A magyar nyelv közvetlen rokonságának kijelölése

Mivel tehát hiteles adatok hiányában a magyar nyelv genealógiáját nem lehet megállapí-tani, valóban nem marad más hátra, mint a nyelvhasonlítás, azaz „a régi és újabb nyelvek tömkelegében buvárkodni” (i. h.). Czuczorék úgy gondolják ugyanis, hogy a magyar nyelv rokonításának az ideje még nem érkezett el, mert nem áll rendelkezésre elég anyag, amelyre támaszkodni lehetne (vö. Horváth 2004b; l. még Mátyás 1857: 33, alább). Regulyról 1841-ben kapott hírt az Akadémia, de gyűjtését csak évtizedek múltán kezdik feldolgozni. Kállay ráadásul a hozzáférhető nyelvleírásokban sem bízik, annak alapján, hogy magyar nyelvészként milyen hiteltelennek találja a külföldi nyelvészek által készített magyar nyelvleírásokat (l. bővebben az 5.4.1. fejezetben). Ezért hát a magyar bölcseleti nyelvészek szerint a magyar nyelvet egyelőre csak hasonlítania szabad, és ha elegendő empirikus anyag birtokában lesznek, akkor jelölhetik ki biztosan családjának tagjait, és a közöttük fennálló rokonsági viszonyokat.²¹⁴ Addig azonban kellő türelemre és óvatosságra van szükség (l. még Horváth 2004b).²¹⁵

Czuczoréknak a közvetlen és a távolabbi utókor egyaránt gyakran a szemére vetette, hogy miért nem fogadták el a magyar nyelv finnugor rokonságának tényét, főképp, hogy nyilvánvalóan ismerték a finnugor nyelvészet előfutárainak tekintett Sajnovics és Gyarmathi munkásságát: „A felsorolt példák alapján is a szerkesztők meg lehettek volna győződve a magyar nyelv fgr. eredetéről. Az egyező rokon nyelvi adato-kat azonban nem mint a rokonság bizonyítékait sorolták fel” (F. Molnár 1964: 374).

A magyar nyelv finnugor rokonításával kapcsolatban Békés Vera és mások (például Margócsy 1998; C. Vladár 2001, 2005) kutatásai alapján ma már bizton állít-ható, „hogy a 19. században a vita nem arról folyt, hogy a finnugor rokonság gondolata elfogadható-e, hanem, hogy egyéb nyelvekhez képest milyen fokú ez a rokonság”

(Békés 1991: 93).

lelki képzeteket, egy szóval testi lelki szükségeiket, más kútfők szűkiben máig is hűségesen magyaráz-zák” (idézi Keve 1940: 27).

Szeder Fábián ugyanakkor a történeti-összehasonlító nyelvészetről azt írja, hogy ennek a módszernek az alkalmazása sokkal hatékonyabb lenne, „ha bennünket nyelvünk bölcsfjéhez vezetvén, ott ugyan azon testvéreket, ’s ugyan azon állapotban a’ millyenben tflünk elváltukkor valának, találnánk. Hanem ezen ásiai testvéreink részint kihalván, ’s most csak könyveikben némán beszéllvén, részint a még élfk az idf és környülmények szerint módosulván s változván, már régtfl fogva egyik a’ másiktól ’s tflünk értelmes-ségre nézve igen különböznek, ’s hozzánk való atyafiságukat eddig nem annyira nehány szavainkhoz való hasonlatosságából, mint nyelvünk’ tulajdonságaiból ismerjük el” (Szeder 1836: 1b–2a).

214 Ahogy Balázs János Sági Isvtán (1942: 329) nyomán megfogalmazza: „Czuczorék nem voltak ugyan ellenségei a finnugor rokonságnak, de […] úgy gondolták, hogy helytelen volna beszorítani egy ilyen kis nyelvcsalád szűkös keretei közé” (Balázs 1987: 650).

215 Mátyás Flórián többször utal arra is, hogy valamiféle nyelvhasonlító munkaközösséget kellene létre-hozni, mivel – mint mondja – „[i]lly munkának kellő teljes kivitele meghaladja egyes ember erejét, ha igaz, hogy a’ hasonlítandó nyelveknek felületes, szótári kutatása nem elegendő. Valamint a’ kézi – ugy a’

szellemi munkaosztás is előbb, és könnyebben vezet célhoz” (Mátyás 1856: 239).

A bölcseleti nyelvészek rendszeresen foglalkoztak a magyar és az ural-altáji nyelvcsalád nyelveinek az összevetésével (l. például CzF.I: 24–34).²¹⁶ Ballagi például 1840-ben a zürjén nyelvvel hasonítja a magyart, elsősorban a grammatika tekintetében, és arra a következtetésre jut, hogy „mikép a’ syrjän nem csak az általános grammaticai alakokra, de még a’ nyelv’ kisebb szeszélyeire nézve is, mennyire a’ hiányos adatokból kivehető, hasonló a magyarhoz” (Ballagi 1840: 9). Kállay Ferenc a szanszkrit, zsidó, cigány nyelvek mellett a finn-magyar nyelvhasonlítás terén is tájékozódik. 1835-ben Lassu István (1797–1852), az MTA statisztikával és földrajzzal foglalkozó levelező tagjának finn-magyar nyelvhasonlítását kritizálja, mivel úgy találja, hogy nem tanulmányozott bizonyos alapvető szakirodalmakat, például Strahlenberg 1730-as művét (Keve 1840: 25).

A bölcseleti nyelvészek – úgy látszik, elsősorban Mátyás Flórián munkássága nyomán – komolyan számoltak – legalábbis igyekeztek számolni – a nyelvünket ért areális hatásokkal, amelyet főképp a nyelvbe bekerült kölcsönszavak, illetve jövevény-szavak feltérképezésével láttak felderíthetőnek. Mátyás Flórián a nyelvrokonság kijelö-lése mellett ez utóbbit határozza meg a nyelvhasonlítás másik céljaként (Mátyás 1856:

239). Ő maga – „árja hasonlatai” nyomán – úgy találja, hogy ha bizonyos szóegyezések-ből az ural-altáji nyelvekkel való rokonságra lehet következtetni, akkor a „finn-magyar-nál számosabb árja hasonlatok” alapján ugyanilyen fokú rokonságot lehet feltételezni a magyar és az árja nyelvek között (Mátyás 1857: 26; l. még uő 1859: 107). Viszont, ha az árja nyelvekkel való hasonlatosságot csak annak bizonyítékaként értékeljük, hogy a magyar egykor érintkezett az azokat beszélő népekkel – márpedig Mátyás ennél többet nem tesz –, akkor a magyar és a „finn” nyelv között fennálló hasonlóságok is mindössze az areális érintkezés bizonyítékául szolgálhatnak (Mátyás 1857: 26).

Mivel a magyar-árja nyelvrokonság bizonyítására – azaz a magyarnak az indo-európai nyelvcsaládba való bekapcsolására – Mátyás nem törekedett (vö. Mátyás 1857:

25; Munkácsi 1901: 28–29), nyilvánvalóan – Czuczorékhoz csatlakozva (vö. Stemler 2004: 33; 39) – egyszerűen a rokonításban követendő óvatosságra szerette volna felhívni a figyelmet:

216 Az Akadémia 1847-ben jutalomkérdést tűzött ki, melyben a magyar nyelvnek „az indo-európai, sémi, ural-altaji, ’s az egytagu nyelvtörzsekhez” való viszonyának meghatározására szólított fel (említi Mátyás 1856: 239).

„Áll-e tehát a magyar valóban rokonsággal, s mely nyelvekkel? Mily hely illeti őt joggal azok sorozatában? Idő előtti kérdések az ügy jelen állapotában. Meg kell előbb vitatni egész terjedelmökben az elveket, melyek a származási kérdés megfej-tésében vezérelhetnek; ismerni kell minden oldalról a hasonlatokat, és külömb-ségeket, s ezek gondos egybevetése, s a kételyek kiegyenlítése után, lehet majd tudni, és kimondani a magyar nyelv viszonyát a többi nyelvekhez” (i. m. 33).

Ismeretes, hogy a magyar nyelvet még a történeti-összehasonlító nyelvészetet egyeduralomra segítő nyelvészek, Hunfalvy Pál és Budenz József (1836–1892) sem úgy vélekedett a magyar nyelv rokonságáról, mint ahogy ma szokás, azaz – legalábbis eleinte – nem a mai értelemben vett finnugor nyelvcsalád tagjaként tartották számon. A korszakban a magyar nyelvet az altáji –vagy urál-altáji – nyelvcsaládba sorolták, azon belül is a finn és a török nyelvekkel tartották közelebbi kapcsolatban állónak.

A nyelvrokonság kérdése azonban – a finnugristák által elődöknek tekintett Sajnovics és Gyarmathi minden érdeme ellenére – valóban nem volt hitelesen eldöntve – hisz a megoldásához szükségesnek ítélt nyelvi anyagok, például az obi-ugor nyelvről szóló ismeretek is nagyrészt hiányoztak. Munkácsi Bernát csaknem fél évszázaddal később pontosan ezt fogalmazza meg:

„Nem lehet tagadnunk, hogy a fejlettségnek azon a fokán, melyen összehasonlító nyelvtudományunk1857-ben állott, midőn szerte vitatták, hogy a törökség is ép oly vagy még közelebbi rokonságban áll a magyarhoz, mint a finnség, midőn az össze-hasonlítás anyagából még hiányoztak a legfontosabb nyelvek (a vogul és az osztják), s a módszer is ingatag volt: Mátyás ellenvetéseinek megvolt a maguk jogosultsága”

(Munkácsi 1901: 13). ²¹⁷

Az ún. „finn-magyar” (finnugor) nyelvtudomány állásáról azonban 1901-ben még mindig azt nyilatkozza, hogy „az előbbi félszázad nagy tevékenysége mellett is még mindig híján vagyunk a legfontosabb előmunkálatoknak, s gyakran a legelemibb tények hiteles megállapítása is rendkívüli nehézségekkel jár, s külön tanulmánykitéréseket követel” (i. m. V). Más szóval Czuczorék és kortársaik – a körülményekből adódóan – nem is ismerhették a finnugor nyelvcsaládot.

217 Vö. még a következőkkel is: „[A]z Akadémiában ezidétt még nem volt meg a kellő nyelvészeti készültség az értelmezésen fölül az egyes szók történetét is tárgyaló, s összehasonlítással is foglalkozó szótár létrehozására. Különösen nagy zavar és rendszertelenség uralkodott az összehasonlítás elveire nézve, kivált kezdetben, mikor még nem voltak tüzetesen megállapítva a kritériumok sem, a melyek alap-ján a nyelvi egyezések tényeit egyrészt az ősi rokonságból, másrészt a külső érintkezésből eredeztetően biztosabban lehetett volna magyarázni. Igaz ugyan, hogy Hunfalvy már 1851 január havában megkezdte híres czikksorozatát s az összehasonlítást az altáji nyelvek körére szorította, de ezek körén belül eleinte Budenzzel együtt ő is ingadozott s később is, mikor már a finn-ugor rokonság útjára tért, hibázott annyiban, mert azt vélte, hogy csak genetikai rokonság kedvéért lehet és kell az összehasonlítást űzni, holott a jövevényszók eredete is csak a hasonlítás révén derül ki. Az árja és altáji nyelvek anyagának számos közössége van s a szókincsnek vizsgálatában ma sem szabad merev kizárólagosságra helyezkedni, mint nyelvészeink egyre inkább átlátják” (Zoltvány 1899: 86–87).

Azt sem feledhetjük el, hogy a nyelvrokonság „mint nyelvészeti terminus mai, a biológiától kölcsönzött, pontosan meghatározható jelentését csak az 1870–80-as évek-ben – A. Schleicher családfa modelljének elterjedése nyomán – nyerte el véglegesen”

(Békés 1993: 46). Ennél korábban, mutat rá Békés Vera, „egyszerűen értelmetlen – mert értelmezhetetlen – valamely elméletet (amely mondjuk, az isteni nyelvteremtést vallotta) a finnugor nyelvrokonság elleni vagy melletti elkötelezettsége alapján megítélni” (i. h.).

A kérdésnek mint tudományos problémának a tisztázódása meglehetősen későn, az 1860-as években indult meg (i. m. 45–46; valamint Békés 1997a: 174–205).²¹⁸

Ennek az alfejezetnek a végén érdemes rögzítenünk azokat a pontokat, amelye-ket Czuczorék a maguk nyelvhasonlító tevékenységében iránymutatónak tekintettek. A bölcseleti nyelvészek a magyar mint eredeti nyelv természetének megismerését tartották a legfontosabb, a majdani bölcseleti nyelvészetet megalapozó feladatnak. Ezt Czuczorék²¹⁹ és Lugossy József is elsősorban az általuk belhasonlításnak vagy szócsaládosításnak nevezett módszerrel (erről bővebben a 6.5.1. fejezetben) tartják megvalósíthatónak:

„Ha nyelvünk csinját-binját igazán tudni akarjuk, mindenek előtt ezzel kell a’

legapróbb részletességekig megismérkednünk, mert csak élő anyag vagy hazai nyelvünkben ismerhetünk szabatosan minden hangot, és izecskét. Azért is véleményem szerént is öszszehasonlitáson kell kezdeni a’ nyelvvizsgálást, t. i. saját nyelvünk’ szavainak öszszehasonlításán” (Czuczor 1851: 290).

Úgy vélik, hogy csak, ha a magyar nyelv természetét kiismerték, kezdődhet meg a magyar nyelv gyakorlatilag bármely más nyelvvel való hasonlítása.²²⁰ Lugossy József így fogalmaz:

218 Érdemes azt is megjegyezni, hogy a korszakban a nyelv-, illetve a vérrokonság különbsége nem volt egyértelmű (l. például Mátyás 1856: 239; Czuczor 1860: 224; CzF. I: 23).

219 Itt jegyzem meg, hogy úgy vélem, szükséges lenne Ballagi Mór életművének a bölcseleti nyelvészet szempontjai szerinti teljes áttekintése. Úgy látom ugyanis, hogy Ballagi – bár alapvetően bölcseleti nyelvésznek tartható –, bizonyos értelemben mégis Hunfalvy irányához tartozik, s így nyelvészeti munkássága a két paradigma között egyaránt tekinthető egyfajta összekötő kapocsnak, illetve ütköző-felületnek is.

220 Ezzel magyarázható például az az F. Molnár Gizella számára értelmezhetetlen gyakorlat (l. 1.3.

fejezet), hogy a CzF.-ban sok szócikk etimológiai részében a finnugor egyeztetések mellett találunk

„görög, arab, zend, perzsa, latin, német vagy más idegen nyelvi szókat is” (F. Molnár 1964: 374). Ezek a hasonlat-gyűjtemények voltaképp egyfajta „ötletbörze”-ként kezelendők. Minderről bővebben a 6.3.8.

fejezetben esik majd szó.

„Elveszett órák, betük, fáradalmak, miket altaji, sémi, indoeuropai stb. párhuzamok fölállítására tékozlani nem szűnünk, balul bocsátkozván a’ világpiacz forgalmába, mielőtt saját árunknak nem hogy értékét tudnók, de gyakran csak milétét is ösmernőnk; adunk veszünk, építünk mielőtt kegalább nagyából biztosítva volnán, vajjon szavaink kezelése közben nem szeghez nyultunk-e kapocs helyett, nem szemöldnek néztük-e az ajtófelet, ajtónak az ablakot, balnak a’ jobbot, fehérnek a’

feketét, kígyónak a’ menyhalat, ’s így magunk csalódva [tévedve] másokat is tévelybe nem vezetünke-?” (Lugossy 1837: 168–169).

Ezen a ponton ragadható meg talán a leginkább a két nyelvhasonlító irány közti szemléletbeli különbség. A bölcseleti nyelvészek az ún. önállási elvet képviselek, azaz a magyar nyelv természetét önmagában, önmagából kifejtve gondolják megismerni, a nyelvrokonítók viszont úgy vélekednek, hogy „más úton, mint a nyelvcsalád összes egyedeinek összehasonlítása által, a nyelv teljes ismeretére szert nem tehetni” (Fábián 1859: 509). Emellett a legfőbb érvük az, hogy „egy nyelv sem fejezi ki egész nembeli valóságát, hanem az egész család teszi azt; s hogy az egész családban munkás okok s törvények az egyedekben különfélekép találtatnak érvényesítve, kifejlődve” (i. h.).²²¹

A bölcseleti nyelvészet – konkrétan Czuczor – ugyanezt a tényállást homlok-egyenest ellenkezően értelmezi:

„a’ rokon családuak [ti. nyelvek] között szembeötlő lényeges eltéréseket veszünk észre; ezekből végre az tünik ki, hogy minden nyelvnek megvan saját egyénisége, melly azt rokonaitól megkülönbözteti, ’s hogy ezen egyéniség nem egyedűl a’

nyelvanyagban, hanem a’ nyelvalakban is jelenközik. Azért véleményem szerint minden nyelvvizsgálást önismereten kell kezdeni, vagyis, az illető nyelv’ teljes állapotát, ha lehet, a’ legrégibb kortól kezdve, ’s egész terjedelmében kitanúlni”

(Czuczor 1853: 215).

A bölcseleti nyelvészek szerint a rokonnyelveknek a magyar nyelv leírásába való bevonása az adott korban és helyzetben ellentmondásos, és tévútra vezethet: egyelőre nem tudjuk, melyek a magyar nyelv rokonai, ezért nyelvünk természetének megismeré-sében nem támaszkodhatunk a rokon nyelvek körére; ha viszont előre kijelölünk bizonyos nyelveket mint a magyar rokonnyelveit, akkor hibás következtetésekre juthatunk. Ebben a szellemben összegzi Czuczor a saját véleményét:

221 Ez Hunfalvynál szintén a leghangsúlyosabb érv:

„Ha már mindenik nyelvről áll, hogy azt tökéletesen csak a’ fajabeli nyelvek összehasonlítása által lehet tudományosan felfogni: kell, hogy a’ magyarról is álljon. Ennélfogva magyar nyelvtudományra sem úgy nem tehetünk szert, ha nyelvünket csak magából akarjuk kifejteni (holott [pedig] egy nyelv sem teheti a’ maga egész faját); sem úgy nem, ha más fajtabéli nyelvekkel hasonlítjuk azt, nem a’

magaéival (holott [pedig] így a’ fajtabéli különbséget, melly lényegét teszi) valamelly nyelvnek, nem hozhatjuk világosságra” (Hunfalvy 1856: 17).

„Véleményünk szerint mindeddig a synthesis vagyis adatgyűjtés nyomán, mint a helyes inductióra szükséges előzményen állunk, s csak ennek minél teljesebb öszveállítása után lehet biztosan a nyelvek mind belső, mind külső rendszerezésébe fogni. Kevesebb botlás veszélyének teszi ki magát az oly nyelvész, aki előbb hasonló (analog) adatokat gyűjt, azután következtet és rendszerez, mint aki előre bizonyos rendszert föltételez, s ahhoz alkalmazza, vagyis abból vonja ki hason-lításait” (CzF. I: 31).

Lugossy szellemesen és éleslátóan foglalja össze – békítőleg – a bölcseleti nyelvészet álláspontját:

„[A] szócsaládrendezés és nyelvhasonlítás tulajdonkép egyfaju munkálat, mindkettőben egyaránt a’ szóegyen²²² lelke és teste, a’ logikai és phonetikai alkrész együttvéve vettetik egybe a’ másik szóegyenével; ’s e’ külömbség csak az, hogy amott a’ szóegyének törzseikben, itt gyökeikben, amott egy és azon nyelvek terén ’s emettől függetlenebbül, itt két vagy több ’s pedig előbb a’ rokon nyelvekén- ’s munkarendben amaz után, combináltatnak egymással […] ugyhogy valamint a szócsaládalakítást nemzeti vagy kebelbeli vagy első lépcsőjü nyelvhasonlításnak [Czuczoréknál belhasonlítás, szócsaládosítás], úgy a’ közértelemben vett nyelv-hasonlítást viszont nemzetközi vagy fensőbb foku szócsaládalakításnak, egészen fölcserélt nevekkel, igen találóan lehetne neveznünk” (Lugossy 1837: 184).

Érdemes megjegyezni, hogy Toldy Lugossy egy évvel később megjelentett hangrendi párhuzamaihoz írt jegyzetében azt javasolja, hogy a kátféle nyelvhasonlítást nyelvé-szeink ne egymás után, hanem egymással párhuzamosan, egymásra tekintettel – mintegy egymást ellenőrző módszerekként – alkalmazzák (l. T. F. monogrammal *) alatt Lugossy 1858: 92–93; 96). Lugossy 1859-es akadémiai székfoglalójában – látszó-lag enged Toldy kérdésének, de továbbra is fenntartja 1857-ben megfogalmazott nézetét, miszerint, ha a nyelvhasonlítás – nyelvrokonítás – „éretlen és fölületes lenni nem akar, ez [ti. a szócsaládosítás] lesz épen mellőzhetetlen előzménye” (Lugossy 1859: 10). A szócsaládosításról a 6.5.1. fejezetben lesz bővebben szó.