Nyelvi univerzálék és monogenezis II

A bölcseleti nyelvészet végső célkitűzését Ballagi a következőképp foglalja össze:

„Kikutatása az összefüggésnek, melly létezik az emberi szellem’ munkássága és a’

különböző nyelvek, mint ama’ munkásság’ hallható kifejezései közt, feladata az észleti [elméleti, bölcseleti] nyelvösszehasonlításnak, melly midőn a’ nyelveket mint bensőleg összefüggő életművezeteket¹⁹⁹ mutatja fel, azoknak eredeti összefüggésébe belátást szerez, és így az egyesnek helyes felfogását, méltánylását hathatósan elő-segíti” (Ballagi 1855: 599).

Ballagi az ún. észleti, azaz elméleti nyelvhasonlítás fő művelőjének Czuczor Gergelyt tartja, akinek munkásságát némi paradigmán belüli kritikával is illeti:

„Czuczor az észleti nyelvhasonlítás’ mezején mozog, és nyelvünk’ szóanyagának fajok és családok szerinti rendezése és összeállítása körül fáradozik, ’s ez magában igen helyes, csak hogy nyomozásai néha a’ tudás’ határán túl mennek és a’ dolgot élire állítják, midőn a’ miértnek is miértjét kutatván, a’ hang és értelme közti viszonyra nézve a’ gyökök’ értelmének is okát keresi és tudni akarja, miért nevez-tetik pl. az egyszerű gyök fő főnek és nem máskép? holott e’ kérdés a’ fentebbiek szerint épen ollyan, mintha valaki azt vizsgálná, miért jegeczedik a’ konyhasó koczkaalakban és nem más formában?” (Ballagi 1855: 601).²⁰⁰

Amint arra a 3.2.2. fejezetben rámutattam, a nyelvhasonlítás szükségességét az Akadémia védnöksége alatt dolgozó bölcseleti nyelvészek körében – elsősorban a későbbi CzF.-val kapcsolatosan – Kállay Ferenc vetette fel (Keve 1940: 23). Ő írta 1837-ben azt az Utasítást, amelyben a nyelvhasonlítást végző tagok számára a nyelv-hasonlítás alapelveit leszögezték (l. még Függelék 3).

199 „MŰVEZET v. MÜVEZET, (mű-v-ez-et) fn. tt. művezet-ět, harm. szr. ~e. l. MÜZET.

MŰZET, (mű-z-et) fn. tt. müzet-ět, harm. szr. ~e. 1) Valamely műnek szerkezete. 2) Különösen ,lét’

szóval öszvetéve: létműzet am. az állati és növényi testnek szervezete. (Organismus). Ez újabb időben szokottabban és egyszerüen: szervezet” (CzF.).

200 Ma már általános iskolai tananyag, hogy a konyhasó nem véletlenül, hanem jó okkal, a természet rendje szerint kristályosodik kockaalakban. Vö. a CzF. fejlődés címszavával (l. 172. lábjegyzet), valamint a 4.4.8. fejezetben mondottakkal.

Fontos tudatosítani, hogy az észleti – elméleti – nyelvhasonlítás elsődlegesen a nyelvek szókincsére korlátozódik: „A tervben megalapított elvek szerint szükséges volna feljegyezi azon idegen szókat, melyeknek gyökér betűik és kimondások az értel-mükkel együtt egyeznek a magyar szókkal” (i. m.). Mivel a bölcseleti nyelvészek is jól tudták, hogy a grammatikai elemek jelentős hányada lexémákból jött létre, a képzők és ragok hasonlítását is szükségesnek látják (i. m.). A nyelvhasonlítónak elsősorban a szó eredeti jelentését kell figyelembe vennie, bár néha a metaforikus jelentés is segítheti a munkát. A bölcseleti nyelvészek tehát az ún. gyökérszókra koncentráltak (erről bővebben a 4.4.3. fejezetben). Ezeket az Utasítás alapján három csoportba – az eredeti, a más nyelvekkel közös és az egészen idegen gyökök közé – kellett besorolni.

Ezen kategóriák közül a nyelvhasonlítás korabeli felfogásának tisztázásában a második érdemel több figyelmet. Még a finnugor rokonítás (l. 5.4.2. fejezet) legharciasabb képviselője, Hunfalvy Pál is magától értetődő természetességgel szól arról, hogy a világ nyelveinek anyaga bizonyos részben „közös, tehát a nyelvek közös tulajdonságát, hogy emberi nyelvek, bizonyító, nem pedig az egyes nyelvek sajátságát tevő anyag” (Hunfalvy 1854: 161; l. uő. 1851a). Ballagi a közös nyelvanyag

„ismeretes” forrásainak az emberi test és kedély mozzanatait, valamint a „kültermészet”

hangjait tartja, ugyanakkor vannak „általunk meg nem nevezhető forrásból” származó közös elemek is:”a) olyan szó, melyek elemeiben valami természeti tulajdonság látszik kifejezve lenni, p. o. foly, rezzen, bök st; b) a névmások; c) olyan szók, melyek az a) és b) osztályba nem tartozván mégis inkább közös, mintsem valamely nyelvnek saját szókincse gyanánt nézendők” (Hunfalvy 1854: 160–161).

A bölcseleti nyelvészek – a nyelvhasonlításban élen járó Kállayval – természete-sen nagyon jól tudták, hogy a nyelvrokonításhoz (l. 5.4.2. fejezet) nem elegendő a nyelvek szókészletének összevetése. Fábián István szerint azok, akik nem értik a bölcse-leti nyelvészek nyelvhasonlító törekvésének lényegét, „az egészhezi viszonyát”, az ilyen kutatásoknak kevés hasznát látják. Ahogy mondja: „ez többszer már, elég visszásan, fő dologgá téve, elmésen mulattató, vagy a’ tudománytól idegenítő játékká fajult” (Fábián 1853: VIII). Véleménye szerint azonban az elméleti nyelvhasonlítás mégis fontos, ugyanis „átvezet a nyelv tisztább, ’s ősibb alakjához, ’s annak fejlődését idom, vagy fogalomra nézve megismerni hagyván, egy pillantást enged vetnünk az ős alapra” (i. h.).

E tekintetben az eredeti nyelvnek tartott magyartól különösen sokat vártak (l. 4.4.9. és 5.4. fejezet).

Mátyás Flórián szerint Czuczorék eleinte ugyan valóban kizárólag saját nyelvünk vizsgálatára szorítkoztak, és minden „nyelvformát és sajátságot” ebből kíván-tak megmagyarázni, ám 1859-re már az ún. külhasonlítás szükségességét is legalább részben elismerik (l. például Czuczor 1860; CzF. I: 20–23; l. 6.3.8. fejezet). Szerinte „[e]

felekezet működésének köszönheti nyelvünk jelen műveltségi állását; s folytonos közre-munkálását jövőre sem nélkülözhetjük. Fáradságos külbuvárlatok után végre is tőle kérünk tanácsot; s helyeslő, vagy ellenkező véleménye tetemes hatással lesz nyert hasonlataink érvényére” (Mátyás 1859: 104). Mátyás ugyanakkor a nyelvhasonlítás sikerét illetően szkeptikusabban nyilatkozik:

„Évek óta ismételtetett e gyülekezetben a hasonlító nyelvtudomány fontossága; érte-kezések hosszú sora olvastatott, bámultatott, – míg azt vevők észre, hogy nyelvünk itthon, mindenhez hasonúl mi finn, vagy tatár; – kün [sic!], majd az achaemeni ékiratokban szerepel, majd kulcsúl szolgál Ninive és Babylon ősemlékei megfejtésé-hez. Hasonlítsunk mi is, gondolám, magyart, szanszkritot, zendet, parszit, persát; ne mondhassák bel- és külföldi rokonítóink, hogy tétlenűl nézzük fáradozásaikat e téren.

De az így gyűlendő helyes és helytelen hasonlatok halmazán mikép igazodunk majd el? Mit akarunk tulajdonkép, s hová vezet e féktelen hasonlítgatási düh? Van-e elegendő előkészületünk, ily különféle, részben szövevényes szerkezetű nyelvek hasonlításához?” (Mátyás 1959: 101).

Mátyás úgy véli, hogy ahhoz, hogy a nyelvhasonlítás mint cél megközelíthető lehessen, szükséges, hogy „a hasonlító nyelvész az illető nyelveket ismerje, azaz: föladatához készűlve legyen” (Mátyás 1859: 102). Mátyás ezen azt érti, hogy a hasonlító nyelvész ne csak grammatikákból és szótárakból ismerje a vizsgált nyelveket, hanem az eredeti szövegeket is tanulmányozza. Emellett az is szükséges, „hogy a hasonlító megválaszsza s világosan kijelölje, mikép és mire akarja alkalmazni szerzett nyelvismereteit” (i. h.).

Mindezzel kapcsolatosan nem mellékes, hogy többen értekeznek – meglehetősen kritikus szellemben – arról, hogy a külföldi nyelvtudósok hogyan, milyen módon hason-lítják nyelvünket. Mátyás Flórián az egyik, aki az ezzel kapcsolatos problémákra fel-hívja a figyelmet, konkrétan azt kifogásolva, ahogy a külföldi nyelvészek például ékira-tok megfejtésére használják nyelvünket.²⁰¹

201 Vö. „Azon kitüntetés, hogy nyelvünk külföldiek által ékiratok fejtegetésére használtatik, bármily hizelgő legyen is hiúságunknak, nem igényelheti föltétlen helyeslésünket. […] Hódolunk e férfiak tekintélyének saját szakmáikban, de magyar nyelvünk ügyében nem. Tudományunk csekély volta szerénységet javasol ugyan világhírű mesterek irányában, s illőbbnek mutatja munkáikból tanulnunk mint azokat vakmerően bonczolgatnunk. Eltűrjük a lehető megrovást; de nem hagyjuk nemzeti sajátunkat senki fia önkényére. Ők világhírű nyelvtudósok, de magyar hasonlataik helyességét, következtetéseik alaposságát, értékök szerint bírálni, csak magyar ember föladata lehet” (Mátyás 1859: 110).

Ballagi egy tréfásnak tűnő, ám szakmai szempontból súlyos következményekkel járó példát is idéz:

Érthető tehát, ha a magyar nyelvhasonlítás céljaként az is megfogalmazódik, hogy ez a magyar nyelvészek feladata kell, hogy legyen, mivel a külföldi nyelvészek – megfelelő magyar nyelvismeret híján – magyar kollégáikhoz képest sokkal kevésbé adekvátan képesek ezt a feladatot elvégezni. Mátyás abban látja a megoldást, ha a magyar nyelvészeknek ahhoz, hogy a külföldiek tévedéseit helyesbíteni tudják, szükséges keleti nyelveket is behatóan tanulmányozniuk (Mátyás 1859: 114). Mátyás úgy véli, hogy a feladatot fel kellene osztani, mert egy ember nem képes sok nyelv ismeretében és vizsgálatában alaposan elmélyedni (i.m. 115).²⁰² Úgy tűnik, hogy a felületes nyelvismeretből adódó téves következtetésekkel mint reális veszéllyel számoltak nyelvészeink, mind saját nyelvükre, mind a többi nyelvre nézve.²⁰³

A fentiek alapján nem meglepő, hogy a bölcseleti nyelvtudomány művelői más-képp, sokkal tágabban határozták meg a nyelvhasonlítás érvényességi körét, mint azok, akik a – szerintük – közvetlen nyelvrokonság meghatározására törekszenek (l. 5.4.2.

fejezet). A nyelvhasonlítást bármely nyelvre kiterjeszthetőnek és potenciálisan gyümölcsözőnek tekintik: „Tehát a szók értelmezésének nem teszünk fölösleges vagy hálátlan szolgálatot, midőn nagyobb fölvilágosítás végett oly nyelvbeliekkel is hasonlít-juk, melyek alajtólag (hypothetice) másnemű családhoz tartoznak, mit bizonyos nyelv-osztályi rendszerhez ragaszkodó némely nyelvészek készakarva mellőznek, sőt mellőz-tetni akarnak” (CzF. I: 21) – írják Czuczorék.

Személy szerint persze ki-ki azokra a nyelvekre terjeszti ki a nyelvhasonlítást, amelyekben ő maga elmélyedt: „például Beregszászi Pál, kit Révay is nagy dicsérettel említ, a sémi nyelvekre, továbbá a perzsára, zendre stb. maga Révay is mind a sémi, mind az altaji családokra. Újabb időben pedig több jeleseink ú. m. Nagy János a sémi nyelvekkel, Mátyás Flórián az árja nyelvekkel, Repiczky János, és Ballagi Móricz mind

„Egy hazánkban mulatott német tisztviselő nyelvünket azért mondá nehéznek, mert, így nyilatkozott, a legkülönbfélébb dolgok egy és ugyanazon szóval fejeztetnek ki. Így Haube is fékete, schwarz is fékete, Halfter is fékete (azaz kötőfék) és vége a controlleur is fékete (valami ellenőrt ugyanis a hely-ségben Feketének híttak). Így fogja fel az idegen, ha hosszas tanulmányokat nem tett, az előtte idegen hangokat” (Ballagi 1859: 408).

202 A romantikus-liberális szellem megnyilvánulásaként tarthatjuk számon Mátyás Flórián akadémiai székfoglalójának záró gondolatait:

„Hasonlíttassék bár nyelvünk a világ minden nyelveivel: elősegíti ez fejlesztését, könnyíti magas előnyei kitűntethetését. E czélhoz nagyobb készséggel járulandok tanulmányim által, minél jobban meg vagyok győződve, hogy e nemzeti föladatot, magyar emberek közreműködése nélkül, Európa összes nyelvtudósai nem képesek kielégítőleg megoldani. A nyelv becsülete a nemzet becsülete”

(Mátyás 1859: 115).

203 A kutatás későbbi szakaszában érdemes lesz utánajárni Széchy György állítólag kéziratban lévő ún.

egyetemes szóhang- és írástudományának (Széchy 1839: 171). 1839-ben megjelent Az egyetemes dialectus című értekezésének bevezető soraiban a szerző – mai szakkifejezéssel élve – arról értekezik, hogy egységes fonetikai-fonológiai lejegyzési rendszer hiányában a tudósok és utazók különféle nyelvek-ről készített feljegyzéseiben található szavak összehasonlításától nem sokat remélhetünk (i. h.).

az árja, mind a sémi mind az altaji nyelvekkel egybehasonlításokban nagy sikerrel működtek és működnek” (CzF. I: 33). Ezen nyelvek a hasonlítás kiterjedt mellett az Európában beszélt nyelvekre, az olaszra, a spanyolra, a franciára, a románra, a németre, a csehre, a szlovákra, az oroszra, a horvátra, a szerbre, a finnre és a cigányra is.

Czuczorék a Nagyszótár Előbeszédében hazai szaktekintélyek mellett a kortárs külföldiek hasonló állásfoglalására és gyakorlatára hivatkoznak:

„Nem magunkban állunk nézetünkkel e téren, akár a kül-, akár a belföldi, nyelvésze-ket tekintsük. Külföldön egyebenyelvésze-ket mellőzve a legkitünőbb nyelvészek egyike Pott Ágoston Frigyes hasonlitó roppant nyelvvisgálatait több nyelvtörzsre kiterjeszti. A nagyhirű Ewald Henrik egy újabb értekezésében: Abhandlung über den Zusammen-hang des Nordischen (Türkischen), Mittelländisen*, Semitischen und Koptischen Sprachstammes, (Göttingen, 1862) épen ezen említett törzseket rokonítja s rokonságukat egy közös ősibb nyelvben alapultnak hiszi” (CzF. I: 33).

Ezen az alapon írják a következőket is: „Itt egyszersmind elvileg és gyakorlatilag visszautasítjuk azon ránkfogást, mintha mi minden nyelvünkbeli szót a magyarból meg-fejthetőnek tartanánk, sőt valóban megfejteni törekednénk. Mely állításnak czáfolatát számos szótári czikkeink homlokukon viselik, miért hoszszabb vitatásra nem tartjuk e tárgyat szükségesnek” (CzF. I: 21).