Többféle tudományosság? Nehézségek a tudománytörténet-írásban

Ha a tudománytörténész elfogadja, hogy többféle tudományosság-fogalom létezhetett és létezhet, legalább két súlyos nehézséggel találja szemben magát. Az egyik az ún.

összemérhetetlenség (inkommenzurabilitás) problémája (2.2.3.1.), a másik pedig a tudományos ismeretek kétségbevonhatatlan kumulálódásával kapcsolatos, máig megoldatlannak tűnő kérdés (2.2.3.2.).

2.2.3.1. A paradigmák összemérhetetlensége

Kuhnt voltaképp a paradigmaváltás problematikája – és ennek kapcsán a tudomány fejlődésének kérdése – foglalkoztatta. Arra jutott, hogy két rivális paradigma egymással összemérhetetlen,⁴¹ illetve – későbbi terminológiája szerint – összehasonlíthatatlan, szerinte ugyanis a tudományos forradalom a tudományos közösség világszemléletének megváltozását jelenti (Kuhn 1962/2000: X. fejezet). Kuhn ezt tömören úgy fogalmazza meg, hogy „a paradigmák megváltozásával maga a világ is megváltozik” (Kuhn 1962/2000: 119):

ugyan, hogy a megismerő az egyén, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az egyénben zajló kognitív folyama-tokra hatással vannak a társas interakciók, a közösségben kialakult kognitív sémák, és főképp a nyelv, amelyben – a benne kódolt nyelvi világkép révén – mintegy rögzítve van a világlátás módja. Ha viszont ez így van, akkor a tudományban különös tekintettel kell lennünk a közösség szerepére, hisz a tudósok – ma főképp – nem elszigetelten kutatnak. A tudós, a kutató szigorú képzés során válik a tudományos közösség tagjává, szakmai életét folyamatos szakmai kommunikáció, és a kollégák munkájára való állandó reflektálás jellemzi.

41 A kifejezést Kuhn a matematikából kölcsönözte, és vezette be a tudományfilozófiába Feyerabenddel egyidőben, de tőle függetlenül (Fehér 1999: 252).

„Egy bizonyos, közelebbről meg nem határozható értelemben azt kell mondanunk, hogy a rivális paradigmák képviselői nem ugyanabban a világban dolgoznak. […] A két tudóscsoport, mivel különböző világban dolgozik, ugyanonnan ugyanabba az irányba nézve különböző dolgokat lát. Ez megint csak nem jelenti azt, hogy bármit láthatnak, amit akarnak. Mindkét csoport a világot nézi, és amit néznek, az nem változik meg. Bizonyos területeken azonban mást látnak, és a dolgokat más viszony-ban látják egymással” (Kuhn 1962/2000: 156).⁴²

Az összemérhetetlenséget Kuhn három – egymással természetesen összefüggő – vonat-kozásban tárgyalja. A paradigmák összemérhetetlenségének alapja Kuhn szerint a percepcióban bekövetkezett változás.⁴³ Az összemérhetetlenség másodsorban érvényes a különböző paradigmák módszertanára nézve is.⁴⁴

Az összemérhetetlenség harmadik – legtöbb vitát kavart és bizonyos értelemben máig megoldatlan – aspektusa a fogalmi vagy szemantikai összemérhetetlenség. Ez Kuhn szerint valójában abból adódik, hogy miközben a percepció, azaz a világ tagolása megváltozik, a terminológia nagy része – és egyáltalán: a nyelv egésze – az marad, amit a többi paradigmában használtak és használnak.⁴⁵ Ebből következik, hogy a termino-lógiát illetően radikális jelentésváltozás megy végbe. Ez azt jelenti, hogy a szakkifeje-zéseknek nemcsak alkalmazási szabályai változnak meg, hanem a referenciájuk is.⁴⁶

42 Fehér Márta idézi Ian Hacking véleményét Kuhn fenti idézett tételéről: „Thomas Kuhn valamennyi témája közül az, amelyet a leghatározottabban kerülnek a jól nevelt amerikai filozófustársaságokban, az tűnik a Structure-be belekukkantó felkészületlen olvasó számára a legizgalmasabbnak. Arra a tételére gondolok, hogy a forradalom után [a tudósok] egy másik világban élnek. A Structure nagy felzúdulást keltett az inkommenzurabilitás, az elméletváltás, a paradigma, a racionalitás és hasonlók körül. De minden zajongás és ingerültség ellenére a hatás kiváló volt, mert ma meglepő konszenzus uralkodik a könyv eszméinek erejéről és jelentőségéről” (Hacking 1993. Working in a New World: the Taxonomic Solution. In P. Horwich szerk. World Changes, Thomas Kuhn and the Nature of Science. MIT Press. 1993:

275; idézi Fehér 1999: 252).

43 Ez az, amit saját maga is átélt Arisztotelész Fizikájának megértésekor. A percepció megváltozása azt jelenti, hogy az egyik paradigma által begyakoroltatott és a tudós számára természetesnek tűnő látásmód helyébe egy másik lép, valahogy úgy, ahogy a Kuhn által emlegetett „Kacsa és nyúl”trükkös ábrán a kacsa helyett hirtelen a nyulat látjuk meg. Kuhn itt a Gestalt-pszichológia eredményeire támaszkodik, miszerint azonos inger eltérő észleletet (tapasztalatot) eredményez, ill. különböző ingerek azonos észlelethez (tapasztalathoz) vezetnek. Ugyanakkor az is nyilvánvalóvá vált, hogy az empirikusan adottnak tekintett tények és az elméletek nem függetlenek egymástól, hisz az elmélet határozza meg, mi minősül egyáltalán tudományos ténynek. Mindebből adódik Kuhn szerint, hogy két paradigmában regisztrált empirikus adatok összemérhetetlenek, mivel nem áll rendelkezésünkre a valóság paradigmafüggetlen leírása, amelyhez képest a különböző paradigmákban dolgozó tudósok észlelését mérni lehetne.

44 Mivel a különböző paradigmák módszertana eltér egymástól, az adott paradigma módszereivel csak az adott elmélet tételeinek igazságát lehet mérni. Ez a módszer arra nem alkalmas, hogy egy másik, rivális paradigma tételeinek igazságát értékelje.

45 „Mivel az új paradigmák a régiekből születnek, általában megőrzik a hagyományos paradigma által használt terminológiának és mind a fogalmi, mind a kísérleti eszközöknek a jelentős részét. Az átvett elemeket viszont csak ritkán alkalmazzák teljesen hagyományos módon” (Kuhn 1962/2000: 155).

46 Kuhn ezt a következő példával illusztrálja: „A kopernikuszi szemlélet új híve a Holdat nézve nem mondja ezt: „Azelőtt bolygót láttam, most pedig egy holdat.” Ez a kifejezésmód azt jelentené, hogy a ptolemaioszi rendszer valaha helyes volt. Az új csillagászat híve inkább így fogalmaz: „Régen bolygónak tekintettem (vagy láttam) a Holdat, de tévedtem.” (Kuhn 1962/2000: 122).

Ráadásul a paradigmában az ismeretek összefüggő rendszert alkotnak. Ez szemantikai szempontból annyit tesz, hogy egy-egy szakkifejezés jelentése nem önmagában adott, hanem a rendszerben elfoglalt helyéből adódik. Következésképp, ha egy terminus referenciája módosul, akkor szükségszerű, hogy vele együtt az összes többié is megváltozik. Mindebből az következik, hogy két különböző paradigmában dolgozó tudósok vitái sokszor a süketek párbeszédéhez hasonlítanak.

Kuhn szerint tehát a percepcionális és a metodológiai összemérhetetlenségből következő, az egész terminológiát érintő radikális jelentésváltozás az alapja a szemantikai összemérhetetlenségnek. Ez azt jelenti, hogy ahhoz, hogy két különböző paradigmát összemérjünk, vagyis megpróbáljuk kideríteni valamilyen módszerrel, hogy melyik a „jobb,” egyszerűen nincs semmiféle alapunk vagy mércénk.

Kuhn későbbi munkássága jórészt az inkommenzurabilitás-probléma tisztázására és megoldására irányult.⁴⁷ Dolgozatom szempontjából nagy jelentősége van annak az irányváltásnak, amit ez jelentett: annak ugyanis, hogy Kuhn figyelme a nyelv – annak fogalmi-szemantikai komponense – és a nyelvhasználat felé fordult.

Kuhn a könyve japán kiadásához írt Utószóban külön fejezetet szentel az össze-mérhetetlenség kérdésének. Alapállása változatlan, ám ekkor már inkább a következ-ményekkel foglalkozik. Úgy látja, hogy a Gestalt-váltás és az ennek nyomán bekövetkezett radikális jelentésváltozás kommunikációs zavarhoz, erősebb kifejezéssel:

csődhöz vezet a különböző paradigmákban dolgozó tudósok között.⁴⁸

47 Kuhn így vall erről: ez a tétel volt voltaképpen az „első lépés a Structure felé vezető úton, s még ma is úgy látom, hogy ez a fogalom a könyv legfőbb, központi jelentőségű újdonsága” (Kuhn 1993: 315, idézi Fehér 1999: 252). A kérdéskört tárgyaló nagy összefoglaló műve azonban nem készült el (Laki 2006: 15).

48 Kuhn így ír erről: „két ember, aki korábban minden jel szerint tökéletesen megértette egymást, egyszerre csak azt tapasztalja, hogy ugyanarra az ingerre összeegyeztethetetlen leírásokkal és általánosítá-sokkal válaszol. Még tudományos véleménycseréjüknek sem minden területén érzik ezeket a nehéz-ségeket, de a nehézségek jelentkezni fognak, és az elmélet kiválasztása szempontjából legfontosabb jelen-ségek körül fognak összesűrűsödni.

Bár az ilyen problémák először a kommunikációban válnak nyilvánvalóvá, nem pusztán nyelvi nehézségek, és nem oldhatók meg egyszerűen úgy, hogy megállapodnak a zavart okozó terminusok definíciójában. Mivel azokat a szavakat, amelyek körül a nehézségek csoportosulnak, részben példázatok-ra való közvetlen alkalmazásukból tanulták meg, a kommunikációs csőd részesei nem mondhatják ezt:

„Az »elem« […] kifejezést a következő kritériumokkal meghatározott módon használom” Nem folya-modhatnak tehát valamiféle semleges nyelvhez, amelyet mindkét fél ugyanúgy használ, amelyen mind-kettőjük elmélete megfogalmazható, sőt még a két elmélet empirikus következményei is leírhatók. A nézeteltérés részben megelőzi a nyelvek alkalmazását, viszont a nyelvekben is kifejeződik” (Kuhn 1969/2000: 204–205).

Kuhn ekkor még úgy látja, hogy az így beállt helyzetből van kiút: a fordítóvá válás.⁴⁹ Mindamellett természetesen tisztában van vele, hogy a másik paradigma nyelvének elsajátítása csak arra nyújt lehetőséget, hogy a különböző világokban élő – azaz más paradigmákban dolgozó – tudósok megtudjanak valamit egymás nézeteiről, hogy képet alkothassanak azok előnyeiről vagy hátrányairól, ugyanakkor azt nem biztosítják, hogy azonosulni is tudnak a másik világlátással – ami a másik paradigma nyelvében van kódolva –, és így nem is képesek alkotó módon használni azt. Kuhn hangsúlyozza, hogy a másik paradigmába való „beletanulás” nem azonos a másik paradigmához való megtéréssel. Előfordulhat az is, hogy valaki intellektuálisan belátja, hogy a másik paradigma „jobb,” „helyesebb,”„mégis képtelen gondolkozása szerves részévé tenni, nem képes otthonosan mozogni a részben az új felfogás által körvonala-zott világban” (Kuhn 1969/2000: 208).

A fentiekből világosan kitűnik, hogy Kuhn számára a paradigmák eltérő nyelve közötti fordítás lehetősége elsősorban abból a szempontból jelentős, hogy ez lehetőséget nyújt az inkommenzurabilitás alapján megoldhatatlannak tűnő probléma kezelésére, azaz támpontokat nyújt a paradigmák közötti választás mérlegelésében.

Kuhn további munkássága során a nyelvi-nyelvészeti szempontú megközelítés válik dominánssá. Míg eredetileg az egy paradigmában dolgozó tudományos közösséget az azonos módon való világlátás, percepció alapján gondolta azonosítani, mostantól sokkal inkább nyelvi közösségnek tekinti – bár nyilvánvaló, hogy a két szempont elválaszthatatlan, egymással szorosan összefügg, hisz a nyelv egyik fő – és a tudományban főszerephez jutó – funkciója a valóságábrázolás, azaz a referenciális funkció. Kuhn – úgy tűnik – egyre erőteljesebben a nyelvi relativizmus néven ismert nyelvészeti elképzelés gyenge változata felé hajlik. Ez derül ki 1987-es tanulmányának utolsó mondataiból, ahol így ír:

„A tudomány gyakorlatához mindig hozzátartozik a természetre vonatkozó általánosítások megalkotása és magyarázata, s e tevékenységek feltételeznek egy minimális gazdagságú nyelvet. Egy ilyen nyelv elsajátítása pedig bizonyos, a természetre vonatkozó tudás elsajátítását is jelenti. Ha az olyan terminusok, mint

49 „Azoknak, akik átélnek ilyen kommunikációs csődöt, mégis van egy menedékük. Ugyanazok az ingerek érik őket. Idegrendszerük általános felépítése is ugyanolyan, ha másképp van is programozva. Sőt, a tapasztalat egy döntő, de kicsiny területétől eltekintve, minden bizonnyal még idegrendszerük progra-mozása is majdnem ugyanolyan, hisz élettörténetük is – közvetlen múltjuk kivételével – közös. Követ-kezésképpen mindennapi világuk és nyelvük, valamint tudományos világuknak és nyelvüknek a leg-nagyobb része közös. Mivel ilyen sok mindenben egyeznek, feltétlenül képesek sok mindenre rájönni abból, amiben különböznek. […]

Röviden fogalmazva, a kommunikációs csőd részesei nem tehetnek egyebet, mint hogy különböző nyelvi közösségek tagjának fogadják el egymást, és fordítóvá válnak” (Kuhn 1969/2000: 205–206).

»mozgás«, »battéria« vagy »energiaelem«, megtanulási folyamatának része példák felmutatása, akkor a nyelv és a világ ismeretét egyszerre sajátítjuk el. A tanuló egyfelől megtanulja, mit jelentenek e terminusok, mely jellegzetességek relevánsak a természethez való hozzákapcsolásnál, mi az ami – önellentmondás veszélye nélkül – nem mondható róluk stb. Másrészt azt is megtanulja, miféle kategóriákba tartozó dolgok népesítik be a világot, mik ezek szembetűnő vonásai, s valamit arról is, hogy milyen viselkedésmód megengedett és nem megengedett számukra. A nyelvtanulás nagy részében e kétféle tudást – a szavak és a természet ismeretét – együtt sajátítjuk el, nem is igazán kétféle tudás ez, hanem egyazon érem két oldala” (Kuhn 1987/1998: 151).

Az, amit Kuhn korábban a szakkifejezések jelentésének megváltozásáról írt, hogy tudni-illik a jelentések csak egymáshoz való viszonyukban ragadhatók meg, kiemelt szerep-hez jut: az egymással hálózatot alkotó, s így egymás jelentését kölcsönösen meghatá-rozó terminusok⁵⁰ rendszerét Kuhn elnevezi lexikonnak. A lexikon valójában egyfajta taxonómia nyelvi vetülete: meghatározott struktúrába rendezve tartalmazza azoknak az entitásoknak (ontológiai kategóriáknak) a nevét, amelyek az adott paradigmában a világot egymással való viszonyaikban alkotják. Így a lexikon az észlelés, a tapasztalás, s így a világ leírásának – megismerésének – előfeltételeként jut fontos szerephez. Ezen az alapon jut el Kuhn oda, hogy azokon a területeken, ahol két lexikon struktúrája külön-bözik, az inkommenzurabilitás fordíthatatlanságként nyilvánul meg. Fontos azonban megértenünk, hogy Kuhn fordításon a szinonimapár-alapú fordítást érti, s ez a fentiek értelmében valóban nem lehetséges. Ugyanakkor továbbra is fennáll, hogy a másik paradigma lexikonja – pontosabban a benne lenyomatát hagyó másfajta világszerkezet – elsajátítható.

2.2.3.2. A kumulativitás tagadhatatlansága

A kuhni paradigma-fogalmat elfogadó tudományfilozófus, illetve gyakorló tudomány-történész számára komoly problémát jelent a tudomány fejlődésének értelmezése.⁵¹ Elvileg ugyanis – ha a tudomány különböző, összemérhetetlen paradigmákhoz kötődik – el kell vetnünk a tudományos ismeretek egyenes vonalú kumulativitásának elméletét, ugyanakkor a tudományban – a diszkontinuitás ellenére – mégis határozottan

50 „Azt, hogy mire referál a »flogiszton« terminus, a flogiszton-elméletben olyan mondatok adják meg, melyben lényegi szerepet játszanak pl. a »princípium« vagy az »elem« kifejezések. Ezek a »flogiszton«-nal együtt egy kölcsönösen összefüggő és egymást kölcsönösen definiáló elemekből álló halmazt alkot-nak, melyet együtt kell elsajátítani, mielőtt bármelyikük használható, valamely természeti jelenségre alkalmazható lenne” (Kuhn 1983: 676; l erről Laki 2006: 159–162).

51 A Kuhnt ért másik, szintén az inkommenzurabilitás tételéből adódó fő vád az, hogy Kuhn tudomány-fejlődés-modellje alapján az ismeretelméleti relativizmus álláspontjára helyezkedik.

ható egyfajta kumulálódás. Ezt maga Kuhn sem tagadta,⁵² bár kitartott amellett, hogy a tudomány története nem folytonos, hanem egymást időben, de nem logikailag követő paradigmák soraként fogható fel.

Mivel a paradigmák nem vezethetők le egymásból, és részlegesen sem tartal-mazzák egymást, ezért a paradigmában érvényes módszertani normák is az adott para-digmára korlátozódnak. Kuhn ugyanakkor felhívja a figyelmet arra, hogy igenis vannak azonban bizonyos pragmatikus szempontok, amelyek alapján racionálisan választani lehet két paradigma között. Ilyenek például a pontosság, az egyszerűség, a hatékonyság, a termékenység, s nem utolsó sorban az érvényesség köre. Ezekről azonban a két paradigma képviselőinek– a saját paradigmájukból nézve –eltérő lehet a véleménye.

Egy paradigmát általában nem csak azért találnak „jobbnak” a másiknál, mert jobb rejtvényfejtő eszköznek bizonyul, hanem azért is, mert valamiképpen jobban írja le a világot, azaz az elmélet nagyobb összhangban van a valósággal. Vagyis Kuhn valóban elismeri, hogy van fejlődés a tudományban, de a feladatot, hogy „olyan folytonos változási (fejlődési) folyamatnak mutassák be a tudomány történetét, amely csupán megszakítottnak látszik” (Fehér 1999: 247), az utókorra hagyta.