EGYES SZÖVEGTÍPUSOKBÓL
A TÁRSALGÁSI MŰFAJOKRÓL
V. Különleges pragmatikai összetevő
Igen fontos. A pletyka egyik jellemző vonása: a negatív értékítélet megléte. Nem kizárólagos, de gyakori és jellegzetes elem. Lehet explicit vagy implicit negatív értékelés. Pragmatikai jellegzetességként említhető meg a pletykálás által létrehozott közösségérzés és egyfajta bizalmasság is a résztvevők között.
Ki kell emelni, hogy Kocsány a mondás mint szövegtípus kapcsán (Kocsány 2002) is felhívja a figyelmet a pragmatikai szempontra mint tipológiai tényezőre: a mondás esetében szintén jellegzetes jegy a morális tartam, az „értékítélet” megléte. A pletyka esetében is lényeges jegy az értékítélet, mégpedig a pejoratív értékelés.
Összegezve tehát, a prototipikus pletyka legfontosabb jellemzőiként az idézett tanulmányok ezeket említik: a történetelmondás, információközlés vagy csevegés egyik alfaja; nincs saját, önálló szerkezete; harmadik, jelen nem lévő személyről szól; új és nem publikus (magánjellegű) információkat közöl; negatív értékítélet van benne.
Problémák
A fenti leírásokból sokat megtudtunk a pletykáról, de újabb kérdéseket is felvetnek. A három tanulmány nagyjából azonosan határozta meg a pletykát; ugyanakkor egyes példák azt mutatták, hogy a definíció elemeiből nem kell mindegyiknek megvalósulnia, a beszélők mégis a pletyka-műfajt azonosítják. A Keim által elemzett szövegekben és a (3a) példában nem volt fontos az új információ megléte, elég volt a negatív értékítélet; a (3b) példában pedig a mennyiség volt elég a „pletyka” kategória előhívásához.
Úgy tűnik, egyes tipikus jellegzetességek erőteljes megjelenése már elég lehet egy adott kategória aktiválásához, ennek köszönhetően a beszélők – bármit mond is a műfaj elméleti meghatározása – a saját nyelvhasználói gyakorlatukban a pletyka megnevezést használták. Ez összhangban áll azzal, hogy a „a kognitív pszichológiai kutatások alapján felállított nyitott típusfogalom megjelöli a típus jellemző jegyeit a prototípusban vagy a prototipikus példányban, de nem teszi kötelezővé minden példány számára azokat”
(Tolcsvai Nagy 1996: 37). A fenti példák jól illusztrálják, hogy tipikusabb és kevésbé jellegzetes pletykapéldányok is léteznek, megfelelve annak az elvnek, hogy „a típusokba sorolt példányok különbözhetnek egymástól: a típusok jó része esetében vannak »jobb« és »kevésbé jó« odasorolható példányok” (Tolcsvai Nagy 1996: 37). Kérdés, hogy végül tehát hol húzódnak a pletyka határai? Vajon olyan rokon műfajok, mint a
„fecsegés” és a „kibeszélés” azonos, külön, vagy esetleg egymást részben átfedő kategóriáknak számítanak-e a
beszélők számára? Kérdés az is, vajon ugyanarról írnak-e „gossip” kapcsán Ries és társai (2000), mint amit Keim (2001) „Klatsch” és mi magyarok „pletyka” alatt értünk? – A fecsegés és a pletyka között a magyarban, úgy tűnik, ott áll határvonalként a negatív értékítélet; a kibeszélés és a pletyka között az új információ megléte;
Keim és Ries tanulmányaiban azonban ez nem lényeges elem, ahogy a (3b) példában sem. Érdemes lenne tehát egy beszédközösségen belül további vizsgálatokat végezni arról, hogy a beszélők tudásában milyen kép él a pletyka mint műfaj egyes jegyeiről.
4.3. Telefonbeszélgetés
Míg a pletykánál az kérdés, hogy hogyan azonosítjuk és ismerjük fel e műfajt, a telefonbeszélgetéseknél ez eleve adott; itt ehelyett az az érdekes, hogy milyen is ez a műfaj, milyen részszövegek, kötelező vagy jellemző struktúrák és társalgási szabályok figyelhetők meg benne?
A telefonbeszélgetés a társalgáselemzés egyik kedvelt kutatási területe. A kutatók egységesen az általunk is használt szövegtípus vagy műfaj kategóriájába szokták besorolni („Textsorte Telephongespräch” Fix – Habscheid – Klein 2001, Fetzer 1997; „genre telephone call” Yotsukura 2003 stb.). Kérdés persze, hogy valóban egy önálló szövegtípusról van-e itt szó; a telefonbeszélgetéseken belül ugyanis több fő kategóriát figyelhetünk meg, vannak hivatalos és személyes beszélgetések, vannak célorientált és kapcsolatorientált szövegek stb., és ezek akár kombinálódhatnak is egymással. Ezeken belül továbbá számtalan más szövegtípus is felfedezhető: például csevegés, történetelbeszélés, információkérés, banki ügyintézés, tanácskérés, vigasztalás, kioktatás stb. Mindezekből következően a telefonbeszélgetés mint kategória jóval kötetlenebb sok más, hagyományos műfajnál: terjedelmileg és tematikailag szinte bármilyen határok között mozoghat. Jóval összetettebb is: olyan beszédesemény, amely számos és sokféle beszédaktusból épülhet fel; nem rendelhető hozzá egyetlen sajátos beszédaktus, mint például az „utcai információkéréshez”.
Ugyanakkor léteznek minden telefonbeszélgetésben meglévő, kötelező jegyek, és van egyfajta tipikus – kultúránként változó (vö. pl. Luke – Pavlidou 2002, Yotsukura 2003) – telefonos beszélgetés- és szövegszerkezet és lefolytatási mód. Ennek alapján azt mondhatjuk: a telefonbeszélgetés valóban önálló műfaj;
tág főkategória a társalgási műfajok között, és saját szabályokkal rendelkezik. E főkategórián belül más társalgási műfajok is megjelennek, melyek kombinálódnak a telefonbeszélgetés általános normáival, és így a telefonbeszélgetések jellegzetes alcsoportjai jönnek létre (például telefonos ügyfélszolgálati ügyintézés, információkérés, telefonos csevegés stb.).
A továbbiakban a telefonbeszélgetés mint fő műfaj legfontosabb jellemzőit tekintem át, elsősorban a globális struktúrára vonatkozó, valamint a hívás céljával, témakezeléssel kapcsolatos jellegzetességeket; az egyes alcsoportokra vonatkozólag számos további részletet lehet még vizsgálni (például a probléma megtárgyalását a japán üzleti beszélgetésekben (Yotsukura 2003), a hívás céljának megnevezését magán- és hivatalos beszélgetésekben („reason-for-call” vö. Luke – Pavlidou 2002, Schegloff 1968 stb.)).
A telefonhívások szerkezete
A telefonbeszélgetések belső szerkezetét két fő szempontból szokás vizsgálni. Egyrészt vizsgálható e beszélgetések mikrostruktúrája, vagyis a párbeszéd és a fordulók szerveződése, a konverzációs szabályok (l.
elsősorban Sacks – Schegloff – Jefferson 1974): a beszélőváltás, az együttbeszélés stb. Ezek a telefonálás esetében lényegüket tekintve nem különböznek a beszélgetés vagy párbeszéd egyéb fajtáitól.
A legtöbb elemzés a telefonbeszélgetések makro- vagy globális struktúráját vizsgálja (pl. Schegloff 1968, Sacks – Schegloff 1973, Luke – Pavlidou 2002, Wright 2004), ezen a beszélgetés legfőbb szakaszai: a bevezetés, a középrész és a lezárás értendők. Ezekre vonatkozólag a telefonálás sajátos szabályokkal rendelkezik; ezek egy része általánosan, minden telefonbeszélgetésre jellemző, más részük erősen kultúrafüggő (maguk a telefonálási szokások kultúránként erősen különböznek egymástól).
A makrostruktúrában vannak kötött szerkezetű, kötelező részszövegek és fakultatív szövegek. A beszélgetést kezdő és lezáró szekvenciák nagymértékben kötöttek; középen vannak a fakultatív részek, itt a beszélgetés szabadon alakulhat. A globális szerkezet három fő szakaszával („openings, closings, and topic management in telephone calls”, Luke – Pavlidou 2002: 9) kapcsolatban az alábbi kérdések a legfontosabbak: hogyan épül fel a bevezető és a lezáró szakasz, milyen jellegzetes kifejezéseket tartalmaz? A bevezető szakasz hogyan
kapcsolódik a folytatáshoz; hogyan alakul a hívás témájára vagy céljára való rátérés („topic management”);
majd hogyan készítik elő a beszélők a búcsúzást, milyen a lezárás jellegzetes szerkezete?
A beszélgetés indítása
A telefonbeszélgetés első, bevezető szakasza a szövegtípus legfontosabb kötelező részszövegének tekinthető.
Kifejezetten műfaj- és egyben kultúrspecifikus a telefon felvételekor mondandó kifejezés, amely nyelvenként, országonként változik („Halló! Vej! Mosi-mosi!”) (HVG 2004/47). Ez valójában már egyfajta válasz, vagyis a telefonbeszélgetésre jellemző szomszédsági pár második része: az első maga a csengés (Schegloff 1984: 108), s erre válaszol az, aki felveszi a kagylót. Ezt a kifejezést nagyban befolyásolja a hívó ismert vagy ismeretlen mivolta (vö. Schegloff 1984: 108). „Európában például bemutatkozik a hívó fél, nem így Dél-Amerikában.
Például Argentínában és Brazíliában – de az európai Portugáliában is – a kagylót felvevő ezt hallhatja: „Ki beszél?”. […] Külföldi hívók számára esetleg az tűnhet nyersen, hogy a németek leggyakrabban pusztán a családnevüket uo. – például: Schmidt” – vakkantják bele a kagylóba. Kenyában viszont különösen udvariasak az emberek. A hívó és a hívott azonnal bemutatkoznak egymásnak, mert rengeteg a félrekapcsolás, ezért jó tudni, tényleg azzal társalog-e az ember, akivel tervezte” (HVG 2004/47). „Franciaországban a telefonhívás tolakodás, így a hívó mintegy kötelességének érzi, hogy ellenőrizze a számot, bemutatkozzon, és elnézést kérjen a zavarásért. […] Észak-Amerikában nem tekintik különösebb tolakodásnak a telefonálást […], ritka, hogy valaki mentegetőzzön a telefonálás miatt” (Wardhaugh 2002: 271). Ugyanakkor a hívószámkijelzéses telefonok e téren is változást hoznak: általuk eleve ismertté válik a hívó kiléte, s ilyenkor a beszélgetés gyakran már a „Szia!” vagy akár a „Mondjad!” kifejezéssel kezdődik (ami szintén egy szomszédsági pár második része), mintha a telefonhívás ténye (a csengés) maga már a beszélgetés megkezdése – a hívó bemutatkozása és köszönése – lett volna.
Tehát a telefonbeszélgetés első szabálya a következő: „a válaszoló szólal meg először” (Schegloff 1984:
116). E válasz olyan fontos része e szekvenciának, hogy elmaradása kényszerítő erővel bír a felhívó fél számára, vagy az elmaradást is válasznak értelmezi, és következtetéseket von le belőle. Hogyha például felveszik a telefont, de nem szólnak bele, akkor a hívó fél arra kényszerül, hogy maga kezdjen el hallózni, ellenőrizve ezzel a kapcsolat akusztikai sértetlenségét; a hívott fél pedig majd erre a hallóra válaszol, s így szerepcsere történik (Schegloff 1984: 111)8.
A telefonbeszélgetés kezdetének másik, nem kötelező, de általános szabálya: „a hívó adja meg az első témát” (Schegloff 1984: 126). Ez már átvezet a témakezelés területére. Schegloff vázlata szerint tehát a telefonbeszélgetés kezdetének alapvető szerkezete:
Felhívás (csöngés)
Válasz (halló)
………sorozat sikeresen lezárva Felhívás (bemutatkozás)
Válasz (bemutatkozás)
………sorozat sikeresen lezárva; nem-terminális jellegű, tehát a társalgás folytatását igényli Ten Have e strukturális megközelítés helyett egy „funkcionális perspektíva” használatát javasolja (ten Have 2002). E funkcionális nézőpontból kiemeli, hogy a telefonhívás kezdő szakaszában háromfajta feladat jelenik meg: 1. kapcsolatteremtés („connection work”, „establishing contact”); 2. a személyes viszonyok tisztázása („establishing or re-establishing a relationship”) és 3. a téma becserkészése („working towards a topic”) (ten Have 2002: 245– 246). Az, hogy e három feladatot hogyan, milyen nyelvi úton-módon hajtjuk végre, az országonként, kulturális hagyományonként változik, de e feladatok vagy funkciók változatlanok maradnak. Ez a felfogás jól összekapcsolható Sandig modelljével, aki szerint a társalgás során bizonyos részcselekvésekhez bizonyos hagyományos formájú részszövegeket rendelünk hozzá, illetve Clarke és Argyle elképzelésével a célok rendszeréről.
A hívás célja; témakezelés
8 Schegloff megállapításai észak-amerikai telefonhívásokra vonatkoznak.
A telefonálás mára a személyes kommunikáció mellett a legelterjedtebb kommunikációs móddá lett; nemcsak hivatalos és üzleti ügyek intézésére szolgál, hanem a szociális kapcsolatok fenntartására és ápolására is. Sokan többet beszélgetnek telefonon, mint személyesen (Luke – Pavlidou 2002: 4). A telefonálás a tranzakcionális, információtovábbító funkció mellett tehát egyre gyakrabban interakciós – személyes viszonyokat alakító – célokat szolgál. A telefonálás alfajai között az egyik döntő szempont, hogy konkrét, meghatározott céllal (pl.
információ megszerzése, ügyintézés stb.), vagy elsősorban személyes kapcsolatok ápolására történik-e (pl.
baráti beszélgetés, csevej): elsősorban cél-, vagy pedig kapcsolatorienált telefonbeszélgetés-e (vö. Brown – Yule 1983: 2–3). Ez a beszélgetés egész struktúrájára, stílusára és társalgásvezetési módjára kihat. A konkrét céllal történő hívások esetében többnyire rövidebbek és céltudatosabbak a fordulók, kevésbé vagy egyáltalán nem érvényesül a szimmetria udvariassági szempontja, a beszélgetés „célközpontú” vagy „csapongó” jellegétől függően változik a témafelvetés stb.
A telefonhívás célja vagy oka („reason-for-call”) egyes beszélgetésekben kötelezően elhangzik: tipikusan ilyenek a hivatalos ügyeket intéző vagy telefonos ügyfélszolgálatos hívások („Szeretnék átutalást indítani a számlámról”). A személyes jellegű beszélgetésekben a hívás oka sok esetben nem hangzik el: tipikusan ilyenek a „Hogy vagy?” kezdetű beszélgetések, amelyeknek nincsen konkrét tranzakciós célja, csak a másikkal való kapcsolattartás, csapongó csevegés. Más esetekben a „Hogy vagy?” kérdést követő beszélgetés után, később neveződik meg a hívás tulajdonképpeni célja. Ez esetben a bevezető csevegés csak udvariassági funkciót tölt be a valódi cél (például kérés vagy kérdés) felvezetése előtt.
Az ilyen, udvariassági jellegű beszélgetések (angolul: „small talk”) számos kultúrára jellemzők. „A Legyen Ön is milliomos libanoni kiadásának első időszakában a játékosok képtelenek voltak élni a félperces telefonos segítségkérés lehetőségével. Hogy miért? Jó arab szokás szerint előbb egymásról és egymás családjának hollétéről érdeklődtek, s mielőtt feltették volna kérdésüket, már ki is futottak az időből” (HVG 2004/47); a műfajnak azonban ez kötelező és kihagyhatatlan része abban a kultúrában, és a „bemutatkozás, köszönés és a Hogy vagy?-szekvenciák hossza és a bennük használt kifejezések szoros kapcsolatban állnak a beszédpartnerek közti szociális viszonnyal” (rokonság, ismeretségi fok, korazonosság vagy korkülönbség stb.) (Taleghani-Nikazm 2002: 107). „E szokás egyébként – a hívás tulajdonképpeni témájára való rátérés előtt udvarias hogyléti kérdezősködés – nem csak az arab világra jellemző. Az amerikaiak és az ausztrálok többsége is úgy érzi, hogy indításképp illik némi közvetlen – angolul small talknak, kis beszélgetésnek nevezett – csevejt folytatni. „Az ausztrálok, még ha csak időpontot kérnek is a fodrásztól, megkérdik, mi történt vele az utóbbi időben” (HVG, 2004/47).
Érdemes megjegyezni, hogy sokszor a beszédpartnerek számára sem (vagy nem rögtön) egyértelmű, vajon cél- vagy kapcsolatorientált beszélgetésben vesznek-e részt, pedig ez befolyásolja válaszaikat is (hiszen nem mindegy, hogy egy csevegés egy konkrét cél felvezetéseként, vagy a hívás valódi céljaként történik).
A telefonbeszélgetések témájára vonatkozólag nincsen általános szabály, ám az egyes alfajokban korlátozások állhatnak fenn. Ezek a korlátozások nemcsak a beszélgetés témáját, hanem számos egyéb összetevőjét érinthetik. A telefonos ügyfélszolgálati központokban („call centerekben”), telefonos banki ügyintézés esetében stb. az egyes cégek szigorú forgatókönyvet írnak elő a munkatársak számára, amely megszabja nemcsak a beszélgetés kötelező témáját, hanem a kötelezően felteendő kérdéseket, ezek sorrendjét, a használható szavakat és az adható válaszokat is. E forgatókönyvtől csak minimális mértékben lehet eltérni.
Cameron rámutat, hogy „a megszabott beszédjellemzők (mosolygást jelző, kifejező intonáció, jól időzített minimális válaszok, kérdőszavas kérdések stb.) érdekes módon megegyeznek azokkal a jellemzőkkel, amelyek a laikus felfogásban a „nők nyelvével” kapcsolatban élnek. A telefonközpontok vezetői által kidolgozott, az operátorok betanítására és ellenőrzésére használt forgatókönyvek vagy súgólapok sokszor nyelvészetileg értelmezhetetlen terminusokban fogalmaznak, de közös bennük az érzelmi involváltság és a gondoskodás kifejezésére való buzdítás (miközben az operátoroknak gyakran egy percnél is rövidebb idő alatt kell egy-egy hívást lebonyolítaniuk)” (Reményi összefoglalásában 2001: 158–159). Ezek a forgatókönyvek tulajdonképpen e speciális műfaj kötelező jegyeit foglalják össze a beszélők számára.
A telefonbeszélgetés lezárása
A telefonbeszélgetés lezárása hasonlít más beszélgetések lezárásához, de szerkezet tekintetében azoknál több kötöttséget mutat. A telefonbeszélgetés kanonikus lezárása (Schegloff és Sacks 1973, Pavlidou 2002) legalább
4 fordulóból áll, amelyek két szomszédsági párt alkotnak. Ezek közül az első előkészíti, a második pedig (legalább egy megnyilatkozáspárral, olykor hosszabban) megvalósítja a zárást.
Nézzük még egyszer Schegloff korábban már idézett példáját:
(6) B: Igen. Hát akkor öltözködj, aztán menj, gyűjts be abból az ingyen kajából, mi meg majd máskor megyünk el, Jutka.
C: Hát akkor jól van, János.
B: Szia.
C: Szia.
Itt B megnyilatkozása nem valódi felszólítás, hanem a lezárás előkészítése, a befejezési szándék jelzése, C válasza pedig egyetértés fejez ki ezzel. (A telefonbeszélgetésekre egyébként is jellemző, hogy valamilyen – gyakran „összegző” – tanulsággal, valamilyen elhangzott részletre visszautaló felszólítással vagy biztatással kezdik el előkészíteni a zárást, pl.: „Hát, akkor vigyázz magadra…”; „Na menjél akkor a gyerekekért, és érezzétek jól magatokat!”. Nem ritkák a jókívánságok sem: „Akkor… nagyon jó hétvégét kívánok…”, illetve az egyszerű helyeslés: „Aha…Hát igen.”, vö. Schegloff–Sacks 1973: 306–312). Ezután történik meg maga a tulajdonképpeni elköszönés.
A befejezést bevezető szekvencia nem állhat bárhol a beszélgetésben, hanem általában csak egy téma lezárása után (Schegloff – Sacks 1973: 305), noha Pavlidou rámutat, hogy, bár a szakirodalom szerint kötelező az utolsó téma egyértelmű lezárása és elhatárolása a „befejező szekvenciától”, ő úgy találta, hogy a „befejezés felé való tendálás” (moving towards closing) már hamarabb megkezdődik a beszélgetésben, és a lezárás előkészítése s az utolsó téma között gyakran nem húzódik világos határvonal (Pavlidou 2002: 203). Kivételt alkotnak a mennem kell-típusú megnyilatkozások, amelyek adott esetben témát is félbeszakíthatnak (pl. „Jaj, odaég az étel!”, Schegloff-Sacks 1973: 311). A befejezést előkészítő szekvencia mindenesetre legtöbbször egy lehetséges beszélgetés-befejezési ponton jelenik meg (mely hasonló egy „lehetséges beszélőváltási ponthoz”, vö. Sacks 1974: 716–720), és a beszédpartnerek szándékainak egyeztetését szolgálja: a beszélgetésben ugyanis
„szinte semmit nem lehet úgy tenni, hogy az biztosan egyoldalú legyen. […] A történet elbeszélői egy bizonyos ponton javasolhatják a történet befejezését, de maguk nem garantálhatják” (Schegloff 1984: 451). Egy történet – vagy beszélgetés – „akkor fejeződik be, amikor, miután befejezésére a beszélő javaslatot tett, a vevő ezt elfogadta azáltal, hogy elismerte a befejezést” (Schegloff 1984: 451). A beszélők persze azt is megtehetik, hogy nem járulnak hozzá a befejezéshez, hanem új témát kezdeményeznek.
Ugyanakkor ki kell emelnünk, hogy ezek a társalgási szabályok csak a telefonbeszélgetések egy részére vonatkoznak: úgy tűnik, elsősorban a kötetlen, személyes jellegű beszélgetésekre, illetve azokra, amelyek középrésze több beszédaktust is tartalmaznak. A hivatalos, vagy akár személyes jellegű, de (az üdvözlést és elköszönést leszámítva) egyetlen középső beszédaktust tartalmazó telefonbeszélgetések gyakran rövid úton, akár egyetlen felhívás-válasz szekvenciákkal is lezárhatók:
(7) a. A: Szia, én vagyok! Még otthon vagytok?
B: Aha, de mindjárt indulunk.
A: Oké, szia!
B: Szia.
(7) b. A: Különleges tudakozó, jó napot kívánok, miben segíthetek?
B: Jó napot kívánok, a budapesti Árkád üzletház központi számát szeretném megkérdezni.
A: _ _ _ _ (csönd, válasz helyett kapcsolja az automata által bemondott számot)
A (7b) esetében a búcsúzás el is marad, a szoros pár (felhívás-szekvencia) második felének megfelelő válaszcselekvés (kapcsolás, illetve az automata válasza) helyettesíti. De ezekben a beszélgetésekben is lehet hosszabb formát, lezárást előkészítő sorozatokat alkalmazni. Itt is érvényesnek tűnik az a megfigyelés, hogy a.) a hosszabb forma udvariasabb, mint a rövidebb, és b) a kevésbé direkt forma udvariasabb, mint a direkt (vö.
„enyhítők” Schegloff 1984: 439, Clarke – Argyle 1982: 599, Szili 2002, 2004).
Összefoglalóan tehát a telefonbeszélgetés műfaja így jellemezhető:
I. Szituáció, fizikai helyszín, résztvevők személye, helyzete, szerepviszonyai
Meghatározó a szituáció és a kommunikációs csatorna (telefon). Viszonylag szabadon változhat a helyszín (pl. busz, fürdőkád, lift; bár egyes beszélgetések bizonyos helyszíneken nem folytathatók le). Szabadon változhatnak a résztvevők, helyzetük és szerepviszonyaik.
II. Célok és beszédaktusok
A telefonbeszélgetéshez mint fő beszédműfajhoz nem tartozik egyetlen jellemző kommunikációs cél. Két alapvető típus a „célorientált hívás” és a „kötetlen beszélgetés”. A telefonbeszélgetés nem szerveződik egyetlen központi beszédaktus köré, vannak azonban kötelező beszédaktusai, s ennek megfelelően kötelező részszövegei – kezdés és lezárás – is: itt jellemző a köszönés, a bemutatkozás, illetve záráskor a búcsúzás beszédaktusa. A telefonbeszélgetés középrészében sok és sokféle beszédaktus előfordulhat (pl. kérés, kérdés, felszólítás, bocsánatkérés, vigasztalás stb.).
III. Forma 1. Stílus, regiszter
A telefonbeszélgetésnek mint fő kategóriának nincsen jellegzetes saját stílusa.
2. Jellegzetes kifejezések
Egy jellegzetes – bár nem kötelező – kifejezés van, mely a bejelentkezéshez kötődik módja (Halló! Tessék!
stb.). Ez nyelvenként, kultúránként, helyzetenként (telefontípustól és szereplőktől függően) változik.
3. Szerkezet
Van sajátos globális szerkezet: jellegzetes a bevezető rész (köszönés és bemutatkozás), illetve a záró szakasz (búcsúzás, elköszönés) szerkezete. A telefonbeszélgetés többi részére a párbeszédre vonatkozó általános szabályok és szerkezet jellemző.
4. Terjedelmi korlát, hosszbéli kötöttség
Ilyen jellegű megkötés nincs ebben a szövegtípusban. A telefonbeszélgetés hossza szabadon változhat, egyetlen mondattól akár több óráig is terjedhet. (Sőt, ennek kapcsán az az elemi kérdés is felvetődik, hogy megszakítás esetén honnantól számítsuk az adott beszélgetések kezdetét és lezáródását. Az egyszerűség kedvéért alapértelmezésben a megszakítás nélküli beszélgetést tekintettem egy szövegnek.)
5. Jellegzetes interakciós szerkezet vagy normák
A telefonbeszélgetésnek nincsen önálló, jellegzetes interakciós szerkezete, a személyes beszélgetés egy módosított változata, a párbeszéd-struktúra jellemzi.
IV. Tartalmi-tematikai kötöttség
Nincsen, a telefonbeszélgetés bármiről szólhat (bár a beszédszituációból fakadóan az elbeszélő, megvitató vagy informáló szövegek gyakoribbak; felszólítások és egyéb direktívumok jóval ritkábban hangzanak el telefonon.)
V. Különleges pragmatikai összetevő