Az emberi értelem és az emberi nyelv keletkezése

Úgy vélem, mindenekelőtt azt kell tisztáznom, hogy a korszak magyar nyelvészei mit gondoltak a nyelv – itt most hangsúlyozottan az eredeti emberi nyelv – létrejöttéről. A romantikában ugyanis alapvető princípium, hogy a történet – eredet és fejlődés – feltárása segít hozzá a dolog lényegének megismeréséhez, megértéséhez. Ennek a gondolatkörnek a rekonstruálása egyrészt a kérdés tárgyalásában érvényesülő filozófiai, nyelvfilozófiai hatásokra mutat rá, másrészt támpontokat nyújt a lehetséges következ-tetésekre nézve.

A bölcseleti nyelvészek tisztában voltak azzal, hogy az emberi nyelv létrejöttéről és milyenségéről csak nagy óvatossággal lehet bármit is mondani: „A nyelvek szármo-zása és első kifejtődése a nemzetek eredetének és legrégibb viszontagságainak mély homályában vész el. Amint erről a legrégiebb időkről szóló írások és emlékek híjával semmi bizonyost nem tudunk, úgy a nyelvek eredetének és első tökéletesedésének nyomozásában is a legnagyobb nehézségekkel küszködünk” – írja Teleki (1818/1988:

35). Imre Sándor négy évtizeddel később így nyilatkozik ugyanerről: „elöttünk a távol-ban egy homályos vidék látszik, melybe szemeink úntalan behatni vágynak. A nyelv eredetének kutatói a legrégibb hellén grammatika idejétől kezdve tapogatódznak e tájon, s alig sikerült valami olyast ellesniek, melyből a nyelv ősi állapotairól némi átalán tart-hatót lehetne kivonni” (Imre 1859: 858).

A bölcseleti nyelvészek az emberi nyelv eredetének problematikáját a felvilágo-sodás racionalista hagyományában gyökerező ember-fogalomból bontják ki. Teleki szerint „[a]z ember okos állat” (Teleki 1818/1988: 111).

Az okosság¹²² az a tulajdonság, amely az embert az oktalan – a természeti ösztön által vezérelt – állatoktól megkülönbözteti, az, ami az embert emberré teszi. Az okosság jelentését Teleki nem definiálja, a CzF.-ból azonban kiderül, hogy az okosság „[a]z ész működésének tulajdonsága, melynél fogva a dolgokról helyesen, az észtan [logika]¹²³ szabályai szerént itél.”

Teleki a nyelvről való elmélkedésében is az okosság fogalmából indul ki.

Szerinte attól fogva, hogy az „okosság”, az „isteni szikra” az emberben működésbe lép,

„azonnal támadnak gondolatok, melyek eleinte ugyan rendetlenek, belső összeköttetés nélkül valók, de nemsokára a lélek természeti munkássága [működése] által elrendel-tetnek [elrendezelrendel-tetnek] és tiszta képzetekké válnak” (i. m. 114). Érdekes, hogy bár a gondolatok forrása az „okosság”, mégis a lélek az, ami az összefüggéstelen gondolato-kat elrendezi, és tiszta képzetekké¹²⁴ – mai kifejezéssel élve talán fogalmakká – alakítja őket.¹²⁵ Teleki a tiszta képzetekből – a lélek működése révén – létrejött fogalmi természetű összefüggésrendszert belső lelki nyelvnek tekinti. „Így támad az okosságnak mindjárt legelső mozgásba tételével egy belső lelki nyelv, mely a lélek tehetségeinek míveltetésével egy szoros egyhangzatban vagyon, avval nevelkedik és apad” – írja.

Az emberi nyelvet Teleki tehát első megközelítésben belső nyelvként koncep-tualizálja, mégpedig szoros összefüggésben az emberi értelemmel, az „okosság”-gal. Ez a gondolat visszhangzik Ballagi Mór szavaiban, aki szerint a nyelv „az ész kifolyása”, és mint ilyen, az ész törvényei szerint alakult (Ballagi 1855: 594). Hunfalvy így fogal-maz: „[a]z emberi nyelvek az értelem’ alkotásai. Ezt az ész’ törvényei, tudatával vagy nem tudatával, vezették, mikor a’ nyelvet alkotá; sőt ő együtt a’ nyelvvel ’s ez ővele fejlődött, mert nyelv’ használata nélkül emberi értelmet gondolni sem tudunk”

(Hunfalvy 1851a: 79). Czuczor hasonlóképpen vélekedik: a nyelv „az emberi észnek egyik legnemesebb műve, az emberi ész és szellemerőnek olly nyilatkozata, mint a’

122 „OKOSSÁG, (ok-os-ság) […]. 1) Az ész működésének tulajdonsága, melynél fogva a dolgokról helyesen, az észtan szabályai szerént itél. Beszédnek, állításnak, tanácsnak okossága. […] 3) Gondolkodó tehetség, ész, „Semmibe nem követi az okosságnak itéletit.“ Nádor-codex.” (CzF.).

123 „ÉSZTAN, (ész-tan) ösz. fn. 1) A bölcsészettan elemi, elméleti része, mely a gondolkodás szabályait adja elé, vagyis arra tanít, mikép kell helyesen gondolkodnunk, és szerzett ismereteinket rendeznünk, alkalmaznunk. Tiszta, és alkalmazott észtan. (Logika pura, et adplicata) […]” (CzF.).

124 „KÉPZET, (kép-ez-et) fn. tt. képzet-ět, harm. szr. ~e. 1) Azon alak vagy forma, vagy kép, melyet a gondolkodó elme valamely tárgyról alkot, képlet, képzelet” (CzF.).

125 Vö. „[A] nyelvalkotás’ alaptörvényei az emberi lélekben lakoznak” (Almási Balogh 1837: 27).

Bővebben:

„[M]élyen a’ lélekben gyökerező, vagyis annak létalapjával szoros összefüggésben lévő tehetség a’

nyelv is. Ezen dicső műszer által jelenti ’s nyilatkoztatja ki, ezen bennünket lelkesítő isteni sugár, belső, eredeti életét; ez által egyesíti az állati testalkat, ezer meg’ ezer idegszálacskákkal ellátott élet-műszereit az összhangzásra, ez által gyakorolja öntörvényhozó erejét a’ többi tehetségeken, ez által jelenti ki mennyei eredetét, midőn a’ mívészség’ és tudomány’ ős ideáit utánozza munkáiban, ez által igazolja minden egyéb teremtmények felett állását ’s uralkodik a földön” (i. m. 30).

világ’ mindensége és tüneményei a’ legfelsőbb szelleméi, kit istennek hívunk” (Czuczor 1853: 217). Fogarasi szerint „[v]alamely eredeti nyelvnek alkotójárul méltán föltehetjük, söt szükségesképen föl kell tennünk, hogy a’ dolgok ismérése-, és el nevezésében vala-mely belső ösztönt, az enberiség belső ösztönét – az észt – követte légyen” (Fogarasi 1834: 10–11).

A bölcseleti nyelvészek tehát az eredeti nyelv forrásának az okossággal bíró lelket, szellemet, végső soron az emberi értelmet, az észt, a megismerő-képességet tartották. Ez azt mutatja, hogy a nyelv eredetét tekintve bölcseleti nyelvészeink egyértelműen Herder Értekezés a nyelv eredetéről című 1772-es munkájához látszanak kapcsolódni.¹²⁶ Herder ugyanis szintén szoros kapcsolatot tételez fel az értelem és a nyelv között.

Az ész, értelem vagy megfontolás Herder szerint az ember képességeinek egész – hangsúlyozottan nem különálló vagy az állati képességektől fokozatokban különböző – diszpozíciója (i. m. 201–202). Ebből következik, hogy „az embernek már első állapo-tában birtokolnia kellett az észt, mivel ember” (i. m. 205). Mindamellett a herderi nyelv-koncepcióban fontos szerepet kap az a feltételezés, hogy bár az ész már az embernek a legérzékibb állapotában is működött, „csak kevésbé észrevehető mértékben” (i. m. 208).

Az ésszel kapcsolatosan Herder külön szót ejt a reflexióról.¹²⁷ A reflexió Herdernél nem más, mint a léleknek azon működése, mikor „az érzések egész óceánjából, mely vala-mennyi érzéke közvetítésével átviharzik lelkén, […] el tud különíteni egy hullámot, meg tudja állítani, rá tudja irányítani figyelmét, és tudatosan szemügyre tudja venni” (i.

m. 209–210). Ennél pontosabb azonban az a meghatározás, miszerint az ember

„[r]eflexiónak adja tanújelét, ha […] önként el tud időzni egy képnél, tisztán, nyugodtan tud ügyelni rá, és ismertetőjegyeket tud megkülönböztetni avégből, hogy ez az a tárgy és semmi más”, azaz „nem csupán élénken vagy világosan fel tud ismerni minden tulajdonságot, hanem ezek közül egyet vagy többet megkülönböztető tulajdonság gyanánt képes felismerni” (i. m. 210). A reflexió eredményeképp jön létre a „lélek első ítélete”, a fogalom (i. h.).

126 E tekintetben elég meglepő, hogy például a Teleki gondolatait, szövegét bemutató és elemző nyelvé-szek (elsősorban Balázs 1980; Éder 1988) nemigen hívják fel a figyelmet az egyértelmű – sőt Teleki által is hivatkozott (például Teleki 1818/1988: 116) – Herder-hatásra.

127 Vö. „ÉSZREVÉT, ÉSZREVÉTEL, (észre-vét v. ~vétel) ösz. fn. 1) A lélek működése, midőn a tapasz-talati tárgyak benyomását, hatását az érzékek által felfogja; szabatosabban szólva: észrevevés. 2) A tapasztalt, ismert tárgyakról tett vizsgálatból kihozott, kifejtett különös eszme vagy igazság. Észrevétele-ket tenni valamely műről. Nekem több észrevételeim vannak e tárgyról. Tudományos, művészeti észre-vételek. Nincs semmi észrevétel ellene? (Reflexio, Observatio)” (CzF.).

Itt kapcsolódunk a nyelv fogalmához. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Teleki Herder nyomán különbözteti meg a reflexió, a fogalomalkotás során eredendően és szükség-szerűen kialakuló belső nyelvet (i. m. 224; 246). A következő passzusban Herder, azt hiszem, ebben az értelemben beszél a nyelvről: „A megfontolásnak [ész, értelem] ebben az állapotában, mely reá jellemző, és amikor első ízben működött szabadon ez a meg-fontolás (reflexió), az ember feltalálta a nyelvet” (Herder 1772/1983: 209). Humboldt szerint a nyelv „adva van a gondolkozásban mint szükséglet, igény, mint „törekvés a külső benyomásokat és a még homályos belső érzéseket világos fogalmakká felemelni, és ezeket új fogalmak létrehozására egymással összekötni” (Telegdi 1985: 349).

Ebből arra következtethetünk, hogy a Sprachphilosophie – és a magyar bölcse-leti nyelvészek – az észből eredezteti a nyelvet. Mégis több szöveghely alapján – és ami sokkal nyomósabb érv: a teljes koncepciót figyelembe véve – azt mondhatjuk, hogy a nyelv létrejötte pillanatától az ész, a megismerés és a nyelv kölcsönösen feltételezi egy-mást. Herdert idézem: „[…] úgy hiszem, bebizonyítottam, hogy az észnek még legelső, legkezdetlegesebb használata sem volt nyelv nélkül lehetséges. […] Nyelv nélkül nincs az embernek esze, ész nélkül pedig nincs nyelve” (Herder 1772/1983: 216–217).¹²⁸ A legexplicitebben azonban talán a következő mondat utal erre: „a nyelv kívülről tekintve éppoly valóságos megkülönböztető jellege a mi fajunknak, mint ahogy az ész belülről az” (i. m. 225). Az emberi ész és nyelv tehát a fajunk differentia specificája.

Ebben áll Herder az egészen újszerű nyelveredet-magyarázata,¹²⁹:miszerint az értelem csak az emberre jellemző, és mivel ezzel függ össze a nyelv „feltalálása” (i. m.

212), a nyelv nem természeti és nem is isteni eredetű. Láttuk, hogy a magyar bölcseleti nyelvészek ugyanezen az állásponton vannak: az értelmet – s így a nyelvi képességet –

128 Hasonló álláspontot alakít ki Almási Balogh Pál is, egyértelműen Herder nyomán (l. Almási Balogh 1837: 34–36).

129 Kelemen János kifejti, hogy Herder ebben az őt egyik leginkább foglalkoztató kérdésben valóban eredeti megoldással állt elő. „Nemcsak megenged valamely, az isteni eredettől eltérő lehetőséget [ti. mint Condillac és Rousseau], hanem egyértelműen és kategorikusan tagadja az isteni eredetet. Emellett azon-ban a nyelv természeti eredetét is vitatja, kizárva a naturalista magyarázatot, melyről mindaddig úgy lát-szott, hogy az isteni ajándék hipotézisével szemben az egyetlen észszerű alternatíva” (Kelemen 1990: 128;

részletesebben 125–129). Ugyanakkor megjegyzendő, hogy Herder eme korai véleményét (1772) hamarosan – elsősorban Hamann hatására – visszavonta, és elfogadta a nyelv isteni eredetét (l. i. m. 42).

Kelemen János arra is rámutat, hogy Kant Herder korai nézetével értett egyet (i. m. 41–42).

Egy évszázaddal később, „a romantika alkonyán” (Németh G. 1976) Fogarasi ugyanezen kérdés kapcsán Max Müllert idézi:

„A nyelv szentelt talajnak neveztetik, mivel ő a gondolat csapadéka. Még nem vagyunk képesek megmondani, mi a nyelv. Lehet természet szüleménye, emberi mesterség műve, isten adománya. De bárhová helyezzük is, körében felülmulhatatlanul, semmivel össze nem hasonlíthatólag áll. Ha termé-szet szüleménye, akkor ő annak legmagasb, legtökélyebb terméke; s az őt egyedül az ember számára tartotta fönn; ha emberi mesterség műve, akkor ő képes az emberi müvészt csaknem egyenlő fokra állítani az isteni teremtővel; ha isteni adomány, akkor Istennek legnagyobb ajándoka; mert ő általa szólt Isten az emberhez, ő általa szól az ember Istennel, tisztelve, imádva, szemlélve” (Max Müller [1863] Vorlesungen über die Wissenschaft der Sprache. Leipzig; idézi Fogarasi 1874: 25–26).

Istentől származtatják,¹³⁰ a nyelvet azonban ők is az ember művének tartják. Ezt nálunk talán Fábián István fogalmazza meg a legexplicitebb módon: „A’ nyelv t. i. az isteni ember-szellemnek műve, ’s nyilatkozata, mint a’ természet műve, ’s nyilatkozata Isten-nek” (Fábián 1853: 1).

Az embert, az emberi lelket, Herder is Isten teremtményének tekinti, így ez természetesen nem istentagadást jelent, hisz az embert Isten teremtette:

„A magasabb eredet [ti. a nyelv isteni eredete melletti érvelés] bármennyire jámbor-nak tűnjék is fel, teljesen istentelen, lépten-nyomon lekicsinyli Istent a legalacso-nyabb, legtökéletlenebb antropomorfiákkal. Az emberi eredet a legragyogóbb fény-ben mutatja Istent: az ő művét, egy emberi lelket, mely magából teremt nyelvet, és tovább teremti azt, mert saját művéről van szó, egy emberi lélekről. E lélek meg-alkotja értelmének ezt a művészi érzékszervét mint teremtő erőt, mint lényének kép-mását. A nyelv eredete tehát csak oly mértékben lesz méltóképpen isteni, amennyi-ben emberi” (Herder 1772/1983: 344).

Érdemes megemlíteni, hogy a romantika kiforrottabb időszakában némileg módosul a nyelv eredetére vonatkozó kérdés megfogalmazása. August Wilhelm Schlegel és Humboldt nevéhez kötődik az a nyelvfelfogás, amely szerint a nyelv „nem velünk született vagy szerzett készség, hanem az emberi szellem szükségszerű és avval mindig együttjáró kifejezése” (Szekrényessy 1937: 49), azaz – Humbold szinte szállóigévé vált szavaival – a nyelv nem έργον, hanem ένεργεια. Nálunk ezt a nézetet elsősorban Ballagi képviseli. Ahogy 1841-es tanulmányában fogalmaz – a nyelv „cselekvény”,¹³¹ „a lélek teremtése” mind az egyes szavakban, mind a mondatokban: „E cselekvény a hangalakot összeköttetésbe hozza a nyelv beltörvényeivel” (Ballagi 1841: 31).¹³²

130 Galgóczy Gábor ezzel kezdi nyelvtani rendszerének bevezetését: „Isten az emberbe csak tehetséget ’s képességet adott a’ szólásra, de tisztán megszaggatott [tagolt], érthető, kimivelt és szabályokra épült beszéddel őt nem ruházta fel” (Galgóczy 1848: 17).

131 „CSELEKVÉNY, (csel-ek-vény) fn. tt. cselekvény-t, tb. ~ěk. Mindenféle mű, munka, tett, midőn úgy tekintetik, mint a szellemi vagy anyagi erőnek származéka, minden részleteivel, s körülményeivel együtt, nem tekintve annak erényes vagy erénytelen oldalát, s ebben különbözik a cselekedettől, mely az erkölcsi törvényekre viszonyúl, s elvont állapotban vétetik” (CzF.).

132Vö. Fábián István szavaival: „a’ szellem kijelentését, nyilatkozásait a’ szóban, annak kifejlődését a’

nyelvben utánnyomozni, vagy is a’ lett nyelvet felfogni leendőségében, végczélja, fő feladata az ujabb-kori nyelvészeti kutatásoknak” (Fábián 1853: VII).