A pragmatika nézőpontja

Ahogy a nyelvészeti szövegkutatásról általában, úgy az ennek keretében folyó szövegtipológiai kutatásokról is elmondható, hogy elméleti keretük kialakításában nagy szerepet kaptak és kapnak ma is azok a szempontok, amelyeket a nyelvészeti pragmatika, illetőleg annak különböző irányzatai kínálnak (vö. Kocsány 1989, Fehér 2000: 39–43, valamint l. példaként Schiffrin 1994: 190–231). Mint ahogy arra a bevezetőben már utaltam, a narratív diskurzusok itt vázolt megközelítése során a pragmatika különböző irányzatai közül azokra támaszkodom, amelyek a pragmatikát nem az egyéb részdiszciplínáktól jól elkülöníthető, önálló, jól behatárolható tárggyal rendelkező nyelvészeti ágként határozzák meg. Ezen értelmezői keretben a pragmatika sokkal inkább szemléletmódként (pragmatic perspective), mégpedig a nyelvi tevékenységre átfogóan alkalmazható szemléletmódként jelenik meg, amely lehetőséget kíván nyújtani a különböző nyelvészeti részdiszciplínák közötti párbeszéd kialakításra (l. Veschueren 1995, 1999: 1–16, valamint vö. Mey 2001: 6–

11). Ennélfogva a szövegnyelvészet szempontjából a pragmatikai szemlélet alkalmazása kettős előnnyel járhat.

Egyfelől könnyebben hozzáférhetővé válnak számára a különböző nyelvészeti diszciplínákban, például a szemantikát is magában foglaló grammatikában vagy a nyelvészeti határtudományokban (pszicholingvisztikában, szociolingvisztikában és nyelvészeti antropológiában) felhalmozódó tudományos tapasztalatok. Másfelől az említett tudományágak is hatékonyan tudják hasznosítani a nyelvészeti szövegkutatás – beleértve a szövegtipológia – eredményeit. Az alábbiakban tehát a pragmatikai szemléletmódot érvényesítve teszek kísérletet a narratív diskurzusok szövegtipológiai megközelítésére, szűkebben véve: a narrativitás szövegtipológiai értelmezésére.

2.1. A nyelvhasználat mint társas megismerő tevékenység

Fontos hangsúlyozni, hogy a pragmatikai szemlélet alkalmazása azok számára a különböző nyelvészeti részdiszciplínák számára termékeny igazán, amelyek osztoznak bizonyos, a nyelv lényegét érintő előfeltevésekben. Ezzel összefüggésben kiemelt jelentősége van egyfelől annak, hogy az önmagát szemléletmódként értelmező pragmatika a nyelvhasználatot nem formális keretben, az autonóm rendszernek tételezett szintaxishoz képest értelmezi, hanem tevékenységként, funkcionálásként közelíti meg (l. még Givón 1990, Mey 2001, valamint Tomasello 2002). Másfelől e pragmatikafelfogás további fontos ismérve az is, hogy a nyelvi tevékenység társadalmi, kulturális és kognitív feltételeivel egyaránt foglalkozik: a nyelvi

tevékenységgel együtt járó dinamikus jelentésképzést a szociokulturális és kognitív szempontok együttes, egymást feltételező alkalmazásával közelíti meg. Azzal, hogy a szemléletmódként értett pragmatika olyan átfogó nézőpontot alkalmaz, amely a nyelvi tevékenység szociokulturális és kognitív feltételeinek vizsgálatát egyaránt lehetővé teszi, a társadalmi kommunikáció és a nyelvi megismerés szigorú szembeállítását és elválasztását is elutasítja. Ugyanis nemcsak azt hangsúlyozza, hogy az emberek nyelvi tevékenysége társadalmi-kulturális és mentális tevékenység is egyben, hanem azt is, hogy a nyelvi tevékenység e kettős természete kölcsönösen feltételezi egymást (l. Verschueren 1999: 173–175, valamint vö. még Duranti 1997:

282–283). Az egyfelől szociokulturális teljesítményként, másfelől az elme működési módjaként értelmezhető nyelv ugyanis voltaképpen nem más, mint emberi elmék közötti társas interakciók sorozata, illetőleg annak eredménye. E megközelítés szerint tehát a nyelvi tevékenység nem egyszerűen egyénileg vezérelt kognitív műveletek összessége, hiszen az egyének nyelvi képességeinek kialakulása és kamatoztatása – ahogy ezt a nyelvelsajátítás folyamata is mutatja – a társadalmi interakcióhoz kötődik, amely egyszerre rendelkezik univerzálisnak tekinthető és kultúraspecifikus jellemzőkkel. Következésképpen e keretben a nyelv társas mentális tevékenységként nyer értelmezést: „a nyelvi szimbólumok interszubjektivitásuk és az ennek következtében kialakuló perspektivikus természetük miatt a perceptuális és szenzomotoros reprezentációkkal ellentétben nem közvetlenül képezik le a világot, hanem arra szolgálnak inkább, hogy az emberek másokat arra ösztönözzenek, hogy egy perceptuális vagy konceptuális helyzetet egy bizonyos módon és ne másképpen értelmezzenek vagy figyeljenek meg” (Tomasello 2002: 137, továbbá l. még Langacker 1991).

A pragmatikai szemlélet az emberi nyelvre lényegében úgy tekint, mint a kommunikáció céljaira kialakított gondolkodásra. A nyelv mint társas mentális tevékenység ennélfogva együttesen és egymást feltételezve tölti be két alapvető funkcióját: egyrészről a világ interszubjektív megismerését, hiszen a nyelv mások számára hozzáférhető világreprezentációk létrehozását teszi lehetővé, másrészről az emberek közötti (interperszonális) kapcsolatok kialakítását, fenntartását, hiszen a nyelvnek alapvető szerepe van abban, hogy az emberek egy személyközi viszonyrendszer keretében értelmezzék önmaguk és mások cselekvéseit.² A személyközi kommunikáció és a nyelvi megismerés tehát nem válik el élesen egymástól. Annyi mondható csupán, hogy bizonyos esetekben az egyik vagy másik funkció tematizáltabbá, központibbá válik (l. Habermas 1997: 248, Brown–Yule 1983: 1–4). Vannak ugyanis olyan diskurzusok, amelyekben a perspektivikus természetű világreprezentációk készítésének folyamata kerül előtérbe, a személyközi kapcsolatok bonyolítása pedig háttérbe szorul, azaz alárendelődik a világ valamilyen szempontú és szándékú megismerésének, illetve megismertetésének. Vannak azonban olyan diskurzusok is, amelyekben a világreprezentációk készítése másodlagossá válik, azaz elsődlegesen a személyközi viszonyok kialakítására vagy fenntartására szolgálnak. A narratív diskurzusokra vonatkoztatva mindez azt jelenti, hogy e diskurzusok narratív jellege elsősorban a nyelv megismerő funkciója felől közelíthető meg: e diskurzusok résztvevői a világ értelmezésének, strukturálásának azt az alapvető lehetőségét használják ki, amely révén a világról szerzett tapasztalataikat történetként reprezentálják. A nyelv megismerő funkciója ugyanis nem merül ki abban, hogy a megnevezve a rajtunk kívül eső valóság (valós világ) dolgait már adottnak tételezett tárgyakra és tényekre utalásokat tegyünk általa.

Johannes Anderegg úgy fogalmaz, hogy „amit világunknak szoktunk nevezni, az inkább folytonos interpretálása annak a valóságkontinuumnak, amely különböző interpretációkat és strukturálásokat enged meg”

(Anderegg 1998: 47–48). E megközelítés azonban korántsem zárja ki, hogy a narratív diskurzusok ne játszhatnának – akár meghatározó – szerepet (például a pletykák, anekdoták, viccek stb. esetében) a személyközi viszonyok alakításában is (l. Tátrai 2002: 20–34). Csupán annyit állít, hogy bizonyos diskurzusokat azért nevezhetünk narratívnak, mert a világmegértés egy sajátos, az emberi megismerésben meghatározó szerepet játszó módja ismerhető fel bennük.

2.2. Szövegtípusok, műfajok és szövegfajták

A nyelvből mint tevékenységből kiinduló, pragmatikai szemléletet érvényesítő nyelvészeti érdekeltségű szövegkutatásnak szembe kell néznie azzal, hogy a nyelvi tevékenységet folytató emberek a különböző diskurzusokat – a monologikus szövegeket éppúgy, mint a dialogikus társalgásokat – a köztük lévő szembetűnő hasonlóságok és különbözőségek alapján maguk is típusokba (kategóriákba) sorolják.³ Ennek belátásához az is hozzájárul, hogy a kritériumrendszerben, formális keretben gondolkodó szövegtipológiák, amelyek nem

2 A nyelv két fő funkciójának megkülönböztetésére Halliday (1970, 1973) az ideatív – interperszonális, Habermas (1997) a kognitív – interaktív, Brown – Yule (1983) pedig a tranzaktív – interaktív fogalompárokat használja.

3 E probléma kognitív értelmezésére l. Pléh 1998: 101–102.

kezelték (kiemelt) problémaként a beszélők által számon tartott tipikus diskurzusok kérdését, nem hoztak átütő eredményeket. És ezzel összefüggésben egyre inkább azok a szövegtípust normaként értelmező felfogások kerültek, kerülnek előtérbe, amelyeknek viszont szükségképpen számolniuk kell az olyan szövegtípusokkal, mint például a vicc, a levél, az újsághír, a használati utasítás, a mindennapi elbeszélés stb. (Tolcsvai Nagy 2001: 331–338, vö. még Kocsány 1989, 2002: 52–56). Másképpen, kissé sarkítva fogalmazva: a szövegtípust normaként, elvárások rendszereként értelmező kutatók a hogyan rendezzük típusokba a szövegeket? kérdésével szemben a hogyan rendeződnek típusokba a szövegek? kérdését teszik fel. A beszélők által számon tartott szövegtípusokkal kapcsolatos kérdések azért is megkerülhetetlenek, mert a hozzájuk kapcsolódó elvárások kihatással vannak mind a megnyilatkozás, mind a befogadás folyamatára.

Ezen a ponton szükséges hangsúlyozni, hogy a szövegtípusokat elvárások rendszereként értelmező szövegtipológiai megközelítésnek nem célja a szövegtípusba, műfajba tartozás szükséges és elégséges feltételeinek rendszerét megadni. E megközelítés ugyanis a szövegtípusokat, műfajokat nem zárt kategóriákként értelmezi, hanem sokkal inkább nyitott, prototípuselvű elvárási rendszerként: „a beszélő, a hallgató a kommunikációban való részvétele során gyakorlati tudása (például analógiás képessége és memóriája) révén képes arra, hogy az általa megismert szövegeket nyitott típusokba sorolja, e besorolást aktuálisan az adott beszédhelyzetben elvégezze a prototípushoz való hasonlítással vagy a hálózatba való elhelyezéssel, s ezáltal mások, ill. saját verbális cselekvését értékelje, ill. alakítsa” (Tolcsvai Nagy 2001: 335–

336, vö. még 1996: 124). A szövegtípusba sorolás tehát a tágan értett intertextualitás fogalomkörébe tartozik, amelynek értelmében egy szöveg megalkotása és befogadása feltételezi más szöveg vagy szövegek létét (l.

Beaugrande – Dressler 2000: 235–267, továbbá vö. Genette 1996). A nyelvi praxisunkban ugyanis korábban már találkoztunk az adott szövegtípusba sorolható szövegekkel, vagyis rendelkezünk több-kevesebb tudással arról, hogy az adott tipikus szituációban, cselekvésben, témában, milyen szöveg várható el a szintén tipikusnak mondható kommunikációs igények, szükségletek kielégítése érdekében, és ezeket az akkor szerzett tapasztalatainkat felhasználjuk az éppen aktuális jelentésképzés folyamatában.

Fontos azonban mindehhez hozzátenni, hogy a pragmatikai szemléletet érvényesítő szövegtipológiának nemcsak a mindennapi kommunikáció szövegtípusaival kell foglalkoznia, hanem a szépirodalmi kommunikáció műfajaival is. A szépirodalmi műfajok ugyanis szintén normaként, elvárásrendszerként ragadhatók meg: „Az új szöveg az olvasóban (hallgatóban) felidézi a korábbi szövegekből ismert elvárás- és játékszabály-horizontot, amelyeket változtat, javít vagy csupán megismétel. A variáció és a javítás határozza meg egy műfajstruktúra játékterét, a változtatás és a reprodukció pedig határait” (Jauss 1980: 19, valamint l.

még Hajdu 2003: 165). Ennélfogva a szövegtípus és a műfaj fogalmát – elfogadva Kocsány (2002) okfejtését – lényegében azonos minőségű fogalmakként értelmezzük, ugyanis „a mindennapi nyelvhasználat szövegtípusai és az irodalmi műfajok egyformán kétarcú jelenségek, amennyiben egyfelől megragadhatók jelenvaló voltukban, struktúrájukban, sajátosságaikban, másfelől egyúttal mind létrejöttükben, mind a folyamatos használatban, elválaszthatatlanul történeti kategóriák is. […] a szövegtípusok (Textsorte) besorolhatók az irodalmi műfajok mellé” (Kocsány 2002: 59). Mindebből az is következik, hogy a nyelvészeti érdekeltségű szövegtipológiának olyan értelmezői keretet kell kidolgoznia, amely adekvát választ tud adni a mindennapi szövegtípusokkal kapcsolatos kérdésekre ugyanúgy, mint szépirodalmi műfajisággal kapcsolatos kérdésekre.

Mindazonáltal nem zárható ki az sem, hogy a két fogalom elkülönítése haszonnal is járna. A műfaj megjelölést használhatnánk például azokban az esetekben – legyen szó akár a mindennapi, akár a szépirodalmi kommunikációról –, amikor a normák, elvárások rögzítettek (intézményesítettek, kanonizáltak). A szövegtípus terminust pedig meghagyhatnánk átfogó kategóriaként, vagy korlátozhatnánk azoknak az eseteknek a jelölésére, amikor az elvárások nem rögzítettek, csak hagyományozódnak, éppen ezért a játéktér határai bizonytalanabbak. Nem feledve természetesen azt sem, hogy a normák rögzítettsége, illetve rögzítetlensége voltaképpen fokozatiság kérdése.

A fentebb mondottakból az következik, hogy egyes diskurzusok narratív jellegének vizsgálata csak közvetett módon járul hozzá az elvárások rendszereként értett szövegtípusokra összpontosító szövegtipológiai kutatásokhoz. A szövegtipológiai szakirodalomban ugyanakkor nagy hagyománya van annak a csoportosításnak, amely szekvenciális és/vagy tartalmi, illetőleg funkcionális és/vagy strukturális szempontokat alkalmazva sorolja típusokba a szövegek, továbbá közvetett módon az elvárások rendszereként értett, a beszélők által számon tartott szövegtípusok (műfajok) egy jelentős részét. A leginkább szövegfajtáknak nevezett típusok között – egyébiránt retorikai alapokra támaszkodva – általában az elbeszélést, a leírást és az érvelést szokták megemlíteni (l. például Beaugrande – Dressler 2000: 237–238, vö. még Balázs 1985). E

dolgozat azonban nem vállalkozhat a szövegfajtákra vonatkozó koncepciók rendszeres tudománytörténeti áttekintésére (erre l. Heinemann 2000). Céljának csupán azt tekinti, hogy felvázolja a narrativitás egy lehetséges szövegtipológiai értelmezésének kereteit. Az alábbiakban tehát kérdéseim arra irányulnak, hogy a pragmatikai szemléletet érvényesítő szövegtipológia keretében milyen relevanciája van az elbeszélő (narratív), leíró (deskriptív) és érvelő (argumentatív) szövegek megkülönböztetésének. Ennek során azokhoz az értelmezésekhez csatlakozom, amelyek szerint a szövegfajták létét „bizonyos kognitív, illetve konceptuális tényezők relevanciája támasztja alá és magyarázza” (Kocsány 2002: 59). Ennélfogva az elbeszélést, a hozzá szorosan kapcsolódó leírást, valamint az érvelést a megismerő gondolkodáshoz kötött megértési módként tárgyalom (vö. Brown 1994).⁴ E megértési módok ugyanis a világreprezentációk készítésének sajátos és tipikus lehetőségeiként nyernek értelmezést.