Acsay logikai-retorikai tipológiája

6.3.1. 1889-ben jelent meg Acsay Ferenc tanári segédkönyvnek szánt közel nyolcszáz oldalas munkája: A prózai műfajok elmélete. A szerző, mint előszavában írja, kísérletet kívánt tenni „prózai műfajok rendszeres tárgyalására”, hogy a költői (szépirodalmi) műfajok már meglévő, „különálló egészet” alkotó elmélete mellett egy párhuzamos „önálló egész” elméleti rendszert hozzon létre a prózai írásművek áttekintésére (IV).

Tárgyának kijelölése érdekében az alábbi módon határozza meg az írásművek mibenlétét és fajtáit: „Az írásművek nevén az emberi elmének azon összes termékeit értjük, a melyekben bizonyos fokú művésziesség van, akár a tartalom, akár a bel- és külalak szempontjából”. Kizárja tehát a gyakorlati élet azon írásos megnyilatkozásait (pl. az üzleti levelet, az okiratot stb.), amelyek szerinte csak egyszerű gondolatközlésre szolgálnak. Az elemzett írásművek célja ezzel szemben az, hogy az olvasókkal, hallgatókkal „akár élőszóval, akár írásban […] valamely ismeretet közöljenek; a képzelet útján érzelmeire hassanak, azaz gyönyörködtessék őket; s végre rábírják valaminek megtevésére vagy elhagyására”. A közlési céloknak három írásműfajta felel meg: az ismeretközlő, a költői (szépirodalmi) és a szónoki. Mivel a költői műveknek külön tudománya van: a poétika, illetve a költészettan, a prózai művek elmélete az ismeretközlő szövegekkel (a leírással, a történetírással, az értekezéssel) és a szónoklatokkal foglalkozik; ezek közös külső jegye: a prózai forma, közvetítő közegük pedig leginkább az írott nyelv, innen az új elmélet elnevezése (115). Szerzőnk számol azzal, hogy az esztétikai és a prózai írásművek közti határvonal nem éles, hisz az utóbbiaktól megkívánt „bizonyos fokú művésziesség”, az előbbiek sorában pedig a prózai műfajok mediális tulajdonságai átlépnek a kijelölt határon. Ezért a strukturális vagy prozódiai rokonságot mutató szövegek besorolásának legbiztosabb kritériumaként az adott mű kommunikációs célját jelöli meg. Példaként az ismeretközlő és a költői leírás, valamint az ismertető funkciójú elbeszélés és a regény viszonyát említi. Az utóbbiról szólva megjegyzi, hogy

„külalakra ugyan a prózához, tartalmilag pedig az elbeszéléséhez”, tartozik, de mivel főcélja a gyönyörködtetés, nem tartozik az ismertető prózai elbeszélések körébe (116). Az idézett megállapítás szövegtipológiai szempontból előre mutató implikációkat tartalmaz:

1) A kommunikációs cél egyik meghatározó tényezője annak, hogy egy adott szöveg (a) milyen átfogó strukturális tulajdonságokkal rendelkezik, valamint hogy (b) melyik (gyakorlati vagy esztétikai) nyelvhasználati módhoz tartozik;

2) A szövegeknek meghatározott kommunikációs célok függvényében vannak olyan elvont közös strukturális tulajdonságaik, amelyek függetlenek esztétikai vagy nem esztétikai jellegüktől.

6.3.2. Acsay fent vázolt műfaji tipológiája hatástényezőként kezeli a lelki attitűdöket (a megismerést, az érzelmet és az akaratot), s ez, valamint a tárgyalandó szövegek kijelölt csoportja egyértelműen utal munkája retorikai eredetére.

Újabb elméleti forrásait előszavában említi: Richard Whately angol teológus, filozófus logikai és retorikai munkáját, amelyre érvtanának kidolgozásában támaszkodott, valamint Alexander Bain skót pszichológus, erkölcsfilozófus szerkesztéstani és retorikai összefoglalását, amelytől az egyes műfajok szerkezeti és stiláris sajátosságainak elemzéséhez kapott új szempontokat. Ez a munka irányította szerzőnk figyelmét a mondat fölötti tartalmi-logikai egység: a „szakasz” (bekezdés) szerkezeti szabályaira és a szövegegészben betöltött szerepére.

Logikai-retorikai szemléletmódja munkájának egészét áthatja; nemcsak könyve szerkezeti felépítését jellemzi, de az egyes műfajok elemzésében, hangsúlyai kijelölésében is érzékelhető. „A gondolkodástani elveket […] keresztülvittem minden műfajban” – írja; az érvelés logikai alapfogalmainak és módszereinek tüzetes ismertetését az értekezésről szóló fejezet tartalmazza (V). Logikai alapozású prózaelmélete a retorika arisztoteliánus irányzatához kapcsolható.

6.3.3. A műfajok ismertetését megelőző bevezetés részletesen tárgyalja a kisebb szerkezeti egységeket: a mondat és a szakasz tartalmi, logikai és stilisztikai kérdéseit. Ez a fejezet a szerző szerint „oly viszonyban van a prózai műfajokhoz, mint a költőiekhez a verselés elmélete” (IV). A többmondatos szöveg grammatikai-logikai szerveződésmódjára vonatkozóan mai szövegtani ismereteinkkel egybevágó megállapításokat fogalmaz meg, ezért érdemes főbb gondolatait kiemelni.

A mondatot Acsay elsősorban a gondolatközlés eszközének tekinti, ezért nem a grammatikai struktúrára helyezi a hangsúlyt, hanem a retorikai stíluserények normái szerint a szabatos, világos és ritmusos mondatszerkesztés szabályaira. Az érintett tárgykörök egy része a fentiek értelmében mondatstilisztikai jellegű (így pl. a mondathosszúság stílusértékét; a mellérendelő mondatok egyensúlyosságát; a körmondatot stb.

elemző részek); mások logikai-grammatikai vonatkozásúak (a mondategység H. Blair által megfogalmazott szabályainak ismertetése); míg szövegnyelvészeti szempontból a legizgalmasabb téma mai fogalmainkkal mondatpragmatikainak mondható. Itt a „főgondolat”: mondatbeli helyének, elemzéséről, vagyis az aktuális mondattagolásról van szó. A szerző bőséges példaanyagon szerkezeti és szórendi átalakításokkal jelöli ki a mondat közlésérték szempontjából legfontosabb elemének: (mai műszóval:) a fókusznak a helyét a grammatikai szerkezetben (főként 41–56). Majd könyve logikai részében a mondat és a propozíció viszonyáról szólva megállapítja: „a magyar szórend és hangsúlyozás törvénye […] tisztán logikai alapon nyugszik. A mely szót kiemelünk, mindig az ítéletnek alanya is […], s így természetes helye a mondatban illetve az ítéletben mindig az állítmány, az ige előtt van” (191; kiemelés az eredetiben). (Arra nézve nincs adatunk, hogy Acsay ismerte-e Brassai Sámuel e tárgykörben ez idő tájt írott munkáit vagy a saját vizsgálatai alapján állapított meg szabályokat. A magyar mondat közlésszerkezetéről kifejtett álláspontja közel áll a nyelvészet mai felfogásához.)

A mondatból kiinduló szövegnyelvészet kezdettől nagy figyelmet fordított a bekezdésre mint tartalmi, logikai, grammatikai egységre, amelyet a mondat és a szövegegész közötti átmenetként értelmezett. Különösen érvényes ez a magyar nyelvészeti szövegkutatás kezdeteire, ahol a bekezdés struktúrája, mondatainak kapcsolásmódja szolgált kiindulásul a szövegszerveződés vizsgálatához (vö. Fehér 2000: 18–21). Acsay (A.

Bain nyomán) már a mai ismereteinkkel egybevágó jellemzést adott a „szakasz” szerkezetéről, amint ezt főbb megállapításai bizonyítják. – Meghatározása szerint a szakasz az írásműnek rendszerint több mondatból álló

„kisebb egésze”, amely egyetlen gondolat megvilágítását szolgálja (69). Ennek feltétele az, hogy a szakasz mondatai szorosan, a témakifejtés logikai szabályai szerint kapcsolódjanak egymáshoz. A szövegmondatok (mondategészek) közötti viszony mellérendelő és alárendelő. A kötőszóval nem jelölt mellérendelés módjai között említi az anaforikus funkciójú szövegdeixist (a szövegelőzményre utaló közelre mutató névmást), de e csoportban hoz példát a harmadik személyű névmási koreferenciára is. Az alárendeléses kapcsolódáson a mondathasadásos jelenségeket érti, ezeket figyelemfelhívó hatásúaknak tartja. A szakasz bevezető mondatának kettős funkciót tulajdonít: egyik a szöveg tematikus folytonosságának fenntartása az előző szakasz(ok)ra visszautaló elemekkel, a másik az új „főgondolat” bevezetése. A „művésziesség” megkívánta stílushatást a szakasz ellentétekre alapozott egyensúlyos szerkesztése biztosítja leginkább (86–89).

A fentiekből arra a következtetésre juthatunk, hogy mintegy hat évtizeddel a nyelvészeti szövegkutatás megindulása előtt a XIX. századi modernizált retorikák egyike-másika már foglalkozott olyan szöveggrammatikai kérdésekkel, amelyek kész ismeretként épültek be az első szövegtanokba. Lehetséges tehát, hogy a régebbi és az újabb szövegtudomány közötti kapcsolat jóval mélyebb annál, mint amiről ma tudunk, de ezt csak egy tüzetesebb történeti vizsgálat tudja kideríteni. Példaértékűnek tekinthető azonban az, hogy Acsaynál a szöveg hierarchikus szerkezeti egységeinek (a mondatnak, szakasznak, műfajnak) megközelítésében nincs szemléleti szakadék (mint némely grammatikai kiindulású mai szövegtani munkában);

noha ő is az alacsonyabb szintű egység vizsgálatából indul ki, azt minden esetben a szövegegészben és a műfajokban betöltött szerepe felől minősíti. Ezt igazolja a gazdag, több forrásból merített példaanyaga. A mondatkapcsolódást és a szakasz felépítését Acsay nyomán a későbbi tankönyvek is elemezték (vö. Négyesy 1895b, Zlinszky 1900).

6.3.4. Az egyes műfajok tárgyalási sorrendjében is a hierarchikus elvet, az induktív logikai módszert érvényesíti a szerző. A viszonylag egyneműbb műfajjal: a leírással indít, ezt követi az értekezés (középpontjában az érveléssel), ahol mind a leírás, mind az elbeszélés érvforrás lehet; majd következik a történetírás (középpontjában az elbeszéléssel), amelybe a leírás és az érvelés részszövegként épülhet be, de lehet módszertani eljárás is; a sort a szónoklat zárja, amelyben részszövegként, funkcióként mindhárom műfaj (eljárás) szerepet kap. – Mivel tárgyunk szempontjából az ismeretközlő műfajok a relevánsak, az alábbiakban ezek ismertetésére szorítkozunk.

A leírás alapműfaji jellegét és eljárási módjait kognitív szempontokkal is indokolja: „A leírás általános szabályait az emberi lélek megfigyelő módjaiból fogjuk levonni, vagyis követjük a természetes utat, melyen a tárgyak stb. megismerése alkalmával lelkünk haladni szokott” (117). Az érzékelési folyamat fázisai alapján rendszerezi tehát a leírás módozatait: a jelenség egészének átfogó jellemzésétől a részletekre, majd az egyéni vonásokra irányuló figyelmen át az emberi lélekállapot rajzáig és a csoportok megjelenítéséig. A leírás során megkívánt módszertani eljárás megfelel egyfelől az alaklélektan szempontjainak, mely szerint a percepció során először a jelenséget mint egészet észleljük, így az egész és konfigurációja az észlelés alapegysége (vö.

Eysenck – Keane 1997: 64–66); másfelől a részletező jellemzés az ábrázolt jelenség természetének függvényében az arisztotelészi akcidenciális kategóriáknak (vö. Anzenbacher 1993: 72–76).

Négy alműfaj reprezentálja a leíró szövegtípust (szövegfajtát): a jellemábrázolások (jellemrajz, jellemkép);

a valóságos tevékenységeket megjelenítő (vagyis nem költői) életkép; a szokásokat, életmódot leíró erkölcsrajz és az útirajz. (155–174).

Kognitív alapjaiból eredően a leírást viszonylag homogén és körülhatárolható műfajként (szövegtípusként) prezentálja Acsay munkája, ám példái nyomán megállapítja, hogy ebbe is vegyülhetnek más eljárások:

reflexió, oksági viszonyok (pl. egy jellemrajz esetében), illetve a leíró megjelenítés maga is átfordulhat elbeszélésbe pl. az egymás után feltűnő tárgyak vagy egy táj leírása során. Szerzőnk ezt a váltást is lélektani okokkal magyarázza: figyelmünket, érdeklődésünket jobban leköti az, ha egy jelenség kibontakozási folyamatának részesei lehetünk, mint az, ha már befejezett egészként kapunk róla külsődleges képet (127, 129). – Acsay megkülönbözteti továbbá a leírást mint műfajt és a leírást mint tudományos módszert, ez utóbbinál a leírás csupán kiindulás és eszköz arra, hogy bizonyos következtetésekhez vezessen (152).

A könyv értekezésről szóló fejezete nem annyira az értekező műfajokra, mint inkább az érvelés előfeltételeire és technikáira helyezi a hangsúlyt. Az első részben a fogalomalkotás és általánosítás mentális folyamatait tárgyalja mai ismereteinkhez közel álló megállapításokkal, ezt követi a logikai alapfogalmak, a következtetési és érvelési eljárások ismertetése. Ez utóbbiak majd az érzelmi ráhatás eszközeivel kiegészülve a szónoki érvtanról szóló fejezet részét képezik (erről részletesebben Adamik – A. Jászó –Aczél 2004: 224).

Szorosabban vett műfaji kérdésekről egyfelől az értekezés előadásmódja kapcsán szól a szerző: e szerint a kétfajta mediális létmódon túlmenően az értekező előadás formája lehet párbeszédes, kérdés–felelet, illetve egy gondolatot kifejtő levél; másfelől a műfajainak felsorolásánál: itt a (hírlapi) cikket, a tanulmányt és a bírálatot említi (305 és kk; 326 és kk). – Az ismertetett fejezet voltaképpen az érvelés mint kognitív és kommunikatív művelet módszertanát foglalja össze példás rendszerezésben. A műfaji megvalósulás említett példái mai szemmel nézve esetlegesek.

Az ismeretközlés harmadik műfajaként a történetírást elemzi a szerző. Figyelme ezúttal elsősorban a szaktudományos szempontokra, módszerekre irányul (pl. a források kezelésére, a segédtudományokra, a történeti igazság kérdésére stb.), ám a tudományos történeti narráció kompozíciós tényezői tükrözik az elbeszélő műfajokra (szövegfajtákra) általánosan jellemző tipológiai sajátosságokat is, az Arisztotelész Poétikájában megfogalmazott elvek szerint (407–40). Acsay utal arra, hogy a tapasztalatok történetté

rendezése az emberiség számára az ősidőktől kezdve a világértelmezés egyik hatékony eszköze volt. Ezt példázzák a minden kultúrában meglévő mítoszok, mesék, mondák, majd a későbbi igény a múlt megtörtént eseményeinek rögzítésére. A klasszikus hagyományt követve szerzőnk a történet tárgya szerint kétféle elbeszélést különböztet meg: a költöttet és a valóságról szólót (343). Ebből az elhatárolásból kiindulva jelöli ki a modern történetírás legfontosabb módszertani elvét: a történeti hitelt és annak bizonyító eljárásait, vagyis a logikai alapozást (350). Bár a történeti események „előadásának fő formája” az elbeszélés, a narratív szerkezet összetevői (így a helyszínek megjelenítése, az események résztvevőinek jellemzése), valamint a bizonyítás tudományos igénye szükségessé teszik a leíró és az érvelő eljárások együttes alkalmazását. A történeti tanulmány Acsay szerint az elbeszélést, a leírást és az érvelést ötvöző komplex narratív struktúra (406, 444), ahol nem csupán sajátos szerveződésű részszövegek összekapcsolásáról van szó, hanem különböző kommunikációs funkciók egyidejű érvényességéről. Ennek kapcsán felvetődik egy további, de itt nyitva hagyott elméleti kérdés: vajon mennyiben speciális a (tudományos) történeti elbeszélés strukturális-funkcionális komplexitása az elbeszélő-szerkezetekre általánosan jellemző tipológiai összetettségen belül.

Az elbeszélő műfajok klasszikus elméleteitől eltérően Acsay felismeri a történetíró elbeszélői szerepét a történeti esemény beállításában (444–446) és ezzel jelentős lépést tesz a narratológia mai elmélete felé, amely szerint minden elbeszélés egy elbeszélő történetmondásaként értelmezhető. (A történetírás mint narráció és a történeti objektivitás összefüggése napjainkban a történetírás-elmélet aktuális kérdései közé tartozik l. White 2001.)

Összegezve: Acsay Ferenc prózaelmélete tárgyát és szemléletét tekintve átmeneti helyet foglal el a retorika és a szövegnyelvészet között. Rendszere – a műfajok szintézisének számító szónoklatot leszámítva – három szövegtípusra épül, a leírásra, az érvelésre és az elbeszélésre. A műfajok elkülönítésében egyidejűleg érvényesít strukturális, funkcionális és kognitív szempontokat. Névyhez hasonlóan utal arra, hogy a műfajok alapkarakterét meghatározó, struktúraalkotó eljárások egy másik műfajban alárendelt funkcióként épülhetnek be, vagyis formális és funkcionális kétarcúság jellemzi őket.

7. Műfajok, szövegtípusok a XIX. századi magyar retorikában;

(B) A retorikai hagyomány széttagolódása: a részrendszerek önállósulása

Már Acsay prózaelmélete jelezte a retorika specializálódását a prózai művek vizsgálatára. A stilisztika önállósulása a XIX. század közepétől kezdve, valamint az arisztotelészi hagyomány alapján a csupán a fikcionális műfajokra szorítkozó poétika ezt a területet jelölte ki a retorika számára, amit a XIX. század végétől a modern élettel együttjáró igényes prózai műfajok szélesedő skálája indokolttá is tett. Az elkülönülés tudományos szinten nem jelent(het)ett éles határvonalat, de az oktatás vagy külön tárgyként kezelte a fentiek mellett a retorikának a szöveg szerkezetére vonatkozó tanítását szerkesztéstan címen, vagy a szöveg szerkezeti szabályainak nagyobb figyelmet szentelt a retorikán belül. A különböző iskolatípusokban más-más volt az irodalomtanítás keretébe tartozó fenti tárgyak csoportosítása, amit befolyásoltak a tantervi változások is (Vígh 1981 passim). Sorrendjüket általában a „kívülről befelé haladás” elve határozta meg: első fokon a nyelvi előadás külső formáját, a stílus kérdéseit tárgyalták, majd a szerkesztéstant; a második fokon a retorikát mint a prózai és a poétikát mint a költői műfajok elméletét (Négyesy 1895a, 1895b: 225).

A minket közelebbről érdeklő szövegtipológiai kérdéseket a szerkesztéstan, a retorika (kisebb mértékben a poétika) tárgyalja. Mivel a különféle neveken jegyzett szaktárgyak tematikája igen sok átfedést tartalmaz, és a szóba kerülő szerzők felfogása is több ponton érintkezik egymással, célszerűnek látszott, hogy az alábbiakban tematikus csoportosításban vizsgáljuk a szövegtipológiai és a kapcsolódó szerkesztéstani problémákat. Így kitapinthatóvá válik a szemléletváltás folyamata is.