Bitnitz lelki képességekre alapozott tipológiája

6.1.1. Bitnitz Lajosnak A’ Magyar Nyelvbeli Előadás’ Tudománya (1827) című munkája az első olyan nagyszabású magyar műfajelmélet, amely szerves egységbe ötvözte a filozófiai esztétikát, a retorikát, a stilisztikát, valamint a korabeli lélektani, poétikai, verstani ismereteket, illetve a magyar nyelv helyes használatára vonatkozó tudnivalókat. A kötet megjelenési ideje, történelmi körülményei külön kiemelik Bitnitz szintézisének jelentőségét, ugyanakkor meghatározzák a könyv tartalmi elemeit is. (A kézikönyv retorikatörténeti helyét, elméleti forrásait, felépítését, műfaji rendszerét részletesen ismerteti Vígh Árpád 1981:

111–132; ezúttal csupán a szövegtipológiai szempontból relevánsnak tetsző vonatkozásaira utalunk.)

1827-ben a magyar nyelvű oktatásért és ügyintézésért folytatott politikai küzdelem első szakasza lezárult, a nyelvújítás első eredményei fokozatosan épülnek be a nyelvi tudatba, megindul a tudományos szaknyelv megújítása (ebből elsők között veszi ki részét Bitnitz itt tárgyalt munkája is), kezdetét veszi a hazai szépirodalom addig nem tapasztalt felvirágzása. Szerzőnk a fentiek tudatában és a reformkori eszmék szellemében fogalmazza meg az előszóban könyve célkitűzését. Mivel, mint írja, a történeti tapasztalatok szerint egy nemzet karakterét elsősorban nemzeti nyelve és irodalma határozza meg, „a’ valódi hazafi”

örömmel fogadja „a’ hazai nyelv és literatura’ előmozdítását tárgyazó országos határozatokat”, amelyek a felsőbb iskolai növendékek, a jövőbeli értelmiség igényes anyanyelvi nevelésére vonatkoznak. Könyvét a tanulóifjúságon kívül a művelt olvasóknak szánta, hogy „nyelvünket egész kiterjedésében megesmerhessék”

(VII–IX). A kézikönyv átfogó jellege kettős irányú: egyfelől a gyakorlati életben is felhasználható széleskörű nyelvi és irodalmi ismereteket kíván adni, másfelől be akarja mutatni a nyelvi műveltség teljes mélységét és valamennyi dimenzióját. Korszerűségét és a szerző eszmei célkitűzését jól érzékelteti, hogy hazai forrásai között az előző egy-két évben megjelent tanulmányokat is feldolgozza, valamint hogy szépirodalmi példaanyaga teljes egészében a közelmúlt és a kortársi magyar irodalomból való, így gyakran idézi Faludi, Ányos, Dayka, Virág, Csokonai, Kazinczy, Berzsenyi, Dukai Takács Judit, a Kisfaludyak munkáit, de a fiatal Vörösmarty két évvel korábban megjelent Zalán futása című eposzának részleteit is.

6.1.2. A „nyelvbeli előadás” mibenlétét Bitnitz az alábbi módon határozza meg: „A’ nyelvbeli előadás nevezet […] legfőbb észfogás [értsd: a legáltalánosabb fogalom] az élő szó- és írásbeli kifejezés’ minden egyes nemére, felekezetére és formájára nézve …” (191). Bár a meghatározás a nyelvhasználat teljes körére utal, a mindennapi spontán beszéd és társalgás nem tartozik a szerző vizsgálati körébe. A próza nyelvéről szóló szakasz tartalmaz ugyan egy alfejezetet a beszélgetésről (236–239), ám ez az „összefüggő szóbeli beszélgetésnek írásbeli utánzásáról” szól, vagyis az egyes fabuláris műfajokban (drámában, elbeszélésekben) ábrázolt társalgás életszerű megjelenítési módját taglalja, kiemelve az egyes fordulók tematikus kapcsolódásának fontosságát, a megszólalók érzelmi viszonyulásainak, személyi tulajdonságainak nyelvi bemutatását. A beszélgetés tehát itt az írott nyelv keretében mint a cselekményvezetés és a jellemábrázolás eszköze kerül szóba (vö. Cornificius 2001: 4, 52, 65), ám így közvetetten is érzékelteti a köznapi spontán beszéd főbb jellemzőit.

Bitnitz szintézise mintegy hetven szövegformációt vesz számba. Osztályozásukat az ember veleszületett mentális képességeiből vezeti le. E szerint „az emberi lélek’ eredeti törvényessége”, hogy személyes állapotának és körülményeinek minden mozzanatát tudatosítja. Tapasztalatai két forrásból származnak:

egyfelől érzékiek (érzékszervei által közvetítettek), másfelől lelki eredetűek: képzetek, érzelmek és vágyak.

„Lelkünk’ azon eredeti, önlétű tehetségét, melly által szoros értelemben vett képzeteket, észfogásokat [fogalmakat], ítéleteket, következtetéseket és ideákat formál, képző vagy esmérő (cognoscendi); azt, melly által a’ testi természetünktől felfogott behatásokat közvetlenül észreveszi és tulajdon létéről, mindenkori személyes állapotjáról és a’ világhoz való viszonyáról közvetlenül meggyőzetik, érző (sentiendi); azt végre, melly által munkásságát képzeteinek ’s érzelmeinek valósítására szabadon igazítja vágyó tehetségnek (adpetendi facultas) nevezzük. Tehát: […] minden lelki állapotunk vagy képzet, vagy érzelem, vagy vágyás”.

Valamennyi tudati és lelki diszpozíció saját céljának megvalósítására törekszik: „az esmérő tehetség az igaznak, az érző tehetség a’ szépségnek, a’ vágyó tehetség az erkölcsi jóságnak a czélját” (32–33). Mind a lelki tartalmak, mind céljaik és kifejezésmódjuk, kölcsönhatásban van egymással.

Mivel a tudatállapot nyelv által fejeződik ki, „a’ nyelvbeli előadásnak is három eredetikép különböző fő formája lehet – a’ prosa nyelve mint a’ lelki esmeretbe [a tudatba] közvetlenűl áradó képzetek’ előadása –, a’

költés’ nyelve, mint a lelki esmeretbe közvetlenűl áradó érzelmek’ előadása – és az ékesszólás’ nyelve mint a lelki esmeretbe közvetlenűl áradó vágyások előadása” (34).

A prózához tartozó műfajok tárgya a valóságos élethez kapcsolódik, ide sorolja a szerző az „oktató”

célúakat (a tudományos, illetve az ismeretközlő szövegeket – az utóbbiak közt említi a közmondásokat is), a történetírás különböző eljárásait (az elbeszélést, leírást, élet- és jellemrajzot, az anekdotát), a levélműfajokat és a hivatalos („tiszti”) érintkezés szövegformáit, egyebek mellett az egyes polgárok közt folyó hivatalos magánügyletek írásbeli dokumentumait is.

A költészet (vagyis a szépirodalom) kategóriáját – szemben a tárgyias és valóságvonatkozású prózával – az érzelmi motiváltság mellett a tárgy fiktív volta határozza meg. Az irodalmi műnemek hármassága Bitnitznél kiegészül az oktató költészettel és „pótolékosztályként” a vegyülékes műfajokkal, amelybe beletartozik az idilltől kezdve a szatírán, epigrammán át a találós meséig és anagrammáig számos irodalmi forma. Ebben a csoportban kapott helyet az akkor még viszonylag új műfajnak számító regény („roman” fogalom alatt).

A legkisebb terjedelmű része Bitnitz kézikönyvének a ékesszólást tárgyaló szakasz. Ennek egyik oka az, hogy a retorika hagyományos szerkezetét átrendezte, tárgykörei közül többet munkája első, általános részébe helyezett át, másokat széttagolt; a másik ok, hogy a kor igényei megváltoztatták a szónoki műfajok rendszerét.

Szerzőnk szerint (szemben az antik retorika három műfajával) két fő beszédfajta van: az egyházi és a polgári.

Ez utóbbiakhoz tartoznak a törvényhozási és igazgatási (pl. igazságszolgáltatási) tárgyak. A civil életben

elhangzó szónoklatokat a vegyes osztályba sorolja. Az ékesszólás célját „az akaratnak szabad cselekedetekre való buzdításában és serkentésében” határozza meg (425).

6.1.3. Tárgyunk és a nyelvészet mai elméleti horizontjából nézve Bitnitz Lajos nagy szintézisében a lelki képességekre alapozott szövegtipológia a leginkább figyelemre méltó. Ennek elméleti forrása Vígh Árpád szerint (1981: 114–115, 445: 31. jegyzet) egyfelől Kantnak az emberi lélek alapképességeiről szóló tanítása Az ítélőerő kritikája című munkájában, másfelől K. H. L. Pölitz esztétikája (1807), aki a fentieket összekapcsolta a beszédnemekkel. Az eredeti változat azonban Arisztotelész Nikomakhoszi etikája (1971: 2, 1139a) lehet; e szerint „a lélek három megnyilvánulása, amely a cselekvésben és az igazság megismerésében dönt”: az érzékelés, az ész és a kívánság. Itt ugyan még nincs szó az érzelemről, azt a Retorika második könyve elemzi.

Kant kategóriái feltehetőleg az arisztotelészi hármasság módosított változataként értelmezhetők. Egy más változat felismerhető a klasszikus retorikában is, hisz a szónoki beszéd különböző módon hangsúlyozott hármas célrendszere: a meggyőzés (tanítás), rábeszélés (megindítás), gyönyörködtetés ugyancsak megfeleltethető a lelki alapképességeknek: a megismerésnek, akaratnak, érzelemnek. Ilyen értelmezést sugall Heidegger (1989: 276–277) is, aki Arisztotelész retorikájának második könyvét méltatva megjegyzi, hogy őutána érdemben nem interpretálták az érzelmeket filozófiai szempontból, hanem mint a képzetalkotás és az akarat mellett a lelki jelenségek harmadik osztályát a pszichológiába utalták. Ő egyébként Arisztotelész munkáját nem mint szaktárgyat, hanem „mint az egymással-lét mindennapiságának első szisztematikus hermeneutikáját” értelmezi, amelyben az érzelem mint a diszpozíció egyik módusza éppoly szerepet játszik, mint a diszpozíció melletti másik egzisztenciálé: a megértés. (Később is volt olyan műfajelmélet, amely szerint a három irodalmi műnem a lelki alapattitűdöket fejezi ki: az epika a megismerést, a líra az érzelmet, a dráma az akaratot; l. Genette 1988: 234.)

A lelki jelenségeknek a beszédeseményben betöltött szerepét illetően különbség van az antik retorika és Bitnitz kiindulása között. Míg az előbbi a befogadóban elérni kívánt attitűdváltozásként értelmezi a retorikai célokat, tehát hatástényezőként számol velük, addig Bitnitznél a megnyilatkozóban tudatosult lelki tapasztalat és az általa kifejtett tárgy természete közötti kapcsolat utal az adott „nyelvbeli előadását” vezérlő „lelki tehetségre”.

6.1.4. A lelki attitűdökre alapozott tipológia a szövegjelenségek széles körét tudta átfogni. A beszédnemek osztályát – elsősorban a megismerést szolgáló próza és a fikcionális-affektív költészet (szépirodalom) esetében – továbbfinomította szerző, szempontjai azonban mai szemmel nézve nem egységesek, hol a kommunikációs cél, körülmény illetve alkalom, hol a tárgy, vagy a verses forma a műfaji csoportosítás alapja, ezért a rendszerben szükségszerűen adódnak ismétlések, szempontkeveredések. Például míg a történetírás besorolható volna az oktató célú szövegek közé, a levélfejezet önálló alfejezetben tárgyalja az oktató levelet, a költészetről szóló szakasz pedig külön fejezetben az oktató költészetet. Még feltűnőbb a széttagolás a szépirodalmi szövegeket tárgyaló részben, ahol a verses elbeszélő műfajoktól elkülönített „pótolékosztály” tartalmazza a regényt, a regét, a novellát, a népmesén alapuló műmesét („mesélés” néven), miközben a költői elbeszélések között az eposz változatai mellett szó esik az állatmeséről, illetve a regével rokon legendáról is. Ez utóbbi esetben a külsődleges nyelvi forma: a prozódiai rendezettség fölülírta a besorolásnál a műfaji szempontot. A vers és a próza „éles különbsége” az antikvitás óta „át nem hágható szabály volt” – írja Bán Imre (1971: 8). A narratív szövegek széttagoltsága szembetűnően mutatja, hogy a lelki képességekre alapozott rendszerezés Bitnitz által alkalmazott módja nem tette lehetővé azt az általánosító lépést, amely a tárgy, a kommunikációs cél és a szövegstruktúra összefüggésében adja meg azokat a közös jegyeket, amelyektől egy szöveg elbeszélésnek tekinthető, holott ez az általános strukturális séma már Aphthoniosz (2001: 84) progymnasmájában megtalálható.

Bitnitz új alapokra helyezett és esztétikai szempontokkal dúsított rendszere sokat megőrzött a korábbi retorikai hagyományból, így a valóságos–fiktív történetet elbeszélő szövegek Arisztotelészig visszamenő elkülönítését, amelynek köszönhető, hogy a történetírás, mint a nem fiktív elbeszélés prototípusa önálló műfajként szerepelt a későbbi retorikákban. Melanchtontól származik az oktató célú szövegek ugyancsak önálló csoportba sorolása; ő vezette be a XVI. század elején a három klasszikus beszédnem mellé negyedikként a didascalicumot (vö. Imre 2000: 414), amely később kiegészült a tudományos szövegre jellemző sajátosságokkal is. Így mint önálló szuperstruktúra vagy szövegtípus helyet kapott egyes szövegnyelvészeti munkákban is (van Dijk 1980: 150–152; de Beaugrande–Dressler 2000: 239). Bitnitz Lajos kézikönyve a klasszikus retorika rendszerének módosításával, kibővítésével polgárosuló kora ismereti igényéhez alkalmazta az antik hagyományt.