A funkcionális kritériumok

Az önálló szövegtípusként vizsgált beszélt nyelvi történetmondás elemezhető a kommunikatív interakció folyamatában kívánatos feladata, funkciója felől is. Így a szöveg fajtáit aszerint közelíthetjük meg, hogy milyen alapvető funkció jelentkezik benne a legmeghatározóbb módon.

Funkcionális szempontból a beszélt nyelvi történetmondás több szerepet tölt be egyidejűleg. A társas interakcióban az én felől közelítve: egyrészt alkalmas a személyiség megmutatására, az én prezentációjára.

Másrészt: e társas viszonyok fontos szociális funkciója az én és a másik kapcsolatának feltárása, illetve a nagyobb közösségek, kultúraképző csoportok identitásának meghatározása, folytonosságának biztosítása. A személyiség társadalmi helyzetének narratív kifejeződése, az elbeszélt történetek segítségével formálódó társas én szerepei és kapcsolatai a mindennapok társas érintkezéseinek, az interperszonális kommunikációnak lényeges elemei.

3.1. A személyiség és történet összefüggése 3.1.1. Az én bemutatása a történetek által

Az én különböző meghatározásai lényegileg meghatározzák azokat az elméleteket, amelyek az egyes definíciókat teszik meg központi fogalommá. Freud egy olyan esszenciális ént gondolt el, amelynek mélyrétegei a szabad asszociáció módszerének segítségével feltárhatóak, hiszen az elfojtott, múltbeli történésekről szóló közlések a legbensőbb lelki életre vonatkoznak, „mindarra, amit, mint egységes személyiség, önmagának sem akar bevallani” (Freud 1986: 13).

Az esszenciális én létezését kétségbe vonó narratív elméletek (pl. Bruner 1986, 1990) élettörténeti reprezentációként tekintenek a személyiségre. A személyes narratívum egyrészt a személyes tapasztalatból születik, másrészt formát ad a tapasztalatnak, az eseménynek. Ebben az értelemben narratívum és én elválaszthatatlanok. Az identitás a narráció felől megközelítve nem más, mint folyamatosan újraírt élettörténet, annak az elbeszélésnek tehát, amit az egyén önmagáról megfogalmaz, rendkívüli jelentősége van énjének kontinuitása és egysége szempontjából (László 1999: 112).

Az élettörténeti elbeszélés az identitás és az önértelmezés alapja, gyakorlatilag a „ki vagyok én?” kérdésre adott válasz, amely így nem csupán fiziológiai, pszichológiai és szociális elemet tartalmaz, hanem szükségképpen történeti lesz. Itt említem meg azt az emlékezet kapcsán is felmerülő problémát, hogy miként függ össze a múltbeli esemény a felidézett történettel. Vitathatatlan tény, hogy nem minden énelbeszélés igaz.

Ennek oka részben az epizodikus emlékezet összetettségében keresendő, amelyben (Neisser 1994 alapján) a következő elemek különíthetők el:

• a tényleges esemény,

• az esemény – ahogyan azt az adott egyén tapasztalta,

• a későbbi visszaemlékezés aktusa,

• a visszaemlékezéssel felidézett esemény.

Analóg kategóriákat kell megkülönböztetnünk ennek alapján az önéletrajzi emlékezetben tárolt énnel kapcsolatban is:

• a múlt tényleges eseményei és az ezekben részt vevő történeti én,

• az átélt események az akkoriban érzékelt ént tartalmazzák,

• az emlékező én idézi fel a későbbiekben a múlt történését,

• az emlékezés által a felidézett én megszerkesztése.

A történetmondások során a visszaemlékezéssel felidézett én nem feltétlenül azonos tehát a történeti énnel, hanem annak egy rekonstrukcióval megteremtett, újraalkotott változata. Ezeken a már kialakult szerkezetű, megcsontosodott emlékeken igen nehéz változtatni. Rögzült sémák, amelyek a többszöri elmondással merev struktúrákká alakulnak. A felidézett személyiség vonásai és cselekedetei e történet részévé válva, akkor is változatlanok maradnak, ha nem az objektív történeti ént fedik fel. Az újra és újra elmondott, sokat ismételt személyes történeteknek fontos identitásmeghatározó szerepük van.

A beszélt nyelvi szövegek vizsgálatának egyik lényeges tanulsága, hogy a társas kapcsolatokban megjelenő szociális kategorizáció, a stigmatizáció egyes esetei az én-prezentáció során is megjelennek. Más szóval: a társadalmi meghatározottság kiemelése magától az éntől eredhet, s így az identitás kialakulásában megerősítő szerepet játszhat. A következő részletben (7) a beszélő maga nevezi meg szociális helyzetét, s a későbbiekben a történet egészét is ennek igazolására strukturálja.

(7)

„Kezdem azzal, hogy paraszt szülők gyermeke vagyok, ketten voltunk testvérek, elég nehéz anyagi körülmények között nőttünk fel.” (BNyGy. VI: 28.)

Kicsivel később e kategorizáció bizonyítására használja fel a következő történetet (8):

(8)

„… talán arról még, néhány szóval, hogy a Balatonra nagyon-nagyon szerettünk volna kimenni, de az akkori anyagi, hát eszközök, anyagi lehetőség erre bizony, nem adott módot. Első esetben én is úgy tudtam kimenni a Balatonra, hogy mint cserkész, […] aztán kijutottunk a Balatonra, 1940-ben először. Az egy feledhetetlen élmény volt számomra, amikor először megláttam a Balatont, de azt hiszem mindannyiunk számára, sajnos a lehetőség nagyon szűk volt. […] Iskoláim elvégzése után, hát azonnal, persze munkába kellett állnom, hogy a családot anyagilag segítsem. […] Ezzel aztán meg is kezdődött a felnőttkor.” (BNyGy. VI: 29.)

Ebben a példában (8) egy jól meghatározott tétel alátámasztására, bizonyítására szolgál az elbeszélt történet, s valójában nem a „feledhetetlen élmény”, a Balaton megpillantása áll a középpontban.

Az alábbi részletben (9) is hasonló a helyzet, egy Somogy megyéből származó labdarúgóbíró beszél nemzetközi sikereiről.

(9)

„… és igen felemelő, érdekes érzés, hogy az, amikor egy ilyen nemzetközi mérkőzésen, ha abba a stadionba, ahol a mérkőzést játsszák, felhúzzák két oldalra a két nemzet lobogóját, középre pedig a magyar színeket.

Mindig olyan meghatódva gondolok ezekre a pillanatokra, mert én, mint somogyi gyerek, soha nem gondoltam, hogy ilyen messze eljutok ezen a pályán, és hát én voltam az első aki nemzetközi mérkőzésen is szerepelt. Labdarúgó-játékvezető, Somogyból.” (BNyGy. VI: 27.)

Az utolsó mondat emblematikus megfogalmazásával a beszélő kívülről láttatja önmagát. Akárcsak egy újságcikkben, a történet egésze a „szalagcímben” megjelölt téma (Labdarúgó-játékvezető, Somogyból) szempontjából rendeződik.

Amint azt már hangsúlyoztam, az én bemutatása igen gyakran narratív jellegű, elmesélt forma. Amikor valakit arra kérünk, mondja el, milyen is ő valójában, rendszerint történeteket kapunk válaszképpen, amelyek a hagyományos narratív összetevőket tartalmazzák. Meghatározott körülmények között egy adott cél elérése érdekében cselekvő ágenssel, legtöbbször bonyodalommal és megoldással. E történetek nem egyszer meghatározott – az irodalomból is jól ismert – műfaji sajátosságokkal bírnak, lehetnek szerelmi történetek, hőstörténetek stb.

Az énkép felépítését is tartalmazó döntő fontosságú kognitív tevékenységek sokkal inkább

„gondolkodásnak” tűnnek, mint puszta „emléknek”. A „mégis mit gondolsz, ki vagy te?” és hasonló mondatok a személyiség helyzetére utalnak, nem pedig a statikus énre, s alátámasztják az emlékezés rekonstruktív természetéről korábban mondottakat.

Fontos itt megjegyezni, hogy – természetesen – bármennyire kiemelkedő is a narratív forma szerepe az énkép alakulása és prezentálása szempontjából, mégsem tekinthetjük kizárólagosnak. Az életeseményekből

magasabb szintű általánosítások, fogalmi, kategoriális meghatározások is létrejönnek és válnak az önreflexív gondolkodás részéve. Az általam vizsgált beszélt nyelvi korpuszban mindenhol felbukkannak a most példaként idézettekhez hasonló megfogalmazások.

(10)

„Mert ilyenkor nem válogatom meg, hogy, szóval teljesen őszintén, spontán, ami a szívemen, a számon.”

(BNyGy. VI: 31.)

A saját gyűjtésemből származó alábbi részletben (11a–c) az adatközlő 29 éves nő gyakran fogalmaz meg explicit fogalmi/kategoriális kijelentéseket személyiségére vonatkozóan.

(11a)

„És megbeszéltük, hogy erre [a vizsgára] együtt készülünk. Na most én nem tudok együtt tanulni. Tehát nem vagyok képes rá. […] És utólag kiderült, hogy ez sem igaz, tehát semmi, amit gondolok nem igaz, mert csak úgy tudok tanulni, hogy ott ül, mert beletöltöttek a fejembe információkat, akaratom ellenére.”

(11b)

Egy temetésről: „Egész normálisan viselkedtem, […] tehát én rettegtem, hogy nem fogok tudni normálisan viselkedni, hát tudtam, hogy idegrohamot fogok kapni.”

(11c)

„És az embernek mindenkit szeretnie kell. Na most én ehhez képest egyáltalán senkit nem szeretek, de ezt nem is tagadom. Hanem öt embert szeretek, azokat szeretem, lehet, hogy nem jól, az nekik nagyon rossz, de én azt az ötöt szeretem…”

Az önmeghatározás ilyen általános definíciói egyéniségfüggő sajátosságnak is tűnnek. Bizonyos személyiségtípusok – egy történetben szereplőkként „megbújva” – könnyebben alkalmaznak narratív formát, mások azonban vélt vagy valós tulajdonságaikat többször tárják fel explicit fogalmakkal. Gondoljunk csak az

„én lelkizős / nyugis / hiszem-ha-látom / távolságtartó / tervezgető / nyomuló / nosztalgiázós stb. típus vagyok”-hoz hasonló kijelentésekre (a példákat újságokban megjelent interjúkból gyűjtöttem).

Miközben tehát az élettörténetek identitásképző szerepét hangsúlyozzuk, szem előtt kell tartanunk, hogy az énkép összetett fogalom, amelynek csak az egyik eleme a rekonstruktív jellegű autobiografikus emlékezés által megőrzött, és az újramesélések által megszilárdult életesemény.

Bruner a történetmondás és az egyéni életesemény érdekes vonatkozására világít rá, amikor Henry Jamest idézi: kalandok legtöbbször azokkal történnek, akik tudják, hogyan meséljék el őket. A múltból felidézett események epizódjai mind ahhoz szükségesek, hogy e történetek „jól formáltak” maradjanak. Lehetségesek azonban olyan élettörténések, amelyek nem illenek a kialakított/visszaidézett narratív rendbe. Amikor a körülmények nehezítik a jólformáltság fenntartását, fordulópontok egyértelműsítik a narratívum jelentését (Bruner 1994: 53).

A Beszélt nyelvi gyűjteményből származó következő részletben (12) az adatközlő fontos élettörténeti fordulópontként értelmezi, amikor betegsége miatt abba kellett hagynia az Iparművészeti Főiskolát. Önmagát egyfelől „szerény színházidíszlet-festőnek” tartja, másfelől hivatásaként a „festőművészetet” jelöli meg. E kettősség oka a történetből egyértelműen kiderül: a betegség.

(12)

„… ez csak egy szerény színházidíszlet-festő [megjegyzése] […] Nyaranta könnyebb, ilyenkor élek a kedvtelésemnek, vagy legyek nagyképű, a hivatásomnak, ugyanis festőművész vagyok. […] Talán ott kezdeném el a történetet, amit el kell, hogy mondjak, ennek megértéséhez, hogy a gimnázium után az Iparművészeti Főiskolára vettek föl. Kétszáztizenöt jelentkező volt, és csak húszat vettek föl, úgyhogy szerencsém volt, hogy bekerülhettem oda, sajnos nem sokáig járhattam, mert nagyon súlyos idegösszeroppanást kaptam és hosszú ideig kórházi kezelésre szorultam. Most már viccelődök vele, hogy a sárga ház, meg a bolondok háza, meg hogy diliflepnim volt, de nagyon kellemetlen élmény volt és nem

mosolyogni való. Kórház után fényképész lettem. Ipari tanuló, aztán segédlevelet szereztem…” (BNyGy. I:

22.)

Természetesen az ötvenéves adatközlő csak az eltelt évek fényében képes az eseményt élettörténeti fordulópontként, oksági láncolatot elindító történésként értelmezni. Kiemelt jelentőségű, hogy túljelentkezés mellett kerül a főiskolára, így a betegség szerepe az életpálya kettétörésében még egyértelműbb.

Az élettörténetek fordulópontjai gyakran válhatnak vezérmotívumokká is. Bruner következő példája (13) (Brunner 1994: 50–51) igen jól szemlélteti, hogyan lesz az élet későbbi szakaszában meghatározó szerepe egy születéskori eseménynek. Egy spontán önéletrajzi elbeszélésben a harmincas éveiben járó költő életének történetét annak elmesélésével kezdte, hogyan törte össze a születését levezető orvos a bordáját, akkor, amikor csupán a hátára akarta fektetni.

(13)

„Tudja, csontritkulásban szenvedtem. El kell azonban mondanom, hogy ez ugyanolyan, mint az egész életem története: az emberek merő jó szándékból széttörik a csontjaimat.”

Természetesen nem az esemény pillanatában vált szervező elvvé, vezérmotívummá e szimbolikus történet.

Jóval később, a személyiség kibomlása után kaphatott csak ilyen értelmet. Hasonlóképpen árulkodnak az eseményekhez később tulajdonított jelentésről az olyan kijelentések és minősítések, mint a saját anyaggyűjtésemben előforduló „életem egyik legfelháborítóbb és egyben legszomorúbb eseménye” vagy a Beszélt nyelvi gyűjteményből származó „az egyik legérdekesebb élményem az volt” meghatározás.

A tudás narratív természete mellett érvelő kutatók közül jó néhányan egyetértenek Schank és Abelson megfogalmazásával, miszerint „lényegében minden emberi tudás a múlt tapasztalatainak ismeretében szerkesztett történeteken alapul” (Schank – Abelson 1995: 1, idézi: László 1998: 143). Amennyiben mindezt elfogadjuk, miért ne feltételezhetnénk, hogy magunkról való tudásunk is a rekonstruáló természetű emlékezés által felépített történeteken alapszik? Az önismeretre, az elfogadott énképre tehát visszahatnak az én prezentálása céljából elmesélt narratívumok. Annak belső (és természetesen a külvilág számára történő) megerősítése, hogy „rendes ember vagyok”, azáltal is működik, hogy sokszor elmesélem azt a történetet, amikor „rendes emberként viselkedtem”. A következő beszélgetésrészlet (14) éppen ezt illusztrálja.

(14)

„Elmentem ugyan, te, nagy betegsége után olyan rendes voltam, vettem neki egy fél kiló kávét és elmentem meglátogatni.” (BNyGy. VI: 29.)

Hasonlóképpen az alábbi beszédrészletben (15) sem hangzik el, hogy „szorgalmas, munkáját szerető ember vagyok”, mégis egyértelmű a szándék a pozitív töltetű énkép felmutatására. Az általános, nem az énre utaló megfogalmazások hitelessé teszik a máskülönben nagyképűnek tűnő önjellemzéseket.

(15)

„Így kerültem a népműveléshez, de elég, elég nehéz feladat és tényleg szeretem ezt a területet, annak ellenére, hogy nehéz, és nem egy embert kívánna sokszor. Nagyon, nagyon meg kell dolgozni […] A népművelés már maga az nehéz, mert ha csak ott kezdjük, hogy a népművelők nincsenek megbecsülve sem anyagilag, sem erkölcsileg, már ez egy olyan visszahúzó erő a népművelő számára […], azt nem lehet fizetésre csinálni, azt csak szeretetből lehet csinálni.” (BNyGy. I: 57.)

3.1.2. A személyes történetek és a társas világ

A személyiség kialakulását a társas kapcsolatokból magyarázó elmélet, a társas konstrukcionizmus hagyományos felfogása szerint az én a másikból keletkezik. George Herbert Mead klasszikus módon az interakcióból vezeti le „az egyik Ént”, hogy azután a kezdeményező, az aktív ember értelmezésére fel kelljen vennie egy másikat is (Mead 1973). E koncepció változatai különböző felfogások kiindulópontjaivá váltak. „E szerint belső világunk integratív fogalmai a másokkal való interakcióból származnak. Az interiorizáció, az azonosulás s efféle mechanizmusok teszik genetikailag levezethetővé saját magunkat” (Pléh 1999: 8).

Mead szerint az objektum mindig tartalmazza a szubjektumot. Más szavakkal az „engem” elképzelhetetlen az „én” nélkül (Mead 1973: 374). A másokkal objektumként szembenálló én saját maga számára is a másik lesz, azáltal, hogy például hallja magát beszélni, kérdezni, válaszolni. Az önmegfigyelés mechanizmusa ilyen módon a társas viselkedés révén adott (Mead 1973: 377). Az introspektív én alakít társas kapcsolatot másokkal.

Az introspektív „engem” pedig azzal a tárgyas „engem”-mel azonos, aki a társas helyzetek objektuma. Más szavakkal: az én szubjektumként és objektumként felfogott formája is a társas interakciók révén sajátítható el.

A narráció szociális beágyazottsága mellett szóló érvek meggyőzően bizonyítják, hogy már a történetmesélés aktusa is társas természetű. Azzal, hogy a beszélő egy múltbeli eseményről beszámol, közösségi eseményt teremt. Az elbeszélések inherens tulajdonsága a kollektív jelleg, s ezért – bár a narratív kutatások a humán tudományok szinte minden területén előtérbe kerültek – szem előtt kell tartanunk azt a tényt, hogy alapvetően a társas tevékenységek elidegeníthetetlen jellemzőjéről van szó. A diszciplináris sokszínűség ellenére a narratív megközelítések közös kiindulópontja, hogy az elbeszélések döntő szerepet játszanak a szocializáció, a csoportszerveződés és a kognitív fejlődés szempontjából.

A narráció funkcionális vizsgálatát megalapozó társas vonatkozású tények a következők:

1. A szocializált egyének mind történetmesélő lények, ezért társas érintkezéseik potenciális „elbeszélő”

szituációk.

2. A beszédaktusok döntő többsége tartalmaz valamilyen narratív elemet.

3. A szituáció, a közönség, az alkalmazott egyéni nézőpont és a különböző szerepek változatossága az

In document Szöveg és típus (Pldal 96-100)