A probléma környezete

3. A mágikus kommunikációs funkció

3.1. A mágikus funkciójú szöveg kommunikációs modellje 3.2. Az epikus ráolvasó imádságok funkciója

3.3. Szövegtípus és funkció

4. Az epikus ráolvasó imádságok szövegvilága 4.1. Térszerkezet

4.2. Időszerkezet 4.3. Résztvevők

4.4. Szövegtípus és szövegvilág

5. Az epikus ráolvasó imádságok struktúrája 5.1. A szövegtagolás módszere

5.2. Szövegkapcsolódás 5.3. Szövegtípus és szerkezet 6. Összefoglalás

Irodalom

1. Bevezetés

A szövegbefogadás során az ember az egyes beszéd- és írásműveket előzetes ismeretei, a szövegről való tudása alapján típusokba sorolja. De hány és miféle szövegjellemzőnek kell megegyeznie ahhoz, hogy két szöveget azonos kategóriába soroljon, és mennyire kell két szövegnek eltérnie, hogy különböző típusúként definiálja őket? A tipologizálási problémák különösen élesen jelentkeznek azokon a területeken, ahol tradicionális műfaji-szövegtipológiai kategóriákkal dolgoznak: például az irodalomban és a folklórban. Dolgozatomban a folklorisztikában ráolvasásoknak nevezett, de a szöveg használóinak intuitív tudása alapján imaként definiált szövegek problematikáját vizsgálom 277 szövegpéldány alapján, amelyek felerészt ráolvasás-, felerészt imagyűjteményekben találhatók. Arra keresem a választ, hogy szövegtani és szemiotikai módszerekkel feloldhatók-e a tipologizálás fent említett ellentmondásai. A szövegeket három aspektusból vizsgálom: előbb a kommunikációs funkciót Hymes modellje alapján, majd a tér, idő és szereplők által meghatározott szövegvilágot, végül pedig a szövegek szegmentumait a szemiotika módszerével. A szöveganalízis eredményei Geeraerts prototípus-elméletének alkalmazásával egy lehetséges modellt kínálnak a folklorisztikai szövegtipológia számára.

2. A probléma környezete

A folklorisztikai szövegtipológia az irodalomból ismert líra–dráma–epika hagyományos rendszerében helyezi el a folklórműfajokat nem cáfolva, hogy vannak átmeneti műfajok, valamint „tartalom, szerep és forma szerint”

alműfajokat különböztet meg. Ez a műfaji rendszerezés azonban a folklór „egyik legvitatottabb jelensége”

(Voigt 1998: 29), és általában nem találkozik a modern szövegtan tipologizálási szempontjaival.

Erdélyi Zsuzsanna egyik adatközlője „essőtül való imáccság”-ot mond el (1976: 124), egy másik megönti a beteget „csak így, evve’ az imáccságga’…” (1976: 96), a gyűjtő mégis a „Ráolvasás” fejezetben közli a szöveget. Az adatközlő intuitív tudása alapján imaként definiálja a szövegeket, a gyűjtő pedig a

„Bevezetés”-ében felállított kritériumok alapján ráolvasásként. Még inkább jelzi a kételyt, hogy az ilyen típusú – tehát a folklorisztikai szempontok alapján ráolvasásnak minősülő, de az adatközlők által imaként mondott – szövegeket a folklorisztikai szakirodalomban nevezik még ráimádkozásnak, epikus maggal bíró ráolvasásnak, bájoló imádságnak, bájoló-ráolvasó imádságnak, ráolvasás funkcióban élő imádságnak (Takács 1994: 106–

108). Az alábbi három szöveg – számos különbsége ellenére – folklorisztikai szempontból azonos szövegtípusnak, ráolvasásnak minősül:

Azzal a problémával kerülünk tehát szembe, hogy a (nem nyelvészeti alapon definiált) tudományos kategória, a ráolvasás egyrészt igen heterogén, másrészt nem felel meg a szöveghasználó szövegtipológiai tudásának. Pócs Éva ráolvasásnak tekint minden olyan szöveget, amely ráolvasás-funkcióban működik (1988:

633), vagyis a típus körülhatárolásának, más szövegfajtáktól való elválaszthatóságának egyetlen kritériumaként a kommunikációs funkciót jelöli meg. E feltétel alapján a három szöveg azonosként jelenik meg, noha több szövegtani szempontú csoportosítás alapján különbözők lennének. Két szöveg monologikus, a harmadik az aktuális kommunikációs beszédhelyzetben monologikus, de dialógust mutat be. Az első szöveg írott, a másik kettő beszélt, nem említve a grammatikai és szemantikai eltéréseket.

A folklorisztikában hivatalosan számon tartott két műfaj – amelyek a legtöbb szövegtipológiai kritériumrendszer alapján is külön szövegtípusnak minősülnének –, az archaikus népi imádság és a ráolvasás.

Az archaikus népi imádságokat és ráolvasásokat tartalmazó gyűjteményes kötetekben számos olyan szöveg található, amely mintegy átmenetet képez a kettő között (ezt a fent jelzett megnevezési bizonytalanság is alátámasztja). Az archaikus népi imádságok, a ráolvasások, és köztes, illetve periferiális példányaik szóbeliség, hagyományozódás, hordozó réteg, motívumok és a stílus kritériumai alapján összetartoznak, a narráció, funkció, tematika, szerkezet, terjedelem és a kifejtettség-bennfoglalás szempontjai alapján pedig különböznek.

Ha a harmadik szöveget ráolvasásnak nevezzük – mint tette ezt a gyűjtő, noha a szöveget archaikus népi imádság-gyűjteményben szerepelteti –, csekély jelentőséget tulajdonítunk az adatközlők szövegtípusra vonatkozó megjegyzéseinek. „Vajon nem az-e a szövegtan feladata, hogy az anyanyelvi beszélő szövegtipológiai tudását modellálja?” (Tolcsvai 2001: 333) –, s bármilyen tudományos műfaji kritériumrendszer legalábbis kérdésessé válik, ha a szűk értelemben vett „anyanyelvi beszélő” (a ráolvasó imát a gyakorlatban is naponta használó) szövegről való tudásával nem egyezik meg.

Az archaikus népi imádság- és ráolvasás-gyűjteményekben szereplő számos szöveg nem sorolható egyértelműen a klasszikus archaikus népi imádságok közé, és a hagyományos ráolvasásoktól erősen eltérő vonásokat is mutat. A szövegek egyaránt betöltenek mágikus és imafunkciót. Terjedelmük, nyelvi fordulataik, bonyolult tér- és időrendszerük, valamint motívumaik az archaikus népi imádságokkal való rokonságukat erősítik, míg a nyelvi mágia eszközeinek sokasága (amelyeket külön-külön az egyes ráolvasás-típusokban találunk meg, mint pl. a parancs, fenyegetés, elküldés, félrevezetés, analógia) a ráolvasásokhoz kötik őket.

Mindezeket a jellemzőket figyelembe véve a vizsgált szövegeket a továbbiakban epikus ráolvasó imádságnak

nevezem, jelezve egyrészt a váltakozó funkciót, másrészt a szövegeket meghatározó (és a közeli típusoktól megkülönböztető) narratív jelleget, s végül azt a prekoncepciót, hogy ha a folklorisztika nem is tekinti önálló műfajnak, szövegnyelvészeti szempontból külön szövegtípusként értelmezhetők.

Vajon a szövegtan adhat-e érvényes választ a folklorisztika kérdéseire, jelen esetben a műfaji besorolás problémáira? Áthidalhatja-e azt az ellentmondást, ami a kétfajta – vagyis a tudományos és az alkalmazott – szövegtipológiai tudás között van? Alátámaszthatja-e a szövegtani vizsgálat azt a feltételezést, hogy a két folklórműfaj meglehetősen gazdag köztes területén önálló szövegtípust lehet elkülöníteni?

Epikus ráolvasó imádságokat szép számmal találunk a XVI–XVIII. századi nemesi levéltárak ráolvasásai között, a kéziratos receptkönyvekben és a boszorkányperek dokumentációjában. A Magyar Nyelvőrben 1873-tól, az Ethnographiában 1890-től számos, a nem epikus rövidebb ráolvasásokkal azonos műfajúnak tekintett epikus ráolvasó imádság jelent meg. Erdélyi (1976) az archaikus népi imádságok rokon műfajának tartotta a ráolvasó imádságot. Az epikus ráolvasások első, minden típusra kiterjedő áttekintése és önálló kategóriába sorolása alkalmával már mintegy félezer dokumentált epikus ráolvasás állt Pócs Éva rendelkezésére (1985/86).

A későbbi gyűjtések a szövegpéldányok számát növelték ugyan, de a tematika nem bővült: Salamon (1987), Tánczos (1995), Harangozó (1998, 2001), Polner (2000), Takács (2001), P. Daczó (2003) epikus szövegei egyértelműen besorolhatók a Pócs Éva által megállapított tematikus csoportok valamelyikébe. A vizsgált 277 szövegpéldány (Takács 2004) kiválasztásának két fő szempontja az epikum megléte és a funkció volt (folklorisztikai szempontból ráolvasásnak minősített, de az adatközlők által imának, ráimádkozásnak nevezett szövegek). Az alábbi szöveg egy archaikus népi imádság-gyűjteményben szerepel „Ráolvasás + archaikus imamotívum” fejezetcím alatt:

(4)

Hasznos ima hideglelés ellen Kősziklák repednek,

Halottak feltámadnak.

Krisztus Urunkat megfogták, és Judás elébe állították.

Azt kérdik tőle: Mit félsz? Mit reszketsz? Talán a hideg lel?

Nem lel engem, nem is kívánom.

Azt se lelje soha, aki az én keserves kínszenvedésemről, halálomról megemlékezik.

Óh, hajnal, hajnal, Piros szép hajnal,

Engem vendégségbe hívnak, De én nem megyek,

Elküldöm az én hideglelésemet.

Aki ezt elmondja háromszor napfölkelte előtt,

És három-három Miatyánkot, annyi üdvözletet és egy Hiszekegyet, És fölajánlja Jézus utolsó rázásáért, és tiszta szívből mondja, Amen.

Kistelek (Csongrád m.) Erdélyi (1976), 14. szöveg

Az epikus ráolvasó imádságoknak az archaikus népi imádságokhoz és ráolvasásokhoz való viszonya a folklorisztika „típus-altípus” megkülönböztetésével nem tisztázható. Geeraerts prototípus-elmélete (1997) azonban kínál egy alkalmazható modellt az epikus ráolvasó imádságok kategóriájának definiálásához.

Geeraerts lexikológiai kísérletei alapján megállapítja, hogy amikor az ember a világ dolgait osztályokba sorolja, a kategória bizonyos elemeit tipikusabbaknak (centrum), másokat kevésbé tipikusnak (periféria) tart (1997: 22).

A kategóriának nem minden eleme valósítja meg az ideális példány kritériumait: „központi példányai általában a legtöbb felismert tulajdonságnak megfelelnek, míg a szélső példányok kevesebb tulajdonsággal rendelkeznek” (Tolcsvai Nagy 2003: 13). Az ember végső soron így jár el akkor is, amikor – kognitív műveletek során – szövegeket azonosít. Ha az epikus ráolvasó imádságok jól felismerhető jegye a váltakozó, vagyis az ima- és mágikus funkció, az epikum, és – ahogy az alábbiakban látni fogjuk – a sajátos szövegvilág és az egyedi struktúra, akkor a folklórtipológiai megközelítés, amely szerint a vizsgált példányok ugyanabba a

szövegtípusba tartoznak, mint az 1. számú amulettszöveg; és a szövegtani szempontok, amelyek alapján a vizsgált szövegek a ráolvasások összes többi típusától markánsan eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek;

rámutatnak a műfaj-szövegtípus, illetve a folklorisztika és a szövegnyelvészet paradigmáinak különbségeire (vö. Kocsány 2002: 57–59).

Geeraerts megállapításaiból kiindulva a következő modellel szemléltethető a három szövegtípus, nevezetesen az archaikus népi imádság, a ráolvasás és az epikus ráolvasó imádság elméleti elkülönítésének módszere: ha a folklorisztikai besorolásokat figyelembe véve két kategória (A = archaikus népi imádságok és B

= ráolvasások) perifériáján szereplő példányok történetesen egybeesnek, vagyis a két kategóriának van egymást átfedő területe, és a közös területre eső példányok száma jelentős, akkor ebből létrejöhet egy újabb, C-nek nevezett kategória, az epikus ráolvasó imádságok, amelyben éppen az A és B perifériájára eső elemek nevezhetők tipikusnak (1. ábra).

1. ábra. Geeraerts centrum-periféria elvének alkalmazása rokon szövegtípusok elkülönítéséhez

Az epikus ráolvasó imádságok jellemzőinek megállapításához egyrészt az adatközlők szövegekhez fűzött megjegyzéseire lehet támaszkodni, amelyek főképp a funkció, a hagyományozódás, a szövegmondás helye és ideje, valamint a hordozó réteg szempontjait vetik fel; másrészt a szöveganyagból empirikusan elvonható jellemzőkre, így a struktúra, tér- és időszerkezet, szereplők, és a motívumok rendszerére.

Ha az epikus ráolvasó imádságok funkciója, szövegvilága és struktúrája különbözik azokétól a rokon szövegtípusokétól, amelyekbe rendesen besorolják, vagy amelyek szomszédságában szerepeltetik őket, akkor ez a szövegtipológiai modell kínál egy alternatív modellt a folklórtipológiai ellentmondások feloldására.