Két ismeret- és nyelvelmélet – két hagyomány?

Először tehát azt szükséges tisztázni, hogy mit is kell értenünk a fentebb említett két-osztatúságon. Áttekintve a modern tudományfilozófia, illetve -történet szellemében fogant irodalomtörténeti vagy nyelvészeti szakirodalmat, egyre elfogadottabbnak látszik az a nézet, hogy az idők folyamán – legalábbis ami a nyelvelméletet illeti – valójában mindössze két hagyomány, két paradigma variálódik, követi vagy fedi át egymást (vö.

Kelemen 1990: 102–103; Békés 1997a; S. Varga 2002: 121, 2005: 15–20; Fehér 2004;

Bodor 2005; Sándor 1999a, 1999b, 2001b; Bezeczky 2002: 39).

Az elképzelés alapját a legvilágosabb megfogalmazásban Kelemen János alábbi gondolatmenetében találtam meg:

„Azt lehet mondani, hogy az individuumok sokaságának minőségileg sajátos, a külön-külön vett egyedekre visszavezethetetlen egységként és egyediségként való felfogása, valamint a gondolkodás vagy a gondolkodásmódok nyelv általi meghatá-rozottságának, a nyelv és a gondolkodás szoros kölcsönhatásának föltételezése:

mindez meglehetős szükségszerűséggel együtt jár. Ha pedig abban az elképzelésben, hogy a nyelv elsődleges hordozója a sui generis egységet alkotó nép, a nyelv társa-dalmiságának egy bizonyos formában történő konceptualizálását látjuk, akkor az előbbi összefüggést úgy fogalmazhatjuk meg, hogy aki ösztönösen vagy tudatosan a nyelv társadalmiságát állítja előtérbe, annak el kell vetnie a nyelvtől független gondolkodás fogalmát. Mint ahogy ennek a fordítottja is fennáll: a nyelvtől

függet-len gondolkodás föltételezése többnyire a nyelv társadalmiságának tagadását is maga után vonja, s annak a világnézetnek lehet tipikus velejárója, amely az önmagá-ban autonóm, tökéletesen magába zárt individuális lelket tekinti kiindulópontnak”

(Kelemen 1990: 102–103; idézi Békés 1990: 435).

Kelemen János szerint tehát egy koherens filozófiai elméletben az episztemológia és a nyelvelmélet kölcsönösen összefüggenek, azaz egyik meghatározza a másikat. Elvben tehát mindössze két irányzat lehetséges,⁸⁷ amelyek – a paradigmamodell felől közelítve – egymással összemérhetetlenek.

4.1.1. A descartes-i hagyomány és Kant

Az autonóm, magába zárt individuumot kiindulópontnak tekintő ismeretelmélet egyik legjellemzőbb képviselője René Descartes (1596–1650) volt. Az ő felfogásában – bár kifejtett nyelvelmélete nem volt – a nyelv az egyénen belül működik. Ebben az értelem-ben a nyelv szavai „olyasvalamire vonatkoznak, amit csakis a beszélő személy tudhat:

közvetlen, saját (privát) érzéseire” (Wittgenstein 1992: 243. §). A kizárólag az egyén által birtokolt nyelvet a másik ember nem is értheti. A nyelv alapvető funkciója tehát – ezen az ismeretelméleti alapon állva – nem más, mint belső világunk, gondolataink kifejezése. Ebből a szempontból nézve a nyelv elsősorban a gondolataink ábrázolására szolgáló eszköz, organon. Ebből az alapvetésből több minden is következik.⁸⁸

Egyrészt az, hogy a közlést ebben az értelemben mindenképpen fordítás előzi meg: az egyénnek ugyanis a saját belső nyelvén megszülető gondolatait, érzéseit feltét-lenül valamilyen nyelvre lefordítva kell közölhetővé tennie a másik emberrel. Ugyan-akkor az is nyilvánvaló, hogy ebben a nyelvkoncepcióban végső soron mindegy, hogy a közlésnek mi a nyelve. Ha a referenciális jelentésekkel tisztában vagyunk, bármelyik nyelv használható a kommunikációban. Ez egyfelől azt jelenti, hogy az anyanyelv nem kap kitüntetett szerepet sem a megismerés, sem a gondolkozás szempontjából, másfelől azzal jár, hogy e szerint a nyelvkoncepció szerint a nyelvhasználók nem alkotnak önálló entitásként felfogható közösséget.

87 Békés Vera szerint a Wittgenstein által – a posztumusz kiadott Filozófiai vizsgálódásokban (1953, magyarul 1992) – bevezetett privátnyelv-nemprivátnyelv koncepciók dichotómiája megfelelő alapot biztosít ahhoz, hogy ezt a két paradigmát megkülönböztessük. A privátnyelv-koncepció más néven:

karteziánus, individualista, induktivista, atomista nyelvfelfogás paradigmatikus riválisa a nemprivátnyelv-koncepció, azaz a nyelv antikarteziánus, közösségi (társadalmi, társas), kontextualista, holisztikus fel-fogása (Békés 1997a: 37).

88 A kérdést – hogy mit is jelent eszköznek tekinteni a nyelvet – Kelemen János A nyelv: eszköz vagy maga az elme? című írásában járja körül alaposabban, árnyaltabban (Kelemen 2004). Ebben a dolgozatban úgy vélekedik, hogy az eszközjelleggel szükségképpen együtt jár a társadalmiság (Kelemen 2004: 20).

Emellett az is nyilvánvaló, hogy a közlés akkor sikerül a legtökéletesebben, ha mindenki a legapróbb részletekig ugyanazt a nyelvet beszéli. Ennek biztosítéka az lehet, ha – a racionalista filozófiai hagyomány alapján – feltesszük, hogy a nyelv minden ember tudatában ugyanúgy, a ráció, az ész, az értelem (vagy szűkebben értelmezve: a logika) törvényei szerint szerveződik. Ez az ideális nyelv zárt, kiegyensúlyozott, stabil és homogén rendszer, melyben minden elemnek van funkciója, de csak egy funkciója van, azaz nincs poliszémia és homonímia, és minden funkciót egy elem tölt be, vagyis nincsenek változatok és nincs szinonimitás.⁸⁹

Dolgozatom szempontjából különösen fontos, hogy Kelemen János – aki részle-tesen elemzi Immanuel Kantnak (1724–1804) a nyelvvel kapcsolatos megjegyzéseit, és rekonstruálja Kant nyelvelméletét, sőt, annak változásait is (Kelemen 1990: 24–82) – úgy találja, hogy Kant e tekintetben „kétségtelenül a nagy racionalista hagyomány örököse” (i. m. 30).

Kant alapvető tétele, hogy a kogníció, a világnak az ember általi megismerése nem úgy történik, hogy az elme passzív formában befogadja az érzékszervek szállította tapasztalatokat, hanem aktívan feldolgozza és strukturálja őket. Az elmének ugyanis sajátos, a priori struktúrái vannak. Ilyenek a tér, az idő, az okság, az anyag, a mennyiség, a viszony kategóriái. Ezek a kategóriák tehát nem magára a világra jellemzők, azaz alapjuk nem ontológiai, nem a dolgok természetében rejlik, hanem az elme természeté-ben gyökereznek, azaz episztemológiai alapjuk van. Ezek az a priori kategóriák a tapasztalás és megismerés szervezői. A priori kategóriákat feltételezve az ember által a kogníció során észlelt rend nem az an sich világban magában található, hanem az emberi elmében. Az ember az elme struktúrái által úgyszólván rákényszeríti a világot, hogy saját felépítésének engedelmeskedjen. Ez azt jelenti, hogy az embernek csak a saját tudása által áthatott világról vannak ismeretei, a magánvalóról, az an sich világról viszont végső fokon sohasem szerezhet biztos ismeretet. Az a világ, amit az ember a saját elméjének szűrőjén keresztül megismerhet, a fenomenális világ, amely csak annyi-ban létezik, amennyiben az ember részt vesz annak létrehozásáannyi-ban. Ez a fenomenális világ azonban szükségszerűen univerzális jellegű.

89 Tudjuk, hogy ezen gondolatok jegyében próbáltak oly sokan egyrészt megalkotni valamilyen módon egy ún. univerzális nyelvet, másrészt keresték az emberi nyelvekre jellemző általános – az emberi ész törtvényeiből eredő, racionális – törvényszerűségeket.

Ezen a ponton feltehetjük azt a kérdést, a kanti ismeretelméletből milyen nyelv-elmélet bontható ki. A kérdés azért is érdekes, mert a filozófiatörténetben elég általános az a nézet, hogy Kant filozófiájában nem foglalkozik a nyelv kérdésével.⁹⁰ Kelemen János rámutat, hogy a kanti episztemológia az univerzális jelrendszer, a leibnizi charac-teristica universalis,⁹¹ illetve a vele szorosan összefüggő általános és racionális nyelvtan (l. Claude Lancelot–Antoine Arnauld Port Royal-i grammatika, 1660) eszméjéhez kapcsolódik melyekben „a XVII–XVIII. század filozófusai és grammatikusai [...] az univerzalitás egyazon eszméjét követték” (Kelemen 1990: 30).

A nyelvet a gondolatközlés eszközének tekintő nyelvelméletekben valóban köz-ponti szerepet kap a nyelvi univerzálék, az univerzális grammatika kutatása, illetve a tökéletes, az ideális nyelv – a nyelvideál – keresése vagy megalkotása (erről l. többek között Szekrényessy 1937: 85–86; Balázs 1987: 450–467), valamint az egyes nyelvek-nek a nyelvideálhoz való hasonlítása, s az egymással való versengése.

4.1.2. A Sprachphilosophie hagyománya: Herder és Humboldt

A filozófia történetét tekintve az ismeretelméleti alapú kiindulás mellett épp a felvilágo-sodás korának vége felé jelenik meg önálló diszciplínaként az ún. nyelvfilozófia,⁹² mégpedig a német Sprachphilosophie formájában (erről részletesen Kelemen 1990: 9–

23). Ez tekinthető a fentebb említett másik, az embert a többi embertől nem elszigetelt megismerőként kezelő filozófiai hagyomány fő képviselőjének. Az elgondolás

90 Az egyik viszonylag közkeletű magyarázat lényege a következő:

„Kantnak meg kellett mutatnia, hogy a tapasztalat rendezésének elvei az emberi szellemből származnak, hogy tehát az ész független és szabad. Hogyan lehetett azonban ezt a felfogást konkrétan megalapozni? Pszichológiailag nem, hiszen az elképzelés szöges ellentétben állt a század uralkodó pszichológiájával, az asszociációs pszichológiával: Kantnak olyan jelenséget kellett pszichológiailag leírnia, melyet éppen pszichológiailag nem írhatott le. És lingvisztikailag sem. Az a priori nyelvi interpretációja Kant számára egész vállalkozásának kudarcát, a szabadság elveszejtését jelentette volna: nem véletlenül akarták a Kant-kortárs Stolberg utópiájában az elképzelt szigetre költözendők nyelvüket otthon hagyni, és új nyelvet választani. Amit Hamann a maga vallásos-misztikus filozófiá-jában vállalhatott: az észt a nyelvbe helyezni, az individuumot az áthagyományozott nyelv logikájá-nak alárendelni – Kant világnézetében ez járhatatlan út volt. A kritikai fordulatlogikájá-nak szubsztancia nélkül kellett maradnia; Kant filozófiája, a sajátos ideológiai előfeltevések mellett, szükségképpen kötél nélküli kötéltánccá, a tanítványok számára megismételhetetlen produkcióvá lett” (Lendvai–

Nyíri 1981: 149).

91 Vö. „amennyiben a priorinak fogadunk el bizonyos univerzális megismerési formákat, ezekhez hozzá-konstruálhatunk egy univerzális mesterséges nyelvet” (Kelemen 1990: 29).

92 A nyelvfilozófiát Kelemen János úgy határozza meg, hogy „számára a nyelv nem egyszerűen a vizsgálódás tárgyát, hanem a vizsgálódás eszközét jelenti, […] tehát a nyelvről nyert ismereteket nem annyira magának a nyelvnek a megvilágítására, mint inkább a nyelvben kifejezésre jutó, valójában azonban a nyelven messze túlmenő összefüggések rekonstruálására használja. Ebben az esetben egyfajta módszerről van szó, mely a filozófia hagyományos problémáit a nyelvi analízis közegébe helyezi”

(Kelemen 1977: 6–7).

en arra a felismerésre épül, hogy a megismerő egyén a tényekhez közvetlenül nem, csak valamilyen jelrendszer révén férhet hozzá. A jelrendszerek viszont mindig egy közös-séget feltételeznek, amely érvényesnek fogadja el őket. A legfontosabb jelrendszer, amelynek segítségével a világot, illetve elsődlegesen azt a közmegegyezésen alapuló szokásrendszert, azoknak az ismereteknek és magatartásformáknak az összességét, amelyek a tágabb közösséget közösséggé teszik, amelyek a közösség kultúráját alkotják, megismerjük, az anyanyelv, a tágabb közösségnek, a nemzetségnek, illetve a népnek, a nemzetnek a nyelve (l. Szegedy-Maszák 1980: 40).

Így tehát a nemzeti nyelv – mint a szocializáció nyelve – és a megismerés, illetve a gondolkozás viszonyát illetően szoros kölcsönhatást kell feltennünk. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti nyelv formálja gondolatainkat, meghatározza fogalmi rend-szerünket, más szóval anyanyelvünkkel együtt egy világképet, a világ egyfajta tagolását is elsajátítjuk, mégpedig azt, amely a nemzeti nyelv szókészletében és grammatikájában az adott szinkróniára nézve rögzült. Az elsőként elsajátított nyelv tehát valamilyen módon – egyesek szerint megkerülhetetlen kényszerítő erővel – megad egy „paradig-mát”, amiben a továbbiakban a világot konceptualizáljuk. Kategóriarendszere szinte észrevétlenül jelen van gondolkodásunkban, világlátásunkban. Ahogy Szegedy-Maszák Mihály fogalmaz: „Minden jelrendszer sajátosan értelmezi a világot. [...] Bármely meg-szokott jelrendszer világképet, azaz értékrendszert állít fel” (i. h.).

Az anyanyelv tehát ebben a megközelítésben kitüntetett szerephez jut, nem csak egy a sok nyelv közül, amelyek az autonóm megismerő számára egyenrangúak. Az anyanyelvéhez, a nemzeti nyelvhez az ember közvetlenül, reflektálatlanul viszonyul. Az anyanyelvhez való közvetlen viszony feltevéséből adódó legalapvetőbb következmény az anyanyelv mint a szocializáció nyelve és a megismerés, illetve a gondolkozás viszo-nyát illetően az az álláspont, amelyet a nyelvi relativizmus gyenge változataként ismerünk. Eszerint tehát egy közösség – egy nemzet – gondolkozásmódja, világlátása elválaszthatatlan az általa beszélt nyelvtől, sőt, a nemzeti jellem, karakter a legnyilván-valóbban a nyelvben fejeződik ki. Ez együtt jár a kulturális relativitás, azaz a nemzeti kultúrák egyenlő szükségszerűségének, értékének és eredetiségének gondolatával.

Nyilvánvaló, hogy ebben a megközelítésben a nyelv nem egyszerűen egy jó vagy rossz eszköz, hanem az emberhez olyan szervesen hozzátartozik, mint a szervei, azaz a nyelv orgánum. A nyelvben természetesen ez az elmélet is felismeri a rendszert, amelyet a nyelvi kifejezések egymás közötti viszonyai alkotnak, ugyanakkor a nyelvet a nyelvhasználók közösségébe is beágyazódottnak tekinti. Ez azt jelenti, hogy a nyelvi

kifejezéseknek nemcsak referenciális funkciójuk van minden esetben, hanem társas – pragmatikai, érzelmi, érték- stb. – jelentéssel is bírnak. Ebből szükségszerűen követ-kezik, hogy a nyelv nem homogén: a nyelv létmódja, hogy változatos és folyamatosan változik. A nyelv ebben a koncepcióban tehát organizmus, szerves rendszer.

Kelemen János szerint „[a]zt a nyelvfilozófiát, melynek kibontakozását leg-inkább Hamann és Herder mozdította elő, nem egyszerűen egy új diszciplínának kell tekintenünk, hanem […] olyan általános eszmék foglalatának is, melyek az egész kritikai rendszerrel ellentétesnek bizonyultak. Az új nyelvfilozófia a történetiség, a közösségiség, a társadalmiság eszméinek egyik születési helye” (Kelemen 1990: 156).

A nyelvészet szemszögéből nézve azt mondhatjuk, hogy itt az univerzális grammatika helyett – vagy kezdetben mellett (l. például Gyarmathi Sámuel Okoskodva tanító magyar nyelvmester, 1473/1973), az egyes nyelvek partikularitása, sajátos természete és az ezzel kapcsolatos kérdések kerülnek előtérbe.

Ennek a gondolatkörnek a talán legjelentősebb és legnagyobb hatású első képviselői Johann Gottfried Herder (1744–1803), majd Friedrich Schlegel (1772–1829), Wilhelm von Humboldt (1767–1835) és Georg Wilhelm Friedrich Hegel (1770–1831).

Ezt az elképzelést ma nyelvészeti irányzatként a holista kognitív nyelvészet tekinti filo-zófiai alapvetésének.

4.2. Kitekintés: a két hagyomány megjelenése a nyelvtudományban