A személyes emlékezet

Az emlékezet működésének alapvető narratív tulajdonságait Sir Frederick Bartlett munkája alapján célszerű áttekinteni (Bartlett 1985). A pszichológiai emlékezetkutatás legfontosabb eredménye ugyanis, hogy az emlékek rögzülése sémák alapján történik. A többször elmesélt személyes emlékek vizsgálatában jól alkalmazhatók például Bartlett azon következtetései, amelyre az ismételt felidézés módszerével jut. A szövegtípusok kialakulásának szempontjából igen fontos az a megállapítása, hogy a „gyakori felidézés révén a forma és a visszaadott részletek nagyon gyorsan sztereotipizálódnak” (Bartlett 1985: 146).

Bartlettet az utókor leginkább az emlékezés séma fogalmának kidolgozójaként említi. Érdekes, hogy maga Bartlett könyvében kijelenti: tart a séma kifejezés használatától, mert „egyszerre túl határozott és túl vázlatos”

(Bartlett 1985: 292). Mégis ezzel a fogalommal dolgozik, bár szándéka, hogy használatát szűkebb körre korlátozza. A kifejezést Bartlett Henry Head neurológustól vette át, aki eredetileg testhelyzetek

reprezentációjára alkalmazta azt. Az emlékezés folyamatában elsőrendű szerepet betöltő séma „múltbeli reakciók, múltbeli tapasztalatok aktív szerveződését jelöli” (Bartlett 1985: 293). E sémák állandóan fejlődnek, befolyást gyakorol rájuk minden beérkező érzéki benyomás.

A következőkben azokat a legfontosabb kijelentéseket emelem ki Bartlett okfejtéséből, amelyek a mai narratív pszichológiai elméleteket előlegezik. Ide tartozik elsősorban a lélek működését narratívumként megragadó bruneri elmélet, illetve a diszkurzív pszichológia, elsősorban Rom Harré munkássága.

• Emlékezet – emlékezés

• Bartlett rendszerében az emlékezés folyamat, amely számos egymáshoz kapcsolódó funkcióra bomlik, mivel „senki sem tud kört húzni az „emlékezet” köré s azt önmagából megmagyarázni. […] Az emlékezés nem teljesen független működés, mely tökéletesen elkülönül az észleléstől, a képzelettől vagy akár a konstruktív gondolkodástól, hanem szoros kapcsolatban van mindezekkel” (Bartlett 1985: 50–51).

• Reprodukció – konstrukció – „képzeletteli rekonstrukció”

Az egyéni emlékezetbe beépülő új eseménysorok nem passzív foltrendszer elszigetelt elemei. Bartlett szerint

„az első elképzelés, melytől meg kell szabadulnunk az az, hogy a memória elsősorban vagy a szó szoros értelmében megismétlő, vagy reproduktív jellegű” (Bartlett 1985: 296). Fontos megállapítás ez, hiszen egyes elemzések az emlékezetet egyszerű reprodukciónak tekintik. A személyes elbeszélések feldolgozása ilyen kiinduló hipotézissel lehetetlen volna, mert az élettörténetek egyik lényegi ismérve, hogy az emlékező elme időrendbe rendezi az eseménysort, és jelentést tulajdonít a történéseknek; „az emlékezés sokkal inkább konstrukciós kérdés, semmint puszta reprodukció” (Bartlett 1985: 297). Az olyan eljárások, mint a sűrítés, a kidolgozás vagy a kitalálás a hétköznapi emlékezésnek, a mindennapi történetmesélésnek is szokásos jellemzői.

A Tolcsvai Nagy Gábor (2000) által meghatározott kognitív jellemzők fogalmának felhasználásával azt is mondhatjuk, a történetszerkesztés az elme egy képessége, a nyelv műveletjellegű tevékenységet végez.

• Az emlékezés attitűdszerű

Az emlékezés Bartlett elméletében tehát „képzeletteli rekonstrukció”, amely a múltbeli élményekkel kapcsolatos attitűdünkből épül fel. Bartlett kísérletei alapján jelenti ki, hogy „amikor egy személyt emlékezésre kérünk, a leggyakrabban felmerülő dolog attitűdszerű. A felidézés ezután olyan konstrukció, mely javarészt ezen az attitűdön alapul, és általános hatása ennek az attitűdnek az igazolása” (Bartlett 1985: 300). Megfigyelte, hogy még a kisgyermekek esetében is először egy attitűd merül fel, a felidézés célja pedig, hogy ezt az attitűdöt kielégítse vagy megerősítse. Az egyes szám első személyű történetek vizsgálatának központi kérdése a beszélő beállítottsága, érzelmi viszonyulása az elmondott eseménysorhoz: a nézőpont.

A kognitív alapozottságú szövegtan központi, globális fogalma a szövegvilág. „A szövegvilág a beszédhelyzet tér- és időrendszeréből, a beszédhelyzetben részt vevők viszonyrendszeréből és cselekedeteiből és a szövegben megnevezett vagy bennfoglalt dolgokból, cselekvésekből, körülményekből áll össze a résztvevők észlelései és egyéb kognitív műveletei által” (Tolcsvai 2000: 496). A szövegvilág egyik legjellegzetesebb összetevője a nézőpont (a perspektíva), az a helyzet, ahonnan az aktuális beszélő a szövegvilág dolgait szemléli és reprezentációjukat végrehajtja.

A következő beszélt nyelvi történet (1) részleteinek segítségével (BNyGY. I, 25–26) a fentieket illusztrálom.

Az adatközlő férfi élete legérdekesebb élményeként idézi fel azt a repülőutat, amelyen az odautazás teljesen akadálytalan volt, visszafelé azonban gépet kellett cserélni, majd légörvénybe kerültek. Az attitűd – azaz a félelem a repüléstől – válik az elbeszélés fő szervező erejévé. Az események ismeretében utólag az emlékező a kellemetlen élmény előjelének vél minden történést (sőt nem-történést is). A rekonstruktív emlékezés során az elme jelentést vetít az anyagba.

(1)

„Örök életemben féltem repülőre ülni.”¹ „Hát nagyon izgultam.” „…de azért nagyon komolyan féltem.”

„Persze valamikor gyerekkoromba mindig azt mondta a nagyanyám, hogy az előérzet nagyon fontos. Hát én úgy éreztem, hogy ezen az úton valami fog történni.” „Na mondom Jóska, itt megtörténik az, amire mindig gondoltál.” „Hát ilyen előjelek után beültünk a gépbe.”² „…kiderült, hogy a gép elromlott. Na a rossz előjeleket ez még fokozta.” „Én mondom a társaimnak, gyerekek, itt valami probléma van.” „… nagyon nyomott hangulat volt […] keserű volt a bor íze, itt rövidesen valami probléma lesz.” „Aztán egyszer csak

1 Az egyértelmű attitűd tehát a félelem.

2 Az elmondottakból kiderül: mindeddig még semmi gond nem volt, pedig az odautazás már megtörtént. Az „előjel” tehát nem valamely külső történés.

rettenetes érzés, esünk lefelé. Jaj, mondom, itt a vég. Persze nem ez történt, hanem egy légzsákba kerültünk, aztán utána ködbe, szóval jól megrázott bennünket a gép, és hát ilyen élmények után […] megérkeztünk Budapestre teljesen simán.” (BNyGy.I:25–26.)

Az emlékezés működésének vizsgálata megkerülhetetlen az elbeszélés mint szövegtípus elemzéséhez. A tipizálódás és az áttételesség már a szöveg generálása előtt működésbe lép; jól illusztrálja ezt az ún. vakuemlék fogalma. A jelenséget a Brown – Kulik szerzőpáros nevezte meg. 1977-es tanulmányukban azt állították, hogy az erőteljes, meglepő és következménnyel járó publikus eseményekből lenyomatszerű emlékek maradnak vissza (Brown – Kulik 1977, idézi Kónya 1999). Ezeknek az emlékeknek a szerveződése sok közös vonást mutat. A vizsgálatok a személyes emlékekre irányultak, olyan múltbeli helyzetekre, amelyekben a mindennapi tevékenységet félbeszakítja az érzelmet kiváltó hír, és ennek hatására kiemelkedően eleven emlék képződik.

Ulrich Neisser (1993) szerint a vakuemlékeket nem valami „fotografikus mechanizmus” hozza létre, hanem utólag válnak fontossá, éppen jelentőségük révén (Neisser 1993: 451). A vakuemlék is a rekonstruáló emlékezet műve tehát. E felidézések közös jellemzői pedig leginkább a narratív konvencióból származnak.

Vagyis, amikor kiemelkedő történelmi eseményekre emlékszünk vissza a hely, az éppen folytatott tevékenység, az informátor stb. azért jelenik meg mindig, mert létezik egy sematikus történetsor, amely a fontos hírek érkezésekor rendszerint lezajlik.

Jelen tanulmány eredményeinek szempontjából igen fontos Neisser megállapítása arról, hogy a narratív szerkezet a vakuemlékek létét is magyarázza. „A vakuemlék olyan alkalmat idéz fel, amikor rendesen egymástól külön kezelt két narratívum – a történelem folyása és saját életünk folyása – egy pillanatra egymás mellett sorakozik fel” (Neisser 1993: 453). A szépirodalom, a filmművészet kedvelt témája, annak bemutatása, miként válik a személyes sors a történelem részévé, hogyan metszi egymást a kétfajta párhuzamos narratívum:

a személyes lét és a nemzet, az emberiség története. A vakuemlékek azért töltenek be kiemelt szerepet az emlékezetben, mert ezek a percek kötik össze saját élettörténetünket a Történelemmel. Neisser szerint a pillanatfelvétel kifejezés helyett helyesebb lenne a magaslati pontot használni. „Ezek azok a helyek, ahol fölsorakoztatjuk életünket a történelem menete mellé, és azt mondjuk, ott voltam” (Neisser 1993: 454).

A Beszélt nyelvi gyűjteményből való következő példák (2a–d) olyan történésre utalnak (a II. világháború vége Kisvárdán), amelyekben a történelmi jelentőségű esemény metszi a személyes sorsot.

(2a)

– Hányban volt?

– Ez negyvennégyben.

– Akkor már Jóska bácsit itthon érte a felszabadulás.

– Én már akkor…

– Hogy tetszik erre visszaemlékezni?

– Hát én arra úgy emlékszem vissza, hogy az ungvári kórházban voltam mint sebesült. (BNyGy. I: 37.)

(2b)

„Akkor itthon vótam, egy vasárnap reggel történt ez, otthon vagyok, borotválkozni akarok, hát olyan kis alacsony lakásban laktunk, kinézek az ablakon, látok lovast. Kinézek jobban, hát szovjet lovasok vótak, beszaladtak egy vasárnap reggel.” (BNyGy. I: 40.)

(2c)

„Az anyám is felkelt, még fel tudott kelni az ágybul, oszt velük koccintott, olyan kis pohárból. Hát ezt borzasztó humorosnak tekintették, aztán ugye katonailag is ki voltak képezve, hát mondták, hogy először én igyak. Talán a mérgezéstől vagy nem tudom mitől féltek…” (BNyGy. I: 40.)

(2d)

„Aztán összejött az Ideiglenes Kormány, lejött ide Kisvárdára, és a kisvárdai gim… Bessenyei gimnáziumnak a … no … a kultúrtermébe, ott tartottunk beszédet.” (BNyGy. I: 42.)

A történelmi léptékkel mért események mellett harminc-negyven év távolából a személyes történések apró részletei, az események díszletét jelentő lényegtelen körülmények törnek elő, így a vasárnap reggeli borotválkozás, az alacsony lakás, a koccintás kis pohárból.

A személyes emlékek két fontos csoportja a megfigyelő és a beleélő típusú felidézés (Nigro – Neisser 1993).

A két típus a visszaidézés szándékától függ. Amikor a beszélő megpróbál függetlenedni a múltbeli eseménytől, akkor rendszerint megfigyelői stratégiát választ, vagyis külső nézőpontból „figyeli” a történteket, amikor azonban az eredeti érzelmek átélése a cél, beleélő a megközelítés. A szerzőpáros kísérletei (Nigro – Neisser 1993: 500) azt bizonyítják, hogy a kétfajta felidézés különbsége függ

• az eredeti esemény sajátos vonásaitól,

• az egyén szándékától és érzelmi viszonyulásától,

• az esemény és a felidézés közötti időintervallumtól (a frissebb emlékek gyakrabban beleélő típusúak).

A megfigyelői emlékek emlékezeti rekonstrukciós folyamat eredményeként értelmezhetők. Megint elérkeztünk tehát a múltba való tudatos visszatekintés, a történések utólagos narratív elrendezésének fontosságához, a nézőpont kiemelt szerepéhez.

A Beszélt nyelvi gyűjteményből való következő példában (3) az adatközlő már képes kívülről, megfigyelőként tekinteni egy kellemetlen életeseményre.

(3)

„… nagyon súlyos idegösszeroppanást kaptam és hosszú ideig kórházi kezelésre szorultam. Most már viccelődök vele, hogy a sárga ház, meg a bolondok háza, meg hogy diliflepnim volt, de nagyon kellemetlen élmény volt és nem mosolyogni való.” (BNyGy. I: 22.)

A most már viccelődök vele megállapítás éppen az emlék átalakuló természetére utal, arra a folyamatra, ahogyan az időben távolodó eseményről egyre inkább képes megfigyelői pozícióból szólni.