A történet mint séma

2.3.1. A kétfajta gondolkodási forma

Ahogyan William James megfogalmazza, minden emberi gondolkodás kétfajta, egyfelől érvelő, másfelől pedig

„narratív, leíró, szemlélődő” (idézi Bruner 1986). A paradigmatikus, logikus, vitázó-érvelő, analitikus gondolkodással párhuzamosan létezik tehát a történetmesélő, sémákra épülő, holisztikus gondolkodás. E narratív feldolgozás és megközelítés időrendi, pragmatikus, diskurzusra épülő és társas meghatározottságú.

Kontextusba ágyazott forma, amelyben dominál az egyediség és a történeti epizódok oksági láncolatának feltárása.

Bruner (1986: 11–12) jól szemlélteti a különbséget a kétfajta gondolkodásmód között, amikor leírja, mennyire mást jelent az akkor szó a „ha x, akkor y” logikai-tudományos formulában, mint a „Meghalt a király, majd [azután] meghalt a királyné”, kezdettel és véggel rendelkező, ok-okozati összefüggést, kronologikus rendet feltáró narratív kijelentésben. Az elbeszélő forma és gondolkodásmód célja a koherencia megteremtése.

A kontextusmentességre törekvő, személytelen és időtlen nem narratív gondolkodás formális és empirikus bizonyítási eljárás révén képes a meggyőzésre. A történetek nem az igazságot, hanem a valószerűséget, az életszerűséget alapozzák meg.

2.3.2. A történetséma

A történetséma mint az emberi gondolkodás uralkodó sémája kognitív szempontból lényegi jelentőségű. A séma fogalma a narratív elméletekben kettős szerepű: egyrészt a történetek rögzítésére vonatkozik, másrészt pedig az individuum tudatában létező, a világlátással összefüggő elrendező mintázat. Ez a narratív modell a gyermekkor korai szakaszában már a kulturális tanulás kerete.

E témakör kapcsán merül fel leginkább a szövegnyelvészeti vizsgálatok és az emlékezetkutatás egymást feltételező, összefüggő rendszere. Szűkebb értelemben – a szövegek felépítésével és visszaidézésével összefüggésben – a sémák olyan globális ismeretminták, amelyek az események és állapotok időbelileg vagy oksági kapcsolatok alapján rendezett egymásutániságát tartalmazzák (vö. Rumelhart 1975, Kintsch – van Dijk 1978, Beaugrande – Colby 1979). A kognitív tudomány azzal árnyalja a szövegtanilag is érvényes sémafogalmat, hogy a sémákban mindig vannak kitöltetlen helyek, amelyeket az új, konkrét információ tölthet ki. A séma lényegi tulajdonsága, hogy soha nem befejezett, lezárt egység.

A beszélt nyelvi narráció esetében úgy vélem, az áttételesség fogalma feltétlenül összefügg a sémák, tervek, forgatókönyvek kérdéskörével (az egyes modellek részletes leírását ld. Pléh 1986, 1996). Kocsány Piroska jelen kötetbeli tanulmányában az intertextualitással kapcsolatban Beaugrande és Dressler áttételfogalmát idézi.

Az áttételesség „általában attól függ, hogy az ember milyen mértékben táplálja bele saját hiedelmeit és céljait a fennálló kommunikációs helyzetről kialakított modelljébe. […] A legnagyobb áttételt a SZÖVEGTÍPUSOK

kialakulásával és használatával szemléltethetjük, ezek olyan szövegek osztályai, amelyek bizonyos célokra szolgálnak és bizonyos közös tulajdonságaik vannak” (vö. 17. old.).

Az emlékezet narrativitását vizsgálva a séma fogalmával kapcsolatban már utaltam Bartlett definíciójára. E szerint a séma múltbeli reakciók, múltbeli tapasztalatok aktív szerveződését jelöli. A sémák állandóan fejlődnek, befolyást gyakorol rájuk minden érzéki benyomás.

A narratív sémával szemben támasztott általános követelmény Bruner (1990: 78–80) alapján 1) a lineáris, cselekvésközpontú szerveződés, 2) a szokatlan iránti érdeklődés és 3) az egyértelmű perspektíva. Mindezekre a jól formált történet 1) a cselekvéssor oksági láncolatával, 2) a váratlan, érdekes epizód kiemelésével, valamint 3) a narrátor, a főhős és a hallgató világos szétválasztásával felel.

A hétköznapi élet helyzeteinek és jelentéseinek összességét az emberek elsajátított tudása, tapasztalata és az érdeklődések bonyolult kombinációja és integrációja hozza létre. E tény keresztezi az egyszerű idői szerveződés elvét. „A jó mesélő úgy kezdi történetét, hogy a maga számára kifejez, hallgatóiban pedig előhív valamilyen érdeklődéscsoportot. Ezután rövid szünet következik, fenntartja az érdeklődést, megváratja őket, s azután jön az „odaillő” anyaggal, s az érdeklődés kielégül” (Bartlett 1985: 334).

A történetséma fogalmának értelmezéséhez tehát e kettős jelenlétre kell építenünk: a beszélő tudatában vázként létező modell mellett a hallgató előzetes elvárásai is e keret alapján formálódnak.

A sémát az észlelés központi kognitív struktúrájaként általános értelemben Neisser (1984: 60) definiálta. A séma az észlelőhöz képest belső, a tapasztalat által módosítható, az észlelt dologra nézve pedig specifikus.

Irányítja a megismerő folyamatokat, információkat vesz fel, majd ezek az új adatok tovább módosítják. A sémák tehát a tapasztalattal fejlődnek. A sémák közötti viszonyok lehetnek egyszerűbbek és összetettek (ilyen például a kauzális reláció).

A bartletti emlékezéselméletre is sok szempontból építő kognitív tudomány a mesterséges intelligencia kutatásának egyik központi fogalmává tette a sémát. A korai modellek (vö. Marwin Minsky 1975) is arra az elvre építenek, hogy a számítógépben minden egyes új helyzet számára készenlétben kell állnia egy keretnek vagy keretek hierarchiájának, amelyek anticipálják a bekövetkező események jelentős részét. Egy ilyen rendszer – az információ esetleges elmaradása esetén – behelyettesíti a hiányzó értéket. E törekvés a sémák létezésének egy igen fontos céljára hívja fel a figyelmet: az előzetesen adott séma lehetővé teszi, hogy egy konkrét információ értelmezése a meglévő háttértudás mozgósításával a leggyorsabban megtörténjen.

A mesterséges intelligencia kutatásához hasonlóan a keret megnevezéssel találkozunk egy – az interakciók értelmezése szempontjából lényeges – elméletben: Goffman szociálpszichológiai munkájában (1974), és az erre építő tanulmányokban.

A köznapi társas élet eseményei konvencionálisan kialakult keretek között jönnek létre, amelyek gyakran megváltoztatják vagy átalakítják az események jelentését. Goffman a visszatérő epizódok értelmezésében a kontextusnak és a jelentésnek tulajdonít fontos szerepet. Az interakciós tapasztalat sémáinak, az értelmezési kereteknek a szerveződését tanulmányozva arra jut, hogy a résztvevők a helyzet elemzésével értenek meg egy adott szituációt. A helyzet fogalma az adott társas esemény szerveződési szabályaiban ragadható meg.

A keret tehát olyan globális minta, amely egy fogalommal/helyzettel összefüggő hétköznapi tudást rögzíti, a sémával ellentétben azonban sem idői, sem oksági elrendezés nem jellemző rá (vö. Metzing 1979).

2.3.2.1. A makrostruktúra

Teun A. van Dijk (1980) diszkurzív (szöveg-) és narratív struktúrát különböztet meg, a cselekvés szempontjából pedig szöveget és történetet. Történetnek csak az olyan cselekvéses szöveget tekinti, amelyik rendelkezik specifikus narratív struktúrával, azaz az elbeszéltségre jellemző szövegformálással.

Az elbeszélő szöveg mikro- és makrostruktúrájának feltárása a nyelvi elemzésen keresztül lehetséges. A mikroszerkezetet predikátumból és argumentumok sorából álló kijelentések alkotják (Kintsch – van Dijk 1975). Az elemi kijelentésekből a nagyobb egységek felé haladva juthatunk el a makroszerkezetekig. E szövegelméletében (van Dijk 1977) a makrostruktúra fogalma azért központi jelentőségű, mert a kommunikáció mindkét oldaláról lényegi szerepe van egy olyan alapvető eszme létezésének, amely a szöveggenerálás folyamatában a kiinduló pont, a befogadás szempontjából pedig a leképezési szabályok alkalmazásával megvalósítandó végcél.

Az egyes szövegtípusokra jellemző makroszabályok specifikusak. Az elbeszélés esetében ilyen makrostruktúra a történet (van Dijk 1977, 1980). E makroszerkezet segítségével azonosíthatók a szövegben a történetek invariáns elemeinek megfeleltethető elemek, például az epizód, a bonyodalom vagy a megoldás.

Kintsch és van Dijk a makrostruktúra feltárásához történetek összefoglalásának sajátosságait elemezte (van Dijk – Kintsch 1978). Minden szöveg sűrítő összefoglalása a makrostruktúrán alapszik. A vizsgálat azt mutatta, hogy a már meglévő, a beszélő tudatában tárolt ismeretminták – a sémák – is kiemelt szerepet játszanak e feladatban. E megállapítás Petőfi S. Jánost igazolja, aki szerint egy szöveg jelentésének logikai státusa a szöveghasználó korábbi ismereteivel kölcsönhatásba lép, ezek nélkül a szöveg nem értelmezhető megfelelően (vö. Petőfi 1974).

2.3.2.2. Forgatókönyvek – tervek

Schank és Abelson modellje a kijelentést teszi meg alapegységnek (Schank és Abelson 1977), ezeket azonban néhány jól definiálható elemi aktusra vezeti vissza. A történetek értelmezése elemi egységek oksági láncolatának azonosítása, amely egységek – ha idői szekvencialitást alkotnak – forgatókönyvekké állhatnak össze. A konvencionalizált történések (tervek) kezelése konvencionalizált forgatókönyvek segítségével történik. Schank és Abelson leghíresebb példája az étterem forgatókönyve. Az étteremben az egyes szerepekhez kapcsolt elemi cselekvések meghatározott rendben követik egymást.

Schank és Abelson rendszerében a forgatókönyv olyan cselekvéssorokat tartalmaz, amelyeket egy sztereotipikus esemény során egymás után végrehajtunk. Egy filmforgatókönyvhöz hasonlóan tartalmazza a kontextusban várhatóan előforduló kellékeket és személyeket (szereplőket).

A szerzőpáros elméletének egyik fő eredménye, hogy rámutattak: alapvető társas sémáink narratív formájúak. Az idézett éttermi helyzet mellett egy sor olyan hétköznapi aktust sorolhatnánk, amelyek előre meghatározott rend szerint, forgatókönyvszerűen zajlanak.

Természetesen a társas szituációk nagy részére nem rendelkezünk forgatókönyvekkel. Ezekben az esetekben a tervezési képesség segítségével (Wilensky 1980) tud az egyén a tevékenységekből következtetni a partner terveire, s ezáltal képes a legtöbb helyzetben cselekedni. A sémák generikus tudást kódolnak, ezért alkalmazhatók sok konkrét helyzetben.

További probléma, hogy a forgatókönyvek egyéni változatokban sokféle formát ölthetnek, az ember társas tudása révén azonban képes arra, hogy a többféle formában előálló helyzeteket visszavezesse az alapsémára, s ezáltal kezelni tudja a tipikustól eltérő helyzeteket. Schank későbbi vizsgálataiban (1982) azzal szembesült, hogy bizonyos forgatókönyveket összekeverünk, mivel ezek nem határolódnak el élesen. Dinamikus memóriaelmélete arra mutat rá, hogy az egyének akkor is tudnak célirányosan viselkedni, ha nincsen forgatókönyvük. Léteznek tehát a forgatókönyveknél elvontabb szerkezetek: ezek a tervek. A tervek a célok és cselekvések közötti kapcsolatot teremtik meg; tematikus szerveződési pontok, amelyek nem annyira a konkrét helyzetekhez, hanem tematikus alapon egész eseménysorokhoz kötődnek.

Schank és Abelson forgatókönyv-elméletét számos pszichológiai kísérlet követte (ld. részletesen Pléh 1986), amelyek bizonyították a forgatókönyvek aktív jelenlétét nemcsak a felidézésben (pl. sztereotip helyzetek elmondása), hanem a felismerésben is (pl. szokatlan, érdekes epizódok visszaidézése).

2.3.2.3. Történetnyelvtanok

A történetek szerkezetét vizsgáló strukturalista modellek és az emlékezet szerveződését elemző kutatások összekapcsolása Colby (1973) nevéhez fűződik. Ő alakította először – eszkimó mesék tanulmányozásával – Propp rendszerét a mese morfológiájáról általános generatív elvvé.

Colby történetnyelvtanának alapegységei az eidonok, amelyek sorrendi megkötéssel eseményvázzá állnak össze. Az eidonok különféle változatai alakítják ki az elbeszélés láncolatát. A narratív eseményeket elrendező legfontosabb kategóriák: a motiváció, a tevékenység és a megoldás. Fontos eleme Colby rendszerének, hogy az eidonok éppen a nem szokásos epizódok, vagy a szokásos események elmaradását jelző egységek. A társalgási narratívumok szempontjából mindez azért lényeges, mert a jól formált történetek kettős sajátosságát jelzi:

miközben ugyanis a narrációban gyakoriak az ismétlődő formák, másfelől elmondásra csak a furcsa, a szokatlan érdemes.

Míg Colby egy konkrét korpusz elemzéséből kiindulva keresi a történetszervezés elveit, Rumelhart (1975) olyan történetnyelvtant próbál alkotni, amely – a generatív grammatika elvéhez hasonlóan – bármely történetet létrehozó szabálysor leképezésére képes. A történetek mélyszerkezete a történetséma, újraíró szabályok segítségével pedig feltárhatók a történetmegértés és -felidézés sematizációs mechanizmusai. Rumelhart 11 részletes szintaktikai szabállyal generálja a történeteket (a rendszer magyar nyelvű ismertetését ld. Síklaki 1980, Pléh 1986).

Rumelhart elmélete prototípusként további történetnyelvtanok alapjává vált (vö. Stein – Glenn 1978, Mandler – Johnson 1977, 1980, Thorndyke 1977). Ezek az elméletek egyrészt a szintaktikai és szemantikai kettősségek megszüntetésére törekednek. A szigorúan szintaktikai rendszerek mögött ugyanis cselekvésalapú szemantikai és pragmatikai viszonyok húzódnak. Másrészt finomítják az események és epizódok kapcsolódási lehetőségeit. Mandler és Johnson (1977) modellje például Rumelhart szabályait a tanulság bevezetésével egészíti ki, illetve lehetővé teszi az epizódok, események és állapotok kombinációit.

Thorndyke (1977) az egyszerű narratívumokat keret, téma, cselekmény és eredmény részekre bontja. A keretet tovább bonthatjuk szereplőkre, helyre és időre. A téma összetevői a cél és az esemény, amely különféle célokkal rendelkező epizódokat tartalmaz. Egyszerű történetek valóban analizálhatók e modell alapján, összetettebb narratívumok esetében azonban merevnek bizonyul az általánosításokon alapuló rendszer.

A kognitív történetmodellek azon követelményét, mely szerint a cél a mélyszerkezetet általánosan leíró szabályok megfogalmazása, legkövetkezetesebben Gerald Prince (1973) alkalmazta. Irodalomelméleti irányultsággal azt próbálta kimutatni, hogy a történeteknek nevezett szövegek szerkezete véges számú explicit szabály formájában megfogalmazható. Alapfogalmai – a minimális történet, a narratív esemény – a későbbi történetnyelvtanokban is fontos szerepet töltenek be (Síklaki 1985). A minimális történetben három (egymást időben megelőző) esemény kapcsolódik össze: a második esemény a harmadik okozója. A minimális történeteket alkotó események a narratív események.

2.3.3. William Labov narratívummodellje

A narratívum a szociolingvisztikai szövegvizsgálatok szempontjából tudománytörténetileg is lényeges, mert általa kísérelte meg Labov a szociolingvisztikai elemzést a mondatnál nagyobb egységekre kiterjeszteni. Amíg tehát a kezdetben főként írott szövegek értelmezését végző – a szövegek struktúráját, speciális szervező elemeit, tipológiai sajátságait leíró – szövegtan számára nem jelentett kiemelt műfajt a narráció, addig az interaktív kommunikáció társas természetét megragadó szociolingvisztika szempontjából a történetmondás aktusának tanulmányozása vezetett el a mondat feletti szint feltárásához.

William Labov a perszonális narráció általános definícióját a következőképpen fogalmazza meg (Labov 1997): valamely személyes élmény elbeszélése jelentés egy olyan eseménysorozatról, amely a beszélő élettörténetének részét képezi. A narratívum alapsémája tehát nem egy kulturálisan hagyományozódott irodalmi szöveg (vö. visszaidézést vizsgáló szövegek, Propp vagy Colby meseanalízise), hanem egyéni élményből kiinduló, tervezetlenül elhangzó beszédprodukció.

A mai narratív kutatásoknak az az ága, amely a történeteket a hétköznapi kommunikáció részeként, a társalgás aktusába ágyazva vizsgálja, elsősorban a Labov és Waletzky (Labov – Waletzky 1967; Labov 1972) nevéhez fűződő szociolingvisztikai hagyományból építkezik. A Labov – Waletzky analízis a narratívum definícióját a múlt eseményeit interpretáló technikaként vezeti be az időtényező segítségével. Teoretikus alapot dolgoz ki az elbeszélések temporális szerveződésének és értékelésének megértéséhez. A szerzőpáros kiinduló célja, hogy olyan nyelvészeti alaptechnikát hozzon létre, amellyel a változatos felszíni szerkezeti formákban testet öltő invariáns strukturális egységek elkülöníthetők (Labov – Waletzky 1967: 12).

Labov későbbi munkáiban (Labov 1972, Labov és Fanshel 1977, Labov 1981) alakult ki a narratívumok szerkezetét feltáró labovi kiértékelő modell. Az ismétlődő elemek alapján Labov formális elemzési módszert dolgozott ki, amely az invariáns szerkezeti egységeket vizsgálja. Analízisének alapja a narráció két szociális szerepe: a referenciális és az értékelő funkció.

Az elbeszélés referenciális feladata, hogy a narrátor összefoglalása alapján a hallgató információkat szerezzen be a történetről. Az eredeti esemény temporálisan rendezett megismétlésével a beszélő a történteket érthető formában mutatja be. Az értékelő funkció azt jelenti, hogy a narrátor személyes megjegyzésekkel, saját nézőpontjából közvetíti a narratívum jelentését a hallgatónak. Az értékelő funkció azért fontos, mert az ideális kommunikáció aktusát helyezi középpontba, amelyben a feladó valamiért mesél el egy történetet (például személyesen érintett), s a címzett számára e történet üzenetértékű, vagyis érdekes lehet.

Labov és Waletzky számára nem a Propp által feltárt „kiterjedt szemantikai egységek” (Labov – Waletzky 1967: 13), hanem a narratívum funkcióit meghatározó legkisebb nyelvi kifejező egységek leírása a cél. E legkisebb elemek a mellékmondatok, amelyek a narratív esemény szekvenciáinak feleltethetők meg. Az elbeszélések vázát adó időbelileg rendezett független mellékmondatok a narratívum meghatározott pontján fordulnak elő. A rögzített mondatok mellett szabad és részben korlátozott felcserélhetőségű egységek alkotják az elbeszélését. A mellékmondatok áthelyezhetőségének lehetőségéről elemzéssel kell dönteni. Egy elem rögzítettsége a narratívum alapszerkezetét adja meg. A nem áthelyezhető mozzanatok, a narratív egységek egymást feltételező viszonyban állnak egymással. A tartalmi elemzés mellett gyakran explicit grammatikai kifejezőeszközei vannak e viszonynak: ilyenek a kauzális kapcsolatokat kifejező mellékmondatok vagy a temporális szerveződésre utaló időhatározók használata.

Labov rendszerében egy egészében megformált személyes tapasztalatról szóló szóbeli narratívum szerkezete hat részre osztható. Az adott egységek leírása mellett példaként a Melléklet 1. számú – kötetlen beszélgetésbe ágyazott – narratív szövegének egyes elemei szerepelnek.