Társalgáselemzési megközelítések

3.1. Beszédszituáció, beszédesemény, beszédcselekvés; a beszélés néprajza

A társalgáselemzők a műfajokat és a szövegeket funkciójuk, az interakcióban elfoglalt helyük és a nyelvhasználat („language in use”) alapján közelítik meg. A beszédműfajokkal kapcsolatos legfontosabb fogalmak a „beszélés néprajzának” nevezett irányzat fő alakjához, Dell Hymes-hoz fűződnek. Hymes a beszédet a „használat és az előfordulás” alapján vizsgálja, hangsúlyozva, hogy „a beszéd szempontjából lényeges viselkedésmódokat és helyzeteket, valamint az ezekben megjelenő verbális elemcsoportokat együttesen, kölcsönös összefüggésükben kell feltárnunk” (Hymes 1975: 100, kiemelés tőlem).

A műfaj szempontjából egyrészt fontos az a hármas felosztás, amelyet Hymes ehhez javasol: a beszédhelyzet, beszédesemény és beszédaktus-modellt. Beszédhelyzetnek nevezi azokat a társas szituációkat,

„amelyek a beszéddel kapcsolatosak” (Hymes 1974: 479): vagyis az olyan kommunikációs eseményeket, amelyekhez jellegzetes szövegek kapcsolódnak (pl. lakoma, temetés). A beszédhelyzetek egyaránt tartalmazhatnak verbális és nonverbális eseményeket, és a verbális események többféle típusúak is lehetnek. A beszédhelyzetekben megtörténő „verbális esemény” a beszédesemény, amely „a beszédhasználat szempontjából közvetlenül szabályok vagy normák irányítása alá vonhatók” (i. m. 480). A beszédesemények több elemből épülnek fel, tehát tovább tagolhatók, mégpedig beszédcselekvésekre vagy más szóval beszédaktusokra (ez Hymes-nál nem teljesen azonos az austini és searle-i beszédaktus-fogalommal): „A

2 „A műfaj fogalma arra utal, hogy a tradicionálisan szentesített jellemzők sikeresen felismerhetők formálisan” Hymes (1974: 489). A műfaj fogalomnak két fő összetevőjét említi tehát: a hagyományozódást és a formális jellemzőket. Ez a meghatározás, bár lényegi vonásokat (történetiség, forma) nevez meg és sok esetet lefed, nem mond semmit azokról a műfajokról, amelyeket nem vagy nemcsak formális jegyeik határoznak meg, hanem pl. tartalmi-pragmatikai tényezők.

különböztetnek meg a hasonló műfajoktól.

beszédaktus az előbbiekben tárgyalt sorozat minimális alapegysége”. Egy beszédesemény „egyetlen beszédaktusból is állhat, de többnyire számos beszédaktust foglal magában” (i. m. 480). Bár az elméletnek vannak tisztázatlan pontjai (vö. Szabó 2002: 91), ezt modellt, amely azóta széles körben elterjedt, jól lehet hasznosítani a beszédműfajok vizsgálatánál; a beszédműfajok leírása gyakorlatilag tipikus beszédesemények leírását jelenti.

Ugyanilyen lényeges Hymes nagy hatású ún. „SPEAKING”-modellje, amelyben sematikusan összegyűjti a társalgás alapvető összetevőit – vagyis a beszédesemények meghatározó tényezőit –, s amely azóta is számos társalgáselemzés kiindulási pontjának számít (vö. Cameron 2001: 59–67). Ezek a fő összetevők: az elrendezés (egy beszédesemény fizikai és pszichés körülményei); a résztvevők (a beszélő, a címzett, a hallgató);

szándékok, célok és kimenetek; a beszédesemény formája, szerkezete, a benne levő beszédaktusok; a beszéd értelmezésére szolgáló kulcsok és jelzések (pl. hangnem, hangsúlyozás); a csatornák és beszédformák (nyelv, dialektus, regiszter, stílus); a beszélésre vonatkozó normák; és a műfajok (Hymes 1974: 481–494). A műfaj tehát e modellben külön pontként szerepel; Hymes azt is hangsúlyozza, hogy a műfajok szorosan kapcsolódnak a többi összetevőhöz is (pl. különösképpen a helyszínhez és a pszichológiai elrendezéshez vagy jelenethez, a szereplőkhöz, a stílushoz vagy a kulturális és interakciós normákhoz).

Hymes hívja fel a kommunikációs kompetecia meglétére is a figyelmet, hangsúlyozva, hogy a beszédre általános kulturális, interakcionális szabályok is vonatkoznak, és ezeket is ismernünk kell a helyes nyelvhasználathoz; a műfaj is ennek a tudásnak a része. Lényeges, hogy Hymes kiemeli a beszédmódok és a nyelvhasználat társadalmi kapcsolódását, kultúrafüggő voltát, a beszélőközösség jelentőségét; továbbmutat a számunkra fontos irány, a közös jellemzőkkel rendelkező szövegcsoportok felé is, és egyben felhívja a figyelmet ezek szociokulturális beágyazottságára: „Tudnunk kell, hogy milyen kontextusban milyen minták használhatók, s hogyan, hol és mikor lépnek ezek fel” (Hymes 1975: 102).

3.2. A beszélgetés szerveződése: a konverzációanalízis

A társalgáselemzés egy másik legfontosabb irányzata, az ún. konverzációanalízis a műfajok kulturális beágyazódása helyett elsősorban a társalgás szerveződésére és szerkezetére koncentrál; a társalgás elemi egységeit, a beszélőváltást és annak szabályait vizsgálja, illetve az ezekből létrejövő szekvenciákat, és a szekvenciák alapjául szolgáló mögöttes értelmi szerkezetet, a társalgást építő beszédaktusokat.

A beszélgetés szerkezetében meg szokás különböztetni a lokális vagy mikrostruktúrát (ez elsősorban a fordulók szerveződését jelenti) és globális struktúrát (ez általában a nagyobb egységekre, a bevezetésre és a lezárásra vonatkozik) (Bartha 1988: 29). Mind a lokális, mind a globális struktúra jellemző lehet egy szövegtípusra. Globálisan jellemzőek legtöbbször a kezdési és lezárási formák. Lokálisan jellemző lehet bizonyos tipikus szomszédsági párok vagy szekvenciák megléte, a fordulók szerkezete vagy a fordulóelosztási szabályszerűségek (pl. milyen gyakori a beszélőváltás, sok és rövid forduló van-e inkább, vagy hosszabbak stb., vö. Hymes: interakciós normák 1975: 488). A lokális és globális struktúra mellett vizsgálható a beszélgetés középszintű (mezoszintű) szerkezete is: a lokális kapcsolatoknál nagyobb, de a globális részeknél kisebb egységek.

A társalgás lokális szerkezetének legfontosabb elemei így foglalhatók össze: a társalgás elemi egysége a forduló (turn) (Sacks – Schegloff 1973: 292, Sacks et al. 1974: 696); a forduló (leegyszerűsítve) az egyes beszélők megszólalásait jelenti, ezeknek a hosszát, sorrendjét, a beszélők közti váltást (turn-taking) stb.

társalgási szabályok irányítják.

Egyes fordulók gyakran egy másikat vonzanak magukkal és ún. „szoros” vagy „szomszédsági párokká”

(adjecency pairs) kapcsolódhatnak: ezek olyan egységek, amelyeknek az első tagja kötelező jelleggel megkívánja a második tagot. Ilyen jellegzetes pár például a kezdeményezés-válasz, kérdés-válasz, üdvözlés-viszontüdvözlés stb. (Schegloff 1984: 440). A szomszédsági párok egymással is összekapcsolódhatnak, vagy egymásba is ágyazódhatnak, s ezáltal hosszabb szekvenciákat hoznak létre (Clarke – Argyle 1997: 580). Más kutatók (pl. Stubbs, Sinclair és Coulthard) szerint az üzenetváltás alapegysége nem két-, hanem háromrészes,

„az alapegység három részből áll: »kezdeményezésből«, »válaszból« és »visszacsatolásból«”. E szerint a nézet szerint ha nincs valamilyen visszacsatolás, hiányos a teljes üzenetváltás (lásd Stubb 1983). Tsui (1989: 561) szintén a háromrészes üzenetváltás mellett érvel” (Wardhaugh 2002: 270, Drew – Heritage 1992: 13, Cameron 2001: 49).

Akár a két-, akár a háromfordulós szekvenciákat tekintjük a forduló fölötti egységnek, ki kell emelni, hogy a konverzációanalízis nemcsak a beszélgetés szerkezetére, hanem a szociális tevékenységre is figyel, amely a beszélgetésben realizálódik. Labov és Fanshel, Drew és Heritage hangsúlyozzák, hogy „a beszélgetés koherenciája elsősorban sem nem a felszíni struktúrából, sem nem a megnyilatkozások tartalmából fakad – hanem azon akciók közötti kapcsolatból keletkezik, amelyeket az egyes nyelvi kifejezések megjelenítenek”

(Drew – Heritage 1992: 11). Ennek megfelelően a konverzációelemzésben is kiemelt szerepet kapnak a beszédaktusok (a hymes-i és az austini/searle-i kiinduláshoz egyaránt kapcsolódva): a társalgás során eszerint a beszélők folyamatosan figyelemmel követik és elemzik, hogy a felszínen elhangzottak milyen beszédaktusnak, milyen akciónak felelnek meg, illetve hogy ezek hogyan kapcsolódnak a többi aktushoz (Drew – Heritage 1992: 11), lényegében ez szervezi a beszélgetés menetét.

3.3. Beszédaktusok és pragmatika

A pragmatikai kutatások (Grice, Austin, Searle, Leech), elsősorban a „meaning in interaction”, a pragmatikai jelentés gondolata, a társalgási maximák és különösen a beszédaktus-elmélet, szorosan összefonódtak a társalgáselemzéssel, többnyire kiindulási alapot kínálva a gyakorlati elemzésekhez (pl. Brown – Levinson 1981, Diamond 1996, Schegloff 1968). A beszédaktusok és a műfaj között is szoros összefüggés van, egyes beszédaktusok és műfajok kötelező jelleggel összetartozhatnak.

Schegloff a szekvenciák kapcsán pl. felhívja a figyelmet arra, hogy a) bizonyos beszélgetésekhez jellegzetes szekvenciák tartoznak (pl. a telefonálás megkezdéséhez és lezárásához); b) nem elég a beszélgetés egyes részleteit önmagukban vizsgálni: egyes részletek vagy szekvenciák a szöveg egyik pontján mást jelenthetnek, mint a szöveg másik pontján (Schegloff 1984:438, Sacks – Schegloff 1973: 299). Így az egyes részszövegek értelmezéséhez – a szavak jelentésének ismeretén túl – szükségünk van azok mögöttes funkciójának felismerésére is. Schegloff példája (Schegloff 1984: 438) így hangzik:

(1) „B: Igen. Hát akkor öltözködj, aztán menj, gyűjts be abból az ingyen kajából, mi meg majd máskor megyünk el, Jutka.

C: Hát akkor jól van, János.

B: Szia.

C: Szia.”

Miközben B kezdő megnyilatkozása grammatikai értelemben véve parancs vagy felszólítás, a valóságban egyik sem, hanem „a beszélgetés lezárásának kezdeményezése”. C megnyilatkozása sem a felhívásnak való engedelmeskedés, hanem beleegyezés a beszélgetés lezárásába (Schegloff 1984: 438). Mindez az elhelyezésből derül ki: a telefonbeszélgetések záró szakasza egy legalább négyfordulós szekvenciából szokott állni, ahol az utolsó szoros párt, a búcsúzást megelőzi egy előkészítő szakasz, és a vizsgált beszélgetésrészlet éppen itt helyezkedett el.

3.4. Epizódok és szerkezet

Clarke és Argyle a beszélgetések szerkezetén belül a „mezoszintet”, a szekvenciális szerveződést vizsgálták. A beszélgetéseket ők is a társas cselekvés keretében közelítették meg, és abból indultak ki, hogy a beszélgetés szerkezetének elemzéséhez nem elegendő az egyes beszédaktusok – pl. üdvözlés, óhaj, állítás, engedelmeskedés – megnevezése és az ezekből összeálló láncok leírása, ennél nagyobb egységeket – „a beszélgetés közép-méretű építőkockáit” (Clarke – Argyle 1997: 602) – kell kutatni. Ehhez a tervek és célok hierarchiájából indultak ki: „minden interaktor valamilyen cél elérésére törekszik, akár tudatában van ennek, akár nem. E célok különfélék lehetnek: szeressen meg a másik, információt kapjak vagy adjak át, változtassam meg a másik érzelmi állapotát stb. (…) A célok alcélokkal rendelkeznek” (motoros készség-modell, Clarke – Argyle 1997: 586). Ezt kiegészítették a szociális készségek modelljével, amelyben már a szabályok, a másik szerepébe való beleélési készség és a többi interaktor saját céljai és visszajelzései is szerepet kapnak.

A célok és alcélok szerint a beszélgetések epizódokra tagolódnak. „Egy felvételi interjú például négy fő epizódból áll: a) üdvözlés, kötetlen csevej; b) az interjúkészítő kérdez; c) a jelölt kérdez; d) befejezés. Minden ilyen epizódnak további alcéljai vannak, amelyek mindegyikének további alcéljai vannak” vagy lehetnek (Clarke – Argyle 1997: 590); így az epizódok maguk is sokszor további kisebb egységekből állnak. Az egyes

szituációkhoz tartozó verbális és egyéb elemeket, stílust, a megnyilatkozások sorrendjét szabályok alakítják;

ezeket a szabályokat, illetve a szituációra vonatkozó egyéb szervezett ismereteket egyfajta „forgatókönyv”

tartalmazza; e forgatókönyvek alapján ismerünk fel tipikus szituációkat és viselkedünk bennük a közmegegyezésnek megfelelő módon.

Clarke és Argyle is hangsúlyozza, hogy mindezek – vagyis a jellegzetes interakció-szekvenciák, a beszélgetések epizódszerkezete, illetve az egyes epizódok felépítése vagy a szituációkhoz tartozó interakciós szabályok – kultúrafüggőek.

E modell jelentősége, hogy bevonja az elemzésbe a beszélők, vagyis az interaktorok céljait és feladatait (melyeket a hymes-i modell is említett, de csak felsorolásszinten): Clarke és Argyle így, a célok és feladatok alapján rajzolja meg a beszélgetés hierarchikus belső szerkezetét (epizódok, azokon belül al-epizódok vagy ciklusok). Ez a modell bemutatja, hogy az egyes beszédaktusok vagy részszövegek hogyan és főleg miért kapcsolódhatnak egymáshoz, és hogyan tagolódhatnak aztán további kisebb részszövegekre. Hymes és Sandig (l. alább) modellje viszont azzal egészíti ki Clarke-ékét, hogy rámutatnak: a szövegtípusok mint verbális megoldások a beszélői céloktól függetlenül is léteznek. A szövegtípusok megszabják, hogy milyen beszélői célok miféle szövegekkel érhetők hagyományosan el; nemcsak a célok és szándékok irányítják tehát a szöveg felépülését, hanem a szövegtípus és a műfaj lehetőségei és szabályai is.

3.5. Az interkulturális pragmatika

A szövegtípusok és műfajok kulturális és történeti meghatározottságából fakad, hogy ezeknek a jellegzetességei szociológiai, kulturális antropológiai, kultúrtörténeti, néprajzi stb. szempontból is lényegesek lehetnek (vö. Hymes 1974, 1975, Réger 1990, Luke – Pavlidou 2002 stb.). A beszélésre vonatkozó szabályok országonként vagy népcsoportonként eltérő módjait a pragmatika egyik ága is kutatja: „A beszélőközösségek a beszédükben sajátos, rájuk jellemző, általuk kimunkált mintákat követnek. […] A pragmatikának a kultúrák közti különbségekre összpontosító, leginkább az egyes beszédaktusok mikéntjét összevető kutatási irányzata az interkulturális pragmatika (cross-cultural pragmatics)” (Szili 2004: 101). A beszédhelyzetekre is vonatkozó kulturális normák és eltérések leírásával e tudományterületek, elsősorban a kulturális antropológia és az interkulturális pragmatika is értékes segítséget nyújthat az egyes műfajok elemzéséhez (pl. Szili 2002a, 2002b).

3.6. Kontextus és szerepek

A műfajokkal kapcsolatban meg kell említeni Gumperz és Goffman nagyhatású elméleteit is. Gumperz a

„kontextualizációs utasítások” („contextualization cues”) kapcsán arra hívja fel a figyelmet, hogy a beszélők jelzéseket adnak egymásnak a kontextus értelmeztetésére vonatkozólag, tehát jelzik, hogy a lehetséges értelmezési keretek, kontextusok közül éppen melyikre gondolnak (Gumperz 1982). Ezek a kontextualizációs utasítások egyben abban is segítik a beszédpartnereket, hogy a társalgás adott szakaszát milyen műfajként vagy milyen beszédaktusként értelmezzék. Goffman (1999) a „szerep”- és „keret”-elméletben fogalmaz meg hasonlókat: egy interakció szereplői kölcsönösen meghatározzák, hogy éppen mi történik köztük, folyamatosan alakítják a szituációt, abban különféle szerepeket vesznek fel, és megnyilatkozásaikkal elfogadják vagy visszautasítják a másik választását. A „szerep” pedig (ami egy beszélgetés során szövegekben realizálódik) az adott szituációtípusra vonatkozó viselkedésegyüttes (vö. a forgatókönyv) része, egyben a műfaj része is.

A műfaj vagy az egyes beszédaktusok értelmezése tehát a társalgáselemzési szemléletben nem fix és statikus a társalgás során, hanem ezt a beszédpartnerek konszenzusos módon, egymással együttműködve folyamatosan egyeztetik és dinamikusan alakítják (Drew – Heritage 1992: 19), hasonlóképpen a társalgás több más összetevőjéhez (pl. téma Brown – Yule 1983: 89–90, vagy a beszélők között levő viszonyok Goffman 1999, Diamond 1996).

3.7. Cselekvésminta és szövegminta, részcselekvések és részszövegek

Zárásképpen szeretném felidézni Barbara Sandig kognitív stilisztikai modelljét (Sandig 1972, 1986); ő nem társalgáselemzési, hanem stilisztikai oldalról közelít ugyan, de összekapcsolja a cselekvéselméleti

megközelítéseket és a kognitív nyelvészet felismeréseit, és olyan átfogó modellt kínál, amelyben a fenti társalgáselemzési meglátások is jól elhelyezhetők³.

E modell szerint a cselekvés egy cselekvéskontextusban keletkezik; a beszélők előzetes tudásuk segítségével bemérik, értékelik a helyzetet és kontextust; motiváció és célkitűzés jön létre; a szereplők döntést hoznak a megfelelő eszközökről s egyfajta „tervet képeznek”; a cselekvést valamilyen (az adott kultúrára jellemző) módon végrehajtják (a nyelvi cselekvés egy mondat vagy egy szöveg kimondásával történik; a nyelvi cselekvés végrehajtási módja pedig maga a stílus); a cselekvés eredményt hoz, az eredménynek pedig következménye van vagy lehet (Sandig 1986: 40–41).

A cselekvéseket egy társadalmilag meghatározott cselekvésminta alapján végezzük. Vannak olyan összetett cselekvésminták, amelyeket jellegzetesen és hagyományosan szövegekkel hajtunk végre: ezek a jellegzetes cselekvésmintákhoz tartozó, tipikus szövegek a szövegtípusok (Sandig ezeket – a németben általánosan Textsorte helyett – szövegmintának (Textmuster) nevezi, én Kocsány nyomán „szövegtípusnak”). A cselekvésminták jellegzetes részcselekvés-típusokat tartalmazhatnak; a részcselekvés-típusok pedig részszövegekként realizálódnak. Egy szövegmintához tartozhatnak kötelező és fakultatív részszövegek, amelyek sorrendje lehet kötött vagy kötetlen (Sandig 1986: 172–173).

Ezek alapján tárgyalja a társalgási szövegfajtákat is. A beszélgetések lefolyására is vannak a

„szövegmintákhoz” hasonló minták, ezeket ő „társalgásmintáknak” hívja. A jellegzetes „társalgásmintákról”

vagy társalgástípusokról elmondható, hogy tipikus szituációkhoz kapcsolódnak; tipikus részcselekvésekből állnak; a beszélgetés szerkezete fázisokra osztható, és jellegzetes kritériumok és jelzések szabályozzák, hogy mikor lehet áttérni a következő fázisra; tipikus módjai vannak a témakifejtésnek; s a beszédpartnerek dinamikusan egyfajta „összcselekvés” részeit dolgozzák ki és valósítják meg együttesen (Sandig 1986: 193).

Látjuk tehát, hogy a Sandig-féle társalgásminták a szövegen magán kívül egyéb (pragmatikai és interakcionális, a társalgási normákhoz kapcsolódó) jellemzőket is tartalmaznak, és összhangban vannak a bemutatott diskurzuselemzési felismerésekkel.

3.8. Összegzés

Sematikusan összegezve tehát az alábbiak lényegesek egy adott műfaj jellemzéséhez: