A gyökök meghatározása: az oppozíciós módszer

Említettem, hogy a magyar bölcseleti nyelvészetben komoly hagyománya volt a gyökök feltárásának, és úgy látom, Czuczorék elemzési gyakorlata ehhez kapcsolódik. A bölcseleti nyelvészek szerint a magyar nyelv gyökeinek kinyomozása nem nehéz feladat.

Czuczor – talán anyanyelve iránti csodálatától is hajtva – így ír a szóelemzés perspektíváiról az alapvetően agglutináló típusú magyar nyelv vizsgálatában:

„Ha létezik nyelv, melyet elemeire felboncolni lehetséges: úgy bizonyosan a mienk az, minek egyszerü oka abban fekszik, hogy nyelvünkben a szók egymáshoz akgatott értelmes tagokból álló halmazok, réteges testek, melyeknek részeit egyenként ki lehet szakgatni, s mind a mellett a hátramaradtak bizonyos épet, egészet képeznek” (Czuczor 1852: 70).

A magyar nyelv szuffixáló voltát felismerve nyelvészeink erre alapozzák gyöknyomozó módszerüket: „Mivel pedig nyelvünkben a szavak nem elölrül, hanem hátulrul növekednek, önkint következik, hogy szavaink gyökereit mindig elölröl kell keresni”

(CzK 1: 5–6). Kresznerics megfogalmazásában:„[m]inthogy pedig a’ Magyar nyelvben előragok [prefixumok] nincsenek, és minden szó hátulról nevekedik, természetes dolog az, hogy a’ szónak első, és kezdő tagja egyszer’smind gyökér-szó” (Kresznerics 1831–

1832: XXXIX). Szerinte éppen ezért a szóelemzés könnyen végrehajtható:

„[szótáramban] a’ gyökér-szavakat kerestem ki, melly nehéz munkámba nem kerültt, minthogy akár mellyik szó is, ha minden hozzá járultt ragjaitól le fosztatik, a’ gyökerét tünteti elő” (i.h.).

Voltaképp erre a megfigyelésre épül a gyök definíciója is: „Minden szó, vagy gyökér, vagy ennek származéka. Gyökér szó az, melyből más szavak erednek, és semmi szóképzöt vagy módositott ragasztékot nem foglal magába. Hatehát a szót minden hozzá járult ragasztéktul megfosztjuk, előtünik a gyökér” (CzK 1: 5). Érdemes megemlíteni, hogy ugyanezt az eljárást az összetett szavakra nézve is használhatónak találták, mivel nyelvünknek – a göröggel és a latinnal ellentétben – „szokása megtartani az alkotó részeket egész valóságokban, ha csak a’ széphangzás ellenkezőt nem javaslana”

(Czuczor 1834: 27; CzK 1: 11). Az összetett szavakkal – mivel elemeik vagy élő, illetve holt gyökök vagy képzett szavak – jóval kevesebbet foglalkoztak, például a CzF.

Előbeszédében sem értekeznek róluk.

Ahhoz azonban, hogy a gyököt mint belső alakkal nem rendelkező, tehát alaki és jelentéses alapegységet meghatározhassák, és a szót a maga genezisében szemlélhessék, természetesen tisztában kell lenniük a szót alkotó többi elem – gyök és képző –

alakjával és azok jelentésével is. Ez azért rendkívüli jelentőségű, mert a korszakban a magyar nyelvre nézve egyik típusú elem sincs „listázva.” Czuczor 1834-ben ennek tudatában nyilatkozik a következőképpen:

„Előre látom ama’ határtalan ’s tekervényes rengeteget, mellybe talán vakmerően indulok.²⁵⁵ Mert annak megjárására szükséges készületek nélkül még szükölködik nyelvtudományunk. Kresznerics ugyan nagy lépést tőn, midőn szótára’

bévezetésében a’ ragszókat [képzőket] néminemü rendbe szedé.²⁵⁶ De akkor vehetnők ezeknek teljes sikerü hasznokat, ha szerintök egy ragtárunk készülne. […]

Ezen ragtárból ki lehetne venni: hányféle szavakhoz szokta volt eddig toldani nyelvünk ugyanazon ragot, és a’ holt gyökerekből mellyeket lehessen értelemhomály nélkül fölelevenítni” (Czuczor 1834: 20).²⁵⁷

Czuczor nem véletlenül nevezte „határtalan ’s tekervényes rengeteg”-nek a szóelemzést.

Az idézett passzusból kiderül, hogy nyilvánvaló volt számára, hogy a szó belső szerkezetét feltárni igyekvő elemző nagy eséllyel követhet el hibát a jelentéses elemek kijelölése során, s hogy egy ilyen hiba a szegmentálásban végső soron az egész elemzés végeredményét teheti hiteltelenné.²⁵⁸ Lássuk, mégis milyen módszerrel igyekeztek a lehető legminimálisabbra csökkenteni a hibázás veszélyeit.

255 Vö. „haladásunk lassú voltát nem szilárd akarat hiánya, de kivált és főleg azon nehézségek okozák, amelyek az akadékos töretlen, úgyszólva úttalani úton állottak elénk. Népies közmondás szerint, nagy fába vágtuk a fejszénket, midőn oly munkára vállalkoztunk volt, melynek föladata édes nyelvünk egész birodalmát bejárni…” (Ak. Irattár 537/1859 – idézi Balázs 1978: 151).

256 Kresznerics szótárának bevezetésében „rendre röviden” felsorolja a magyar főnév-, melléknév-, és igeképzőket, valamint a határozószók és egyéb szófajú szavak képzőit (1–4. §.). Ezeket a szótárhoz írt bevezető végén négy ragtáblában foglalja össze. „A’ Szó-ragasztás’ [szóképzés] Törvényei”-t Kresznerics az 5. §.-ban tárgyalja.

257 Fogarasi János A magyar nyelv szelleme (1843) című művének bevezetésében azt mondja, hogy a

„müvelt magyar nyelvtan elemi részé”-t adja közre. Ez a „szóhang- s betűtan”-t, a „szótagtan”-t és a

„szótan”-t tartalmazza. A mondattan „több szók egybekötésérül értekezik, innen az másképen szókötési vagy fensőbb nyelvtan.” (i.m. 3).

A megjelent munka azonban az elemi nyelvtannak csak az első kötete. „A második kötet (Nyelvtani szótár vagyis a magyar nyelv alkatrészei ú. m. gyökök, ragok és képzők betűsorban) majdani megjelenését azon részvét fogja föltételezni, melylyel a közönség ezen első kötetet fogadandja. E második kötet nemcsak egészen egyetlen munka leend irodalmunkban, hanem az újabb korban egy Eichoff, egy Bopp, egy Kaltschmidt és más nyelvbuvárok által a hindu-európai st. nyelvek közt tétetett fölötte érdekes nyelvbuvárlatok nyomán, eddig meg sem kisértett hasonlitásokat is […] foglaland magában” (i. m. XI–XII).

Ez a kötet tudomásom szerint nem jelent meg, viszont érdekes volna ennek a későbbiekben utánajárni. Fogarasi szándékát Antal Lászlónak egy magyar morfématár létrehozásáról szóló rövid írása (Antal 1964) fényében a maga korához képest kifejezetten előremutatónak kell értékelnünk.

258 Úgy vélem, nem haszontalan idéznem Antal László egy idevágó gondolatát: „[H]a a nyelv kód, jelek rendszere, akkor kell, hogy legyenek tovább már nem bontható, legkisebb elemei, jelei. Ezt elméletileg posztulálhatjuk, sőt kell posztulálnunk. Más kérdés viszont az, hogy ezeket a szükségképpen meglevő elemi jeleket, morfémákat minden esetben határozottan külön tudjuk-e választani.. Elemi részek feltételezése – elengedhetetlen, mégpedig megfellebbezhetetlen elméleti meggondolások erejénél fogva.

Az egyes morfémák mindenkori különválasztása – ezzel szemben – függvénye a nyelvészeti technika mindenkori fejlettségének” (Antal 1964: 24).

Czuczorék a gyök és a szót alkotó többi, alakilag megragadható jelentéses elem – gyök vagy képző – izolálására a nyelvi alakulatok részleges hasonlóságán alapuló, ún.

oppozíciós elemzési módszert használják.²⁵⁹ Elemzési gyakorlatuk egyértelműen ezt bizonyítja:

„A szók érteményének [jelentésének] helyes meghatározására nem kevésbé szükséges a képzők jelentésének tudása, melyet csak úgy érhetünk el, ha inductio útján az egy képzőjű szókat öszvehasonlítjuk, s belőlök, ami közös, elvonjuk, pl. az atag, eteg-féle melléknevek ad ed képzőjű önható törzsigékből fejlődtek ki, s jelentenek hajlamot, képességet, tehetéket (anlage), könnyűséget, kézséget azon állapot vagy cselekvés gyakorlására, melyet a törzsige fejez ki, pl. lankatag, hervatag, olvatag, ingatag, viszketeg, reszketeg, csörgeteg, förgeteg, = ami lankadni, hervadni, olvadni, ingadni, viszkedni, reszkedni, csörgedni, förgedni természeténél fogva hajlandó, kész, képes vagy szokott” (CzF. 19).

Másik példájuk az -ít, illetve az -ul2 képzők disztribúciója alapján feltárt jelentést mutatja be:

„Ugyanazon úton jövünk rá, hogy az ít öszvetett képzőjű áthatók jelentése: olyanná tesz, amilyet a törzsszó jelent: sárgít sárgává, feketít feketévé tesz, s párhuzamos társa az önhatókat képző, úl, űl, az az, olyanná lesz, amilyet a törzs jelent: sárgúl sárgává, feketűl feketévé lesz. És így az elsőnemű képzőben az olyanná tevés, a másodikban az olyanná levés fogalma rejlik” (CzF. 19).

Bár Czuczorék általában a képzők leválasztásával igyekeztek eljutni a gyökhöz,²⁶⁰ nyilvánvaló, hogy a szót alkotó elemek meghatározásához mind a gyök felől is hozzákezdhetünk. Szép példa a kétirányú megközelítésre a következő:²⁶¹

259 Az oppozíciós elemzésről mint eljárásról érdemes idézni Horváth Katalin tömör ismertetését:

„Különböző nyelvek vagy bizonyos nyelvi jelenségek (nyelvi szintek, részrendszerek) egy nyelven belüli egybevetése, összehasonlítása egyetemes nyelvészeti vizsgálati mód, hiszen a közöttük lévő egyezéseket, rokon vonásokat vagy eltéréseket csak szembeállítás, egybevetés (oppozíció) útján lehet feltárni. Az egymásnak meghatározott nézőpont(ok)ból megfeleltethető, egymással részleges hasonlóságban lévő nyelvi formákban és jelentésekben az egybevető eljárás révén tárulnak fel, válnak megragadhatóvá az egyező és különböző tulajdonságok, komponensek”

(Horváth 2001: 148).

Az oppozíciós elemzési módszer a Saussure nyomán kialakult strukturalista iskolákban, elsősorban az amerikai deskriptív nyelvészetben válik alapvető jelentőségűvé, de ez az eljárás az alapja a kontrasztív nyelvészetnek is.

260 Lássunk két, a képző felől kiinduló gyök-meghatározási kísérletet Vörösmartytól is: „Fér-eg, ür-eg, ör-eg, üv-eg, süv-eg, ser-eg, nyer-eg, mel-eg, hid-eg, id-eg, rid-eg, talán bet-eg is ide való.” Az 1846-os akadémiai nyelvtanban az –any4 képző illusztrálására a következő, kéziratos megjegyzését használja fel:

„porhanyó, por-any-ú, sav-(só)-any-ú, any-materia” (idézi Szabó G. 1991: 244). Ilyen, vagy ehhez hasonló példák a korszak nyelvtanaiban gyakran szerepelnek a képzők listái mellett, mintegy illusztrációként.

261 Vö. Saussure azon két sorozatával, amelyekkel a langue szintagmatikus és asszociatív viszonyait szemlélteti (Saussure 1997: 144–145, továbbá Horváth 2005).

„hegy-ség, hegy-i, hegy-es, hegy-etlen, itt a hegy (mons) önálló fogalmu valami, mely minden egyébtől különbözik, a ség, i; es, etlen pedig oly képzőnemek, melyekhez a képzős szók több másokkal együtt tartoznak; t. i a hegység azon neműekhez, melyek képzője ség ság bizonyos nemű terjedelmet, sokaságot jelent, mint, erdőség, mezőség, sikság, pusztaság, rétség, rónaság, stb. a hegyi az d képzőjüekhez: erdei, mezei, síki, pusztai, réti, rónai; a hegyes az es képzőjüekhez:

erdős, mezős, síkos, pusztás, rétes, rónás; a hegyetlen a hasonneműekhez: erdőtlen, mezőtlen, síktalan, pusztátlan, réttelen, rónátlan; tehát az érteményezésben az illető képző jellentését, mint állítmányt kell körülírva eléadni, s a gyökre vagy törzsre viszonyítani pl. hegység = egymással öszvekötetésben álló, egy folytonos terjedelmű egészet képező hegyek sokasága, öszvege” (CzF. 20).

A képzők jelentésének megállapításában Czuczorék szerint különösen nagy szükség van az anyanyelvérzékre (l. még Czuczor 1847):

„[E]zek [ti. a képzők] annyira belsajátságai a nyelvnek, hogy gyakran más nyelven minden árnyalataikkal szabatosan alig, vagy épen nem fejezhetők ki pl. az as es, os ös melléknévképző, mely legszélesb értelemben öszveköttetési, együttségi viszonyt jelent, de más-más árnyalatú módosításokban, melyeket nyelvünkben, csak a magyar észjárása képes fölfogni, s kellőleg alkalmazni pl. boros hordó, a hordónak mint tartalmazó edénynek együttes viszonya a borral mint tartalmat képező anyaggal;

boros gazda, a gazdának mint termelőnek vagy birtokosnak viszonya a borral mint saját terményével vagy birtokával; boros ember, vendég, az embernek, vendégnek, mint kellő mértéken túl ívónak viszonya a borral mint szeszesitallal; boros vidék, valamely vidéknek mint termelőnek birtokviszonya a rajta termő borral. Melyik nyelvben találunk oly szót, mely a boros-nak mind ezen jelentéseit magában foglalná?” (CzF. 20).

Csakhogy az anyanyelvérzéke kinek-kinek más lehet, ki-ki másképp láthatja a szó belső szerkezetét, attól függően, hogy mit tud képzőként azonosítani. S mivel, mint ismeretes, a magyarban szinte minden mássalhangzó-fonéma – a morfémák szintjén – képzőként jelentéses nyelvi elemmé válik, az elemző – főképp a járatlan utakon járó – könnyen tévedhet, de azt feltétlenül el kell ismernünk, ha a maga szempontjából – a maga tudományosságának kritériumrendszerét tekintve – helyes az érvelése (vö. a 2.

fejezetben mondottakkal). A Nagyszótárban a szerkesztők mindenesetre minden – szerintük legalábbis – belső szerkezettel bíró szó többé-kevésbé részletes, a

„gondolkodva olvasó” anyanyelvi beszélő nyelvi képességére is hagyatkozó alaktani felbontását, illetve rekonstrukcióját is megadják. Mindkét esetre egy példa:

„EGYENĚSĚDIK, (egy-en-ěs-ěd-ik)” és „ÜNNEP, INNEP, (üd-nap)” (CzF.).