A szövegkutatás elméleti keretéről

Köztudott, és általánosan elfogadhatónak tartható, hogy a szöveg nem tisztán (döntő mértékben nem) nyelvileg meghatározott, de dominánsan nyelvi képződmény. Ennek következményeképpen tisztán nyelvészeti keretben – adekvát módon – nem vizsgálható. A szövegek vizsgálata, így a szövegtipológiai kutatás is megkívánja a szövegvizsgálat interdiszciplináris keretének körvonalazását a nyelvészet társtudományainak feltérképezésével.

Petőfi S. János – aki a szövegeket egy általános jeltudomány talajáról szemlélve szemiotikai textológiának nevezi a szövegvizsgálat számára megfelelőnek tartható szövegtant – kutatásai során az alábbi tudományágak rendszerét határozza meg mint a szövegkutatás ideálisnak mondható interdiszciplináris elméleti keretét. (Lásd az 1. ábrát. Vö. Petőfi S. 1997: 10.)

Mivel a szövegelemző modellek keretében a szövegek kommunikációs befolyásoltsága mint nyelvi megformáltságot is befolyásoló tényező központi mozzanat, a legtöbb komplex elméleti megközelítés különösképpen nem foglalkozik a nyelvészeti szövegvizsgálat helyével, helyzetével a diszciplínák rendszerében. Ahhoz, hogy ez – legalább részben – tisztázható legyen, mindenekelőtt fel kell térképezni azt, hogy meddig terjedhet a szöveg (vagy pontosabban fogalmazva: a valamely szempontok szerint szövegnek tartható nyelvi képződmény) nyelvészeti (tisztán rendszerszerű) vizsgálata. A kérdést kicsit leegyszerűsítve (és ugyanakkor a saját törekvésemhez igazítva): hogy hol a formalizáló szövegelemzés határa?

A Petőfi S.-féle interdiszciplináris keret sem kínál megoldást erre a kérdésre. Bár figyelembe veszi, hogy a rendszer- és szövegnyelvészeti vizsgálat tárgyának felső határa túlnyúlhat a mondat keretén, át a mondattömbök keretébe, nem tisztázza sem azt, hogy a rendszer- és szövegnyelvészeti vizsgálat tárgya mely legkomplexebb verbális objektum, sem azt, hogy a szövegtani diszciplína számára a kutatás tárgyaiként megadott verbális objektumok milyen feladatokat, kérdéseket vázolnak, sem azt, hogy ezeknek a feladatoknak megfelelően a verbális nyelvek szövegtanának (mint központi tudományágnak) milyen alkomponenseket kell magában foglalnia. (Persze Petőfi S. szándékát, azaz az interdiszciplinaritás jellemzését tekintve ez a felvetés nem róható fel az ismertetett keret hiányosságaként.)

1. ábra

Anélkül, hogy a szövegtipológia diszciplináris sajátságaiban elmélyednénk, látható, hogy a Petőfi S. által vázolt interdiszciplináris keretben a szövegtipológia olyan – talán bizonyos szempontokból önálló – tudományként tüntethető fel, amely érintkezik mind az általános poétikával, narrativikával, retorikával, stilisztikával, mind a szövegtannal, mind pedig a rendszer- és a szövegnyelvészettel.

Ahhoz, hogy motiváltnak fogadhassa el az olvasó a formális megközelítés mint egy lehetséges módszer felvetődését a szövegek reprezentációjában, mindenekelőtt szükséges a szövegtipológiai felfogások értékelése azzal a szándékkal, hogy kiválaszthassuk azt/azokat a szövegtipológiai szemléletet/szemléleteket, amely/amelyek számára egy valamilyen mértékű formális szövegelemzés adalékokat nyújthat. Ezek áttekintésében nem törekszem teljességre, Kocsány Piroska értékelésére támaszkodva emelek ki néhány – az imént említett szándék szempontjából – meghatározó sajátosságot az egyes szövegtipológiai szemléletekkel kapcsolatban.

Kocsány Piroskának a szövegtipológia-értékeléséből indulok ki, amely szerint „a kritériumok megválasztása (vagyis maga a tipológia) tehát végső soron óhatatlanul a kutató (nyelvész, pszichológus, szociológus) célja és érdeke szerint fog alakulni. Abszolút megoldás nincs” (Kocsány kötetünkben, 21. old.).

Való igaz, hogy az egyes szövegtipológiai törekvéseket inkább szemléletbeli alapállásuk, mintsem szilárd elemző módszereik szerint lehet csoportosítani.

Szemléletük, azaz szövegtípus-értelmezésük alapján Kocsány Piroska három jól elkülönülő megközelítést emel ki:

A SZÖVEGTAN, A SZÖVEGTAN TÁRSTUDOMÁNYAI,

VALAMINT A NYELVÉSZET KUTATÁSI EREDMÉNYEINEK ALKALMAZÁSI TERÜLETEI a különféle típusú, azaz köznapi, tudományos, jogi, vallási, ideológiai,

irodalmi stb. funkciójú szövegek tartományai a formális metodológiák diszciplínái, az empirikus metodológiák diszciplínái

X

1) De Beaugrande és Dressler a szövegtípusra mint az intertextualitás megnyilvánulási formájára tekint.

Ebben a keretben a szövegtípus történeti fogalom, az emberi tanulási folyamat során elraktározott minta, amelyet aktuális beszédhelyzetben elő tudunk hívni.

2) Egy másik meghatározó szövegtipológiai megközelítés a szövegtípust funkcionális, illetve kognitív alapon határozza meg. Ez a megközelítés két pólus felé halad: a) Az egyik – a szövegek strukturális-mentális tulajdonságaira építő – a szöveggé szerveződés kognitív mintái alapján állapít meg szövegtípusokat. b) A másik a szövegekben megnyilvánuló kommunikációs funkcióra épít.

3) Végül egy harmadik figyelemre méltó szövegtipológiai megközelítés a szövegtípusra úgy tekint mint empirikusan megtapasztalható adatokból elvonatkoztatható formációra, ahol az adatok nem pusztán mint a nyelvi manifesztáció síkján tapasztalható jegyek értendők, hanem mint beszédhelyzetekre, kommunikációs funkciókra jellemző sajátosságok is. Kocsány Piroska szerint a szövegtípusok reprezentációja „holisztikus összefüggésrendszerben vizsgálva bizonyos jegykombinációk révén lenne lehetséges, bár nem képeznek egységes rendszert, hanem nyitott sort, megfelelvén a társadalmi kommunikáció folyamatosan változó igényeinek” (Kocsány kötetünkben, 21. old.).

Ez utóbbihoz, azaz az empirikus adatokhoz nyúló megközelítéshez csatlakozva lehet „keresnivalója” olyan formális elemző eljárásoknak, amelyek révén a nyelvi manifesztáció síkján empirikusan megragadható szöveg-sajátosságokra (s ezek tipizálható kombinációira) mutathatunk rá (elsősorban a szöveg formai, illetve jelentésszerkezetének elemzésében). Mert bármilyen elméleti keretben történik is kísérlet a szövegtípusok meghatározására, mindenekelőtt az vizsgálandó, hogy az egyes szövegtípusok milyen jegyeket mutatnak a nyelvi megformáltság síkján.

Első lépésben tehát a szövegtipológiai vizsgálatoknak a szövegnyelvészet keretén belül – a nyelvi manifesztációra összpontosítva – kellene a jelenségek rendszerezésének lehetőségeit feltárni, s csak eztán terjeszteni ki a rendszerező törekvést a nyelvi síkon megragadható jegyek nem tisztán nyelvi, sőt dominánsan pragmatikai motivációinak reprezentációjára.

Anélkül, hogy teljességre törekvő összegzését kívánnám adni a témával kapcsolatos elméleteknek, érdemes felidézni néhány – a kérdésfelvetés szempontjából – lényeges nézetet, és célszerű tisztázni néhány kulcsfontosságú fogalom adott keretbeli értelmezését és relevanciáját.

2.1. Mélyszerkezet vs felszíni szerkezet

Kocsány Piroska 1996-ban megjelent Szövegnyelvészet és szövegtan című tanulmányában (Kocsány 1996) – a mondatok közötti névmási utalások vizsgálatának tanulságaként – abból a kérdésből indul ki, hogy egyáltalán

„nyelvészet-e a szövegnyelvészet, avagy más, független, önálló tudomány?”. Nyilvánvalóvá válik számára, hogy „a szöveggé szerveződés nem nyelvészeti, nem a nyelvtudományban kezelhető kérdés” (Kocsány 1996:

152–153).

Kocsány – megtartva a „szövegnyelvészet” terminust – két alapvetően eltérő szövegfelfogáshoz igazodva, a szövegnyelvészetnek is két típusát különíti el.

A szövegnyelvészet egyik típusa a „nyelvi rendszerre irányuló szövegnyelvészet”, amely „a szöveget egy adott nyelv szabályrendszerének megfelelően létrejövő (nyelvi) egységként tételezi”, ennek megfelelően a nyelvi rendszer egységeinek sorába illeszti (Kocsány1996: 159). Ebben a keretben a nyelv (langue) és a beszéd (parole) viszonya a szöveg szintjén – a generatív mondattan „mélystruktúra – felszíni struktúra” felfogását alapul véve – a „szöveg terve” és a „szöveg” (Van Dijk), a „textéma” és a „szöveg”, az „emischer Text” és az

„etischer Text” (Dressler 1973: 12) viszonyában mutatkozik meg.

A szövegnyelvészet másik típusa, amely „a szöveget a kommunikáció manifesztációjának tekinti”, „a kommunikációra irányuló szövegnyelvészet”-nek nevezhető. Ennek a szerző szerint két fő buktatója lehet: „Az egyik a szöveg fogalmának kiterjesztése a kommunikáció vagy a beszédaktus egészére. Ez azonnal együtt jár a szöveggel foglalkozó tudomány átalakulásával kommunikációelméletté vagy beszédaktus-kutatássá” (Kocsány 1996: 159). A másik „szorosan összefügg a kommunikáció mibenlétével. A kommunikáció: folyamat. Ha a szövegben a kommunikáció manifesztálódik, akkor a szöveget is folyamatként, vagyis nem mint »művet«, hanem mint »működőt« kell szemlélnünk” (i. h.).

Ezeket tekintve mindkét típus magában rejti elégtelenségének lehetőségét. A „nyelvi rendszerre irányuló szövegnyelvészet” figyelmen kívül hagy olyan jelenségeket, amelyek a kommunikációnak nem grammatikai vetületeként ragadhatók meg a szövegben (pl. előfeltevések, a szöveg funkciója stb.). A „kommunikációra

irá-nyuló szövegnyelvészet” – szövegmeghatározásából eredően – nem képes elkerülni azt, hogy kilépjen a nyelvészet keretein, ezáltal megszűnjön szövegnyelvészet lenni (a klasszikus értelemben).

Tolcsvai Nagy Kocsányéval megegyező következtetésre jut: ő a „mű” és a „működő” oppozícióját a

„szerkezet – folyamat” fogalompárral érzékelteti (Tolcsvai Nagy 2001: 37). Ennek az álláspontnak alapvetése a kognitív elméletben keresendő, amely „azt hangsúlyozza, hogy a nyelv nem csupán szerkezet (és szabályok vagy elvek sora), hanem mindig folyamat, művelet is, tehát a nyelvi tudás nemcsak a nyelvi egységek szerkezetére és e szerkezetek betöltésére terjed ki, hanem azokra a műveletekre és folyamatokra is, amelyek a nyelvi egységek létrehozását és megértését lehetővé teszik…” (Tolcsvai Nagy 2001: 43). Ennek megfelelően Tolcsvai Nagy a szöveget mint szerkezetet, illetve mint műveletet a következőképpen jellemzi: „a szerkezet olyan mentális modell, amely a beszédhelyzetben elhelyezett szöveg nyelvi és nem nyelvi összetevőit statikus, pontszerű entitások struktúrájaként írja le […] a művelet az a mentális folyamat, amely ezeket a struktúrákat létrehozza a szövegalkotásban vagy a szövegmegértésben, folyamatszerű, dinamikus jellegükben is felismeri”

(i. h.).

Az itt idézett szövegfogalom-értelmezésekkel nem is lehet vitába szállni. Az empirikus kiindulópontú reprezentáció igényével fellépő megközelítés számára azonban a szöveg elsősorban mint mű vizsgálandó, és csak másodsorban terjedhet ki az elemzés a szövegnek mint működőnek a vizsgálatára. A reprezentáció e törekvése szempontjából lényeges, hogy a szöveg-megközelítések nagy részében a kutatás tárgyának valamilyen mértékű nyelvi volta és ezáltal a nyelvi rendszerhez való kötődése felfedezhető. (Az, hogy ez a szövegsajátság a szövegkutatás elméleti hátterét befolyásolja-e, illetve mennyiben befolyásolja, mindenekelőtt attól függ, hogy a szöveget mint elsősorban nyelvi művet, vagy mint a kommunikációban működőt vesszük-e szemügyre.)

2.2. Egy lényeges fogalompár: szövegtípus vs szövegfajta

A szövegtani, szövegtipológiai szakirodalomban egyesek kizárólag szövegfajtákról, mások kizárólag szövegtípusokról beszélnek, és vannak olyanok, akik e két fogalmat szinonimákként használják (lásd pl.

Tolcsvai Nagy2001: 31–38).

Petőfi S. különbséget tesz a szövegfajta és a szövegtípus között. Ez a felfogás azért tűnik célravezetőnek, mert közelebb visz a szövegtipológia feladatainak, eszközeinek meghatározásához. A szövegek osztályozásának alapja ebben a keretben az inherens és a nem inherens tulajdonságok tipológiája. Petőfi S. a szövegfajta terminussal olyan szövegosztályt jelöl, amelybe azonos inherens sajátságú szövegek tartoznak, azaz olyan szövegek, amelyeket belső tulajdonságuk (hagyományos megformáltságuk, szerkezetük) „önmagában véve” meghatároz. A szövegtípus fogalma ezzel szemben azon szövegek osztályára alkalmazható, amelyek nem inherens tulajdonságaik révén különíthetők el, azaz ebbe a szövegosztályba olyan szövegek tartoznak, ame-lyeket hagyományos megformáltságuk, szerkezetük önmagában véve nem határoz meg, hanem meghatáro-zásukhoz figyelembe kell venni lehetséges kommunikációs helyzeteikhez való viszonyukat is. (Ebben az értelmezésben szövegfajta pl. a levél, illetve a szónoki beszéd, szövegtípus pedig a magánlevél, hivatalos levél stb., illetve a bíróságon elhangzó szónoki beszéd és a templomi prédikáció. További differenciálás eredményeképpen akár szövegalfajták és szövegaltípusok is elkülöníthetők.)

Az, hogy milyen szövegsajátságokat tekintünk egy szövegtípusra jellemző „alapelem”-nek, az osztályozásra választott szövegtipológia szemléletétől, szempontrendszerétől függ. Szikszainé Nagy Irma például különböző szövegtipológia-fajtákat különít el aszerint, hogy milyen szempontok szerint történik a szövegtípusok elhatárolása: beszél a csak a belső szövegsajátságokat figyelembe vevő; a csak a szövegen kívüli tényezőket figyelembe vevő; valamint a szöveg belső és külső tényezőit is figyelembe vevő szövegosztályozásról (Szikszainé Nagy 2004: 284–286). Szikszainé Nagy Szilágyi N. Sándor rendszerét tartva megfelelően teljesnek, az általa összeállított hat szempontra hívja fel a figyelmet: 1) a szövegek nyelve, nyelvük kora, a nyelvhasználat szabályozottsága; 2) a közlemény közege; 3) a közlemény célja és szerepe; 4) a közlemény jellege; 5) a közlemény tárgya; 6) a beszélő és a hallgató társadalmi hovatartozásának kifejeződése (i. m. 288).

Itt az idézett fogalmak pontos meghatározását nem tartom lényegesnek, sokkal inkább annak hangsúlyozását, hogy az itt említett szempontok együttes érvényesítése is pusztán egyfajta szemléletet példáz (vagy inkább több szemlélet egyfajtaképpen való érvényesítését).

Egy általános érvényű szövegtipológia létrehozásának Petőfi S. szerint csupán szükséges, de nem elégséges feltétele az egyes szövegtípusokat jellemző alapelemek ismerete. Ahhoz meg kellene tudni határozni

valamennyi elemet és ezeknek az elemeknek valamennyi lehetséges kombinációját is. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy ez nem lehetséges. Állandóan új (átmeneti) típusok jönnek létre, amelyek hatályon kívül helyeznek minden előre gyártott tipológiát.

Ha a tanulmány bevezetőjében feltett kérdéseket Petőfi S.-nek ezzel a megállapításával állítjuk párhuzamba, akkor a rendszerszerűen leírható legkomplexebb nyelvi szerkezet úgy értendő, mint a „lehető legkomplexebb”

olyan egység, amelyeket jellemző alapelemek lehetséges sorrendjeinek (kombinációinak) véges – átmeneteket nem produkáló – halmaza határozható meg. A következő pontban jórészt arra keresünk választ, hogy vajon miképpen határozható meg ez a „lehető legkomplexebb” nyelvi alakulat.

3. A szövegfogalomról

Hogy a fent megfogalmazott kérdésre választ kaphassunk, mindenekelőtt célszerű címszavakban ismételten átgondolni a szövegfogalom értelmezését, a szöveg olyan (elsősorban nyelvileg is manifesztálódó) jellegzetességeit, amelyek meghatározzák, milyen elvárások támaszthatók a szövegreprezentációs eljárással szemben.

3.1. Rendszer vagy használat?

Petőfi S. Jánossal és sok más kutatóval egyetértve úgy gondolom, hogy a szövegnek mint kommunikációs egységnek semmilyen formája nem sorolható a nyelvi rendszer egységei közé. Ha valamilyen – a használatból elvonatkoztatható – nyelvi egység létét feltételeznénk, ezzel együtt bármilyen szöveg leírására alkalmas nyelvészeti apparátust és lehetőség szerint formalizált leíró modellt kellene feltételeznünk. Petőfi S. azzal indokolja ennek képtelenségét, hogy nem létezhet olyan leíró grammatika, amelynek van szöveg komplexitású nyelvi egység leírására alkalmas morfológiai és szintaktikai komponense; valamint olyan prozódiai komponense is van – egy voltaképpen interpretációs komponens „szolgálatában” –, amely minden lehetséges értelmezéshez megfelelő leíró apparátussal szolgál (Petőfi S.–Benkes 1998: 21). (A komplexitásról szólva itt a kommunikáció komplexitására gondolunk, nem pedig arra, hogy a szövegek nagy többsége több szöveg-mondatból álló képződmény.)

Ha el is fogadjuk ezt a gondolatmenetet és a hozzá fűzött érvelést, elgondolkodtató felvetésnek tűnnek a fentebb idézett Van Dijk- és Dressler-gondolatok, melyek a szövegek rendszerszerűségéről szólnak.

Bár a rendszeregység és a használategység viszonyát sem Van Dijk, sem Dressler nem jellemzi kimerítően, a formalizálás kompetenciájának meghatározását célzó kutatás számára figyelembe veendő a szöveg ilyen fomán való értelmezésének lehetősége, amely a vizsgálódást a nyelvi rendszer határának feltérképezése felé tereli.

3.2. Vizsgálódás a „mondat” és a „szöveg” határán

Elképzelhető, hogy léteznek olyan – a mondat és a szöveg komplexitása között feltételezhető komplexitású – struktúrák, amelyek rendszeregységként elemezhetők. A 2. pontban ismertetett Petőfi S.-féle interdiszciplináris keretben ennek a strukturáltsági szintnek a tudománya „a mondattömbök tana”-ként szerepel. (Ennek a strukturáltsági foknak a meghatározatlanságára a diszciplináris keretben Petőfi S. is utal a „?” jellel.)

Ennek kapcsán arra a kérdésre kell választ találnunk, hogy pontosan meddig terjed ezeknek a szerkezeteknek a komplexitása, milyen komplexitású szerkezetek vizsgálatakor nem kielégítő már a rendszernyelvészeti apparátus? (Ebben az értelemben a komplexitás a strukturáltság jellemzője). Ebben a keretben hasznosnak látszik a Deme által használt és világosan definiált mondategész – mondategység fogalompár, amelyek értelmezésében együtt van jelen a kommunikációközpontú funkcionális és a nyelvi központú strukturális szem-pont. A mondategész pragmatikai fogalom, a kommunikáció legkisebb – szerkezetileg is megragadható – egysége (az egyszerű mondat egésze, illetve az összetett mondat egésze). A mondategység strukturálisan egész, de pragmatikai szempontból nem biztos, hogy teljes (az egyszerű mondat egésze, a mellérendelő összetett mondat tagmondatai külön-külön, valamint az alárendelő összetett mondat egésze). A strukturális komplexitás azzal jellemezhető, hogy egy vizsgált szerkezeti egység hány mondategységet foglal magában.

Kiefer Ferenc már a 70-es években máig figyelemre méltó következtetésre jutott a szövegelmélet tárgyának meghatározása kapcsán. Ezek szerint a már említett határ nem a mondat és a szöveg között húzódik, hanem a mondat (mint egyszerű vagy alárendelő összetett mondat) és a mellérendelő összetett mondat között. Az

emellett szóló legkézenfekvőbb érv az, hogy a mellérendelés olyan szemantikai művelet, amely a mondat-grammatika keretében nem végezhető el. Ezt támasztja alá az is, hogy a generatív nyelvtan szemantikai komponense a mondatösszetevők (szintagma és lexéma nagyságrendű elemek) kapcsolódását képes generálni, de arra nem határoz meg módszert, hogyan írható le két egymásnak mellérendelt tagmondat vagy mondat viszonya. Konkrétabban fogalmazva: egy mellérendelt tagmondatnak vagy mondatnak nincs olyan összetevője, amely meghatározná („kiválasztaná”) az őt követő vagy éppen megelőző, vele mellérendelő viszonyban lévő tagmondatot, mondatot. Ez a gondolatmenet ahhoz a feltételezéshez vezet, hogy a mellérendelés szövegelméleti probléma, amiből logikusan az következik, hogy „mindaz, ami megkülönbözteti a mellérendelő szerkezeteket a mellérendelő operátort nem tartalmazó mondatoktól, egyben szövegelméleti kritériumként is felhasználható”

(Kiefer 1976: 219–221).

Létezik azonban néhány olyan mellérendelő (tehát alapvetően jelentéstani, tartalmai-logikai) kapcsolat, amely szerkezeti síkon is megnyilvánul. Legszembetűnőbb talán ezek között a kontrasztív topikot tartalmazó mondatokkal szembeállító ellentétben álló mellérendelő tagmondat vagy egyszerű mondat. A kontrasztív topik – vagy ahogyan néhányan nevezik – a balra kihelyezett pozícióban álló elem olyanfajta szembenállást hív elő, amely meghatározott prozódiai jegyekben (meredeken emelkedő, inkább szökő dallamvonalban akár egyetlen szótagon belül) és általában meghatározott struktúrában nyilvánul meg.

Íme néhány példa:

(1) a. Le János szaladt a lépcsőn, fel pedig Péter (szaladt a lépcsőn).

b. Le János szaladt a lépcsőn. Fel pedig Péter (szaladt a lépcsőn).

(2) Délelőtt Péter megérkezett. Délután azonban semmi nem történt.

Látható, hogy az első mondategység balra kihelyezett összetevője a mondathoz kapcsolódó következő mondategységben is az őt követőhöz hasonló szerkezetet generál. Ha a második mondategység más természetű összetevőkből áll, mint az első, akkor mindenképpen semleges szórendű, és természetesem ellentétes tartalmú az elsőhöz képest: ezek a kívánalmak elégségesek ahhoz, hogy szórendet határozzanak meg.

Valamennyire generálható mondatkapcsolat még a tényállástagadást kifejező mondatok által kívánt

„folytatás”, amely kivétel nélkül szembenállást fejez ki (két tényállás szembenállását), ez azonban gyakran az összetett mondat határán belül marad. (Ennek a mondatkapcsolatnak a szerkezeti összefüggései azonban kevésbé általánosíthatók, mint az előző viszonyéi.) Például:

(3) [Valami zaj hallatszott.] Nem János szaladt fel a lépcsőn, hanem Péter jött fel a pincéből.

Vagy:

(4) Nem János szaladt fel a lépcsőn. Péter jött fel a pincéből.

(5) [Úgy tudom, Éváék valami miatt nem érnek rá holnap.] Nem színházba men- nek holnap Éváék, hanem barátok jönnek hozzájuk.

Vagy:

(6) Nem színházba mennek holnap Éváék. Barátok jönnek hozzájuk.

Ebben az esetben a kapcsolódó mondategység egyik alaptípusának szerkezetére az jellemző, hogy diskurzuspozíciós szerkezete megegyezik, vagy nagyon hasonló az első mondatéhoz. Mivel azonban ebben az esetben teljes tényállások között létesül mellérendelő viszony, a tényállások szerkezeti önállósága sokkal inkább megmarad, mint a kontrasztív topikot tartalmazó mondatok implikálta mellérendelő szerkezetekben.

(Így az első példa szintén jól formált lenne másképpen strukturálva is: Nem János szalad fel a lépcsőn. A szomszéd kergette el hangosan a fájáról a verebeket. Ilyen esetekben is megfigyelhető viszont, hogy az ige előtti diskurzuspozíciós tartomány összetevői nagymértékben meghatározhatók, a szabad szórendű semleges

tartományé azonban természetesen nem, vagy csak intuitív alapon. A diskurzuspozíciók meghatározottsága ezt a mondatkapcsolódást tekintve általában azt jelenti, hogy az ige előtti diskurzuspozícióknak legalább a száma, de leggyakrabban a diskurzuspozíciók minősége és ezzel együtt ezek sorrendje is meghatározható.)

Ez a kis kitérő pusztán annak érzékeltetésére szolgál, hogy jogosnak tartható az a felvetés, hogy a rendszerszerű nyelvészeti elemzésnek talán a mondat keretén túl is van létjogosultsága.

In document Szöveg és típus (Pldal 65-71)