A szöveg időszerkezete

2.1. Felfogások, módszerek, modellek

A magyar nyelvű szöveg időszerkezetéről eddig kevés tanulmány készült. Kiefer Ferenc (1992b) és Tolcsvai Nagy Gábor (2001) azonban megvetették az alapját ezeknek a kutatásoknak. Kiefer elsősorban az igék jelentésének és alakjának a szerepét vizsgálta a szövegek időszerkezetében: elsősorban az események egy-, elő- és utóidejűsége, a előre vagy visszafelé haladása szempontjából. Tolcsvai azonban kognitív keretben kísérelte meg integrálni azokat az eredményeket, amelyeket a szövegidő-szerkezet kutatásának nemzetközi irodalmából fontosnak tartott.

Nézzük meg azért, mit mondanak a szövegtanok a szöveg időszerkezetéről.

Beaugrande és Dressler (2000) szerint elsősorban az igeidő és az aspektus a lényeges eleme a szövegkohéziónak (a szavak közti kölcsönös összefüggésnek). A szövegvilágon belül döntőnek tartja a helyzetek és események közti kölcsönös időviszonyokat. Ha a szövegszerűség alapja a folyamatosság, a szöveg alkotója és értelmezője természetesen egymással kapcsolatban levőnek látja a szövegvilág eseményeit és helyzeteit. A folyamatosság hézagait az „időszerűsítés” hidalja át, amikor is tudásunkkal, ill. a szövegbeli

egyéb tényekből való következtetéssel kitöltjük a hiányokat (ilyen értelemben tehát az időjelölés is lehet elliptikus). A szöveg időbeli szerveződéséről megállapítja továbbá (Leonard Talmy 1978 nyomán), hogy a következő elveket valósítja meg:

• összetettség: a cselekvésnek/eseménynek az a tulajdonsága, hogy több részből áll,

• határoltság: a cselekvésnek/eseménynek határai vannak,

• megosztottság: a belső folyamatosság hiánya,

• eloszlás: a cselekvések/események elrendeződése egy időegységen belül.

S bár ezek nyelvi fogalmak, s mint ilyenek a kohézió eszközei, világosan visszavezethetők az emberi tudásra, tehát: „a szövegfelszín kohéziója itt is a szövegvilág feltételezett koherenciáján alapul (Beaugrande–

Dressler 2000: 105–106).

Wehrlich (1979) szövegtipológiájában vázolja a szöveg időviszonyaira vonatkozó felfogását is. Szerinte a szövegek nyitó mondata tartalmazza azon elemek nagy részét, amelyek meghatározzák, hogy a beszélő milyen kiindulópontból szemléli az eseményeket. Azok a szövegelemek, amelyek ezt a funkciót betöltik, tematizálják a beszélő nézőpontjának (Sprecherperspektive, point of view) különböző szempontjait. Ezek:

1) a személy,

2) a prezentáció (a beszélő által választott nyelvi ábrázolási mód, pl.: szubjektív – objektív; összefogott – jelenetekre osztott, szcenikus; direkt idézés – indirekt idézés),

3) a fókusz: ezzel a fogalommal összefoglalja a szövegeknek minden, a nézőpontból érzékelhető, a változó teret és időt nyelvileg reprezentáló szempontjait. Ha nyílik a látószög, nyitódó fókuszról beszélünk, ha záródik, záródó fókuszról

4) négy további részaspektus, amelyek a szövegben elsősorban az igék alakjában realizálódnak:

• az (ige)idő (tempus)

Az ige idejének megválasztása jelzi, hogyan szemléli a beszélő az eseményeket ahhoz az orientációs tengelyhez képest, amelyet a pillanatnyi, a számára mindenkor jelenbeli beszédeseménynek az időfolyamatba helyezése hoz létre. Az események a jelen, a múlt vagy a jövő tengelyén helyezhetők el, vagy egyiken sem.

A jelen tengelye

A múlt tengelye A jövő tengelye

‹––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––––›

most

I d ő f o l y a m a t

• az aspektus, amely általában a szöveg igeformáiban manifesztálódik, azt jelzi, hogy a beszélő az eseményeket hogyan szemléli az időfolyamathoz képest. A változások, állapotok folyamatos aspektusa időszegmentumokra vonatkozik, amelyeknek kezdetük és végük is van .

• aktív–passzív: azt fejezi ki, hogy a beszélő az eseményeket a cselekvőből vagy az eredményből kiindulva szemléli.

• mód: arról tájékoztatja a befogadót, hogy a beszélő milyen létezésmódban utal az eseményben leírt személyekre, tárgyakra, helyzetekre.

Vater (1991) a szöveg idővonatkozásaival kapcsolatban a következőket mondja: az időrelációk összessége tulajdonképpen az események (állapot, folyamat, cselekvés) elrendezése grammatikai és lexikai elemek segítségével, s el is végzi egy szöveg esemény- és időviszonyainak elemzését. Elméleti következtetésként az vonható le elemzéséből, hogy minden egyes szövegeseménynek időbeli kapcsolatban kell lennie mindegyik más eseménnyel. A szövegkoherenciára nézve azonban nem minden időreláció releváns (de úgy tűnik, a relevancia szövegtípusfüggő). Általános jellemző viszont, hogy minden esemény rendelkezik referenciaidővel, amely vagy egybeesik a beszédidővel, vagy különbözik tőle. Elemzéséhez ugyanazt a hálózatos ábrázolást alkalmazza, mint Beaugrande–Dressler (2000) a szövegek koherenciaviszonyainak ábrázolásához. A hálózatos ábrázolás tehát nemcsak az események és cselekvők viszonyait, hanem az események és az idő viszonyát is jól vissza tudják adni (Vater 1991: 70–72).

Feltétlenül meg kell említeni még, hogy Schade (1991) a szövegalkotás és -megértés műveleti jellegét hangsúlyozva a szövegkoherencia fontos összetevőjének tartja az időt, mivel a szövegkoherencia rendszer, a rendszer pedig állapot, s ennek változásai időben zajlanak le. Dinamikus rendszerleírás csak az idő figyelembevételével lehetséges, enélkül a leírás tektonikus lesz.

Amint láttuk, komplex elméleti szövegidőszerkezet-leírást nemigen találunk külföldi szövegtani munkákban, talán Vater elképzelései közelítik meg leginkább az időviszony-ábrázolás komplexitását. Térjünk hát vissza Tolcsvai Nagy Gábor szövegtanának a szöveg időszerkezetével foglalkozó fejezetére. Ő elsősorban Bull, ill.

Vater nyomán alakítja ki saját szövegidőviszonyokra vonatkozó elképzelését. Bull és Vater a mondatnak leginkább az igeidő által kifejezett időszerkezetével foglalkozik, ennek az ábrázolására dolgoz ki egy különböző orientációs tengelyeken alapuló, s a köztük levő viszonyt bemutató sémát. A séma elsősorban a linearitásra, ill. az időpont és időtartam jelölésére összpontosít. Kiindulópontja a jelenpont (JP – point present), ez egy időtengelyen helyezkedik el, a viszonyítás elsődleges tengelyén. Az időben különböző események viszonyai ugyanezen a tengelyen vektorokkal ábrázolhatók (E = esemény, V = vektor, 0V = jelen, –V = múlt, +V = jövő.) A JP-hez viszonyítva a következő egyszerű képletek írhatók fel:

E (JP –V) E (JP 0V) E (JP +V),

amelyekben a „–” azt jelenti, hogy a viszonyítási ponttól (a beszédidőtől) hátra, a „+” azt, hogy a viszonyítási ponttól előre tartunk, s a „0” azt, hogy a viszonyítási pontban vagyunk.

A szövegek létrehozásában és megértésében azonban az elsődlegesen kívül több időtengely is felismerhető.

A JP mindig az elsődleges orientációs tengelyen helyezkedik el, de az elmúlt eseményekre a felidézett (F) események időtengelye vonatkozik, ennek középpontja a FP (felidézett pont – recalled point), ehhez képest ábrázolható itt is a három (jelen, múlt, jövő) lineáris idővonatkozás. A harmadik tengely az anticipált (sejtetett) események időtengelye, középpontja az AP (anticipált pont –anticipated point), s ezen az előzőkhöz hasonlóan szintén lineárisan ábrázolható az idő. A negyedik tengely a második és harmadik kombinációja. Az emlékezetben felidézett anticipált események tengelye az FAP (felidézett anticipált pont – recalled anticipated point).

A hipotetikus időrendszernek a Bull (1968: 25.) által megalkotott ábrája a föntebb leírt jelek felhasználásával:

Bull szerint az időorientáció változatainak elméletileg végtelen a mennyisége, mégis feltételezi, hogy nagy valószínűséggel az említett négy tengely az, amely már meghatározza az időrendszert.

Ez a hipotetikus időrendszer általában vonatkozik a nyelvekre, és tartalmaz vitatható pontokat is: elsősorban azt, hogy minden nyelv minden időjelölője nem tud megjelenni benne, ill. vannak benne önismétlések. De talán az a legnagyobb hiányossága, hogy a különböző időtengelyek felvétele inkább csak az elbeszélő szövegekben használható ki, miközben a múlt-jelen-jövő, az egy- az elő- és utóidejűség, az időpont és időtartam viszonyain

kívül egyéb idővonatkozás (aspektus, akcióminőség stb., tehát inkább a belső idő) nem fejezhető ki rajta.

Tolcsvai mégis erre építve elemez szövegeket időviszonyaik szempontjából úgy, hogy kitágítja a sémán látható keretet.

A beszélő vagy a hallgató az objektív (mérhető) időn belül helyezkedik el, a saját belső idejében, amely számára a kiindulópont. Tolcsvai a beszélő szerinti belső időt szemlélve jellemzi példának vett szövegét, tehát megállapítja az ige alakját, idejét, azt, hogy időtartamot vagy időpontot reprezentál-e, s hogy megszakítható-e vagy nem, folyamatos vagy befejezett-e. Leírja az eseményidő és beszédidő viszonyát, de nemcsak szerkezeti, hanem műveleti (kognitív) szempontból is. Megállapítja, hogy a műveleti leírás sokszor pontosabb képet ad a szöveg időszerkezetéről, mint a szerkezeti: hiszen ilyenkor figyelembe vehető, hogy a beszélő-hallgató milyen ismeretekkel rendelkezik, s mely viszonyok kifejtésére nincs szükség, hiszen az számukra természetes (vö.

Tolcsvai 2001: 154–157).

2.2. A nyelvi idő és a szövegszintek

A szövegjelentés tagolására a makro-, mezo- és mikroszint hármasa meglehetősen közkeletű, értelmezésükben azonban jelentős különbségek vannak. Mi itt – mivel egyelőre csak a szöveg időszerkezete szempontjából vesszük szemügyre a kérdést – a számunkra leginkább elfogadható felfogást foglaljuk össze. Ez egy inkább kommunikációs, mint szemiotikai modell, amely megjelenik már van Dijknál (1980a, 1980b) és Beaugrande–

Dresslernél (2000), s Tolcsvai fejti ki (2001: 116–120). A szövegbeli kapcsolatok kiterjedése, hatóköre között különbség van, eszerint különböztethető meg a mikro-, a mezo- és a makroszint. S bár ezek a szintek egyenként jól definiálhatók, van átjárás köztük, hiszen egy folyamatnak a részei, amelyek éles határral nem választhatók el egymástól, hanem egymásba épülnek, nem hierarchikusan, sem nem lineárisan, hanem különböző viszonyok rendszerével.

A mikroszinten nagyon kicsi a szövegegységek hatóköre: elemi jellegű, tehát két egység egyszeri viszonya, a szövegben nem terjed tovább.

A mezzoszintű szövegelemek hatóköre néhány mondatra, egy bekezdésre terjed ki. A viszony is összetettebb azonban, nem pusztán két szövegelem egyszeri viszonyáról van szó, hanem a hatókörbe tarozó szövegrész értelemhálózatának egy-egy kiépült részét képezik.

A makroszinten a szövegelem hatóköre a szöveg igen nagy részére vagy egészére is kiterjed. Olyan viszonyok tartoznak ide, amelyek a szövegen belül kiterjedt hálózatot alkotnak, mint pl. a szöveg értelemhálózata.

E szintek egymásba épülnek tehát bonyolult viszonyrendszerben, s a szövegalkotásban és -megértésben pedig egy tér- és időszerkezetben megvalósuló folyamatként képzelhetők el. A teljes szövegre kiterjedő összetevők többek között a beszélő nézőpontjával kapcsolatos összetevők, köztük a tér- és időviszonyok. (vö.

Tolcsvai 2001: 117–20). Mármost ennek értelmében a szöveg időszerkezete makroszinten érvényesülő szövegösszetevő, grammatikalizálódott és egyéb nyelvi kifejezésformái azonban először mikro-, ill.

mezoszinten jelentkeznek, s ritkábban a mikro-, gyakrabban a mezoszintű elemek a szöveg makroszintjén is érvényesek. A szöveg időjelölése elsősorban a szöveg mikroszintjén érvényesül: morfémák és lexémák által valósul meg. Az időjelölés azonban nagyobb szövegegységekre is vonatkozhat (pl. a bekezdések), mezoszintű kapcsoló szerepe is van tehát. Az időszerkezet vizsgálatánál ezért figyelembe veendő az egymásba épülés, nem lehetséges a kifejezésformák és a hatókör (szintek) közötti megfelelés, legföljebb dominancia állapítható meg.

2.2.1. A szövegben releváns időgrammatikai elemek

A legtöbb időgrammatikai elem lehet nem csupán mikrostrukturális érvényű: az igeidők, az időhatározók, az időhatározó-szók, az idővonatkozást jelentő igék, esetenként az akcióminőséget vagy aspektust meghatározó igék is, de ezek ritkábban. Az összetett mondatok időviszonyítása azonban kétarcú: az időhatározói összetett mondatok általában csak két elemre (két mondategységre) korlátozódnak, a mellérendelés azonban válhat a makrostruktúra időszerkezeti formájává is, de csak áttételesen, bár meghatározó módon: a mikro- és mezostrukturális hatókörön keresztül. Jól mutatja ezt az összetett mondatok kapcsolóelemeinek előfordulása mondategészek, bekezdések között. Speciális a szerepük tehát a különféle kötőszóknak mint kapcsolóelemeknek.

A mondatok kapcsolóelemei megjelenhetnek önálló, lezárt mondategészek között is, nemcsak tagmondatok közti kapcsolatot explikálhatnak tehát, hanem mondatok, sőt nagyobb szövegegységek, pl. bekezdések közöttit is. Az időviszonyt önállóan is kifejező mellé- és alárendelő kötőszók azonban nem egyformán alkalmasak mikro-, mezo- vagy makrostruktúrák közti grammatikai vagy grammatikalizálódott logikai viszony jelölésére.

Az alárendelő kötőszók jelölte időviszony hatóköre általában nem lépi túl a mikrostrúktura határát. A mellérendelő kötőszók szövegkapcsoló szerepe a szöveg időviszonyinak explikálásában azonban nemcsak lehetséges, de a legtöbb szövegtípusban realizálódik is mind mezo-, mind makroszinten.

2.2.2. A nyelvi idő és a deixis, a koreferencia, ill. a referencia

Mikroszintű elemi kapcsolat reprezentációja a deixis és a koreferencia is.

A deixis (a rámutatás) a többi között lehet időbeli:

• időpontra utaló: most, akkor

• időtartam kezdetére vagy végére utaló: akkortól, addig.

Egy ilyen deiktikus elem akkor kap mezo- vagy makroszintű jelentőséget, ha a szöveg időszerkezetében meghatározó szerepet tölt be, ha pl. mint a most nemcsak látensen, hanem explicit módon is az időszerkezet origóját, tehát a beszédidőt reprezentálja.

A koreferencia azonos referálás, vonatkozás a szöveg világán belül. Koreferencia áll fönn akkor, ha a szövegben két nyelvi egység (morféma, lexéma vagy szintagma) ugyanarra a szövegvilágbeli dologra referál. A koreferencia ilyenkor a két nyelvi egység mindegyike és a referens (amire a nyelvi elem vonatkozik) között áll fenn, s ez lehet pl. időpont, időtartam stb. is. A koreferencia alapja a referencia: a referenciával (vonatkozással) egy meghatározott entitást jelölünk ki a szövegvilágban. A referencáknak a referensek szerint több fajtájuk van, köztük van az időreferencia is. Nyelvi reprezentációja lehet:

fogalmi jelentésű szó (eszem, futkostam, maradt) időjelölő formaszó (ezelőtt, utána, akkor) morféma (igerag + egyeztetés)

3. Szövegtípusok és időstruktúrák