A narratív résztvevői stratégiák

Azokban a társalgási narratív diskurzusokban, amelyekre az egyszemélyes történetmondás jellemző, a résztvevők viszonyrendszerének két tipikus lehetőségét különböztethetjük meg aszerint, hogy a történetbefogadó mennyire játszik aktív szerepet a társalgásban (l. Duranti 1997: 315). A történetmondó által irányított társalgási narratívákra az jellemző, hogy a befogadók – főleg különböző paralingvisztikai jelzések alkalmazásával – tulajdonképpen csak azt jelzik, hogy figyelmük továbbra is éber. A történetbefogadó által irányított társalgási narratívákban viszont a történet hallgatói kérdéseikkel, közbevetéseikkel aktív szerepet játszanak a történetből kibontakozó világ megteremtésében. Az Esti Kornél azon fejezetei tehát, amelyek másodlagos történetmondót is felvonultatnak, a Hatodik fejezet kivételével úgy értelmezhetők, mint amelyek a történetmondó által irányított társalgási narratívák sajátosságainak szépirodalmi alkalmazására szolgáltatnak példát (még azzal együtt is, hogy a befogadók feltételezett fordulói vagy paralingvisztikai jelzései nem jelöltek verbálisan). A Hatodik fejezetben viszont, amelyben a másodlagos történetbefogadó a diskurzus verbálisan is aktív résztvevője, egy szépirodalmi fikcióba ágyazott, a történetbefogadó által (is) irányított társalgási narratívával találkozhatunk. Esti Kornél történetbefogadója tehát a narratív diskurzus aktív résztvevője: élve a közvetlen interakció adta lehetőségekkel és ismerve a mindennapi elbeszéléshez kapcsolódó pragmatikai lehetőségeket, kérdéseivel és közbeszólásaival tevékeny segítséget nyújt a történetmondónak a történetből kibontakozó világ megkonstruálásához. Mindeközben egyszer arra kényszerül, hogy gyökeresen megváltoztassa történetbefogadói stratégiáját, amely természetszerűleg nem hagyja érintetlenül a szövegértelemnek közeget adó szövegvilág működését sem.

A Hatodik fejezet olyan történetet idéz Esti Kornéltól, amelyben maga is megjelenik szereplőként, sőt – mint az több más esetben is megesik – főszereplőként. Az én szereplése a történetben pedig olyan nyelvi jelzésként értelmezhető, amely arról árulkodik, hogy a történetmondónak szándékában áll reális kapcsolatot teremteni a beszédesemény és az elbeszélt esemény személy-, és ezzel összefüggésben tér-idő viszonyai között (l.

bővebben Tátrai 2002: 69–92). Mindez azt vonja maga után, hogy az én-ről szóló narratívákban elhangzó tényállásokat alávetjük a befogadói világtapasztalatainkra épülő igazságítéleteknek (vö. Anderegg 1998: 46).

Másképpen megközelítve: az én-elbeszélések, mint a múltat megkonstruáló narratívák általában, referenciális minőségükből kifolyólag ki vannak téve az interszubjektív ellenőrizhetőség lehetőségének (vö. Lorenz 2000:

137–142, Gergen – Gergen 2001: 92–93). A narratív diskurzus elején Esti történetbefogadójának kérdései (Kitől örököltél te? 842), közbevetései (Érdekes. Erről még nem is beszéltél. 843) is azt firtatják, mennyire felelnek meg az Esti által közöltek a valóságnak, pontosabban mennyire egyeztethetők össze a valós világgal kapcsolatos releváns ismeretekkel. Azonban – alighogy Esti belefog története elmesélésébe – a befogadói magatartás jelentős módosulásának lehetünk tanúi.

(4) – Kétmillió márkát? Ne viccelj.

– Helyes. Akkor beszéljünk komolyabb dolgokról. Mekkora a vérnyomásod?

– Bocsáss meg. Inkább folytasd.

(843) A (4)-ben idézett részlet mutatja a fordulópontot. Annak kritikus kérdésére és véleményére reagálva a történetmondó válaszút elé állítja a történetbefogadót: vagy elfogadja az általa felkínált fikciós egyezményt, vagy nem folytatja a történetet. A kulcsszó az idézetből kiemelt komolyabb melléknév. Egy történet fikcióként való sikeres értelmezése ugyanis azon a tudáson alapul, amely megkülönbözteti a játékot a komolyan vevéstől (vö. Anderegg 1998: 56). A fikciós egyezmény következményeként, amely szerint „a szöveget nem beszédként [discourse], hanem »eljátszott beszédként« [enacted discourse] fogjuk föl” (Iser 2000: 33), a befogadónak – az egyes szám első személyű deiktikus kifejezések értelmezése tekintetében is – fel kell függesztenie a közvetlen referenciálást. Másképpen fogalmazva: nem kell közvetlen kapcsolatot létesítenie a szöveg értelmezését lehetővé tevő mentális modell (a szövegvilág) és a beszélőn és a hallgatón kívül eső entitásokat tartalmazó valóság (a valós világ) között (vö. Tolcsvai Nagy 2001: 122–123). Egyébiránt nekünk – mint az Esti Kornél olvasóinak – is hasonlóképpen kell eljárnunk akkor, amikor a fiktív elsődleges történetmondóra, az inszcenírozott diskurzus résztvevőjére utaló egyes szám első személyű deiktikus kifejezéseket nem vonatkoztatjuk közvetlenül a valóságos szerzőre. Mindamellett érdemes megjegyezni, hogy a másodlagos történetbefogadót is viszonylag sokáig fogságában tartja az én-elbeszélések referenciális természetébe vetett hit.

(5) – […] Volt nekem valaha rengeteg pénzem is. Hajdanában – […] –, hajdanában, danában.

– Dániában?

– Nem, itt Budapesten. Amikor örököltem.

(842) Az (5)-ben láthatjuk, hogy Esti már a legelején kísérletet tesz a fikciós egyezmény megkötésére. A történet idejét a diskurzus idejéhez képest meghatározatlan és meghatározhatatlan távolságba helyező hajdanában, danában ugyanis hasonlóképpen értelmezhető, mint a mesekezdetek szokásos fikciószignálja, az egyszer volt, hol nem volt. A történetbefogadó azonban ekkor még nem hajlandó a fikciós egyezmény feltételeinek elfogadására. Félreértése árulkodó: a képzeletbeli idő helyett egy valóságos helyre kérdez rá. A történetmondó pedig a továbbiakban olyan személydeixiseket (örököltem) és helydeixiseket (itt) alkalmaz, amelyek a saját és a történet világa közötti reális kapcsolatra utalnak. Ennélfogva a (4)-ben jelzett fordulópontig a történetbefogadó kérdéseivel azt igyekszik kideríteni, vajon Esti igazat mond-e, vagy egyszerűen hazudik. A (4)-ben idézett felszólítása (Ne viccelj.) viszont arról tanúskodik, hogy az író udvariasabb annál, minthogy hazugsággal vádolja Estit: a viccelj igealak tiltó formájával, amely magában fogalja a tipikus mindennapi fikciós műfajra utaló vicc főnevet, a fikcionális kommunikáció lehetőségét utasítja el, így figyelmezteti Estit arra, hogy igazat mondjon.

A fikciós egyezmény megkötése után (Bocsáss meg. Inkább folytasd.) azonban kérdéseinek iránya alapvetően megváltozik. Ekkor már az a funkciójuk, hogy segítséget nyújtsanak a történetmondónak a történet fiktív

világának lehetőleg minél koherensebb megteremtésében, amely a diskurzus narratív jellegénél fogva fontos, konstitutív szerepet játszik a szövegvilág létrejöttében. Továbbá jelzik a történetbefogadó ironikus azonosulását a történet szereplőivel (Hallatlan. 849, Szegény barátom. 850).

Fontos tehát hangsúlyozni, hogy a fikció nem kötődik kizárólagosan a szépirodalmi kommunikációhoz: a vicc műfajába tartozó szövegek és a triviális irodalom termékei mellett bizonyos mindennapi elbeszélések, amelyek kitalált, elképzelt történetet adnak elő, is megmutathatják, hogy „a játék, a »minthá«-ba való belefeledkezés” a mindennapi kommunikációban is jelen van (Anderegg 1998: 56, l. még Tátrai 2002: 40–44).

Amennyiben tehát elfogadható a fenti érvelés, nem érthetünk egyet Beaugrande és Dressler azon kijelentésével, amely szerint az egyszerű hazugságok mindennapi fikciós szövegek (Beaugrande – Dressler 2000: 238, 5.

lábjegyzet). Az egyénileg kitalált mindennapi történeteket éppen akkor nem kell hazugságnak tekintenünk, ha értelmezésüket a fikcionális kommunikáció normái határozzák meg, amelynek értelmében „a valóság meghatározottsága túllép önmagán, s ezzel együtt az eleddig zavaros imaginárius formát kap és ellenőrzés alá kerül” (Iser 2001: 24, l. még Tolcsvai Nagy 2004). A narratív megértés tehát nemcsak a valóságosnak, hanem a képzeletinek a megismerésére is lehetőséget nyújt: a világ mindkét esetben történetként nyer értelmezést, azaz ilyen módon reprezentálódik, legyen szó akár a mindennapi, akár a szépirodalmi kommunikációról.

5. Összefoglalás

A dolgozatban alkalmazott pragmatikai kiindulópontú megközelítése arra az eredményre vezetett, hogy a szövegtipológiai hagyományban szövegfajtaként számon tartott elbeszélést indokolt az emberi megismerő gondolkodáshoz kötődő, propozicionális tudáson alapuló megértési módként értelmezni. A narratív megértés ugyanis olyan összetett világreprezentációk létrehozását teszi lehetővé, amelyekben az elemi események közötti időbeli viszonyok értelmezése kerül előtérbe. Ennélfogva egyes szövegek narratív jellege annak tulajdonítható, hogy esetükben a narratív megértési mód alkalmazása meghatározó szerepet játszik a szövegértelem kialakításában. A narratívnak nevezett szövegtípusokban, illetve műfajokban pedig az a közös vonás, hogy a hozzájuk kapcsolódó elvárások között jellegadó szerepet tölt be a narratív megértési mód alkalmazása. A narratív megértés alkalmazása természetesen kihat a kontextus létrehozására is. A narratív kontextus létrehozása azért kíván meg külön erőfeszítést a befogadótól, mert a történet világa, vagyis az elbeszélt események személy-, illetve tér-idő viszonyrendszere általában nem tart fenn egyszerű kapcsolatot a külső körülményekkel, azaz a narratív diskurzus közvetlen fizikai környezetével. Egy történet értelmezésekor a kontextus összetevői közül tehát nem annyira a résztvevők fizikai, hanem sokkal inkább azok szociális és mentális világához kapcsolódó ismeretek játszanak meghatározó szerepet. A szociális világ elsősorban a narratív interakció kialakítása-fenntartása, a mentális világ pedig főleg a narratív megismerés, a történetként való reprezentálás szempontjából érdemel kitüntetett figyelmet. A narratív megértés alkalmazásának vizsgálatára a dolgozat második felében a résztvevői szerepekből kiindulva tettem kísérletet. Ennek keretében a narratív diskurzusok és a hozzájuk kapcsolódó résztvevői szerepek egymásba ágyazódására helyeztem a hangsúlyt, amely mind a szépirodalmi, mind a mindennapi elbeszélés jellemző szerepviszonyainak bemutatására lehetőséget adott. A beágyazott társalgási narratíva értelmezése során továbbá különbséget tettem az egyszemélyes és az együttes történetmondás között. A narratív résztvevői stratégiák vizsgálatának lehetőségeit egyfelől a történetmondó és a történetbefogadó által irányított történetmondás közötti különbségtétellel, másfelől a történet fikcionális értelmezései feltételeinek bemutatásával szemléltettem.

Mindazonáltal a narratív diskurzusok átfogó pragmatikai vizsgálata további szempontok bevonását teszi szükségessé: ilyen termékeny szempont lehet például a nézőpontszerveződés vizsgálata (l. Tátrai 2005). A narratív diskurzusban alkalmazott különböző kiindulópontok ugyanis meghatározó szerepet játszanak egyfelől a megnyilatkozásokat felépítő mondat(ok) jelentésviszonyainak szerveződésében, másfelől a megnyilatkozások értelmi egységként való értelmezésében.

Irodalom

Anderegg, Johannes1998 [1983]. Fikcionalitás és esztétikum. (Ford.: V. Horváth Károly.) In: Thomka B. (szerk.):

Narratívák 2. Történet és fikció. Budapest: Kijárat Kiadó. 43–60.

Atkinson, Paul 1999 [1990]. A narratíva és a társadalmi cselekvés reprezentációja. (Ford.: Mester Tibor.) In: Thomka B.

(szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Budapest: Kijárat Kiadó. 121–149.

Bahtyin, Mihail 1988 [1953]. A beszéd műfajai. (Ford.: Könczöl Csaba.) In: Kanyó Z. – Síklaki I. (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest: Tankönyvkiadó. 246–280.

Bal, Mieke 1998 [1991]. A leírás mint narráció. (Ford.: Huszanagics Melinda.) In: Thomka B. (szerk.): Narratívák 2.

Történet és fikció. Budapest: Kijárat Kiadó. 135–171.

Balázs János 1985. A szöveg. Budapest: Gondolat.

Bengi László 1998. In memoriam Cornelii Esti. Az Esti Kornél Tizennyolcadik fejezetéről. In: Kulcsár Szabó E. – Szegedy-Maszák M. (szerk.): Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Budapest: Anonymus. 198–215.

de Beaugrande, Robert-Alain – Dressler, Wolfgang 2000 [1981]. Bevezetés a szövegnyelvészetbe. (Ford.: Siptár Péter.) Budapest: Corvina.

Brown, Gillian 1994. Modes of understanding. In: Brown, G. – Malmkjaer, K. – Pollitt, A. – Williams, J. (eds.): Language and Understanding. Oxford: Oxford University Press. 10–20.

Brown, Gillian – Yule, George 1983. Discourse Analysis. Cambridge: Cambridge University Press.

Bruner, Jerome 2001 [1986]. A gondolkodás két formája. (Ford.: Ülkei Zoltán.) In: László J. – Thomka B. (szerk.):

Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest: Kijárat Kiadó. 27–57.

Carr, David 1999 [1997]. A történelem realitása. (Ford.: V. Horváth Károly.) In: Thomka B. (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Budapest: Kijárat Kiadó. 69–84.

van Dijk, Teun A. 1988 [1980]. A történet felfogása. (Ford.: Imre Anna.) In: Kanyó Z. – Síklaki I. (szerk.): Tanulmányok az irodalomtudomány köréből. Budapest: Tankönyvkiadó. 309–329.

van Dijk, Teun A. 1988. News as Discourse. Hillsdale. NJ: Lawrence Erlbaum.

Duranti, Alessandro 1997. Linguistic Anthropology. Cambridge: Cambridge University Press.

Fehér Erzsébet 2000. A szövegkutatás megalapozása a magyar nyelvészetben. Tudománytörténeti vázlat. Nyelvtudományi Értekezések 147. sz. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Gadamer, Hans-Georg 1994 [1981]. Hang és nyelv. (Ford.: Tallár Ferenc.) In: A szép aktualitása. Budapest: T-Twins Kiadó. 169–187.

Genette, Gérard 1996 [1982]. Transztextualitás. (Ford.: Burján Mónika.) Helikon 82–90.

Gergen, Kenneth J. – Gergen, Mary M. 2001. A narratívumok és az én mint viszonyrendszer. (Ford.: Ülkei Zoltán.) In:

László J. – Thomka B. (szerk.): Narratívák 5. Narratív pszichológia. Budapest: Kijárat Kiadó. 77–119.

Givón, Talmy 1990. Syntax. A functional-typological introduction. Vol. 2. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins.

Gülich, Elisabeth – Quasthoff, Uta M. 1985. Narrative analysis. In: van Dijk, T. A. (ed.): Handbook of Discourse Analysis.

Vol. 2. London: Academic Press. 169–197.

Habermas Jürgen 1997 [1979]. Mi az egyetemes pragmatika? In: In: Pléh Cs. – Síklaki I. – Terestyéni T. (szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés. Budapest: Osiris Kiadó. 228–259.

Halliday, M. A. K. 1970. Language Structure and Language Function. In: Lyons, J. (ed.): New Horizons in Linguistics.

Penguin Books. Harmondsworth. 140–165.

Halliday, M. A. K. 1973. Explorations in the functions of language. London: Arnold.

Hajdu Péter 2003. Az elbeszélésciklusok elmélete. Literatura 163–184.

Iser, Wolfgang 2001 [1993]. A fiktív és az immaginárius. (Ford.: Molnár Gábor Tamás.) Budapest: Osiris Kiadó.

Jauss, Hans Robert 1980 [1970]. Irodalomtörténet mint az irodalomtudomány provokációja. (Ford.: Bernáth Csilla.) Helikon 8–39.

Kocsány Piroska 1989. Szövegnyelvészet vagy szövegtípusok nyelvészete? Filológia Közlöny 26–43.

Kocsány Piroska 2002. Szöveg, szövegtípus, jelentés: a mondás mint szövegtípus. Nyelvtudományi Értekezések 151. sz.

Budapest: Akadémiai Kiadó.

Langacker, Ronald W. 1987. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 1. California: Stanford.

Langacker, Ronald W. 1991. Foundations of Cognitive Grammar. Vol. 2. California: Stanford.

Lorenz, Chris 2000 [1998]. Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a „metaforikus fordulat”.

(Ford.: Kiss Gábor Zoltán.) In: Thomka B. (szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest: Kijárat Kiadó.

121–147.

Mey, Jacob L. 1998. Pragmatics. In: Mey, J. L. (ed.): Concise Encyclopedia of Pragmatics. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins. 716–738.

Mey, Jacob L. 2001. Pragmatics. An Introduction. Second Edition. Oxford: Blackwell.

Péczeli Dóra 1998. „E.S.T.I. – K.érdés”. Az Esti Kornél-szövegek kiadásának problémái. In: Kulcsár Szabó E. – Szegedy-Maszák M. (szerk.): Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Budapest: Anonymus. 178–187.

Pléh Csaba 1998. Bevezetés a megismeréstudományba. Budapest: Typotex Kiadó.

Reboul, Anne – Moeschler, Jacques 2000 [1998]. A társalgás cselei. (Ford.: Gécseg Zsuzsanna.) Budapest: Osiris.

Ricoeur, Paul 1999 [1997]. Emlékezet – felejtés – történelem. (Ford.: Rózsahegyi Edit.) In: Thomka B. (szerk.): Narratívák 3. A kultúra narratívái. Budapest: Kijárat Kiadó. 51–67.

Robinson, Edward A. 1997. The cognitive foundations of pragmatic principles: implications for theories of linguistic and cognitive representation. In: Nuyts, J. – Pederson, E. (eds.): Language and conceptualization. Cambridge: Cambridge University Press. 253–271.

Sandig, Barbara 1972. Zur Differenzierung gebrauchsprachlicher Textsorten in Deutschen. In: Gülich, E. – Raible, W.

(Hg.): Textsorten. Differenzierungskrtiterien aus linguistischer Sicht. Frankfurt: Athenäeum. 113–124.

Schiffrin, Deborah 1994. Approaches to Discourse. Oxford UK, Cambridge USA: Blackwell.

Short, Michael 1994. Understanding texts: point of view. In: Brown, G. – Malmkjaer, K. – Pollitt, A. – Williams, J. (eds.):

Language and Understanding. Oxford: Oxford University Press. 170–190.

Sperber, Dan – Wilson, Deirdre 1986. Relevance. Oxford: Blackwell.

Szegedy-Maszák Mihály 1998. Az Esti Kornél jelentésrétegei. In: Kulcsár Szabó E. – Szegedy-Maszák M. (szerk.):

Újraolvasó. Tanulmányok Kosztolányi Dezsőről. Budapest: Anonymus. 158–177.

Tátrai Szilárd 1997. Az elbeszélés határai. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél (különös tekintettel a Kilencedik fejezetre).

Magyar Nyelvőr 325–338.

Tátrai Szilárd 2002. Az ’ÉN’ az elbeszélésben. A perszonális narráció szövegtani megközelítése. Budapest: Argumentum Kiadó.

Tátrai Szilárd 2003. Egy nem mindennapi elbeszélés. Kosztolányi Dezső: Esti Kornél, Hatodik fejezet. Magyar Nyelvőr 389–406.

Tátrai Szilárd 2004a. Műfaj és stílus (Krúdy Gyula: Szindbád ifjúsága – Kosztolányi Dezső: Esti Kornél). In: Jenei T. – Pethő J. (szerk.): Stílus és jelentés. Budapest: Tinta Könyvkiadó. 85–92.

Tátrai Szilárd 2004b. A kontextus fogalmáról. Magyar Nyelvőr 479–494.

Tátrai Szilárd 2005. A nézőpont szerepe a narratív megértésben. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXI. 207–229.

Tolcsvai Nagy Gábor 1996. A magyar nyelv stilisztikája. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 2001. A magyar nyelv szövegtana. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó.

Tolcsvai Nagy Gábor 2003. Topikaktiválás és topikfolytonosság magyar nyelvű szövegekben. Általános Nyelvészeti Tanulmányok XX. 295–325.

Tolcsvai Nagy Gábor 2004. A képzeleti jelentéstana Krúdy műveiben. In: Jenei T. – Pethő J. (szerk.): Stílus és jelentés.

Budapest: Tinta Könyvkiadó. 93–105.

Tomasello, Michael 2002 [1999]. Gondolkodás és kultúra. (Ford.: Gervain Judit.) Budapest: Osiris Kiadó.

Verschueren, Jef 1995. Pragmatic perspective. In: Verschueren, J. – Östman, J-O. – Blommaert, J. (eds): Handbook of Pragmatics. Amsterdam, Philadelphia: John Benjamins. 1–19.

Verschueren, Jef 1999. Understanding Pragmatics. London, New York, Sydney, Auckland: Arnold.

EŐRY VILMA

In document Szöveg és típus (Pldal 168-173)