-sadalmi változás mintája a körülöttünk lévő dolgok formájában, használatában és azokhoz társuló gondolatokban gyökerezik. Az újrafókuszálás arra is rávilágít, hogy a design nem problémamegol-dó gyakorlatként működik. Lehetőséget ad arra, hogy egy aktuális szociális problémának a kereteit megvilágítsuk (Blyth et al., 2011). Buchanan a tervezői folyamatot gyakran kreatív balesetek soro-zatának nevezi, ami előre nem definiálható, de a folyamatot meghatározó kontextus-orientációt tesz lehetővé.
50. Jobb oldalon: Szabados Luca munka közben a könyökcsonkjára támaszkodva dolgozik. Bal oldalon: munkaközi 3D-nyomtatott prototípus tesztelése